Miközben az amerikaiak jogosan zúgolódnak és lázadnak az ellen, hogy Trump elnök a sokba kerülő fala miatt nemzeti vészhelyzetet hirdetett, amivel elbitorolja a kongresszus alkotmányos jogát, hogy kézben tartsa túlköltekezést, egy másik hamis nemzeti vészhelyzet kihirdetése – a múlt héten – jobbára visszhang nélkül maradt.

Minden egyes olyan elnöki rendeletben, amelyben Trump gazdasági szankciókkal sújtja Venezuelát, szerepel egy mondat, amely azt állítja, hogy a dél-amerikai ország „nemzeti vészhelyzetet” okoz az Egyesült Államokban, és „szokatlan és rendkívüli fenyegetést jelent a nemzetbiztonságára”.

A szankciók megakadályozzák a létfontosságú árucikkek importját is - Fotó: AP/Rodrigo Abd

Az, hogy ezeket az abszurd állításokat meg sem említették a nagy médiumok, azt mutatja, hogy milyen gyenge a törvény ereje az Egyesült Államokban, ha külpolitikáról van szó – ahogyan ezt jogászok meg is jegyezték. Különösen igaz ez kormányunk olyan agresszív lépéseire, amelyek embereket ölnek más országokban.

És ne legyenek illúzióink: az Egyesült Államok Venezuela elleni szankciói már jó ideje embereket ölnek, ahogyan Francisco Rodríguez ellenzéki közgazdász, a venezuelai gazdaság legfontosabb szakértője, is felhívta rá a figyelmet.

Nincsenek arra vonatkozó becslések, hogy hányan haltak meg a szankciók miatt, de azoknak az országoknak a tapasztalataira hagyatkozva, amelyek hasonló helyzetbe kerültek, valószínű, hogy ez a szám már eddig is ezrekre vagy tízezrekre tehető. És ez gyorsan tovább rosszabbodhat, ha a legfrissebb szankciók érvényben maradnak.

Hogyan ölnek gazdasági szankciók embereket? Általában úgy teszik ezt, hogy károkat okoznak a gazdaságnak. Ebbe beletartozik, hogy a társadalom peremén élő emberek elveszítik a munkahelyüket és a jövedelmüket, és, ami a legfontosabb, csökken az életmentő szükségletekhez, például gyógyszerekhez, orvosi eszközökhöz és az egészségügyhöz való hozzáférésük.

Irakban például több százezerre tehető azon gyermekek száma, akik az 1990-es években a szankciók miatt haltak meg.

A venezuelai emberek azonban még kiszolgáltatottabbak az Egyesült Államok szankcióival szemben, mint az irakiak voltak. Venezuela szinte minden dollárbevétele az olajexporttól függ, és ezekre a pénzekre szüksége van a gazdaságnak, hogy olyan létfontosságú dolgokat importáljon, mint az élelmiszerek és a gyógyszerek. Ez azt jelenti, hogy minden, ami csökkenti az olajtermelést, közvetlenül csapást jelent a lakosságra nézve, mert megfosztja mind a magánszektort, mind pedig a kormányt azoktól a dollároktól, amelyeket az emberek alapvető szükségleteinek kielégítéséhez szükséges árucikkek importálására, valamint közlekedésre, pótalkatrészek és más olyan dolgok beszerzésére fordíthatnának, amelyek a gazdaság működéséhez szükségeltetnek.

Trump 2017. augusztusi szankciói pénzügyi embargót vezettek be, amely megfosztja Venezuelát a legtöbb hitellehetőségtől. Ennek óriási hatása volt az olajtermelésre, ami már egyébként is leszállóágban volt. A visszaesés mértéke hamar felgyorsult: a szankciókat követően még abban az évben napi hétszázezer hordóval csökkent a termelés, ami körülbelül háromszor olyan gyors csökkenés volt, mint amilyen az azt megelőző húsz hónapban volt. Az olajtermelésben a szankciók után bekövetkezett visszaesés pénzben kifejezve több mint hatmilliárd dollár bevételkiesést jelent. Összehasonlításképpen, Venezuela gazdaságának növekedése idején körülbelül évente kétmilliárd dollárt költött gyógyszerekre. 2018-ban az összes árucikk-importot 11,7 milliárdra becsülik.

