Walt Disney két rajzfilmmel jelezte, hogy megérkezett Latin-Amerikába: az 1942-es „Saludos amigos”-szal és az 1944-es „Los tres caballeros”-szal. Bemutatóik – Rio de Janeiróban és Mexikóvárosban – mérföldkövet jelentettek az egy évtizedig tartó jószomszédi politikában, amit 1933-ban hirdettek meg, amikor az Egyesült Államok beszüntette katonai beavatkozásait Közép-Amerikában. Az 1940-es években a Roosevelt-kormányzat a félteke együttműködését létfontosságúnak tartotta az amerikai háborús erőfeszítések szempontjából.

Ahogy a fasizmus valós, még ha némileg eltúlzott is, fenyegetésként megjelent a térségben, a két Disney-film és azokat kísérő diplomáciai misszió náciellenes propagandaként szolgált a dél-amerikai közönség számára. A hasonló jószolgálati kezdeményezések – például Henry Wallace a féltekére vonatkozó New Dealje – nyomán születő rajzfilmek eleinte komolynak szánt, ámbár kissé naiv, kísérleteknek tűntek egy hiteles párbeszéd kialakítására a latin-amerikai kultúrával.

José Carioca és Donald kacsa a Los tres caballeros című rajzfilmben

A háború utáni időszakban azonban a pánamerikai retorika elsorvadt, és egy latin-amerikai Marshall-terv álma szertefoszlott. A jószomszédság 1954-ben Guatemalában hidegháborús rémálommá változott. Ma már világosan látszik, hogy a két Disney-film olyan precedenst teremtett, amelyben a filmipar segítségével igyekeztek igazolni az amerikai beavatkozásokat a térségben és szerte a világon.

Üdvözlet, barátok!

A Saludos amigost alkotó több rövid rajzfilm gauchóként ábrázolja Goofyt (akit spanyolul Tribilínnek neveznek), aki a tőle megszokott bolondozásait az argentin pampákon folytatja. Az ügyefogyott karakter jól ismert volta enyhített a helyszín újdonságán, és a jószomszédi viszonyt már a film főcímének hangvétele is jelezte:

„Üdvözlet Amerika! Itt az idő, hogy jó barátok legyünk! Üdvözlet barátok, szomszédok! Végre eggyé kell válnunk.”

Az Egyesült Államokban bemutatott változatban nem szerepel a „szomszéd” kifejezés, és más utalás sincs semmiféle szövetségre. (Ez, és más eltérések tudatában itt a filmek spanyol nyelvű változataiból idézünk.) A hazai bemutatásra szánt, politikai felhangoktól mentes film alattomosan teremti újra azt a „birodalmi amnéziát”, ami oly gyakran jellemzi az Egyesült Államok a térségre vonatkozó gondolkodását.

A dal, legalábbis a spanyol és portugál nyelvű változatokban, nyíltan felszólítja a latin-amerikai országokat, hogy csatlakozzanak az amerikai háborús erőfeszítésekhez. A végefőcím is a kontinentális egységet hangsúlyozza: a kiírásban az áll, hogy a film „latin-amerikai művészek, zenészek és barátok jóvoltából és együttműködésével” készülhetett el.

Ezek és más jelek árulkodnak arról, hogy ideológiai megfontolások állhatnak a rajzfilmkészítők dél-amerikai kirándulása mögött, amelyről egyébként a narrátor azt mondja, hogy annak célja, hogy új témákat tárjanak fel és „új barátokat szerezzenek Donald kacsának”.

Ariel Dorfman és Armand Mattelart „Para leer el Pato Donald” („Hogyan olvassuk Donald kacsát”) című klasszikus tanulmányukkal behozták a köztudatba a „kulturális imperializmus” kifejezést, amikor áttekintették a Disney-féle szórakoztatás ideológiai funkcióit. Allende Népi Egység-kormányának eme lenyűgöző dokumentuma azzal a rengeteg Disney-képregénnyel foglalkozik, amelyek a hidegháborús időszakban árasztották el Latin-Amerikát. Az egyik esettanulmányban Donald egy Altiplano del Abandono elnevezésű képzeletbeli andoki régióba utazik, hogy megtaláljon egy „aranykecskét”. Dorfman és Mattelart szerint Donald útja újrajátssza a spanyol konkvisztádorok kutatását Potosí gazdag bányái után.

