Nagy valószínűséggel Nagy-Britannia és az Európai Unió politikáját a belátható jövőben a közszolgáltatások radikális csökkentése fogja jellemezni. Az indulatos görögországi tüntetések a népi tiltakozások előjelei lehetnek. Ezek a demonstrációk nagyon ismerősek lehetnek Bolíviában, ahol a 21. század korai éveiben tartós népi felkeléssel sikerült megdönteni a gyűlölt neoliberális rendszert, és hatalomba segíteni a MAS (Mozgalom a Szocializmusért) Evo Morales elnök vezette haladó és radikális kormányát.

Megtanulhatjuk Bolíviától a neoliberális berendezkedéssel szembeni ellenállást és egy alternatíva építését? A válasz természetesen igen - de ez azt is jelenti, hogy meg kell értenünk, hogy mi történik ott.

Sok vita folyik Bolíviában a baloldalon arról, hogy vajon a MAS-kormány a szocializmus felé halad-e, vagy a 2005-ben hatalomra került szociális mozgalmak és a szakszervezetek forradalmi küzdelmei utat engednek egy választási, parlamenti politikának és megágyaznak a neoliberalizmusnak. A bolíviai tapasztalatok különösen az állammal, mint a harc terepével kapcsolatban vetnek fel kérdéseket. Az állam rendszerében való részvétel, ahogyan ezt a MAS tette, elengedhetetlen radikális változás eléréséhez? Vagy, ahogyan néhányan vitatkoznának ezzel, az államapparátus eleve ellensége a radikális változásnak, úgyhogy egy ilyen stratégia kudarcra van ítélve, és a világot nem lehet megváltoztatni anélkül, hogy megragadnánk a “hatalmat”?

A neoliberálisok megdöntése

Az 1980-as és 1990-es évek során Bolívia a neoliberális politika kísérleti nyula volt, gazdagítva az uralkodó elitet, de marginalizálva és nyomorba taszítva a népesség tömegeit. Azonban 2003-ban a neoliberális kormányt megdöntötte a népi ellenállás kitartó kampánya, és 2005-ben az Evo Morales fémjelezte MAS nyerte meg a választásokat és alakított kormányt, azzal az eltökéltséggel, hogy politikájának fontos részét fogja képezni a természeti erőforrások kitermelése fölötti bolíviai ellenőrzés visszaállítása, és egy olyan új alkotmány megalkotása, ami hatalommal ruházza fel a népesség őslakos többségét, valamint azzal a szándékkal, hogy véget vet a fehér/mesztic politikai elit századok óta tartó uralmának.

E korszakot megelőzően - és itt tiszta párhuzamok vannak az Nagy-Britanniában lévő politikai zsákutcával - a bolíviai politikai életet elitista pártok uralták, amelyeknek nagyon csekély alulról szerveződő bázisuk volt. A szakszervezetek és a társadalmi bázissal rendelkező szervezetek, valamint az őslakos és nem őslakos népesség közötti megosztottság hátráltatta a hatékony ellenzéki szövetség felépítését a kormányzó elit ellen.

Ezzel szemben a 2005-ös választási győzelemkor egy alulról szerveződött mozgalom mutatkozott be, amit országszerte a MAS irányított, egy új politikai párt, amelyet az egykori cocalero (kokatermesztő) mozgalmi vezető, Evo Morales vezetett.

Hatalomban a MAS

A MAS csak 2005 óta van hatalmon, de már számos területen nagy haladást ért el.

Alkotmányozó nemzetgyűlést hívtak össze, ami elkészítette az új alkotmány tervezetét, és ezt a tervezetet országos népszavazáson keresztül ratifikálták. Az új alkotmány, főleg, de nem kizárólag az őslakos többség jogainak és garanciáinak széles skáláját nyilvánítja ki.

A szénhidrogén (olaj és gáz) szektort még nem államosították, de a belőle megtermelt profitból a bolíviai államot illető részesedést radikálisan megemelték a korábbi 27 százalékról 65 és 77 százalék közé.

