A gazdasági ciklusok és a politikai élet egyes eseményeinek hatása ellenére olyan tendencia van előretörőben, mely a magánszektor befolyásának megerősödését jelzi a venezuelai gazdaság nagy részében.                                   

Egy, az utóbbi 16 év adatain alapuló matematikai elemzés azt mutatja, hogy ez a tendencia 66% körül stabilizálódik: tehát az ország gazdaságának kétharmada van magáncégek kezében.       

 

Ez a szám nem tűnik túlzónak, tekintetbe véve a venezuelai gazdaságra eddig és jelenleg is jellemző erős kapitalista karaktert. A világon vannak más kapitalista országok a venezuelaihoz hasonló fejlettséggel, amelyekben a gazdaságnak jóval nagyobb százalékát ellenőrzi a magánszektor. 

 

De még bennünket is meglepett, hogy ez a szám ilyen magas egy olyan országban, ahol az állam, az alkotmány által felhatalmazva fenntartja magának szénhidrogének bányászatának és exportációjának monopóliumát, mely alapvető iparágnak számít, és csaknem kizárólagos devizaforrás. Tehát a PDVSA, melynek kizárólagos tulajdonosa a köztársaság, az ország legnagyobb vállalata, amelyhez képest a többiek, legyenek köz, vagy magántulajdonban, törpéknek tűnnek (az állami olajvállalat eladásai 30-szor nagyobbak voltak, mint a CANTV és a POLAR, az utána következő két legnagyobb vállalat eladásai), és az egyetlen venezuelai cég, mely jelentős exportkapacitással és devizabevételekkel rendelkezik. 

 

A kérdés megkerülhetetlen: egy petrolkémián alapuló országban, melynek központja a gigantikus, állami PDVSA, és melyre az olajdollárok jövése-menése jellemző, melynek alapvető megfigyelője és adminisztrátora az állam, hogyan magyarázható, hogy a magánszektor ellenőrzi a gazdaság kétharmadát?  Ha az alapvető iparág, devizaforrás, mely meghatározó eleme a gazdaságnak alapvetően állami kézben van, hogyan értek el ekkora részesedést és befolyást a magánérdekeltségek?            

                  

A venezuelai állam hosszú időn keresztül éppen ezeket a magánérdekeket támogatta, nekik kedvezett. Az állami vállalatok elsődleges funkciója nem mindig az volt, hogy kielégítsék a köztársaság, vagy a lakosság szükségleteit, hanem hogy olyan kedvező feltételek teremtsenek a magán cégek számára, hogy azok a lehető legnagyobb nyereséget termelhessék. Ez volt a helyzet a 60-as, 70-es évek nagy fémipari és petrolkémiai komplexumaival, melyeket nem azért hoztak létre, hogy elősegítsék a fejlődést és a nemzeti jólétet, hanem azért, hogy kedvező feltételekkel ajánlhassanak nyersanyagokat és félgyártmányokat, bőkezű segélyként a köztársaság költségére.                                 

 

Az állami apparátus gigantikus gépezetté változott, mely olajdollárokat kapott, és azokat előbb, vagy utóbb ilyen-olyan eljárással átutalta a magáncégeknek. Így fejlődött az ún. "parazita burzsoázia", improduktívan, képtelenül arra, hogy felvegye a nemzetközi piacokon a versenyt, vagy akár kielégítse a nemzeti piac igényeit, viszont védték őket az olajbevételekből származó dollárokkal, amelyekkel az állam gazdagította őket. Ez jellemezte a nemzet gazdasági életét a XX. század nagy részében, elmaradottságra és fejletlenségre ítélve hazánkat. 

 

Tehát egyes jelenségek arra utalnak, hogy tovább folytatódott ennek a gigantikus gépezetnek a működése most is, hogy beléptünk a XXI. századba, és fel is erősödhet időszakonként. Az 1. grafikon A Nemzeti Össztermék (GDP) növekedését mutatja 1999-től 2009-ig a magán- és állami szektorban,  folyó árakon számolva és úgy kifejezve, hagy az alapindex 1997=100.

