"Ők csak a vizünket, a földünket, a fáinkat látják. Velünk nem foglalkoznak. A földet akarják - a rajta élő emberek nélkül."

Ezeket a szavakat nem egy palesztin földműves mondta, hanem Justo Conda, a Délnyugat-Kolumbiában található Lopez Adentro Őslakos Rezervátum kormányzója, akinek a közösségét az előző elnök Álvaro Uribe Velez kormányzása alatt többször is megfenyegették, hogy kitelepítik őket. Uribének, akit az ENSZ nemrégiben Gaza Freedom Flotilla elleni végzetes izraeli támadás kivizsgálásával bízott meg, magának is notóriusan ijesztő előélete van, ami az emberi jogokat illeti. Kevéssé vannak feltárva a tiszta párhuzamok a kolumbiai kormány az ország őslakosaival való embertelen bánásmódja, és Izrael visszaélései Palesztina őslakosaival között.

Az ENSZ Emberi Jogi Biztosa szerint Kolumbiában van a világon a legnagyobb néptömeg, amelyet az országon belül telepítettek át. Mintegy 4,9 millió emberről beszélünk. Az Emberi Jogi és Kitelepítési Tanácsadás szerint csak egyedül 2009-ben több mint 286 000 kolumbiai lett kiszakítva a földjéről. A kolumbiai népesség körülbelül tíz százaléka szenved az erőszakos kitelepítésektől, sokan közülük őslakos közösségek, afrokolumbiaiak, az egykori rabszolgák leszármazottai, és campesinok (parasztok).

Izraelhez hasonlóan, Kolumbia az Egyesült Államok katonai segélyének legnagyobb haszonélvezője a régiójában. Hat milliárd adódollárral, amit az utóbbi tíz évben kapott, Kolumbia a harmadik ország a világon, Izrael és Egyiptom után, amelyik a legnagyobb amerikai katonai támogatásban részesül. Amerikai fegyverekkel felszerelve, és politikai támogatással a háta mögött Uribe kormánya, és más fegyveres szereplők gyilkosságokkal és terrorral emberek millióit kényszerítették lakóhelyük elhagyására, megtisztítva ezzel az utat a kormány és a multinacionális vállalatok előtt, hogy azok kizsákmányolhassák a természeti erőforrásokat. Mindig a biztonság és a "a terrorizmus elleni háború" nevében kolumbiai katonák falvakat égettek porig, otthonokat forgattak fel, és elpusztították azoknak a közösségeknek a megélhetési forrásait, akik azt a radikális döntést hozták, hogy maradnak a saját földjükön.

Számos őslakos közösségnek nem ez az első alkalom, hogy kiszakítják őket a földjükről. A spanyol invázió idején ötszáz évvel ezelőtt, majd Kolumbia megalakulásakor, háromszáz évvel később, az őslakos közösségek ismételten arra kényszerültek, hogy elmeneküljenek a termékeny, vízben és ásványokban gazdag völgyeikből, és beljebb és beljebb húzódjanak az Andok hegyláncai közé, ahol az éghajlat zordabb, a földek pedig kevésbé megművelhetők. Most a kormány még ezt a földet is el akarja venni, csapdahelyzetben hagyva a közösségeket. Ugyanis a közösségek tagjai azt mondják, hogy ha feljebb mennek a hegyekbe, akkor ott a gerillák fenyegetésével kell majd szembenézniük, akik azért harcolnak, hogy ellenőrzésük alatt tartsák ezeket a területeket, ha pedig lejjebb ereszkednek, akkor a félkatonai csoportok, a vállalatok és a hadsereg agressziójával kerülnek szembe.
Van valami hátborzongatóan ismerős ebben az erőszakos és tervezett kitelepítésben, és nem meglepő, hogy mostanra Izrael Kolumbia első számú fegyverszállítójává, valamint katonai és hírszerzési tanácsadójává vált, ezenkívül mintául szolgál a dél-amerikai országnak a "terror elleni harcban". De a palesztinokhoz hasonlóan, a kolumbiai emberek sem készek arra, hogy harc nélkül hagyják ott az otthonaikat és a megélhetésüket. Majdnem húsz évvel ezelőtt, az állig felfegyverzett katonaság ellen, Délnyugat-Kolumbia őslakos közösségei létrehozták a saját védelmüket: Az Őslakos Gárdát (La Guarda Indigena).

