Az amazóniai aktivistát, Chico Mendest 1988. december 22-én a házának ajtaja előtt gyilkolták meg. Jan Rocha, aki találkozott vele, vet egy pillantást az örökségére.

Az első és utolsó alkalom, amikor találkoztam Chico Mendessel 1987 augusztusában történt a brazil-bolíviai határnál lévő városkában, Braseleiában. Sue Branforddal együtt a nyugat-amazóniai Acre államba utaztam, hogy interjút készítsek a férfival, aki azoknak a gumicsapolóknak a vezetőjeként híresült el Washingtonban, akik megállították a szarvasmarha-tenyésztőket az erdő kivágásában, és aki emiatt állandóan a célkeresztben volt.

Emiatt nehéz volt őt megtalálni, mivel folyamatosan mozgásban volt, és gumicsapoló társai titokban tartották a hollétét. Végül kaptunk egy tippet, fogtunk egy buszt, és a határhoz mentünk. A körülöttünk égő erdő miatt sűrű füstön haladtunk keresztül – ekkor pillantottuk meg először az esőerdőt pusztító tüzeket. Amikor végül utolértük vele volt hároméves kislánya, és egy kis tér padjára ültünk le. A beszélgetésünk alatt Chico szemei végig az utca két oldalát pásztázták, de én csak később jöttem rá, hogy egy lehetséges merénylőt kerestek.

Másfél évvel később, december 22-ének éjjelén São Paulóban csöngött a telefon. A vonalban Gomercindo Rodrigues, a fiatal agronómus volt, aki Chico legközelebbi tanácsadója lett. Xapuriból telefonált, ahol Mendes élt, és zaklatott volt: „Megölték Chicót” – mondta. Mindenki tudta, hogy kik azok az „ők” – a farmerek, akik már hónapok óta fenyegették.

1989 januárjában, két héttel a halála után, Ronaldo Caiado, a jobboldali földtulajdonosok szövetégének, az UDR-nek az elnöke, aki minden értelmes földreformot megakadályozott, sajtótájékoztatót tartott, hogy megcáfolja azokat a beszámolókat, miszerint az UDR-nek benne volt a keze Mendes halálában. Amikor a központi szakszervezet, a CUT bizonyítékát említettem arra vonatkozóan, hogy az UDR mégis benne volt, Caiado felém fordult, és azzal vádolt, hogy imperialista bérenc vagyok. Nagyon agresszív volt, és az összes brazil riporter tiltakozásul kivonult. Huszonöt évvel később Caiado kongresszusi képviselő és a reakciós Bancada Ruralista farmerlobbi vezetője, ami sikeresen enyhítette az erdészeti törvénykönyvet, hogy az több erdőirtást engedélyezzen, kevesebb környezetvédelmet írjon elő, és amnesztiát adjon azoknak, akik törvénytelenül vágnak ki erdőket. A ruralisták nem járultak hozzá, hogy Chico Mendesről nevezzék el azt a termet, ahol az Amazóniai Bizottság ülésezik, annak ellenére, hogy az egy plenáris ülésen elfogadásra került.

Azonban Chico Mendes öröksége él Acréban és Brazília más régióiban, ahol agrárkitermelő rezervátumokat hoztak létre, ahogyan ezt először a gumicsapolók javasolták 1985-ben. Chico akkoriban ezt mondta: „Hogy garantáljuk Amazónia jövőjét, kitermelő rezervátumokat kell létrehoznunk. (…) A gumicsapolók megértik, hogy Amazóniát nem lehet érinthetetlen szentéllyé alakítani. Másrészről azt is megértjük, hogy sürgető az erdőirtás megállítása, ami Amazóniát és mindenki életét fenyegeti a bolygón.”

Gomercindo Rodrigues Chico meggyilkolása után Acréban maradt, és ügyvéd lett, hogy védeni tudja a gumicsapolók ügyét. Elmondta nekem, hogy ez első kitermelő rezervátumot Chico Mendesről nevezték el, és egymillió hektár erdős területet foglal magában Xapuri környékén. A rezervátum határain túl minden erdőt elpusztítottak, hogy szarvasmarha-legelőket alakítsanak ki.

Miután éveken keresztül esett a gumi ára, és a csapolók más munka után néztek, egy helyi óvszergyár nyitotta meg kapuit, és ez a gumi feléledéséhez vezetett. A rezervátumban most már van áram, iskolák és egy ökoház.

A gyilkosságot kitervelő és végrehajtó szarvasmarha-tenyésztő Darly Alvest és fiát, Darcy Alvest 1990-ben 19 év börtönre ítélték, de miután megléptek a börtönből és sok évig szökésben voltak, feltételesen szabadlábra helyezték őket.

A farmerek nemcsak azért akartak megszabadulni Chico Mendestől, mert „bátran” megszervezte a gumicsapolókat, emberi barikádokat emelt férfiakból, nőkből és gyerekekből, és ezzel az erőszakmentes taktikával sikeresen megállította az esőerdőt letaroló buldózereket, hanem azért is, mert felhívta a külvilág figyelmét arra, hogy mi folyik Amazóniában. Amerikai környezetvédők elvitték Washingtonba, hogy meggyőzze a Világbankot és az Amerikaközi Bankot, hogy ne finanszírozzanak szarvasmarha-tenyésztő projekteket Amazóniában. 1987-ben elnyerte az ENSZ Global 500 elnevezésű környezetvédelmi díját az e téren elért eredményei elismeréseként, noha ő magára mindig is úgy tekintett, mint olyasvalakire, aki elsősorban egy igazságosabb társadalomért harcol.

Gomercindo Rodrigues azt mondja, hogy Chico Mendesnek köszönhetően mindenki arra kényszerült, hogy másként nézzen Amazóniára – a kormány nem tekinthetett többé rá pusztán fejlesztési szempontokból, a környezetvédőknek pedig el kellett ismerniük, hogy annak megőrzése az ott élő lakosságtól függ, és az nem lehetséges az ő kizárásukkal. A gumicsapolók tanácsa vált Kitermelő Népesség Országos Tanácsa, és ma magában foglalja a brazildió- és a babaçu-gyűjtőket is. A legutóbbi találkozón több mint ezer ember vett részt.

„Akik megölték Chicót, tévedtek. Azt hitték, hogy az ő meggyilkolásával a csapolók mozgalma szétesik, de halhatatlanná tették. Az eszméinek még mindig óriási hatása van” – mondja Gomercindo. Hozzáteszi, hogy „de Chico élni akart, mert sokkal többet tudott volna elérni élve.”

Jan Rocha

Forrás: Latin America Bureau