Emlékek a Kubai Köztársaság Hőse, a kubai-angolai csapatok vezére, Fidencio González Peraza tollából

Fidencio González Peraza ezredes elmondása szerint: „Cangambáról soha nem lehet eleget mesélni.”

30 évvel később még mindig ezernyi emlékkép kavarog a katonai vezető fejében, hiszen a fontos események mind ebben az angolai kisvárosban történtek, alig nyolc nap leforgása alatt. Habár a tüzérség már hónapokkal előtte megkezdte az ostromot, a több mint 80 kubai és a nemzeti hadsereg így is győzedelmeskedett a pusztító ellenséggel szemben, bátorságot és emberi ellenállást nem sajnálva.

A 1983. augusztus 2-10-e között lezajlott cangambai ütközettel kapcsolatban Peraza mindig is a tisztességet és a hazafiságot tartotta a legfontosabbnak. A harc minden szempontból újra és újra megelevenedik, minden elesett elvtársra való megemlékezésben, minden hajnali ágyúdörgésben, minden véres összecsapásban és az éhínségben egyaránt.

Fidencio Gonález Peraza parancsnok röviddel a harcok befejezése után

„Rendíthetetlenül meg voltunk győződve az egész partra kiterjedő erőfölényünkről. Végig a fejünkben visszhangzottak Fidel parancsnok úr tanításai, ezért soha nem tudtak minket sarokba szorítani, hiszen kitanultuk a legjobb önvédelmi módszereket.”

„És pontosan ezért a legnehezebb pillanatokban, lövészárkokban bujkálva, legbiztatóbb emlékeink voltak az Almeida parancsnok által vezetett Alegría de Pío-i csata fel-felvillanó képei. Az erőt vesztettek minden este megragadták az alkalmat, hogy rákiáltsanak az ellenségre: »Itt senki nem adja fel!«, természetesen néhány káromkodás társaságában.”

Cangamba városában, az ellenállás szelleme átlépett minden lehetséges emberi határt, ugyanis az idővel való versengés hosszabbra nyúlt, mint maga a csata; veszélyhelyzetnek kitéve, csupán egy kerítés mögött elzárva, alig 20 méterre az ellenségtől, víz és élelem nélkül folyt a túlélésért való küzdelem. Ezek az embert próbáló történetek mind fájdalmas képet festenek azokról a különböző élethelyzetekről, amelyekre Peraza ezredes mély tisztelettel és könnyek kíséretében emlékezik.

 

Cangambai veteránokat tüntetnek ki

„Úgy tartják, hogy a háború nagyon nehéz és embert próbáló; de számomra, aki 29 hónapot töltöttem Angolában, a cangambai történetek tragikus, de ugyanakkor rendkívüli példák a túlélésre.

„Például meghozni a döntést az árok átlépéséről, védőfalnak használni egy barátod halott testét, elfogadni azt a szörnyű véletlent, hogy egy rakéta a kórház ablakán keresztül betörve orvosok és más ártatlan emberek életét vette el, vagy elviselni egy hirtelen jött bombázást társaiddal összezárva, mialatt ez villan be az agyadba: Bassza meg, ők az én halottaim! És nem a haláltól való félelem miatt, hanem mert ők az én katonáim voltak.

Ha a végső győzelem lehetséges volt, akkor az nagymértékben köszönhető a hadsereg vezetői támogatásának, a különleges osztag legénységének, akik visszafojtották az ostromot, a havannai katonai csapat főparancsnokának, illetve az angolai főparancsnokságnak, Fidel Castro bátorító levelének, melyet hozzánk intézett, kitartást illetve bizalmat kérve a mentőcsapatok dolgozóinak.

 

Az angolai harcok főbb helyszínei, köztük Cangamba

„Minden erőfeszítésünk ellenére is, mindent elveszthettünk volna az életben, kivéve a méltóságunkat. Még a haláltól való félelem sem riasztott el minket, és végül győztünk.”

30 év távlatából, Cangamba már nem ugyanaz a kis afrikai falu neve Peraza számára, ami akkor volt, ami meglepte akkor, amikor átvette ott a parancsnokságot.

„Cangamba az ellenállás szelleme. A mi szellemünk, az a szellem, ami mindig is jellemző volt ránk, kubaiakra, amikor az igazságért harcolunk.”

Dilbert Reyes Rodríguez

Fordította: Gáspár Nikolett