Azonban a Disney 1942-es jószolgálati körútjának más feladata volt. Sem Bolívia, sem Peru nem tűnt fontosnak a szövetségesek háborús erőfeszítései szempontjából, és a Titicaca-tó környéki jelenetek ezt világossá is teszik, amikor a narrátor arról beszél, hogy „elkerülné a városokat, és inkább foglalkozna az őslakosokkal”. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy Disney „az inkák földjét” egy „amerikai turista”, nevezetesen Donald kacsa szemén keresztül mutatja be.

Donald jóhiszeműen igyekszik kapcsolatba kerülni a helyi kultúrával, de a film még mindig túlzott provincializmust mutat: a „chola” alakja személyesíti meg a régiót, mesztic nők „egzotikus dallamokat” játszanak, és „a távoli inka civilizációhoz” fűződő mély kapcsolatukból fakadó erényeikkel dacolnak a barátságtalan éghajlattal.

A rajzolók a régióra jellemző burrókat (szamarakat) „büszke lámákra”, az igazi „andoki arisztokratákra” cserélik. A narrátor óvatosan az emberek fölé helyezi az állatokat, amikor azt mondja, hogy ezek a lények „egyetlen pillantással” képesek megalázni bármilyen bámészkodót.

A Titicaca-tavon való átkelés „nagy kalandnak” bizonyul, és úgy tűnik, hogy csak az őslakosok voltak képesek hozzá alkalmazkodni. Ahogyan elkezdik az átkelést ugyanezek az őslakosok „engedik magukat szabadon fényképezni, talán azért, mert még mindig nem ismerik a fényképezőgépet”. Nem ismerik a modern technológiát, mindazonáltal folyékonyan beszélnek az állatok nyelvén, és lámákat hívnak segítségül az átkeléshez. Donald, a turista, nem tud alkalmazkodni az ilyen elmaradottsághoz, és újra elkezd dicsekedni technológiai fejlettségével. Egy különösen nehéz átkeléskor megtudjuk, hogy a lámák testtartása, csakúgy, mint az altiplano őslakosaié, „tökéletesen alkalmazkodott a híd kilengésének ellensúlyozásához”.

A narrátor lépten-nyomon hangoztatja a helyi emberek alkalmazkodóképességét, de a turista számára csak néhány bátorító szava van: „Légy résen, maradj nyugton, és próbálj lazítani.” Jutalmul Donald meglátogathat egy fazekas piacot, és helyi kézműves tárgyakat vásárol.

Újra valódi filmfelvételek következnek, amelyeken az öltönyös rajzolók egy repülőgépen ülnek, miközben mezítlábas cholák menetelnek keresztül az andoki mezőn hátukra kötött gyerekeikkel. A következő képen egy légi felvételt– a kulturális felsőbbrendűség szimbólumát – látunk, ami pillanatfelvételt ad a térség legmagasabb csúcsairól. Dorfman és Mattelart a Latin-Amerikát képviselő politikai erőről kultúrák mozaikjaként beszél:

„Az emberek legfelületesebb és legszingulárisabb tulajdonságainak kiválasztásával különböztetik meg őket, és hogy a folklórt arra használják, hogy „megosszák és uralkodjanak” az ugyanolyan függő helyzetben lévő államok felett. (…) Latin-amerikai országaink a metropolisz országok kukkoló és orgiaszerű élvezeteinek állandóan átfestett szemeteskukáivá válnak.”

