Május 27-én a kolumbiai emberek történelmi választáson vehetnek részt. A közvélemény-kutatások, sőt a Google Trends szerint is lehetséges a karizmatikus baloldali jelölt Gustavo Petro győzelme. A kontinens egyik legreakciósabb országában, amelyet utoljára 1854-ben irányított baloldali kormány, ez a lehetőség szabadjára engedte a kolumbiai uralkodó osztály haragját. Álhírekkel és hazugságokkal teli lejárató kampányt indítottak Gustavo Petro és követői ellen. Az alábbiakban a választások jelentőségéről fogok írni, Gustavo Petro reformista programját fogom ismertetni és a kolumbiai uralkodóosztály erőszakos ellenkezésével fogok foglalkozni.

Gustavo Petro programja számos ponton sérti a kolumbiai uralkodó osztály érdekeit - Fotó: Reuters

Kolumbia: egy reakciós ország

Kolumbia Spanyol-Amerika egyik legegyenlőtlenebb, konzervatívabb és erőszakosabb országa. 2010-ben a kolumbiaiak leggazdagabb egy százaléka rendelkezett a nemzeti jövedelem 20,4 százaléka felett. 2014-ben a nagy ültetvények (a gazdaságok 0,5 százaléka) birtokában volt a földek 68,2 százaléka. Egy olyan országban, ahol 2016-ban az egy főre jutó GDP csak 5 805 amerikai dollár volt, ez az örökség és jövedelemkoncentráció azt jelenti, hogy a fényűzés mellett a szegénység uralkodik. Miközben a kolumbiai lakosság 26,9 százaléka él szegénységben, addig a Forbes gazdagokat gyűjtő listáján öt kolumbiai tőkés is szerepel, összesen 27,2 milliárdnyi dolláros vagyonnal.

A magas egyenlőtlenség ellenére politikai és kulturális értelemben Kolumbia tipikusan nagyon konzervatív ország. Az utolsó baloldali kormánya 1854-ben vezette az országot José María Melo alatt, és mindösszesen nyolc hónapig tartott mielőtt erőszakosan megdöntötték. Ellentétben a legtöbb latin-amerikai országgal, Kolumbiát elkerülte a „progresszív hullám”. Amíg Ecuadorban, Bolíviában, Venezuelában, Argentínában olyan kormányokat választottak, amelyek – eltérő mértékben – elutasították a neoliberalizmust és szembementek az Egyesült Államok külpolitikájával, addig a kolumbiai kormányok támogatták a nyugati imperializmus programját Latin-Amerikában és szerte a világon.

A kolumbiai ország támogatta a 2002-es venezuelai puccsot. Álvaro Uribe elnöksége alatt a kolumbiai kormány kiállt az Egyesült Államok elnökének, Bushnak iraki és afganisztáni megszállása mellett, és a kolumbiai légierő ecuadori területeket bombázott. Ezenkívül a kolumbiai oligarchia hosszú ideje politikai-katonai szövetségese Izraelnek, és támogatta annak a palesztin nép ellen elkövetett népirtását és gyarmatosítását.

Osztályérdekei védelmében a kolumbiai oligarchia erőszakot alkalmazott, közvetve vagy közvetlenül. Az 1980-90-es években egy egész baloldali pártot (Unión Patriótica – UP) irtottak ki, köztük két népszerű elnökjelöltjét és több mint ötezer aktivistáját. 2002 és 2010 között a kolumbiai hadsereg közel tízezer civilt gyilkolt meg. A hatvan éve működő gerillaszervezettel, a FARC-cal 2016-ban megkötött békeszerződés ellenére az elmúlt két esztendőben több mint kétszáz közösségi vezetőt, köztük földműveseket, szakszervezetieket, újságírókat és környezetvédő aktivistákat gyilkoltak meg.

Gustavo Petro alternatívája

Ebben a kihívásokkal teli közegben Gustavo Petro baloldali programja széles körű támogatásra lelt a kolumbiai dolgozók és szegények milliói között, és az uralkodó osztály heves ellenérzését váltotta ki. Ez alátámasztja Gustavo Petro politikájának progresszív jellegét. Általánosságban a dolgozók és a szegény emberek helyzetének javítását szolgáló reformokat szorgalmaz, csökkentené a kizsákmányolást és az egyenlőtlenséget, támogatná a gazdasági fejlődést és a környezetvédelmet. Programjában szerepel a mezőgazdaság, az adózás, a munkásjogok, a nyugdíj, az egészségügy, az oktatás és a környezetvédelmi ügyek megreformálására.