Megkezdődött a föld újraelosztása újra-elosztó szociális politikák és olyan szociális infrastrukturális programok, mint például a közlekedés mentén.

Ugyanakkor, a radikális latin-amerikai államok tömörülése, az ALBA tagjaként, Bolívia elkezdte az olyan neoliberális intézmények, mint a Világbank és az IMF nemzetközi alternatíváinak építését is.

Legutóbb Bolívia adott otthont a klímaváltozásról szóló Cochabamba globális népi konferenciának, ami radikális szövetséget épít a globális felmelegedés elleni harchoz, lévén, hogy a koppenhágai klímakonferencia kudarcot vallott.

Nem meglepő, hogy ezeket a politikai lépéseket a jobboldal bírálja. De ugyanakkor élénk vita folyik a baloldalon is, mivel különböző szereplők ellentétesen ítélik meg a MAS-kormány eredményeit és korlátait. Egyrészről itt van a kormány és támogatóinak álláspontja, amit Álvaro García Linera, Bolívia alelnöke, valamint marxista értelmiségi és egykori aktivista, és más baloldali kritikusok (nemzetközileg és Bolíviában is, a MAS-on belül) képviselnek.

García Linera számára a MAS-nak sikerült egy olyan népi blokkot létrehoznia, ami képes fenntartani az állam “újjáalapításához” szükséges új alkotmányozó konszenzust. Az ő elemzésében a MAS “bekerítő stratégiát” vetett be a jobboldali ellenzék ellen, különösen Bolívia gazdag keleti tartományaiban, felhasználva a szakszervezetek tömegtámogatását és a széleskörű szociális mozgalmakat valamint, amikor ez szükséges, az állam elnyomó gépezetét is. Jelentős engedményeket adtak az ellenzéknek annak érdekében, hogy megosszák és marginalizálják azt.

A jobboldal veresége a 2008-as, az elnök visszahívásáról szóló népszavazáskor vált nyilvánvalóvá, amikor Morales 54 százalékról 67 százalékra növelte a támogatottságát, biztosítva ezzel a demokratikus legitimációját az állam újjáépítéséhez és a MAS programjának más elemeihez. 2009 decemberében, a szavazatok 63 százalékát megszerezve, Morales megint döntő többséggel győzött az elnökválasztáson. Bolívia megmutatta, hogy a kormányok lehetnek egyszerre radikálisak és sokkal népszerűbbek, mint bármelyik kormány, amelyre az Egyesült Királyság vissza tud emlékezni.

A MAS első kormányzati akcióit García Linera úgy határozza meg, mint a mindenek felett álló “dekolonializációt”. Politikai döntések többé nem az Egyesült Államok nagykövetségének, a Nemzetközi Valutaalapnak vagy a Világbanknak az előírásai szerint születtek, és a megnövekedett olaj- és gázbevételek biztosítják a gazdasági szuverenitáshoz szükséges anyagi bázist. A kormány jelezte azt is, hogy támogatja a campesino (paraszt) gazdaságot, hiszen, mint mondják, a közösségi termelési logika képviseli a természet fenntartható használatát, “szemben az értéktöbblet társadalmára jellemző pusztító folyamatokkal”. Kulturális szempontból a gyarmatosítás hosszú történelme visszafordulóban van, már azáltal is, hogy egy őslakos elnököt választottak meg, és az azóta folyó, a kezdetektől fogva az őslakos többség érdekeit szem előtt tartó, többnemzetiségű állam építése által.

A MAS kritikája

A bíráló számára azonban a MAS mérlege kiábrándító. Számukra a 2000 és 2005 közötti lázadó időszak forradalmi korszak volt, amelyben a tömegek mozgósítása alulról és az állam válsága fölülről lehetőséget teremtett az állam és a társadalom alapvető átalakítására, de a 2005 óta tartó időszak a lehetőség elszalasztását mutatja. Különösen azért, érvelne a kritikusok, mert a népi politika az utcáról a választási aréna felé tolódott el, és a kormányzó MAS intézkedései elnyomják egy szocialista forradalom lehetőségét. Kiderült, hogy a MAS-kormány, mondják, mérsékelten reformista természetű, és Morales győzelmét követően relatíve csökkenés tapasztalható a munkásosztály és az őslakos szervezetek önszerveződésben és aktivitásában.

