Hugo Chávez elnök sikeres körútján, amely három földrész hét országát érintette 69 új megállapodást kötött, amelyek erősíteni fogják a nemzeti fejlődést és megszilárdítják a birodalmi agresszió elleni legerősebb védelmet: a nemzetek és népek egységét.

A huszadik század legbefolyásosabb amerikai ideológusa, Henry Kissinger az 1970-es évek folyamán, a szocializmus a térségbeli térnyerésére utalva kijelentette, hogy: "Ha az Egyesült Államok nem képes ellenőrizni Latin-Amerikát, akkor hogyan tudná uralni a világot?" Ma Kissinger aggodalma újra gyötri az Egyesült Államokat és a birodalmi erőket, de most nem úgy tűnik, hogy konspirációs öklük el tudja elhallgatatni az ébredő forradalmi államokat.

Az USA kétségbeesése azokban az években, hogy ellenőrizze a "hátsó udvarában" lévő államokat, egy sor puccshoz, brutális diktatúrához, szabotázsokhoz, politikai gyilkosságokhoz, tömeges kínzásokhoz és eltűnésekhez vezetett, és neoliberális, kapitalista modellek alkalmazásához, amelyek a régió történelme során a legrosszabb nyomorúságot, kirekesztést, szegénységet és elidegenedést okozták.

Az Egyesült Államok korlátolt víziója, az agressziós stratégiák és taktikák a század végére elérték a céljukat, majdnem mindegyik latin-amerikai államban, a forradalmi Kubát leszámítva, szolgai kormányok kerültek hatalomra, és üdvözölték az USA által bevezetett gazdasági modellt és a neoliberális képviseleti demokráciát.

Amikor egy venezuelai katona, Hugo Chávez, felkelést vezetett Carlos Andres Pérez bűnöző, gyilkos és korrupt kormánya - Washington közeli szövetségese - ellen 1992. február 4-én, az USA alábecsülte őt. A Külügyminisztérium egy titkos dokumentuma, amit most hoztak nyilvánosságra, így kommentálta az eseményt: "A puccskísérlet úgy tűnik, hogy középrangú katonatisztek egy csoportjának a műve… Nem utal semmi a puccsisták népi támogatottságára…"

Ugyanakkor az Egyesült Államok kormánya felismerte a saját titkos venezuelai felméréseinek nyomán, hogy: "Carlos Andres Pérez támogatottsága alacsony; egy nemrégiben készült közvélemény kutatás azt mutatta, hogy kevesebb, mint 20%-os választói támogatást élvez…" Máshogy fogalmazva az emberek nem támogatták az államukban bevezetett neoliberális modellt.

Egy másik, 1992. március 10-én készült titkos jelentés felfedte, hogy Washington igazi aggodalma a venezuelai népi felkelésekre vonatkozólag a következő volt: "Egy sikeres puccs Venezuelában komoly csapás lenne az Egyesült Államok érdekeire a térségben. A szegényekre és a középosztályra gyakorolt rövidtávú negatív hatása ellenére úgy hisszük, hogy Carlos Andres Pérez gazdaságpolitikája pontosan az, ami a venezuelai gazdaság reformjához szükségeltetik… Carlos Andres Pérez megdöntése dermesztő üzenet lenne a régió számára gazdasági reformok megvalósításának lehetőségét illetően." [Noha az USA "puccsnak" nevezte az akciót; Hugo Chávez "a demokráciának álcázott diktatúra elleni népi felkelésről" beszélt. E. G.]

Kissingert újrafogalmazva, ha az Egyesült Államok nem tudja ellenőrizni Venezuelát, hogy tudná ellenőrizni a térséget? Az USA fő aggodalma nem az volt, hogy vajon nőni fog-e a nyomor és a középosztály el fog-e tűnni, hanem hogy be fogják-e vezetni a neoliberális modellt, kerül amibe kerül, mert egyedül ez garantálná a tartós USA-dominanciát a régióban.

Amikor Hugo Chávez elnyerte a hivatalát 1998-ban, Washington nem tudta, hogy mi tévő legyen. A hivatalos álláspont az volt, hogy "várj és figyelj", mielőtt cselekednél. A birodalmi érdekek számos alkalommal megpróbálták "megvásárolni" a frissen megválasztott venezuelai elnököt, de a kísérleteik nem hoztak sikert: Venezuela visszafordíthatatlanul a függetlenség, szuverenitás, méltóság és a forradalom útjára lépett.

Az első változtatásokkal - alkotmányos reform, az olajárak emelése és az OPEC megmentése - komoly érdekek sérültek és az Egyesült Államok szorítása Venezuela körül enyhült. A térség kezdte meghallani Hugo Chávez hangját, ami egy lázadó dalra rímelt, amit a fáradhatatlan népi mozgalmak ihlettek.

Állandó agresszió

Nem sokkal később akciók kezdődtek, hogy megpróbálják megvalósítani azt, amit Washington lehetetlennek hitt: egy antiimperialista, szocialista forradalmat a 21. században, rögtön a határtól délre.

Venezuelát agresszióhullám sújtotta - a 2002 áprilisi puccs, olajsztrájk és gazdasági szabotázs, merényletkísérletek, felforgatás, sokmillió dolláros támogatás az ellenzéki csoportoknak, a választások befolyásolása és brutális pszichológiai hadviselés a tömegmédián keresztül -, de nem érték el a céljukat és forradalmi erők kezdtek felemelkedni kontinens szerte.

