Hivatalba lépése óta eltelt tizennyolc hónapon belüli harmadik latin-amerikai látogatásán Mike Pence amerikai alelnök óva intette a bevándorlókat, hogy illegálisan próbáljanak bejutni az Egyesült Államokba.

Kevés olyan pillanat van napjaink Oroszország-megszállott sajtójában, amikor az Egyesült Államok és Latin-Amerika kapcsolatai nagyobb figyelmet kapnak, ám Pence szavai rövid időre újra a bevándorlás témáját és a mexikói határra építendő 3.200 kilométeres fal ostoba tervét helyezte a hírek középpontjába.

Kína ajánlata a legtöbb latin-amerikai ország számára visszautasíthatatlan - Fotó: Emol

Legutóbb azért bírálták a fal tervét, mert nem világos a költségvetése, nagy valószínűséggel költségtúllépések várhatók, bár ahhoz nem nagyon férhet kétség, hogy Donald Trump legnagyobb infrastrukturális projektjének költségei el fogják érni a több tízmilliárd dollárt.

A Trump-kormányzat azt mondta, hogy a határbiztonság és a bevándorlás a legfőbb prioritások közé tartozik majd, és úgy harangozta be a falat, mint ami kulcsfontosságú az ország szuverenitása és biztonsága szempontjából.

Délen azonban vannak olyan nagyobb és még drágább infrastrukturális projektek, amelyekre az amerikai tisztviselők szintén fenyegetésként tekintenek.

Jóváhagyták egy ötezer kilométeres vasútvonal építését, ami az Atlanti-óceán brazíliai partjait a Csendes-óceán perui partjaival kötné össze. A hatvanmilliárd dolláros projekt keresztülhaladna Paraguayon és Bolívián is.

Nicaraguában mintegy ötvenmilliárd dollár lett előirányozva egy óceánközi csatorna megépítésére, ami a Panama-csatorna közvetlen vetélytársaként fog működni, amit 1999-ig az Egyesült Államok ellenőrzött, és az amerikai hadseregnek még mindig kizárólagos használati joga van rá.

Ezek és más nagyberuházások Kínától erednek, maga a kínai állam a felelős a legtöbbjükért.

2005 óta a Kínai Fejlesztési Bank és a Kínai Export-Import Bank több mint százötven milliárd dolláros készenléti hitelt nyújtott Latin-Amerikának és a Karib-térségnek, köztük mintegy huszonhét milliárdot infrastrukturális projektekre.

Pence – és más magas beosztású amerikai tisztviselők – immáron elég sűrű latin-amerikai útjai sokkal inkább szólnak ezekről a projektekről, mintsem Trump faláról.

Kína növekvő jelenléte a régióban egyre nagyobb fejtörést okoz az amerikai kormánynak, illetve katonai és külpolitikai apparátusának, ami idegesen manőverezik, hogy visszaszerezze „Amerika hátsó udvara” feletti ellenőrzését. Ezen erőfeszítések között van a nyomás fokozása, és az ellenséges hozzáállás Kína szövetségeseinek tekintett kormányokkal, különösen azokkal szemben, akik megkérdőjelezik az Egyesült Államok dominanciáját az országaikban.

Hogyan alakult ki vákuum?

1823-ban James Monroe amerikai elnök kormánya arra figyelmeztette az európai országokat, hogy a nyugati féltekén való beavatkozásaikat „békénkre és biztonságunkra nézve veszélyként” fogják értékelni.

Bár ezt a kor antikolonialista erői kezdetben üdvözölték, ez a politika szolgált alapul az Egyesült Államok térségbeli hegemóniájához.

Az Egyesült Államok a latin-amerikai és karibi országok belügyeibe való beavatkozásainak szennyes listáján szerepelnek katonai megszállások, merényletkísérletek, puccsok támogatásai és rendszerváltások, de még egyes területek feletti konkrét ellenőrzés megszerzése is. Panama leválása Kolumbiáról sem történt volna meg az amerikai haditengerészet beavatkozása nélkül.

Az Egyesült Államok üzleti érdekei mindig is központi szerepet játszottak ezek kidolgozásában, és jelentős érdekeltségeket szereztek szerte a kontinensen, miközben biztosították az olcsó nyersanyagokhoz, mezőgazdasági exporttermékekhez, és persze a munkaerőhöz való hozzáférést.

Az 1930-as év végére az Egyesült Államok több befektetéssel rendelkezett Latin-Amerikában, mint egész Európában, különösen ingatlanban. Ugyanakkor az amerikai befektetők kezében lévő latin-amerikai kötvények 98 százaléka kormányok által kibocsátott vagy támogatott volt.