 

 

A magánszektor GDP-ének nominális értéke 2008-ban 17-szerese az 1997-es értéknek, mialatt a közösségi-szektor GDP-ének nominális növekedése csak 15-szöröse. Tehát: magánszektor sokkal gyorsabban nőtt, mint a közösségi szektor, de ezt már tudtuk. Feltűnő, hogy a két vonal közötti törés 2004-től nyílik szét és maximális szélességét 2007-ben éri el, és ettől kezdve 2009-ben elkezd csökkenni.  Azaz, a legsikeresebb évek, mikor legjobban növekedett a magánszektor az olajboom évei voltak, amikor az OPEC tagországok olajárainak éves átlaga 30 dollárról 100 dollárra növekedett hordónként. És fordított esetben, amikor az olajár 2009-ben leesett, csökkent a magáncégek növekedése is. 

 

Amikor az állam a legjobb bevételekkel rendelkezik arra, hogy kicsit bezárja a törést, ami közte és a magánszektor között van, pontosan az az időszak, mikor az utóbbi a legnagyobb gyorsasággal növekszik, és tágítja a rést. 

 

Ez a paradoxon azt jelzi, hogy minden erőfeszítés ellenére a XXI. században a magáncégek legnagyobb bevételeiket az olajkincsből szerzik. Bizonyos, hogy a bolivári kormányzat a 2004-2008-ig tartó olajboom bevételeinek nagy részét szociális célokra fordította, és tagadhatatlan haladást ért el a népegészség és az oktatás, stb... területén.

 

De jó részét ezeknek a befektetéseknek már meglévő, vagy ezekben az években alapított magáncégeken keresztül csinálta, amelyek kihasználták a szociális politika által nyitott lehetőségeket, hogy zsíros üzleteket kössenek.

 

Így, a bolivári kormányzat által örökölt strukturális hibák és egy erős nem-kapitalista szektor létrehozására irányuló egységes tervezés hiánya miatt, nem csupán egy ragyogó lehetőséget szalasztottunk el a magánvállalatok súlyának csökkentésére, hanem még meg is erősítettük őket.

 

Mit tudunk a karakteréről és perspektíváiról ennek az "új burzsoáziának" mely a bolivári kormányzat szárnya alatt született, olajdollárokkal megerősítve? Legalább olyan burzsoáziaként viselkedik, mely elhivatott és képes a köztársaság tartós és független fejlődésének elősegítésére? A 2. grafikon bemutatja nekünk a magán-gyáripar éves átlagos termelési teljesítményét 1999 és 2009 között folyó árakon számolva, bázisévként 1997-et véve.

 

 

A vizsgált időszak végére magánszektor termelésének nominálértéke alig érte el az 1997-es év kilencszeresét; vagyis a növekedés kisebb, mint amit már előbb kommentáltunk, és kisebb, mint az infláció az egész vizsgált periódusban. 

 

Ez az utóbbi összevetés elárulja, hogy valójában a magángyáripar termelése nem csupán nem növekedett, hanem egyenesen csökkent. 

 

Így hát továbbra is van egy gazdaságunk, melyben olyan magáncégek dominálnak, melyek közvetve, vagy közvetlenül az állami befektetésekből profitálnak, és egyes magáncégek (melyek éppen olyanok, mint az előbbiek) melyek kevéssé érdekeltek, vagy sikeresek a javak termelésében. És, ha a gyáripar nem az elsődleges alapja az "új burzsoázia" expanziójának, akkor felvetődik a kérdés: "miben tevékenykednek mégis?"       

 

Ez egy új cikk témája lesz. Egyenlőre, megnevezünk néhány gazdasági területet, amelyeken jelentős növekedés volt az elmúlt években, amelyekben sikerrel tevékenykedhetett az aktuális venezuelai burzsoáziánk: biztosítások, orvosi magánpraxisok, banki és pénzügyi szolgáltatások, kereskedelem és importálás.      

 

Fernando Arribas García, a "Bolívar-Marx" politikai és szociális intézet igazgatója

 

Fordította: Slkata Norbert