Kate Clark 1969 és 1974 között Chilében élt. Felidézi az 1973. szeptember 11-i eseményeket, amikor a katonaság megdöntötte Allende elnököt.

Még ma is emlékszem szeptember 11-e reggelére. Világos és napos idő volt – tipikus tavaszi reggel.

Aznap korai óráim voltak, reggel nyolckor kezdődtek a nyelvi tanszéken, ami körülbelül nyolc háztömbre volt a házunktól, a főtér mögött.

A kis fehér Fiat 600-asunkkal indultam el, és meglepetten láttam a katonákat és a páncélozott járműveket az egyik oldalával a főtérnél lévő Intendenciával szemben.

De ez volt már azóta, mióta az országban kialakult helyzet miatt időről-időre szükségállapotot hirdettek, úgyhogy nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, és egyszerűen továbbhajtottam.

Csak a tanszéken jöttem rá, hogy puccs történt, és minden tévé és rádió katonai nyilatkozatokat és harci indulókat sugárzott.

Aznap nem voltak órák, és máskor sem többé nekem vagy a barátomnak, Ricardónak a Chilei Egyetemen Chillanban.

Azonnal hazahajtottam, és erősen vert a szívem.

Ez tényleg igaz lehet? Tényleg lehetséges, hogy Chile szilárd institucionalizmusa, ami annyira nem volt jellemző a több latin-amerikai országra, ahol általánosak voltak a puccsok és katonai diktatúrák, ilyen könnyen összeomlott?

Mi történt Allende elnökkel? Mit kellene most tennünk?

Számtalan kérdés cikázott az agyamban, amint száguldottam haza.

Ricardót még készülődés közben a fürdőszobában találtam. Elmondta, hogy egy elvtársa jött, és meg kellett kocogtatnia a kis fürdőszobaablakot, ami közel volt a bejárati ajtóhoz, hogy Ricardo meghallja.

Még egy ilyen napon is Humberto tipikus chilei munkásosztálybeli humorral kiabált be a kis ablakon: „Mi a franc? Az ország nyakig van a szarban, és te zuhanyozol?”

Ő mesélte el Ricardónak a szörnyű híreket a puccsról, és azt mondta neki, hogy találkozzanak egy óra múlva az egyik helyi gyárnál.

Ricardo hamuszürke arccal autóba vágta magát, hogy a megbeszéltek szerint találkozzon Humbertóval.

Amikor azonban odaért, akkor látta, hogy elvtársát már letartóztatta a hadsereg.

Eközben én kétségbeesetten hallgattam a rádiót, hogy megtudjam, hogy mi történik.

A harci indulók között a rádió emberek hosszú listáját olvasta fel, akiknek, azt mondták, jelentkezniük kellett a hadsereg helyi főhadiszállásain. Eddig egyikünk neve sem szerepelt a listán.

Egyre ijedtebben és jeges félelemmel hallgattuk a santiagói Moneda Palota bombázását, és Allende elnök halálát a palotában.

Azt is hallottuk, hogy a katonaság a Népi Egység támogatóinak ezreit fogdosta össze a gyárakból és munkahelyekről, az utcákról és a negyedekből.

Hallottuk, hogy az ily módon a fővárosban letartóztatottakat az Estadio Nacionalba (Nemzeti Stadion) és az Estadio de Chilébe vitték.

Az is a tudomásunkra jutott, hogy Valparaisóban a katonák feketére festett arccal szálltak partra a hajóikból, rajtaütöttek a gyárakon, és több ezer munkást tartóztattak le. Rémisztő hírek voltak ezek.

És minél többet hallottunk, annál inkább rájöttünk, hogy milyen ijesztő és reménytelen a helyzet.