A Lopez őslakos rezervátumban lévő Cauca Regionális Őslakos Tanácsának zászlaja előtt állva, Conda kormányzó a következőkről beszélt:  "A kolumbiai kormány nem képvisel minket, úgyhogy megalkottuk a saját biztonsági rendszerünket. Minden egyes őslakos közösségben ki lettek választva emberek, hogy egy éves szolgálati időkre beosztva védjék a földjeinket. Minden őslakos őr kap egy pálcát, amelyet az előző használója hagy rá örökül, és ami jelképezi a beosztás tekintélyét és a felelősségét. Az őrök mindenhova magukkal viszik az ősi pálcájukat, ahová csak mennek. A pozíció önkéntes alapon kapható meg, senki nem fizet nekik, hogy védjék a népüket. És mégis, a közösségeink minden tagja harcolni akar a szabadságunkért, a pálca jelzi, hogy ők azok közülünk, akik fizikailag és lélektanilag felkészültek az év során, hogy megvédjék a népünket és a földünket.

Conda kormányzó hozzátette: "Szembenézve egy nagyfokon militarizált állammal, ami következetesen tagadja a mi alapvető jogainkat, az őslakos gárda az egyetlen védelem, amit gyakorolni tudunk. Mi semlegesnek nyilvánítottuk magunkat, nem keresünk szövetséget sem a gerillákkal, sem pedig a hadsereggel. Olyan békés megoldást kínálunk, ami a gyarmatosítás befejezésén, az élet és a kultúra tiszteletén alapul. Nincsenek fegyvereink. Nincs szükségünk fegyverekre, hogy ellenőrzést gyakoroljunk. Az őreink a kapuinkon kívül állnak, a színes pálcájuk az egyedüli fegyverük - ez az erőnk és az értékeink jelképe. És noha számos fenyegetést kaptunk, sok hatóság mégis tisztelettel közelített az őslakos őrökhöz."

Conda elmondta, hogy minden egyes ciklus végén, az őr választ egy utódot maga helyett, és így a tekintély és a felelősség forgásban van. Conda után, a jelenlegi közösségi őrök álltak fel, kezükben a pálcáikkal, egyik a másik után, változatos csoportja nőknek és férfiaknak; fiatalok és öregek; egy terhes nő; az egyik falu rangidős lakója.

Kolumbia őslakos közösségeiben nagy hagyománya van a népi ellenállásnak. Az 1920-as években a törzsek kollektívan bojkottálták azokat az adókat, amiket a kormány vetett ki az őslakosokra, hogy a saját földjükön élhessenek és dolgozhassanak. Azóta a tanácsok alakultak, hogy eldöntsék, hogy hogyan gyógyítsák meg a vidéket és álljanak ellen a kiűzetésnek. Annak ellenére, hogy ők már az európai gyarmatosítás előtt jelen voltak ott, az őslakos kolumbiaiakat gyakran kezelik úgy, mintha idegenek vagy hódítók lennének.

A szervezett őslakos ellenállásra adott válasz brutális volt. Csak a múlt évben a kis Lopez Adentro közösség négy tagját gyilkolták meg (erről egyébként az Amnesty International is hírt adott a "A túlélésért és méltóságért folytatott küzdelem: Emberi jogi visszaélések az őslakosok ellen Kolumbiában" című, 2010. január 23-i anyagában). Felix Posada emberijogvédő szerint 1400 őslakos személyt öltek meg az előző elnök, Álvaro Uribe nyolcéves hivatali ideje alatt. Ez a szám Kolumbia teljes őslakos népességének egy százalékát jelenti. Kolumbiában a legmagasabb az aránya az őslakosok ellen elkövetett gyilkosságoknak, a múlt évben 114 volt, jelentette be Posada Bogotá belvárosában lévő irodájának golyóálló ajtajai mögött.

Jobboldali félkatonai csoportokat gyanúsítanak számos esetben, annak ellenére, hogy az Uribe-adminisztráció 2006-ban bejelentette a leszerelésüket. A "lefegyverzést" nyilvános látványosságként mutatták be, amely során harcosoknak öltözött személyek fotósok előtt átadták a fegyvereiket egy szép kis jutalom ellenében. Számos esetben bebizonyosodott az együttműködés a kolumbiai hadsereg és a félkatonai csoportok (illetve új nevükön "a szervezett bűnözők") között. Gyakran az utóbbiak végezték a piszkos munkát hatalomért és mentelmi jogért cserébe.

