A hajó épphogy csak fennmaradt a vízen, és súlyosan túl volt terhelve emberekkel és felszereléssel. A legénysége hét napon és éjszakán át próbálta irányban tartani a hánykolódó tengeren, de a hajó nem volt jó állapotban és szivárgott be a víz.

Szinte minden a fedélzeten tartózkodó férfi rosszul volt – tengeri betegek voltak vagy legyengültek az éhségtől és a szomjúságtól. Amikor végül a megbeszélt időponthoz képest két nappal később, a találkozó helyétől mérföldekre partot értek, a hajó megfeneklett és beleragadt a sárba.

Ahogy Che Guevara később megállapította, Fidel Castro és forradalmár csapata 1956. decemberi elviekben diadalmas visszatérése a kubai földre „nem annyira partraszállás, sokkal inkább hajótörés” volt. Összességében a Granma nevű hajóból kiszálló 82 férfi lerongyolódott és kedveszegett volt.

A helyzet hamarosan még rosszabb lett. A Sierra Maestra lábánál a kubai hadsereg rajtuk ütött, és csupán egy maroknyi gerillára apadt a számuk. Köztük volt Fidel Castro és öccse, Raúl is.

Ebből a megalázó indulásból végül az lett, hogy sikerült legyőzniük Fulgencio Batista katonai rezsimjét. Negyvenezer emberrel és sokkal fejlettebb fegyverzettel szemben ez volt a 20. század egyik legsikeresebb gerillahadjárata.

Azonban talán még ennél is meglepőbb, hogy egészen máig hatalmon maradtak. Közülük a Castro testvérek közel hatvan évet töltöttek a kormányrúdnál. Az egy párt által irányított kommunista állammá formált szigetországon hagyott nyomuk kitörölhetetlen.

Most fordulópont közeleg. A forradalom atyja, Fidel Castro 2016 végén meghalt, Raúl Castro pedig visszavonul az elnökségtől. Kubát hamarosan 1959 óta először nem Castro fogja irányítani. Milyen országot fognak átadni hat évtized után?

Birán

Ahogy az idős Castro az utolsó perceihez közeledett, lehetősége nyílt végigtekinteni hosszú és küzdelmes életén. Bár testileg megtört, szellemileg nagyon is élénk volt egészen az utolsó pillanatig, és ágyát szerető gyermekei és unokái vették körül.

Makacs volt – ami családi örökség –, és a végsőkig harcolt. Az orvosok közel kilenc órán keresztül igyekeztek megmenteni az életét. Nem sikerült.

Ő volt Mártin Castro, Fidel és Raúl féltestvére, aki 2017 szeptemberében halt meg egy kőhajításra onnan, ahol született – Biránban. 87 éves korában, egy évvel Fidel halála után aneurizmát kapott.

Bár a két férfinak közös apja volt, és gyerekként együtt játszottak, valószínűleg nincs két különbözőbb élet Kubában, mint amilyen az övék volt. Az egyikük a kubai forradalom alapítója lett. A másikuk soha nem hagyta el az otthonát.

A hidegháború ikonjaként Fidel Castro közel ötven évig vezette Kubát, és kommunista rendszert vezetett be a Florida partjaitól alig kilencven mérföldre fekvő szigeten. „Éppen az imperialisták orra előtt” – ahogyan később híresen megjegyezte.

A forradalom után, 1959-ben, kevésbé ismert féltestvérüknek, Mártinnak felajánlották, hogy Havannába költözhet, és szerepet vállalhat a kormányban. Elutasította. Egyszerű emberként Mártin boldogabb volt a szülővárosában az állatai között és a cukornádföldjén.

„Gyakran gondolkodom azon, hogy mi lett volna, ha apa csatlakozik Fidelhez” – mondja lánya, Josefa Beatriz, akinek szomorúsága még mindig nyilvánvaló, „de soha nem akarta”.

„Az apám soha nem tanult, de megvolt a maga intelligenciája” – idézi fel, szeretettel, végighúzva az ujját a férfi fényképén. A hasonló családi vonások, különösen Raúllal, szembeötlőek.

A Castro család otthona, Finca Las Manacas, ma múzeumként működik, amelyet gondosan megőriztek, mintegy Fidel és Raúl vidéki gyökereinek emlékműveként. Antonio López várostörténész vezet körbe a birtokon.