A mérvadó dolog ebben a kérdésben a szociális mozgalmak azon követelése, amit a neoliberális rezsim elleni küzdelem éveiben fogalmaztak meg egy forradalmi alkotmányozó nemzetgyűlés összehívására, amely átalakítaná a gazdaságot, az államot és a társadalmat. A kormány baloldali kritikusai szemében a közgyűlés, ahelyett, hogy egy olyan szerv lett volna, amelyben a fő szociális mozgalmi szervezetek szervesen részt vesznek, mind annak kialakításában, mind pedig a végrehajtó tevékenységében, a MAS-kormány szigorú ellenőrzése alatt állt olyan módon, ami kizárta a valódi forradalmi és részvételi folyamatokat és eredményeket. Ezen kritikusok szerint az őslakos felszabadítás elvált a forradalmi szocialista átalakulás programjától, sőt számos jelentős politika folytatta a korábbi neoliberális rendszert. Miközben a szénhidrogén szektor befizetett adói jelentősen nőttek, például, a MAS leállította a nagyarányú államosítást. Néhány kritikus hang ebből azt a következtetést vonta le, hogy Morales és a kormánya nem érdekelt a kapitalizmus kihívás elé állításában, sokkal inkább abban, hogy a gazdaságban egy állami irányítású kapitalista modellt vezessen újra be, politikai szinten pedig pluralizálja kormányt és a civil társadalmat.

Egy másik vitatott kérdés a MAS, a kormány és a szociális mozgalmak formálódó kapcsolata. Egyesek szerint a kormány kezdi elnyelni a MAS-t, és a helyzet az, hogy sok vezetőt a szociális mozgalmakból beválasztottak a kormányzatba, különösen helyi szinten, potenciálisan gyengítve ezzel a szervezeteiket és alávetve őket az államnak.

Mások, viszont rámutattak arra a tényre, hogy miközben a legtöbb szociális mozgalmi vezető továbbra is támogatója maradt a MAS-kormánynak, ez nem gátolja őket abban, hogy kritikát fogalmazzanak meg számos konkrét kérdésben. Sok szociális mozgalmi vezető a MAS balszárnyához tartozónak tartja magát, ami azt bizonyítja, hogy a szociális mozgalmak képesek nyomást gyakorolni a MAS-kormányra.

A MAS saját ellentmondásos retorikája ugyancsak beárnyékol fontos kérdéseket. García Linera (és maga Morales) elkezdett egy bizonyos “andoki kapitalizmus” kifejezést használni, amely azt jelenti, hogy “Bolívia kapitalista ország marad még száz évig”.

Ugyanakkor megfigyelhető, hogy amint a kormányzat kezdi biztonságban érezni magát, ahogy a nemzetközi légkör egyre kedvezőbbé válik a globális pénzügyi válság és visszaesés következtében, és ahogy a latin-amerikai államok radikális baloldali csoportjai magabiztossága növekszik, a kormány egyre inkább kezd antikapitalizmusról és “kommunitárius szocializmusról” beszélni.

Mi lenne ha?

Kétségtelenül nehéz megítélni az ilyen kérdéseket, különösen a világ másik feléről, de fontos, hogy feltegyünk néhány “mi lenne ha?” kérdést:

Mi lenne ha a kormány “menne”' jobbra, ahelyett, hogy engedményeket tenne a jobboldalnak? Mennyi a valószínűsége, hogy ez súlyos belügyi konfliktushoz, akár még polgárháborúhoz vagy puccshoz (ahogyan ez Allende Chiléjében történt) vezetne, és ez magával hozná egy külső intervenció és/vagy a keleti tartományok elvesztésének lehetőségét, mindazzal a szénhidrogén készlettel és jövedelmező mezőgazdasággal együtt, ami ott található?

