Egy puccskísérlet történt.

 

Ez nem egy "intézményi válság" volt, mint ahogyan erről különböző latin-amerikai médiumok tudósítottak, mintha a történtek inkább az igazságszolgáltatási rendszer végrehajtási és törvényhozási részének konfliktusa lettek volna, semmint a végrehajtó hatalom egyik ágának, a Nemzeti Rendőrségnek (amelynek mintegy 40 000 tagja van) nyílt felkelése az Ecuadori Fegyveres Erők Főparancsnoka ellen, aki nem más, mint a törvényesen megválasztott elnök.

Nem is "rendőrségi engedetlenség" volt, ahogyan az eseményeket az Egyesült Államok amerikaközi ügyekért felelős államtitkára, Arturo Valenzuela beállította. Vajon ugyanígy jellemezték volna a történteket, ha az Ecuadori Nemzeti Rendőrség egyesült államokbeli megfelelője rajtaütött volna, fizikailag megtámadta és megsebesítette volna Barack Obamát? Vagy ha elrabolták volna őt, és őrizet alatt tartották volna 12 órán keresztül egy katonai kórházban, míg egy különleges kommandós egység heves tűzharc után ki nem szabadítja? Biztosan nem. 

 

Általános jelenség volt, hogy a tömegmédia torz képet sugárzott a szeptember 30-i eseményekről, kínosan ügyelve arra, hogy nehogy puccskísérletről beszéljen. Ehelyett "rendőrségi felkelésként" utaltak a történtekre, ami az eseményeket jelentéktelen anekdotává degradálja. Érdemes visszaemlékezni Rafael Correa elnök másnap reggel, a korai órákban elhangzott szavaira, amikor is az előző napi események kapcsán "államcsíny" elkövetésére való "összeesküvésről" beszélt.

 

"Összeesküvésről" mert, ahogyan ez már csütörtökön is világos volt, más szereplők is voltak, akik a folyamatban lévő puccsot a támogatásukról biztosították. Vagy nem az Ecuadori Légierő volt az - és nem a rendőrség -, ami megbénította a Quitói Nemzetközi Repülőteret, és a kis, belföldi repülőjáratok által használt légikikötőt? És nem politikusok csoportjai mentek ki az utcákra és a terekre, hogy támogassák a puccs vezetőit? Nem Lucio Gutiérrez egykori elnök saját ügyvédje volt az egyike azoknak a fanatikusoknak, akik erőszakosan próbáltak behatolni az Ecuadori Nemzeti Televízió épületébe? Nem Jaime Nebot, Guayaquil polgármestere és Correa elnök fő riválisa volt az, aki azt állította, hogy ez hatalmi harc volt a tekintélyelvű, zsarnoki személyiségű Correa és a rendőrség között, akik ugyan rossz módszert választottak, de a panaszaik jogosak?

 

És még nem is említettük a Pachakutik "őslakos" mozgalmának szánalmas visszakozását. Ők voltak ugyanis azok, akik a válság közepén nyilvános felhívással fordultak az "őslakos mozgalom, a szociális mozgalmak és a demokratikus politikai szervezetek felé, hogy Correa elnök távozásának követelésére egy egységes nemzeti frontot hozzanak létre". "Az élet tartogat meglepetéseket" mondta Pedro Navaja; de az nem nagy meglepetés, amikor egyikük említést tesz arról a bőkezű segélyről, amit az USAID és a Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért biztosított az elmúlt néhány évben, hogy "felkészítse" az ecuadori embereket a pártjaikon és szociális mozgalmaikon keresztül.

 

Mindebből tehát az következik, hogy itt nem arról volt szó, hogy a rendőrségen belül egy kis, elszigetelt csoport kísérelte meg a puccsot végrehajtani, sokkal inkább a helyi oligarchia és az imperializmus szolgálatában álló szociális és politikai szereplők egy csoportja tette ezt, akik soha nem fogják megbocsátani Correának más intézkedések mellett azt, hogy parancsot adott a Mantában lévő amerikai katonai bázis megszüntetésére, hogy megvizsgáltatta a Ecuador külföldi adósságait, és hogy az ország az ALBA tagja lett.