Chiléből – akit „Pedrito, a Kis Repülőgép” képvisel – a kép a nézőket az andoki Kordilleráról Buenos Airesbe repíti. Egy sor képeslap mutatja be Argentína „gyönyörű és modern” fővárosát: látjuk a Plaza de Mayót, a Kolumbusz Színházat és a Kavanagh épületet, „a maga nemében a legmagasabbat Dél-Amerikában”, ami „az amerikai kontinens harmadik legnagyszerűbb városának jelképe”.

Korábban az amerikai turista tekintete az andoki egzotikumra szegeződött, most azonban ezek a „birodalmi szemek” merkantilistává változnak. Argentína grillezett húsait és finom borait pásztázzák, megpecsételve az ország státuszát, mint a nemzetközi munkamegosztás élelmiszer-exportőre. Ahogy a nagy argentin államférfi, Domingo Faustino Sarmiento mondta, az ország végtelen földterületei végül a legnagyobb átokká válnak, és utat nyitnak a földbirtokos, kreol elit két évszázadnyi kizsákmányolásának, mielőtt az elértéktelenedés idegenforgalmi célpontokká változtatná őket.

A rajzolók néptáncot néznek, ami az amerikai cowboyokra emlékezteti őket, hátteret biztosítva ahhoz, hogy képzeletük az Egyesült Államokba „repítse” őket, ahol Goofy már készül a fellépésére.

Az animáció átöltözéssel kezdődik – ami a pénzváltásra vagy a fordításra hasonlít – amelyben Goofy nyugati öltözékét gaucho öltözékre cseréli, így az Arthur király ihlette paripáján, „Bukephalosz” hátán „a pampák kentaurjává válik”.

Az előző valódi felvételeket használó jelenethez hasonlóan az észak-amerikai gazdasági és kulturális érdeklődés itt is argentin hús körül csúcsosodik ki, ami „a világon a legízletesebb”. A narrátor elmondja, hogy „vitaminokban gazdag, egészséges étrend” alapját képezi, aminek fogyasztói robosztus testfelépítésüket köszönhetik. Ki lehetne jobb háborús bajtársjelölt – különösen az atlétika-megszállott nácikkal szemben ­–, mint ezek a szívós dél-amerikaiak?

Azonban a jelenet záró képsora azt sugallja, hogy nem lesz tartós a barátság a két ország között: ahogy a nap lenyugszik a pampák fölött, az egyedül maradt gaucho egy tradicionális vidalitát énekel gitárkísérettel, amiről alaposabb megfigyelés után kiderül, hogy magnóról megy.

Az átmenet a pampákról Brazíliába erőteljes hangnemváltást jelez. A repülőgép megérkezik Rio de Janeiróba, a cariocák és a karnevál otthonába, a városba, amely „tiszta szépségével felülmúl minden várakozást”. „Védtelen a rajzolók megjelenésével szemben” – tűnik fel először José Carioca.

Bár a papagáj egy „Gran Senhor” külsőségeit viseli – egy panamakalapot, egy sétapálcaként szolgáló esernyőt és egy szivart – nem a térség gazdagságát magasztalja. Inkább Brazília hihetetlen természeti szépségét hangsúlyozza. „Aquarela do Brasil” – énekli az ország gazdag tájairól, miközben vízesések, virágok, madarak és banánok képei töltik be a képernyőt.

Már az 1944-es Los tres caballerost előrevetítve, Carioca és Donald találkoznak, és névjegyet cserélnek. Donald elfogadja új barátjának ajánlatát, hogy megmutatja neki a látnivalókat, és túrájukat egy bárban fejezik be, ahol cachaçát, a helyi nemzeti italt árulják. Donald csakis az ital hatásása alatt tud tánclépéseket tenni a Copacabana táncteremből kiszűrődő trópusi ritmusokra, ahol Carmen Miranda sziluettje rajzolódik ki az ablakban.