Mi történhetett volna, ha a MAS egy nyíltabban szocialista programot folytatott volna, a szénhidrogén-készletek teljes államosításával vagy maximális földújraelosztással? Erősítette volna-e ez a népi támogatottságot az országon belül, ahogyan erre a baloldal utal, vagy nagyobb külső és belső ellenzéki nyomáshoz vezetett volna, esetleg kisiklatva a kormányt? Fontos kérdés, figyelembe véve más forradalmi rendszerek problémákkal terhelt tapasztalatait, hogy képes lett volna-e a kormány hatékonyan működtetni az államosított iparágakat és biztosítani az újraelosztott föld termelékenységét?

Az ilyen kérdésekre természetesen nincs egyértelmű válasz. De, legalábbis arra kellene ösztönözzenek minket, hogy álljunk meg egy pillanatra mielőtt túl élesen kritizálnánk a bolíviai MAS-kormányt.

Az állam

Megoszlanak a nézetek a baloldali stratégia fent tárgyalt kulcsfontosságú kérdéseit illetően, nemcsak Bolíviában, de a világ, így az Egyesült Királyság haladó mozgalmaiban is. A kulcskérdés az állam fenyegető jelenléte. Bolíviában, a MAS ellenzékből került kormányzati pozícióba, és az államhatalmat használja törekvéseinek érdekében, miközben igyekszik megtartani a tömegbázisát a szociális mozgalmakban és a civil társadalomban.

Egyes baloldaliak számára, mint amilyen John Holloway (a Crack Capitalism című könyv szerzője) is, a kapitalista állam bármilyen felhasználása radikális célra kudarcra van ítélve. A marxisták már régóta állítják, hogy az állam nem egy semleges eszköz, hanem a kapitalizmus szerves része, ami kezeli a gazdasági problémákat (olyanokat, mint a bankválság) a tőke és az ellenzéki csatornák nevében olyan formában, ami összeegyeztethető a kapitalista társadalmi viszonyokkal.

Az állam radikális kritikája döntő fontosságú azért, hogy folyamatosan óvatosságra és szkepticizmusra intsük magunkat a kormányok követeléseit illetően. Ezt észben kell tartani, amikor a MAS túlzóan követeli a szénhidrogén-készlet államosítását. És mégis, mint a kapitalizmus integráns részét, az államot ugyanazok az ellentmondások sújtják, mint a kapitalizmust magát. Ez egy olyan terület lehet, amelyben a kapitalizmus ellentmondásaival meg lehet birkózni, de olyan is, amiben talán az államellenes aktivisták kihívás elé tudják állítani tőkét, ahogyan ezt Hilary Wainwright állítja Az állam visszakövetelése: Tapasztalatok a népi demokráciában című könyvében. Eképp Bolíviában, a forradalmi időszakban, a radikális szociális mozgalmak képesek voltak elfoglalni az állam helyi struktúráit, amiket a neoliberális rezsim azért hozott létre, hogy bebetonozza a pozícióját, de ők ehelyett arra használták őket, hogy intézményi hátteret adjanak annak a mozgósításnak, amely megdönti a neoliberális rendszert, és hatalomba segíti a MAS-t.

A MAS győztes stratégiája tehát az volt, hogy felhasználta a kapitalista állam képviseleti demokráciájának választási rendszerét, és aztán megpróbálta az államot a forradalmi folyamatok szolgálatába állítani. Vannak azonban olyan vélemények, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlés szervezése élesen felveti az alárendelő állam veszélyét, és az alulról jövő közösségi szervezetek helyettesítését - bár a bolíviai kormány védelmezői azzal érvelnek, hogy a MAS irányítása szükséges volt annak érdekében, hogy az új alkotmányt sikeresen átvigyék az ellenzék ellenállásán. Az is igaz, hogy a MAS, amióta kormányon van, eddig még nem intézett nyílt támadást a tőke ellen (sem az ipari tőke, ideértve a szénhidrogéneket is, sem pedig a mezőgazdasági tőke ellen), csupán növelte az állam részesedését a szénhidrogénekből befolyó profitból és elkobzott néhány olyan nagybirtokot, amelyeken nem folyt termelő tevékenység. Sőt ellenkezőleg, az új alkotmány plurális gazdaságot irányoz elő, különböző gazdasági területekkel, erősítve az őslakos közösségi gazdaságot, támogatva a kooperatív gazdaságot, elősegítve az állami gazdaságot és garantálva a magángazdaságot.