2008 októberében, a Piendamóban lévő La María Őslakos és Népi Közösségi Mozgósításának közvetlen akciója után, a katonák behatoltak az önkormányzat területére és autókat törtek össze, a helyi lakosokat könnygázzal kiűzték az otthonaikból, férfiakat vetkőztettek le a szomszédaik előtt és tüzet nyitottak az ott lakók kunyhóira, ágyaira, biciklijeire, még a gyerekjátékokra is. A La Maríából induló tömegfelvonulás katonákkal és helikopterekkel találta szembe magát. A repülő kövekre, parittyahajításokra és pálcacsapásokra a hadsereg könynygáz-gránátokkal és éles lőszerrel felelt. Ha az Uribe kormányzata az ősi fapálcákra golyókkal válaszolt, vajon mit fog az egykori elnök mondani arra, hogy Izrael kilenc török állampolgárt ölt meg, akiknél széklábak voltak?
Mind közül a legsúlyosabb fenyegetés, amivel Kolumbia őslakos népességének szembe kell néznie a kulturális pusztulás és a kihalás. Kolumbia 102 őslakos törzsének harminc százalékát fenyegeti az eltűnés veszélye. Tizennyolc törzsnek már csak kevesebb mint kétszáz tagja maradt. Sok közösség számára az ellenállás egyik legfontosabb formája a nyelv, a kulturális értékek és hagyományok megőrzése.

A legutóbbi időkig az államilag előírt oktatási rendszer spanyol nyelvű iskoláztatást határozott meg, de ma már a rezervátumokban tanítanak bennszülött nyelveket. Az emberek más győzelmeket is arattak 1991 óta, amikor is az új alkotmány végre elismerte a kolumbiai emberek etnikai identitásának sokféleségét, és a jogukat, hogy megőrizzék a földjüket és a kultúrájukat. Azonban az alkotmányt és a törvényeket túl gyakran hagyják figyelmen kívül más érdekek, főleg a természeti erőforrások feletti ellenőrzés növelése miatt.

Húsz évnyi meg nem tartott ígéretek után Délnyugat-Kolumbia Cauca és Valle de Cauca régióinak őslakos közösségei nem voltak hajlandóak tovább várni, és négy prioritás mentén közös platformban egyesültek. Ezek a prioritások a következők voltak: egység, föld, kultúra és autonómia. Az elképzelés teljes, olyan szabadsággal, ami mindegyik elem megvalósulásától függ. A Lopez Adentro közösség egy másik tagja így vélekedett: "A béke nem egyszerűen a háború vége. A béke akkor jön el, amikor az őslakosok jogát a földhöz, a kultúrához és az önrendelkezéshez tiszteletben tartják. Nem lehetséges béke, amíg az őslakos népességet pusztítják vagy leigázzák."

Az igazi béke meghatározása nagyon is időszerű mostanság, amikor Izrael és a Palesztin Hatóság illegitim elnöke, Mahmud Abbasz újrakezdik a tárgyalásokat, miközben figyelmen kívül hagyják a palesztin emberek alapvető követelményeit, beleértve a saját jogukat a földhöz, kultúrához és önrendelkezéshez.

Nehéz elképzelni, hogy egy olyan vezető, aki úgy lelkesedik Izrael elnyomó eljárásmódja iránt, ahogyan ezt Uribe teszi, igazságos bíró lesz a Gaza Freedom Flotilla elleni izraeli támadás jogszerűségének vizsgálatában. Korábbi kormányzatának szoros kapcsolata a zsidó állammal már önmagában is lehetetlenné teszi, hogy pártatlan vizsgálóbíró legyen. És noha lényeges különbségek vannak Kolumbia és Palesztina helyzete között, a hasonlóság a kolumbiai és az izraeli kormány az őslakos ellenállásra adott válaszában félreérthetetlen. Nemcsak furcsaság, de tiszta álszentség lenne Uribétől, ha ugyanolyan viselkedés miatt vonná felelősségre Izraelt, ami az ő elnökségének idejét is jellemezte.

Conda kormányzó folytatja: "Ahogyan ötszáz év óta tesszük, folytatni fogjuk a küzdelmet és haladunk előre. Tulajdonképpen készek vagyunk keményebben dolgozni, mint valaha.”

Anna Baltzer írása

Anna Baltzer díjnyertes adjunktus, író és a palesztinok jogaiért küzdő aktivista. A Szemtanú Palesztinában: Egy zsidó amerikai nő a megszállt területeken című könyv szerzője, és másik négy témába vágó, a közeljövőben megjelenő könyvben működik közre.

Forrás: The Electronic Intifada