A Bolivári Alternatíva Amerika Népei Számára (ALBA) születése 2004-ben utat nyitott egy új, együttműködésen, integráción és szolidaritáson alapuló külpolitika előtt. A térség testvérállamai közötti kapcsolatok növekedni kezdtek és erősödtek a kötelékek azon államok között, amelyeknek az emberségről közös elképzeléseik vannak, és egy új gazdasági modellt építenek, ami a kereskedelemben a kölcsönös előnyöket és fejlődést részesíti előnyben.

Az ALBA egy multipoláris világ felé

Az ALBA után, a Dél-Amerikai Államok Uniója (Unasur) azzal a céllal született, hogy regionális kereskedelmet kovácsoljon és egy olyan hatalmi blokkot hozzon létre a kontinensen, ami képes megbirkózni a világ kihívásaival.

Ahogyan a forradalom Venezuelában növekedett, úgy nőtt az Egyesült Államok agressziója is. 2005-ben Washington nemzetközi kampányba kezdett, hogy "elszigetelje a venezuelai kormányt" és "vörös állammá" nyilvánítsa az országot. "Hugo Chávez negatív erő a térségben" - jelentette ki Condoleezza Rice külügyminiszter 2005 januárjában, és olyan hazugság áradat kezdődött Venezueláról, ami a mai napig sem szűnt meg.

Egy évvel később, Donald Rumsfeld védelmi miniszter Chávez elnököt Hitlerhez hasonlította, John Negropontéval, a Nemzeti Hírszerzés igazgatójával együtt Venezuelát "a térségben az Egyesült Államok érdekeire leselkedő legnagyobb fenyegetésnek" nevezte. Ebben az évben Venezuela rákerült egy listára, amin olyan országok szerepelnek, amelyek "nem teljes mértékben működnek közre a terrorizmus elleni háborúban" és egy, az USA által kiszabott szankció megtiltotta az amerikai technológiát felhasználó védelmi felszerelések eladását a dél-amerikai országnak.

Chávez, felismerve a kísérletet a fegyveres erőinek gyengítésére, és más partnereket keresett, akik nem állnak az Egyesült Államok fennhatósága alatt. Oroszország volt az első ország, ami felajánlotta, hogy pótolja Venezuela katonai beszállításait.

A Szovjetunió bukása óta ez volt az első eset, hogy egy latin-amerikai állam kapcsolatokat kezdett építeni Oroszországgal, az Egyesült Államok bevonása nélkül. A kezdeti védelmifelszerelés-vásárlás ajtót nyitott egy új kereskedelmi és stratégiai kapcsolat előtt Venezuela és Oroszország között, köszönhetően az USA-embargónak.

Oroszország után Venezuela kapcsolatot kezdett építeni Kínával, Fehéroroszországgal, Iránnal, Japánnal, Szíriával, Líbiával, Indiával és más afrikai, ázsiai és európai állammal. Chávez külpolitikája radikális átalakulást kezdeményezett a régióban, és feltette Venezuelát a világ térképére. "Ez körülbelül a játékszabályok radikális megváltoztatása volt: kapcsolódni akartunk a világhoz, nemcsak egy része lenni. Valójában még csak tanultuk, hogy hogyan lehet önálló lépéseket tenni a nemzetközi színpadon. Ne feledjük, hogy korábban nem volt saját külpolitikánk. A külpolitikánkat Washington irányította" - magyarázta Chávez elnök.

Az erőegyensúly megváltozása

Chávez 2010. október 13-24. közötti körútja, mely Oroszországot, Fehéroroszországot, Ukrajnát, Iránt, Szíriát, Líbiát és Portugáliát érintette, egy új multipoláris világ körvonalazódásának jele. A 69 megegyezés, amiket ezekkel az országokkal kötött, Venezuela számára számos értékes hasznot hoz majd, köztük otthonok tízezreinek építését a venezuelai embereknek, mezőgazdasági reformot, gazdasági növekedést, energiatermelést, új iparágakat, különféle exportokat és stratégiákat, kiegyensúlyozott kapcsolatokat más államokkal - minden maximálisan a venezuelai emberek javára.

A 69 megegyezés egyike sem tartalmaz kockázatos elemeket, amelyek hátrányt okozhatnának Venezuelának. A Chávez-kormány külpolitikája nem engedi, hogy kizsákmányolás vagy kapitalista fertőzés ártson a dél-amerikai országnak.

Például, Fehéroroszország esetében, Venezuela nemcsak bányászati teherautókat és tömegközlekedési járműveket vásárol az országból, de közös üzleti vállalkozásokat is alapít fehérorosz cégekkel, hogy gyárakat hozzanak létre Venezuelában, biztosítva a technológia átadását, ami segíteni fogja a venezuelai ipar diverzifikálását és munkahelyeket teremt a venezuelai embereknek.

Egy multipoláris világban nem lehetnek birodalmak

"Venezuelának engedelmeskednie kell" - jelentette ki Obama elnök az Oroszországgal kötött megállapodásra utalva, miszerint a dél-amerikai ország békés célú nukleáris energetikai fejlesztésekbe kezdene. "Figyelemmel kísérjük a Venezuela és Irán között létrejött megállapodásokat, hogy lássuk, hogy nem sértenek-e szankciókat" - mondta Philip Crowley, a külügyminisztérium szóvivője, abban a hitben, hogy Washington még mindig a világ csendőrsége.

A kétségbeesett hangszín, ami a Fehér Házból árad, a globális hatalma gyengülésének az eredménye - a Birodalom ideje lejárt és megszületett egy új multipoláris világ. Kissinger rémálma valósággá vált - az Egyesült Államok nem tudja uralni többé Latin-Amerikát, még kevésbé a világot. A forradalmár venezuelai katona, akit alábecsültek, az USA hegemóniájával szembeni ellenállás szimbólumává vált, és emberek millióit inspirálja, akik egy jobb világ lehetőségét keresik.

Eva Golinger