A földtulajdon koncentrációját kimutató Gini-együttható 89,7-en áll Kolumbiában, ami az egész régióban a legmagasabb. A földkoncentráció és a vidéki területek szegénységének csökkentése érdekében Gustavo Petro jelentős ingatlanadót vetne ki a nem termelő nagy ültetvényekre. A javaslat célja arra kényszeríteni a földbirtokosokat, hogy termeljenek a földjeiken vagy adják el azokat az államnak. Amennyiben eladják azt az államnak, úgy az szétosztja azokat a szegény földművesek között.

Gustavo Petro új költségvetési politikát is javasol. Tervei szerint eltörölnék az adómentességeket és a nagytőkének nyújtott támogatásokat, továbbá növelné az osztalékokra és külföldi jövedelmekre kivetett adókat. Egy ilyen adóreform szükséges lenne egy olyan országban, ahol a jövedelmekre, nyereségre és tőkére kivetett adók mindösszesen 35,2 százalékát teszik ki az adóból származó jövedelmeknek (ez az adat az Egyesült Államokban 92,2 százalék). Az állami bevételek növeléséből Petro növelné a szociális kiadásokat, különösen az egészségügy és az oktatás területén. A programjának központi célja a mindenki számára hozzáférhető és ingyenes felsőoktatás.

A heti 48 órás törvényes munkaidővel és 272 dolláros havi minimálbérrel rendelkező országban Gustavo Petro a kizsákmányolás csökkentésére munkaügyi reformot javasol. Különösen a prekariátus csökkentését és a bérek növelését tervezi. Ezt a munkaügyi reformot a jelenleg pénzügyi alapok által kezelt a magánnyugdíj alapok államosítása kísérné, a jogosultság kiterjesztése mellett.

Végül Gustavo Petro programja kritizálja a fosszilis fűtőanyagok kitermelését és fémek bányászatát, mivel azok a környezetre gyakorolt negatív hatásuk és logisztikai okok miatt gazdaságilag nem fenntarthatók. Tönkreteszi az ökoszisztémát és mindössze keveseknek termelnek jövedelmet, növelve az egyenlőtlenségeket. Helyettük a megújuló energiára alapozó iparosítást javasolja.

Az uralkodó osztály gyűlölete

Amíg Gustavo Petro programját támogatja a kolumbiai munkásosztály, addig az uralkodó osztály elutasítja azt. Az egész értelmiségi tömb (újságírók, politikai elemzők, vallási vezetők és a média) napi szinten támadja Gustavo Petro kampányát. A konzervatív és reakciós pártok rágalmazásokat és hamis információkat terjesztenek közösségi hálókon és a médiában. Azzal vádolják Gustavo Petrót, hogy „kommunista” és „castróista-chávista”. Azt állítják, hogy a Petro-kormány kisajátítaná a kis magántulajdont (beleértve a házakat és az autókat), valamint éhezést és szegénységet hozna az országra. Továbbá megpróbálják összekapcsolni Petrót a venezuelai kormánnyal és az ottani gazdasági válsággal. Emellett a venezuelai bevándorlókkal szemben idegengyűlöletet és kirekesztést terjesztenek. A kolumbiai hadsereg is ellenségesnek tűnik Gustavo Petróval szemben – ami különösen veszélyes.

Ezek a média-, politikai és ideológiai támadások mutatják, hogy a gazdasági uralkodó osztály frontálisan ellenez bármilyen alternatív programot. A bankárok, iparosok, kereskedők, földbirtokosok és menedzserek osztályérdekeit sértenék a vidékkel, az adóval, a munkaüggyel és más területekkel kapcsolatos reformjavaslatok. A földek, a nyugdíjalapok, az ökoszisztéma, a kormányzati kiadások és a munkaerő feletti uralmuk csökkenne. Ez az uralkodó osztály Gustavo Petro jelöltségével szembeni gyűlöletének eredője. Attól félnek, hogy Petro győzelme ösztönözné a munkások, a földművesek és a diákok küzdelmét és mobilizációját. Továbbá a kolumbiai oligarchiának meg vannak a maguk jelöltjei: van Duque, German Vargas Lleras és Sergio Fajardo. Mindannyian különböző marketinges megközelítéssel, de Kolumbia jelenlegi reakciós társadalmi rendjét próbálják védeni vagy tovább mélyíteni.