Birán városát Castro építette. Fidel apja, Ángel Castro az 1890-es években érkezett először Kubába a spanyolországi Galícia tartományból, hogy sorkatonaként védje a spanyol gyarmati uralmat a spanyol-amerikai háborúban.

Amikor az 1898-as függetlenné válása után visszatért a szigetre először bányákban, később pedig az amerikai óriásvállalat, a United Fruit Company cukornádültetvényein dolgozott.

Az 1910-es évek elejére már kezdett meggazdagodni. Vett egy kis földet a Santiago de Cubát és az északi partszakaszon lévő Nipe-öblöt összekötő poros országút, a Camino Real mellett.

Apránként a kis gazdaság a kor tipikus hűbérbirtokává nőtte ki magát: egy iskola, egy vegyesbolt, egy fatelep, egy kocsma, egy kovácsműhely valamint a haiti cukornád- és faipari munkások parasztkunyhói voltak körülötte.

Antonio megmutatja nekem a kis osztálytermet, ahol Fidel először ült az iskolapadban, még mielőtt elküldték volna tanulni a jezsuita papokhoz Santiagóba és Havannába.

Amikor az egyik idegenvezető elhalad mellettünk, a turistáknak szóló hivatalos változatot meséli arról, hogy a szerződéses haiti cukornádaratók szegényes életkörülményei milyen mély benyomást tettek Fidelre és Raúlra.

„Fidel egyszer azt mondta, hogy boldog, hogy egy földbirtokosnak a fia, és nem az unokája, mert így még nem voltak a családi kultúra részei a kiváltságok vagy a címek” – mondja Antonio.

Ángel nem élte meg a szocialista forradalom győzelmét, sem azt, hogy fiaiból a szigetország két legnagyobb hatalmú embere lett. 1956-ban halt meg, és Fidel és Raúl anyja, Lina mellett nyugszik Finca Las Manacasban.

Azonban legalább egy másik fiának nem változott meg az élete igazán a vidéki nyugalom korai időszakához képest. Cukros feketekávét kortyolgatva a nappalijában Josefa elmeséli, hogy Mártin egy kis földet, pár szarvasmarhát, és a szűkös, de otthonos házat hagyta rájuk, amelyben ülünk.

Birán megőrizte az álmos kisvárosi életét. A férfiak egy kis téren szoktak összegyűlni az állami bolt körül, közösen rumot iszogatnak a földeken végzett reggeli munka után, vagy szénsavas italokat és olcsó sonkás szendvicseket vesznek az államilag támogatott kávézóban.

Mártin egyszerű betonháza annak a tervnek a keretében épült, amikor Fidel elhatározta, hogy négyszáz házat építtet a földijeinek az apjának birtokán lévő rozoga fakunyhók helyett.

Az utca mentén sorjázó négyszögletes egyenházakban a fürdőszobát függöny takarja el, csak néhányukat festették élénk rózsaszínre, sárgára vagy zöldre. A legtöbbjüknek van egy keskeny verandájuk. Mártin mindig ott ült a hintaszékében, és figyelte a biráni jövés-menést.

Végül a tervezett négyszázból csak 218 ház készült el. A virrasztásra ennek a 218 háznak a mindegyikéből érkeztek szomszédok, hogy leróják a tiszteletüket Mártin előtt, emlékszik vissza a lánya.

„Mindenki ismerte őt, megállították és beszélgettek vele. Az emberek tőlem szokták kérdezni, hogy miért nem vittem magammal Havannába lakni, de ő boldog volt itt. (…) Azt szokta mondogatni: »Nem vágyom vagyonra. Ez az én gazdagságom« – és a földek felé mutatott.”

Santiago

A Cayo Granmába tartó komp elég zsúfolt. Az út mindössze egy kubai pesóba kerül (öt dollárcent), és ez a legegyszerűbb és legolcsóbb módja eljutni a Santiagói-öböl torkolatában fekvő szigetre. A fedélzet teli van Brazíliából érkezett fagyasztott csirkerészekkel teli dobozokkal, egy motorkerékpárt támasztottak óvatosan a korláthoz, a benti üléseken pedig egy csoport középiskolás diák nevetgél és kiabál egymásnak. Kevés turista látogat az álmos halászfaluba, de gyanítható, hogy a legtöbb helyi szereti ezt.

“El kell hamvasztaniuk ahhoz, hogy elhagyjam ezt a szigetet” – viccelődik Rosa Caridad Valverde, aki egész életét a kis szigeten töltötte. „Akkor is, miután szétszórtak, visszaúszom majd Cayóra!”