Los tres caballeros

A Los tres caballeros bemutatója idején a második világháború a végéhez közelített. Akkoriban az önfejű argentinok beismerték, hogy a tengelyhatalmakkal szimpatizálnak, ezért az Egyesült Államok kettős erővel koncentrált más területekre. Ebben a rajzfilmben a Disney a déllel való jószomszédságot ünnepelte, miközben megszilárdította Amerika regionális vezető szerepét.

Donald kacsa újra főszerepet kapott. Valójában ő tipikusan a Disney politikai kérdésekben való közvetítőjeként szolgált, például a háború idején készült „Der Fuehrer arca” című rövidfilmben. (Bár Disney alaposan bizonyított antiszemitizmusának fényében Donald horogkeresztes karszalagot viselő alakja kényelmetlen dolgokat vethet fel.)

Dorfman és Mattelart megfigyelték, hogy Donald jobb közvetítőnek bizonyult, mint Mickey, aki egyre inkább a józanságot képviselte barátja kalandorságával szemben. Valóban, Disney csak az európai háborús színtéren szerepeltette az egeret, részben azért, hogy fenntartja szent státuszát. Ugyanakkor Mickey akkorra már az amerikai konzervativizmus szimbólumává vált, akinek alakja nem fér össze a katonai totalitarizmus ilyesfajta ironikus megjelenítésével, amit a szertelen Donald könnyebben meg tudott testesíteni.

A Los Tres Caballeros azzal kezdődik, hogy Donald születésnapi ajándékokat kap „dél-amerikai barátaitól”. Az első ajándék, egy őshonos dél-amerikai madarakról szóló film, rövid időre megfordítja a hatalom északról délre való áramlását. Ahogy a természetfilm halad a Déli-sark felé, a narrátor megengedi Donaldnak, hogy megfordítsa a térképet, hogy ne kelljen fejen állnia: csak, hogy biztosítsa az amerikai néző kényelmét a film felcseréli a hagyományos észak-dél felállást.

Az első történet egy fiatal pingvinről szól, aki arról álmodik, hogy melegebb éghajlatra költözik, de Donald rövidre zárja a sztorit azzal, hogy sietve kinyitja a második ajándékot, amiben régi barátja, José Carioca van.

Carioca átrepíti Donaldot Brazíliába, ahol megfigyelik az összes rara avist, ami csak a dzsungelben él. A narrátor egy sor szóvirágot használ – „figyeljük meg a madár pompázatos, büszke taraját” – ezek Latin-Amerika nagyszerű modernista költőjének, Rubén Daríónak költői szerkezeteit idézik.

Miközben a két barát kószál, szinte észrevétlenül visszacsúsznak a pampákra. Míg a Saludos amigosban Disney egy rövidfilmet teljesen Argentínának szentelt, itt a tengelyhatalmakkal szimpatizáló ország felületesebb bánásmódban részesül. A korábbi film andoki jeleneteit idézve Donald és José az őslakos kultúrára összpontosít: egy csoport gaucho sapo játékot játszik, és tipikus „gauchószerű nyelvezettel” beszél.

Amikor egy fiatal fiút néznek, aki „doma gauchát” (lóbetörést) mutat be egy szamáron, az állat gyanúsan hasonlít a Disney 1940-es Pinocchiójában szereplő szamárra. Ez hanyag beismerése annak, hogy az Egyesült Államokat már kevésbé érdeklik a pampák.

Brazília ezzel szemben 1942-ben hadat üzent Németországnak. Bár Getúlio Vargas elnök kezdetben hajlott arra, hogy a tengelyhatalmak mögé álljon, 1944-re országa Carioca alakjában örömmel lett Donald társasága születésnapi körútján.

Brazília természetesen számos vonzerővel bír a turisták számára. Egyrészről Amazónia hatalmas természeti csodáinak és határtalan természeti erőforrások birtokosa – így lett volna Fordlandia, a Henry Ford által megálmodott amazóniai gumigyár egy autógumigyártó birodalom központja. Másrészről az oda látogatók hagyományos táncokkal, trópusi gyümölcsökkel találkozhatnak, és egy sor más olyan szimbólummal, ami végül megragadta Hollywood képzeletét. Így találjuk magunkat Salvador de Bahiában – a „romantika földjén”, fogalmaz Carioca – ahová Donaldot Aurora Miranda, a híresebb Carmen húgának alakja vezeti be.