A 1970-80-as évek az Egyesült Államok támogatását élvező brutális rezsimjei után simulékony polgári kormányok következtek, amelyek továbbra is engedelmesen alkalmazták a Washington által előírt politikákat. Ennek a korszaknak a tetőfokát Latin-Amerikában egy kontinentális szabadkereskedelmi övezet szorgalmazása jelezte, amely kikövezte volna az utat az amerikai tőke akadálytalan behatolása előtt az egész kontinensre.

A neoliberális politikák látványos társadalmi és gazdasági kudarca felszította az úgynevezett Washingtoni Konszenzus elleni társadalmi mozgalmakat. A mozgalmak összeálltak választási projektekbe, és a térségben országról országra az elégedetlenséget meglovagoló baloldali kormányok kerültek hatalomra. Az Amerikai Kontinens Szabadkereskedelmi Övezetének javaslatát az Amerikák Csúcstalálkozóján 2005-ben végül pontosan ezek a kormányok tették sírba.

Ezekben az időkben George W. Bush amerikai kormánya belerántotta magát két nagy megszállásba Irakban és Afganisztánban, néhány évvel később pedig az Egyesült Államok az 1930-as évek óta legmélyebb gazdasági recesszióba süllyedt.

Miközben az Egyesült Államok ezekkel a komoly válságokkal küzdött, a Monroe-doktrína is háttérbe szorult, és a régió számos kormánya kihasználta a lehetőséget, hogy pontosan olyan politikákat folytasson és olyan partnerségeket kössön, amelyeket az Egyesült Államok hagyományosan ellenzett.

A 21. század első évtizedében tanúi lehettünk a BRICS-országok (Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika) felemelkedésének, amelyek, különösen Kína, globális gazdasági hatalommá váltak.

1989 és 2018 közötti átlagos 9,61 százalékos GDP-növekedésével, ami 2007-ben 14,2 százalékos történelmi csúcsot ért el, Kína gazdaságának folyamatos bővülése azt jelentette, hogy hamarosan külső tőkebefektetések után fog nézni.

2009 és 2010 között a kínai állami bankok legkevesebb száztíz milliárd dollár értékű hitelszerződéseket írtak alá más fejlődő országokkal, amivel tíz milliárddal túlszárnyalták a Világbank ugyanezen időszak alatti hitelezési hajlandóságát.

Kína azt tapasztalta, hogy számos latin-amerikai kormány kész elfogadni kölcsönöket olyan feltételek és strukturális reformok nélkül, amelyeket az olyan hitelezők, mint a Világbank és az Amerika-közi Fejlesztési Bank írnak elő, amelyek döntéseiben nagy befolyása van az Egyesült Államoknak. A térség baloldali kormányai Kínára geopolitikai szövetségesként tekintettek, aki a kereskedelem és a hitelezés terén csökkentheti függésüket az Egyesült Államoktól.

A Kína által a régióban 2005 óta nyújtott százötven milliárd dollár értékű államközi finanszírozás legnagyobb kedvezményezettjei is mindannyian baloldaliak voltak, köztük Venezuela, Ecuador és Bolívia, amelyek 62,2 milliárd, 17,4 milliárd és 3,5 milliárd dolláros hiteleket kaptak. A mérsékeltebb brazil és argentin nacionalista kormányok 42,1 milliárd és 18,2 milliárd dolláros kölcsönben részesültek.

2015-ben Hszi Jinping kínai elnök azt tűzte ki célul, hogy a 2015 és 2019 közötti időszakban ötszáz milliárd dollár értékű kereskedelem és 250 milliárd dolláros közvetlen befektetések valósuljanak meg Latin-Amerikában, ami jelzi Latin-Amerika és a Karib-térség jelentőségét Kína számára.

Az ázsiai ország legutóbb elfogadott egy Különleges Nyilatkozatot az egytrillió dolláros Egy Övezet – Egy Út Kezdeményezésével kapcsolatban, amelyben arra biztatta a latin-amerikai és karibi országokat, hogy kétoldalú megállapodásokon keresztül csatlakozzanak hozzá.

Idén júniusig a térség négy országa írt alá ilyen megállapodásokat.

Megerősíteni a „befolyást”

Elnöksége alatt Barack Obama a Csendes-óceáni Partnerség szorgalmazásával igyekezett visszaszorítani Kína egyre növekvő ázsiai és latin-amerikai szerepét. Utódja, Donald Trump felhagyott ezzel a módszerrel, és úgy döntött, hogy kivonul a megállapodási tárgyalásokból, és inkább azzal próbálja megerősíteni az Egyesült Államok pozícióját a féltekén, hogy célba veszi Kínát és a századfordulón felemelkedett baloldali kormányokat.

Trump Nemzetbiztonsági Stratégiája, ami Kínára nem egyszerűen csak egy másik országként tekint, úgy látja, hogy Peking igyekszik „[Latin-Amerikát] állami befektetésekkel és hitelekkel a vonzáskörzetébe húzni”, miközben még „a venezuelai diktatúrát” is támogatja.

