Leigh Phillips elmeséli a Cybersyn történetét, ami Chile kísérlete volt a nem-központosított tervezésre, és aminek az 1973-as puccs miatt hamar vége szakadt.

Salvador Allendének, az első demokratikusan megválasztott marxista kormány elnökének a története, aki 1973. szeptember 11-én halt meg, amikor Augusto Pinochet tábornok egy az USA támogatását élvező puccsal megdöntötte fiatal kormányzatát, jól ismert a haladó gondolkodásúak körében. De az emberi jogi szörnyűségek és az eltűntekről szóló beszámolók háttérbe szorították – érthető módon – azt az úttörő kibernetikus tervezőmunkát, amin a chilei elnök, a miniszterei és brit baloldali műveleti kutató tudósok, illetve egy Stafford Beer nevű vezetési tanácsadó dolgozott. Ez egy ambiciózus, az egész gazdaságra kiterjedő kísérlet volt, amit azóta „szocialista internetnek” neveztek el, és ami évtizedekkel megelőzte a korát.

1970-ben az Allende-kormány egy rakás egymás hegyén-hátán lévő gyár, bánya és más munkahely irányítójaként találta magát, amelyek közül voltak, amelyek régóta állami tulajdonban voltak, másokat frissen államosítottak, némelyiket elfoglalták a munkások, megint másokat pedig még mindig az igazgatók vagy tulajdonosok ellenőriztek. Hatékony koordinációs stratégiára volt szükség. A Chilei Termelésfejlesztési Vállalat 29 éves vezetőjét, a későbbi pénzügyminisztert, Fernando Florest, aki az államosított vállalatok és az állam közötti koordinációjáért volt felelős, és tanácsadóját, Raúl Espejót lenyűgözték Beer írásai a kibernetikai irányításról, és, Allendéhez hasonlóan, olyan szocialista gazdaságot akartak építeni, amely nem központosított, mint a szovjet téma variációi.

Allendét, a képzett orvost vonzotta egy racionálisan irányított ipar gondolata, és Flores tanácsára felvették Beert a kormány tanácsadójának. Ő pedig belevetette magát a Cybersyn Projektbe, egy „idegrendszerbe” a gazdaság számára, amelyben munkások, közösségi tagok és kormány lettek volna összekötve, és egy interaktív országos kommunikációs hálózatnak köszönhetően továbbítani tudták volna a rendelkezésükre álló forrásokat, kívánságaikat és a szükségleteiket. Az egész elképzelés, őszintén szólva, hóbortosan ambiciózusnak, sőt őrültnek tűnhetne, ha ma Internet nem lenne olyan hétköznapi élmény.

A Cybersyn műveleti szobája

Allende kormánya az informatika terén is forradalmi alkotásra készült - Fotó: Red Pepper

Bár a puccs miatt soha nem készült el teljesen, a rendszer fejlett prototípusa, amelyet négy hónap alatt építettek meg, ötszáz telexet foglalt magában, amiket olyan vállalatoknál helyeztek el, amelyek két a kormány által irányított nagyszámítógéphez voltak csatlakoztatva, végighúzódott a keskeny országon, és durván az államosított gazdaság egy és egy fél negyedét lefedte. A gyári termelést, nyersanyag-szállítmányozást, nagyarányú hiányokat, és más lényegi gazdasági adatokat pingeltek [a „ping” Interneten használt felderítő üzenet (program) annak vizsgálatára, hogy egy bizonyos célgép (host) létezik-e, elérhető-e, hibátlanul működik-e, stb. vagy sem – a szerk.] az országban és a fővárosban, Santiagóban. Ez napi információcsere a munkások és a kormányuk között könnyen verte azt az átlag hat hónapot, ami alatt a legfejlettebb országokban a gazdasági adatokat feldolgozták.

Paul Cockshott, a Glasgow-i Egyetem számítógép-tudósa, aki egy számítástechnikával megtámogatott poszt-kapitalista tervezés lehetőségéről írt, nagy csodálója a Cybersynnek, mint az általános típusú szabályozási mechanizmus egy gyakorlati példájának. Dicséri: „Stafford Beer a Cybersynnel végzett kísérleteinek nagy eredménye az volt, hogy inkább egy valós idejű rendszernek tervezték, nem pedig egy olyan rendszernek, mint amilyennel a szovjetek próbálkoztak, és lényegében egy szakaszos rendszer volt, amiben minden öt évben hoznak döntéseket.”