A ma már a hetvenes évei végén járó hölgynek magas a vérnyomása. Semmi komoly, állítja, de azért felkeresi a háziorvost, hogy felírassa a gyógyszereit. Rosa az árnyékban ülve várja Dr. Clara Luacest, aki egy patyolat tiszta rendelőben látja el a betegeit.

„Tekintve, hogy ez a sziget el van vágva a várostól, rendelkezünk a betegek ellátáshoz szükséges minden alapvető felszereléssel” – mondja az orvos sztetoszkóppal a nyakában. Clara nagyon közvetlen és meleg hangú az ötvenes éveiben járó hölgy, aki büszke arra, hogy ő is a közösségben él, ami szerinte a kubai egészségügyi alapellátás koncepciójának kiemelten fontos eleme.

„651 ember él itt” – mondja, fejével a fából és lemezből épült házak felé intve, amelyek a templom irányába húzódnak a domboldalban. „Van itt egy kis hajó, hogy a sürgős eseteket vagy a terhes nőket a szárazföldre vigyük, bár mi itt a szigeten is számos életet mentünk meg” – teszi hozzá egy cseppnyi büszkeséggel.

Rosa Caridad hálás a szolgáltatásért. Kérés nélkül is szenvedélyes forradalmi dicséretet mond: „A legnagyobb dolog egy ország számára nem az étel vagy a ruha, hanem az egészségügy és az oktatás. És nálunk mindkettő ingyen van.”

Ez a két pillére a kubai forradalomnak, olyan szociális vívmányok, amelyek a Castrók Kubájának szinonimái. Annak említése, hogy mindkettőnek vannak hiányosságai – például égető szükségük van a befektetésekre és a modernizációra – egyes kubai kormányzati tisztviselők szemében már-már istenkáromlással ér fel.

Amikor azt kérdezem, hogy mit vár legjobban Raúl utódjától, Clara óvatosan fogalmaz. Csak annyit mond, hogy a bürokrácia továbbra is akadály Kuba előtt, és nem könnyű megélni a körülbelül harmincöt amerikai dollárnak megfelelő havi fizetésből. Még ezután is helyesbít: „De többet nőtt a fizetésem, mint az elmúlt évek többségében.”

Ezenkívül, teszi hozzá kötelességtudóan, az Egyesült Államok Kuba elleni embargóját fel kellene oldani. Ez az a mondat, amit vég nélkül ismételgetnek mindenfelé Kubában. Legyen szó a gyógyszerellátásról vagy az újfajta vetőmagokról, az embargó – vagy „blokád”, ahogyan a kubaiak nevezik – már az 58. évében jár, és sokan ezt okolják a szigetország gazdaságának megrekedéséért.

De persze számos hazai kihívással is meg kell küzdenie a kubai egészségügyi rendszernek. Egyes orvosok és ápolók bizalmasan elmondják, hogy a kórházakban jelentkező fertőzések komoly problémát jelentenek. És bár az ellátás továbbra is teljesen ingyenes, jelentős terhet is ró a családokra. Nekik kell vinniük a szeretteiknek lepedőt, a párnát, néha még ételt és alapvető antibiotikumokat is.

Mindazonáltal, mondja Clara, Latin-Amerika többi részén csak nagyon kevesen részesülnek ahhoz fogható ingyenes orvosi ellátásban, mint amit a kubai orvosok biztosítanak. A Pánamerikai Egészségügyi Szervezet sem fukarkodik a dicséretekben, különösen, ha a fertőző betegségek elleni harcról van szó.

Visszatérve a fő szigetre ellátogatok arra a helyre, ahol az egész elkezdődött, ahol a kubai forradalom első lövése eldördült – a Moncada laktanyába.

Fidel és Raúl gyengén felszerelt csapatukkal 1953. július 26-án támadták meg a laktanyát, hogy felkelést robbantsanak ki Santiagóban Batista kegyetlen rezsimje ellen. A felkelési kísérletet órákon belül leverték, és az összeesküvőket összegyűjtötték és megkínozták. A Castro testvérek csodával határos módon nem voltak köztük.

A Castrókra oly jellemző módon, amikor hatalomra kerültek, a katonai létesítményt iskolává alakíttatták át. Ma több iskola működik benne egy tető alatt, de van benne egy a felkelésnek emléket állító múzeum is.