Korlátok és kihívások

Petro reformprogramja a progresszív jellege ellenére számos korláttal rendelkezik. Ezek a politikai reformkísérletek fontos gazdasági, társadalmi és politikai változásokat szeretnének elérni a munkásosztály és a szegény emberek érdekében, de a kapitalista társadalom keretein belül. Nevezetesen egy olyan osztálytársadalomban, ahol a termelés és a befektetés magánkézben van és a munkásosztálytól származó többletérték kivonására irányul, és ahol az állam és a civil társadalom egy kapitalista osztály ellenőrzése alatt áll. Egy ilyen társadalmi rendben a reformok jelentős korlátokba és akadályokba ütköznek – mind politikailag, mind gazdaságilag.

Petro programja hangsúlyozza a korrupció és a klientarizmus ellen harc fontosságát, mintha egy szebb, demokratikusabb formája a kapitalizmusnak lehetséges lenne Kolumbiában. Valójában a korrupció és a klientarizmus a kapitalizmusból fakad.

Ha Gustavo Petro győzne, a programja az uralkodó osztály erős politikai ellenzésével szembesülne. Ők irányítják a kongresszust, az igazságszolgáltatást, a hadsereget és a médiát. Mi több, konzervatív és reakciós pártjaik (mint például a Centro Demorático) jelentős támogatással rendelkeznek a dolgozók, földművesek és a kispolgárság milliói között. Ezeket az erőket mozgósítanák Petróval szemben. Mivel a kolumbiai oligarchia birtokolja a pénzügyi rendszert, a nagyipart, a kereskedelmet és a közlekedést, a gazdaság befolyásolására és a tömegek közötti elégedetlenség teremtése céljából befektetési sztrájkot kezdeményezhetnek.

Talán azért, hogy elkerülje a jobboldal kritikáját, Petro kritizálta és elhatárolódott a venezuelai bolivári forradalomtól, például azt állítva, hogy a mostani választás illegitim volt. Ehelyett inkább vissza kellett volna utasítania az Egyesült Államok képmutatását, agresszív imperialista múltját és a venezuelai puccshoz nyújtott 2002-es támogatását. El kellett volna ítélnie az olyan kormányok képmutatását, mint a kolumbiai, az argentin, a brazil és mexikói, amelyek támogatták a 2009-es hondurasi puccsot és választási csalást. Valójában bármennyire is megpróbál elhatárolódni Venezuelától, az oligarchia továbbra is „castro-chávistának” fogja bélyegezni Petrót. A nyilatkozatainak nem az uralkodó osztály megnyugtatására kellene irányulnia, hanem hogy elmagyarázza a dolgokat a munkásoknak és a földműveseknek.

Ezen okok miatt szükséges, hogy a munkásosztály megerősítse a saját független szervezeteit Gustavo Petro programja körül és azon túl is. Még ha Petro nem is nyeri meg az elnökválasztást, a kolumbiai munkásosztálynak szüksége van egy olyan saját szervezetre, amely egy olyan programon alapszik, ami a társadalom szocialista átalakításához szükséges azonnali reformokhoz kötődik. Egy olyan országban, mint Kolumbia, bármilyen demokráciával, a munkásjogokkal és a mezőgazdasági reformmal kapcsolatos előrelépés közvetlen konfliktust fog eredményezni a reakciós és imperialista-párti uralkodó osztállyal, és csak akkor lennének biztosíthatók, ha a harc jegyében kisajátítanák az ország az oligarchák és a multinacionális vállalatok kezében lévő gazdasági erőforrásokat, és a munkásosztály kezébe adnák azokat. Ez a küzdelem viszont nem korlátozódhat Kolumbia határain belülre, hanem kapcsolódnia kell a munkások és az elnyomottak kontinentális és azon túli küzdelmeihez.

Írta: Carlos Alberto Duque García, a Nemzetközi Marxista Irányzat honlapjának egyik olvasója

Forrás: marxist.com

Fordította: Latin-Amerika Társaság