Egy csapat vette jegyzékbe az adatokat, és a kormány hét ellenőre (maximum hét ember az, aki kényelmesen részt tud venni egy megbeszélésben) figyelte az éppen zajló gazdasági folyamatokat, hogy azonnal döntéseket hozzon egy űrkorszakbeli, Star Trek-szerű műveleti szobából, amiben egy csomó beépített gombokkal teli Tulip forgószék volt. A cél azonban az volt, hogy fenntartsák a decentralizált munkás- és alsóbb vezetői autonómiát, ahelyett, hogy egy felülről jövő ellenőrzési rendszert vezetnének be. Az volt a szándék, hogy minden létrehozzanak egy műveleti helyiséget mindegyik iparág ellenőrzésére, illetve minden vállalaton belül. A gyárak szintjén azt tervezték, hogy munkás bizottságok működtetik majd a műveleti helyiséget. Kerülték a számokat, helyettük grafikus kijelzőket alkalmaztak, azzal a meggyőződéssel, hogy az embereknek képesnek kell lenniük a gazdasági önkormányzatra hivatalos matematikai vagy pénzügyi képzettség nélkül is. A hatalmas, az egész gazdaságra kiterjedő koordináció nem egyenlő a centralizációval.

Amikor a kormánynak 1972-ben szembe kellett néznie a kisvállalkozók CIA támogatta sztrájkjával, és a magán teherfuvarozó cégek bojkottjával, az élelmiszer- és üzemanyag-ellátás vészesen lecsökkent. Ez volt a legsúlyosabb fenyegetés, ami a kormányt a puccs előtt érte. Ez azután volt, hogy a Cybersyn összeállt, és az Allende-kormány felismerte, hogy ezt a kísérleti rendszert arra is lehetne használni, hogy hatástalanítsák az ellenzék mesterkedéseit. A hálózat lehetővé tette a működtetőinek, hogy azonnal információkat tudjanak szolgáltatni azokról a helyekről, ahol a legnagyobb a hiány, meg tudják találni azokat a helyeket, ahol a sofőrök nem vesznek részt a bojkottban, vagy pedig új úti célokat adjanak a saját szállítmányozási eszközeiknek, annak érdekében, hogy árukat mozgásban tartsák, és elejét vegyék a legnagyobb hiányoknak. Ennek eredményeképpen a teherautó-tulajdonosok bojkottja elbukott.

A negyven évvel ezelőtti másik szeptember 11-e után, amikor bombák hullottak a La Monedára, az elnöki palotára, ahol Allende eldobta a saját életét, ahelyett, hogy megadta volna magát Pinochet fasisztáinak, a puskalövéseknek, amelyek elpusztították a demokráciát Chilében egyúttal áldozatul esett a világ első nem sztálinista kísérlete is az egész gazdaságra kiterjedő tervezésre. Ezt egy másik gazdasági kísérlet váltotta fel, amely minden ízében ellenzéki jellegű volt: Milton Friedman monetáris struktúrájának alkalmazása, amelynek hírhedt másolata Margaret Thatcher és több tucat követőjének nevéhez fűződik.

Ma, 40 évvel később, a rendszerváltás újra terítéken van. Vereségek évtizedei után itt egy erősödő – bár még halvány – érzés, hogy a rendszer foltozgatása helyett mélyreható változásra van szükség, és, ami még fontosabb, ez meg is valósítható.

Szóval úgy gondolom, hogy megérett az idő egy vitára a poszt-kapitalista gazdaságról, amelyben konkrét elképzelések versenghetnek arról, hogy hogyan is nézzen ki egy teljesen más gazdasági rendszer. Mégis nagyon kevesen kezdenek el gondolkodni azon, hogy mi történne egy feltételezett győzelem „másnap reggelén”. Éppen a legnagyobb gazdasági katasztrófát éljük át az 1930-as évek óta. Egy olyan példátlan visszaesést, ami lehet, hogy rosszabb lesz, mint a Nagy Depresszió, és mivel senki nem akar elmélkedni a holnaputánról, félő, hogy talán „légvárakat építünk”.

Ez a haszna Allende Cybersynjének számunkra 2013-ban. A Cybersyn nem valami furcsa érdekesség. És nem is utópista álom volt. Allende kísérlete sokkal inkább a poszt-kapitalista tervezés valós példája volt, ami mélységében kell megvizsgálni, majd pedig értékelni, hogy lássuk, hogy mely elemeit lehet, ha van ilyen, átültetni arra az esetre, amikor az egyszerű emberek újra győznek.

Írta: Leigh Phillips

Forrás: Red Pepper

Fordította: Latin-Amerika Társaság