Rex Tillerson korábbi amerikai külügyminiszter azzal indította egyetlen körútját a térségben, hogy a Monroe-doktrínát elismerően „sikernek” nevezte, és határozottan elítélte Kínát, mint az „új birodalmi erőt” Latin-Amerikában.

Azonban nemcsak Trump tisztviselői mentek el ebbe az irányba.

A Nemzeti Demokrácia Alapítvány (NED) kiadott egy „Kína Latin-Amerikában” című tanulmányt, ami hasonló módon beszél Kína „puha hatalmi” mechanizmusokon, például a befektetési kapacitásán és diplomáciáján keresztül megvalósuló növekvő befolyásáról a térségben. A NED maga is az Egyesült Államok „puha hatalmi” mechanizmusa a világban, aki az amerikai külügyminisztériumtól kapott dollármilliókat osztja szét az Egyesült Államok külpolitikai céljaival szövetséges csoportok között.

A NED 2017-es kiadásai között „Kína latin-amerikai befektetéseinek áttekintésével” és „Kína emberi jogi helyzetének fokozott tudatosításával” foglakozó projekteknek adott célzott támogatások is szerepeltek.

Az amerikai kongresszus előtt mondott éves beszédében Kurt Tidd admirális, az Egyesült Államok Déli Parancsnokságának (SOUTHCOM) parancsnoka, arra figyelmeztetett, hogy Kína „megkörnyékezi egyes stratégiailag kiemelkedően fontos latin-amerikai és karibi partnereinket, és Amerika-ellenes önkényuralmi rendszereket támogat”.

Nagy jelentőséggel bír, hogy az Egyesült Államok fegyveres erőinek térségbeli vezetője összehangolt erőfeszítéseket szorgalmaz az amerikai állam különböző ágai között, hogy „hatékonyan vehessék fel a versenyt Kína az amerikai kontinensen folytatott összehangolt erőfeszítéseivel”.

„Az ezekhez az erőfeszítésekhez szükséges egyes kulcsfontosságú elemek nem olyanok, amelyeket az Egyesült Államok Déli Parancsnoksága érvényre tudna juttatni” – mondta idén Tidd a képviselőknek. „A teljes kormányra kiterjedő erőfeszítések döntő szerepén túl az amerikai magánszektor, a multinacionális vállalataink és a civil szervezetek erejére és élénk szerepvállalására is gondolok.”

Pontosan ez is történik, mivel az amerikai kormány, a hadsereg, a diplomáciai testületek és a szövetséges „civil” apparátus egymással karöltve dolgozik régiós céljaikért.

Az államon belül más globális kérdések esetében dúló nyilvános csatározások ellenére a kongresszusnak és a Fehér Háznak nem jelentett gondot Venezuela és Nicaragua elleni intézkedéseket megszavaztatni.

Az amerikai diplomaták is együttesen dolgoznak azon, hogy elszigeteljék és nyomás alá helyezzék a Kína szövetségesének tekintett kormányokat és más szereplőket, és figyelmeztessék a többi országot, hogy vonják ki magukat Peking vonzáskörzetéből. Dollármilliókat kapnak azok a szervezetek is, akik ugyanezen irányelvek mentén tevékenykednek.

Az Egyesült Államok hadserege pedig fokozza jelenlétét a térségben.

Csupán hetekkel Pence látogatása után Lenín Moreno ecuadori elnök bejelentette, hogy egy „együttműködési” megállapodás értelmében hamarosan visszatérnek az amerikai katonák az országba. A minden bizonnyal alkotmányellenes lépéssel egy időben Argentína a hírek szerint egy amerikai támaszpont létesítésének lehetőségét vizsgálja, Kolumbia pedig jó úton halad afelé, hogy a NATO teljes jogú tagjává váljon.

Mindazonáltal a Trump-kormány a Monroe-doktrína feltámasztására, és az új hatalomként jelentkező Kína távol tartására tett erőfeszítései hiábavalóak lehetnek.

Az az elutasítás, amit az amerikai tisztviselők kaptak az Amerikák Csúcstalálkozóján idén áprilisban, amikor a Kínával való kapcsolatokról volt szó, azt mutatja, hogy Kína ajánlatait sokan túl jónak tartják ahhoz, hogy elszalasszák.

Azt sikerülhet elérnie Washingtonnak, hogy barátai geopolitikai, vagy akár ideológiai okokból mellé álljanak térségbeli baloldali ellenfeleivel szemben, de attól nem tudja őket eltántorítani, hogy elfogadják a Kína által felajánlott jelentős pénzeket.

Írta: Pablo Vivanco

Forrás: Asia Times, 2018. augusztus 21.

Fordította: Latin-Amerika Társaság