Az ezt a fajta kompromisszumot kétféleképpen lehet értékelni. A baloldali kritikusok szerint ez garantálja a kapitalista vállalatok pozícióját, és eközben elszalasztja egy a kapitalizmusból radikálisabban kifelé mutató mozgalom lehetőségét.

Az olyanok számára, mint amilyen Garcia Linera, ez megteremti egy olyan gazdaság lehetőségét, ami sokkal inkább előtérbe helyezi a társadalmi szükségleteket, a profit mindenek fölé helyezése helyett.

Kísérletet tesz egy a kapitalizmusból való olyan átmenet felvázolására, ami az őslakos gyakorlaton és a környezeti fenntarthatóság szem előtt tartásán, és túl gyors átmenet csapdájának felismerésén alapul.

Ez nem csak azt a kérdést veti fel, hogy vajon Bolíviában jelenleg a közvélemény antikapitalista vagy csak a neoliberalizmus és külföldi multinacionális vállalatok jelenlétét ellenzi, de azt is, hogy az állam vagy a népi mozgalmak képesek-e hatékonyan létrehozni egy szocializált gazdaságot.

Nemzetközi, nemzeti, helyi

Az egyik oka annak, hogy miért bizonyul olyan nehéznek a radikális kormányok számára, hogy az államot felhasználják a tőke és a neoliberalizmus ellen az az, hogy egyre inkább eltorzul a hatalmi kapcsolat a globalizált kapitalizmus és a zárt nemzetállam között. Bolívia érdekes ebből a szempontból, mert itt “az állam” a helyi, nemzeti és nemzetközi állami intézmények és gyakorlatok komplex metszéspontjában működik.

Először is, a helyi állam rendkívüli jelentőséggel bír. A '90-es években a neoliberális rezsim által létrehozott helyi intézményeket az ellenzéki szociális mozgalmak elfoglalták, és azokat az ellenzék szervezeti bázisaivá változtatták át.

Ma a Mozgalom a Szocializmusért az új alkotmány dekolonizáló aspektusát kezdi alkalmazni azáltal, hogy engedélyezi az önkormányzatoknak, hogy szavazzanak arról, hogy elfogadják-e a helyi közigazgatás hagyományos, őslakos formáit.

Ez azt jelenti, hogy az őslakos népesség intézményei hagyományosan biztosítanák a helyi önigazgatást a kapitalista és rasszista nemzeti állam hiányában vagy azzal szemben.

Másodszor, az elmúlt néhány évben Bolívia tagként aktív résztvevője volt a latin-amerikai államok ALBA-csoportjának (aminek Venezuela, Kuba és Ecuador szintén tagja), ami egy nemzetek fölötti kereskedelmi és gazdasági együttműködés. Ez az együttműködés az államihoz hasonló nemzetközi intézményeken keresztül valósul meg.

Ezek az intézmények alternatívái az olyan globális neoliberális intézményeknek, mint amilyen a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF).

Eme intézményeknek, amelyek az antikapitalista szolidaritás, a kulturális sokféleség és a társadalmi igazságosság üzetenét hirdetik, bátorítást jelent a pénzügyi válság és a recesszió, valamint az ökológiai válság felismerése.