Ezeknek a szankcióknak a bevezetésekor Venezuela már eleve mély recessziótól és fizetésimérleg-problémáktól szenvedett, amelyek miatt adósságátütemezésre lett volna szükség. Ehhez a kormánynak új kötvényeket kellett volna kibocsátania, de az Egyesült Államok szankciói miatt ezt nem tudta megtenni.

Trump szankciói – mind a 2017. augusztusiak, mind pedig az új olajembargó – azt is szinte lehetetlenné tették, hogy a kormány olyan intézkedéseket vezessen be, amelyek gátat szabtak volna a hiperinflációnak, amit jelenleg évente 1,6 millió százalékra becsülnek. A hiperinfláció stabilizálásához vissza kellene állítani a bizalmat a nemzeti valutában. Ezt nagy valószínűséggel el lehetne érni egy új valutaváltási rendszer kidolgozásával és más lépésekkel, amelyekhez hozzáférésre lenne szükség a dolláralapú nemzetközi pénzügyi rendszerhez – ám ezt a szankciók eleve kizárják.

Az Obama-kormány által 2015 márciusában bevezetett szankcióknak (amikor szintén nemzeti vészhelyzetet hirdettek) szintén nagyon súlyos hatásuk volt. Ezt a pénzügyi intézmények nagyon is jól tudják, de a nagy médiumokban jobbára nem beszéltek róla, és úgy utaltak rájuk, ahogyan az Egyesült Államok kormánya hangoztatta, tudniillik, hogy „ezek a szankciók magánszemélyek ellen irányulnak”. De amikor a magánszemélyek magas rangú kormányzati tisztviselők, például a pénzügyminiszter, akkor a szankciók óriási problémákat okoznak, mivel ezek a tisztviselők el vannak vágva a szükséges tranzakcióktól a világ pénzügyi rendszerének nagy részében.

A pénzügyi intézmények egyre nagyobb mértékben fordultak el Venezuelától 2015 márciusa után, mert kockázatot láttak abban, hogy egy olyan kormánynak hitelezzenek, amelyet az Egyesült Államok egyre jobban meg akar dönteni – és, ahogyan a gazdasági helyzete tovább romlott, egyre valószínűbbnek tűnt, hogy sikerrel is jár. A venezuelai magánszektort elvágták a létfontosságú hitelforrásoktól, ami hozzájárult ahhoz, hogy példátlanul nagymértékben, tényleg szinte hihetetlen módon, az elmúlt hat évben nyolcvan százalékkal esett vissza az import, ami romba döntötte ezt az importfüggő gazdaságot.

Január 23-án a Trump-kormányzat bejelentette, hogy elismeri az ország „átmeneti elnökének” Juan Guaidót, aki jelenleg a venezuelai Nemzetgyűlés vezetője. Azzal, hogy így tett (a vele politikailag szövetséges országokkal egyetemben), Washington lényegében egy kereskedelmi embargót vont Venezuela köré. Azért lehet ezt mondani, mert így Venezuela exportpartnereinek háromnegyede – az Egyesült Államok és szövetségesei – felé történő olajeladások utáni bevételek nem a kormányhoz, hanem az „átmeneti elnökhöz” folynak be. Tettek ugyan néhány ideiglenes kivételt amerikai olajvállalatoknak, de ez az embargó még mindig elég széles ahhoz, hogy gyorsan megsokszorozza azokat a gazdasági károkat, szenvedést és halált, amit a korábbi szankciók okoztak.

Az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosának Hivatala a legfrissebb szankciók kapcsán megjegyezte: „A gazdasági és humanitárius válságba taszítás nem alapja a viták békés rendezésének.”

Kijelentéseikből és lépéseikből világosan látszik, hogy Trump csapata – köztük John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó, Marco Rubio szenátor és az 1980-as évekbeli háborús bűnös és jelenlegi venezuelai különleges megbízott, Elliott Abrams – nem érdekelt a venezuelai válság békés megoldásában. Nem abba a típusba tartoznak, akik aggódnának amiatt, hogy hány ember hal meg addig, amíg elérik a rendszerváltást.

Az igazi kérdés inkább az, hogy olyan tekintélyes liberálisok, mint például az alsóház elnöke, Nancy Pelosi, miért támogatják ezt a törvénytelen és barbár műveletet. Lehetséges, hogy nem tudják, hogy mit okoznak Trump és a szankciói?

Írta: Mark Weisbrot

Forrás: The Nation

Fordította: Latin-Amerika Társaság