 

 

Ennek alapvetően három oka volt. Az első az ecuadori lakosság lényeges szektorainak gyors és hatékony mozgósítása, akik a fenyegető veszély ellenére kimentek az utcákra és a terekre, hogy kinyilvánítsák a támogatásukat Correa elnök iránt. 

Az intézményi rendszer önmagában képtelen garantálni egy demokratikus berendezkedés stabilitását. A jobboldali erőknek túl nagy hatalmuk van, és évszázadokon keresztül uralták ezeket az intézményeket. Csak az emberek aktív és harcos utcai jelenléte tudja meghiúsítani az államcsíny vezetőinek terveit.

 

A második ok az volt, hogy a gyors népi mozgósítás Ecuadoron belül gyors és elsöprő nemzetközi szolidaritással társult, ami a puccs legelső híreire azonnal akcióba lépett, és sürgős és rendkívüli UNASUR-találkozót sürgetett Buenos Airesben. A szilárd támogatás, amit Dél-Amerika és Európa kormányaitól kapott Correa, hatékony volt, mert világossá tette a puccsisták számára, hogy még ha terveiket végül siker koronázná is, ki lennének közösítve és nemzetközileg, politikailag és gazdaságilag el lennének szigetelve.

A harmadik ok, de nem a legkevésbé fontos, az az a bátorság volt, amit Correa elnök mutatott, nyilvánvalóvá téve, hogy nem fog meghátrálni, és erőteljesen ellenállt az őt erő zaklatásnak és elrablásnak, annak a nyilvánvaló ténynek ellenére, hogy az élete veszélyben volt. Correa megmutatta, hogy rendelkezik azzal a bátorsággal, ami ahhoz szükségeltetik, hogy sikeresen konfrontálódjon a hatalmas politikai gépezettel. Ha megingott volna, ha hagyta volna magát megfélemlíteni, vagy ha hajlandóságot mutatott volna arra, hogy alávesse magát az őt foglyul ejtők terveinek, az eredmény más lett volna. Eme három faktor - a belföldi népi mozgósítás, a nemzetközi szolidaritás, és az elnök bátorsága - kombinációja idézte elő a zendülők elszigetelődését, és megkönnyítette a hadsereg mentőakcióját.

 

 

Igen, mert ezeknek a puccsoknak az alapjai mélyen gyökereznek a latin-amerikai társadalmakban és az Egyesült Államok a térségre irányuló külpolitikájában. A közelmúlt történelmében puccskísérletek történtek Venezuelában, Bolíviában, Hondurasban és Ecuadorban, vagyis négy olyan országban, amelyek jelentős gazdasági és szociális átalakulási folyamatokat élnek át, és tagjai az ALBA-nak. 

 

Az nagyon valószínűtlen, hogy a régió bármelyik jobboldali kormánya puccskísérlet áldozata lesz az elkövetkezendő években. A négy puccs közül, amiket ALBA országokban követtek el 2002 óta, három elbukott, és csak egy, amit Hondurasban hajtottak végre Mel Zelaya ellen a múlt évben, volt sikeresen kivitelezett. Ott a meghatározó tényező az az éjszaka közepén lezajló meglepetésszerű akció volt, ami visszatartotta a hírek nyilvánosságra kerülését egészen másnap reggelig, és ez megakadályozta azt, hogy az embereknek legyen idejük átvenni az ellenőrzést az utcák és terek fölött. Amikor mozgósítani lehetett az embereket már túl késő volt

 

A megtanulandó lecke: a népi demokratikus reakció sebessége alapvető fontosságú. Ha az emberek válasza nem azonnali, a puccs megerősödik, és amikor meg akarod állítani, már túl késő. És ugyanezt mondhatjuk el a nemzetközi szolidaritásról is, ami annak érdekében, hogy hatékony legyen, szintén azonnal kell, hogy érkezzen, és nem szabad megingania a politikai rendszer védelmében.

 

Szerencsére az ecuadori esetben ezek a feltételek megvalósultak, és ennek eredményeképpen a puccskísérlet elbukott. De ne áltassuk magunkat: lehet ugyan, hogy más módszerrel, de az imperializmus mindenképpen újra fog próbálkozni, hogy megdöntse ezeket a kormányokat, amelyek elutasítják, hogy megadják magukat a követeléseinek.  

 

Atilio A. Boron