Tanulni Bolíviától

A 2000 óta tartó időszakban Bolívia sikeresen megdöntött egy neoliberális rezsimet, és új intézmények és politikák építésébe fogott, sőt magát az államot is megújította, olyanná téve azt, ami kevésbé elidegenedett a néptömegektől, mint amilyen a neoliberális kapitalista állam volt. Világos, hogy ez a folyamat még mindig fejlesztés alatt áll, de felvet olyan fontos kérdéseket, messze Bolíviától is, hogy lehet-e és ha igen, akkor hogyan lehet átszabni a kapitalista államot egy "másik világ" részévé, amire annyira szükség van.

Hogy fog egy ilyen állam kinézni? Hogyan fog működni? Az új bolíviai alkotmány, Latin-Amerika más radikális kezdeményezéseivel együtt, a zapatisták alternatív helyi állami struktúráitól kezdve Chiapasban, a venezuelai közösségi tanácsokig, talán segít megválaszolni az ilyen kérdéseket.

A bolíviai tapasztalat jelzi a helyi, nemzetei és nemzetek feletti akciók összekapcsolásának fontosságát, de az, hogy ezt hogyan lehet hatékonyan és demokratikusan megvalósítani még mindig kidolgozásra szorul. Továbbá, és ez a legfontosabb, az állam radikális újjászervezése az állam és a szociális mozgalmak közötti aktív párbeszédben kell hogy testet öltsön.

Bolíviában az az időszak, amelyben a szociális mozgalmak vezették a forradalmi folyamatot átadta a helyét egy olyannak, amelyben az vezetés átment a Mozgalom a Szocializmusért pártba, hogy az államapparátus révén tartsa meg a hatalmat. Bíznunk kell eme két időszak váltakozásában.

Ehhez alapvetően fontos, hogy a baloldal és az őslakos mozgalmak folytassák az aktív és stratégiai mozgósítást, erre pedig biztató jelek utalnak. A tavalyi évben Bolíviában a regionális és helyi választásokat olyan baloldali aktivisták megválasztása jellemezte, akik ellenékiek a MAS-szal szemben. A kormány számára az elmúlt hetek nagy kihívása, különösen, de nem kizárólagosan Potosí bányavárosában volt, ami az ország legszegényebb részén található.

Ott széleskörű tömegmozgalmak kérték a kormányt, hogy tegyen többet a szegénység és az egyenlőtlenség kezeléséért, és az antikapitalista és antineoliberális retorikáját ültesse át a gyakorlatba.

Kritikák érték az állami bürokráciát is, mivel az úgy tűnik, hogy gyakran inkább megakadályozza, sem minthogy segítené a kormány politikája radikálisabb elemeinek megvalósítását.

Ezeket a kihívásokat, bár lehet, hogy kényelmetlenek a kormány számára, úgy kell tekinteni, hogy Bolivíában a radikális hullám nem ért véget, hanem szándékában áll építkezni a már elért eredményekből.

Mit jelentenek Bolívia közelmúltbeli tapasztalatai számunkra az Egyesült Királyságban?

Világos, hogy mások a körülmények, de - egy olyan időszakban, amikor úgy tűnik, hogy itt még egy pénzügyi válság és recesszió sem rengette meg alapjaiban a neoliberalizmust - Bolívia emlékeztet minket arra, hogy neoliberális rezsimek megdönthetőek. Van alternatíva!

Bolívia esetében ehhez szükség volt az elit pártpolitika elutasítására, egy radikális szövetségre a szakszervezetek és a szociális mozgalmak között, és az utcákon való tartós tömegjelenlétre.

Ezek után szükség volt arra, hogy a MAS képes legyen összetartani a széles szövetséget, amire szükség volt a hatalom elnyeréséhez és a mozgalom a szocializmus felé irányításához. Lehetséges, hogy az elkövetkezendő években ez megvalósítható lesz Európában, beleértve az Egyesült Királyságot is, amikor is a recesszió és a drasztikus állami kiadáscsökkentések közepette egy forradalmi perspektíva vonzóbbá válik majd?

Mike Geddes, a University of Warwick címzetes professzorának írása, ami a Red Pepper című angol újságban jelent meg