Az 1940-es Fantáziát idézve a zenei betét életre kel, amikor egy sor hangszer táncolni kezd Miranda dalára, egy olyan tablót megjelenítve, ami előrevetíti az erőltetett „mágikus realizmust”, ami később, az 1960-as években a kontinens leghíresebb művészi exportterméke lesz. Mindazonáltal az Egyesült Államok megtartja vezető szerepét: az egyik jelenetben a megsokszorozódó Carioca reprodukciók futószalagszerű sorozatává változik, ami ellentétben áll Donald egyediségével.

A harmadik ajándék Mexikóba repít minket, ahol a kakas Panchito tölti ki azt az űrt, amit Argentína látványosan maga után hagyott. Valószínűleg egy jalisco őslakos, öltönyt, sombrerót és sarkantyút visel, és nekiáll beöltöztetni Donaldot és Cariocát, hogy ők lehessenek a „los tres caballeros”.

Amikor Panchito dalra fakad, megállapítja: „Senki nem olyan, mint mi” – azaz az Amerikai Kontinens Szövetségesei – és hozzáteszi: „ahol, aki vezet, azt a többiek követik”. A jelenet ezután lövöldözésbe megy át, mintha ez valamiféle elvárás lenne egy olyan földön, ahol már egy másik Panchónak, Pancho Villának, sikerült elnyernie egyes amerikaiak szimpátiáját. Azonban a szövetségek nem teremtenek közös identitást: miközben Carioca és Panchito gitárjaikat pengetik, Donald elkülönül tőlük nagybőgőjével.

Panchito elmagyarázza, hogy „hogyan jelenik meg Mexikó történelme ebben a zászlóban”, és értelmezi a sas és a kígyó jelentését, mielőtt egy körre invitál a keleti repülő szőnyegre emlékeztető tradicionális sarape-on.

Mexikóváros látképét maguk mögött hagyva folytatják az útjukat Chihuahuába, ahol megtalálják néhány nyomát a forradalmi erőszaknak, amit Pancho Villa uralma hozott az államba. Amikor megérkeznek Veracruzba, ott semmi jele annak, hogy Woodrow Wilson nem sokkal korábban rendelte el amerikai megszállását. Ahogy a repülő sarape államról-államra vándorol, a városképek képeslapszerű állóképekként tűnnek fel.

Dorfman és Mattelart újfent ideológiai manővert vesz észre a földrajz ismerős képeslappá redukálásában: „A földrajz képeslappá változik, és mint ilyet árulják… a metropolisz állampolgárainak nyaralásai a felsőbbrendűség modern közvetítőivé válnak”. Ez a kulturális felsőbbrendűség az acapulcói jelenetben is megjelenik, amikor Dora Luz Augusín Lara egyik boleróját – ami Carlos Monsiváis szerint a modern mexikói érzékenység archetípusa – Donald kacsa kedvéért angolul adja elő.

Az amerikai jelenlét, amely végig hallgatólagosan volt jelen a filmben, a végén látványosan megjelenik. A három barát felnéz az égre, ahol a „Vége” felirat vörös, fehér és kék betűkkel jelenik meg. Nincsenek tollaskígyók, sem „Ordem e Progresso” felirat: a betűk csillagok és sávok alatt állnak össze.

Később majd ezekből a betűkből rajzolódik ki az „OAS” (az Amerikai Államok Szervezete – a szerk.), majd még később „NAFTA” szót fogják formázni, és egyszer, a jövőben, lesznek új betűink egy rajzfilmszerű pánamerikai egység megnevezésére.

Írta: Marcela Croce

Forrás: Jacobin

Fordította: Latin-Amerika Társaság