Az oktatás a hatalmas büszkeség másik nagy forrása Kubában. Az ország az 1960-as években felszámolta a vidéki írástudatlanságot, és a felsőoktatás és a tudományos kutatás iránti elkötelezettségét az egész világon elismerik.

A 21. század fordulóján a Világbank egyik Latin-Amerikával és a Karib-térséggel foglalkozó tanulmánya Kubát sorolta az első helyre a matematika és a természettudományok terén minden évfolyamban, mind a lányok, mind pedig a fiúk körében. A jelentés szerint ezenkívül a kubai iskolákban olyan mértékű „esélyegyenlőség” van, mint számos OECD-tagországban.

Az oktatás továbbra is a forradalom egyik legfontosabb alapelve. Ma azonban a források szűkösek, a költségvetéseket meghúzzák és a hivatalos statisztikák szerint rosszabbodik a tanárhiány.

Összesen több ezer tanár hiányzik vagy hagyja el a pályát, hogy inkább a magánszektorban dolgozzon, ahol egy nap alatt többet lehet keresni a turistáknak való szobakiadással vagy magánórákkal, mint államilag foglalkoztatott tanárként egy hónap alatt.

A Moncada árnyékos udvarán a gyerekek rendezett sorokban állnak egy emléktábla mögött, ami azt a helyet jelöli, ahol a Moncada elleni támadás során megölt forradalmárok holttesteit kiterítették.

„A kommunizmus úttörői” – kiált egy kislány szemben állva az iskola összes tanulójával. „Olyanok leszünk, mint Che!” – érkezik a visszhangzó válasz. Ezt a jelmondatot skandálják minden reggel iskolás gyerekek szerte a szigetországban, mint egy élethosszon át tartó elköteleződést a Che Guevara által megtestesített szocialista értékek mellett.

Ezután egy osztályterembe sietünk, hogy megnézzük a gyerekeket munka közben. „Ki tudja ezt ragozni múlt időben?” – teszi fel a kérdést a tanár, és felírja a „tanul” igét a táblára. Sok kéz emelkedik a magasba, és ő jellemzően az egyik olyan gyereket választja ki, aki nem emelte fel a kezét.

Azt mondták, hogy készíthetek interjút a gyerekekkel, de az a tapasztalatom, hogy mindig csak forradalmi mantrákat ismételgetnek a tanáraik vigyázó tekintete mellett. Ezért inkább az osztályfőnököt kérdezem, hogy mit szól azokhoz a bírálatokhoz, különösen amiket Miamiban hangoztatnak, hogy az ilyen erős retorika az iskolákban felér az indoktrinációval.

„Abszurd azt állítani, hogy itt agymosás folyna” – mondja Elaine Infante. „A forradalmunk rendkívül emberi, és mi az itteni gyerekek mindegyikének jólétével törődünk. Ezért dolgozunk. Nem változtatjuk őket harcosokká, nem. De felkészítjük őket a jövőre, hogy jó férfiak és nők váljanak belőlük, akik képesek szolgálni a társadalmat, amelyben élnek.”

Sierra Maestra

Don Manolo addig dolgozott a földeken, amíg a térdei fel nem mondták a szolgálatot. Akkor már kilencven éves volt. Egész életében kávét termesztett a Sierra Maestra hegyei között, de két évvel ezelőtt az idő vasfoga arra kényszerítette, hogy tulajdonjogát átruházza az államra nyugdíjért cserébe.

„Földfoglalóként kezdtük, akiknek nem volt jogcímük a földre.” Bütykös kezével egy botra támaszkodik, és széles karimájú kalap védi a perzselő karibi napsütéstől.

A forradalom előtt Manolónak a terménye harmadát be kellett szolgáltatnia a helyi földesúrnak, magyarázza. Egy napon azonban egy csoport szakállas férfi jelent meg a parcelláján.

„Sokan közülünk csatlakozni akartak a harchoz, de Fidel azt mondta, hogy nem csatlakozhat az összes campesino (paraszt) a felkelő hadsereghez, mivel nekünk kell megtermelni az élelmiszert” – idézi fel. A lázadók megígérték, hogy Manolónak és a többi földművesnek saját földje lesz.

Harminchárom éves volt akkor, ugyanannyi, mint Fidel, és a két férfi néhány hónappal később újra találkozott, amikor a forradalom vezetője visszatért a régióba, hogy átadja a megígért tulajdonosi okiratokat.

A reformok értelmében egy bizonyos méret fölött az összes földet kisajátították, és parcellánként kiosztották a parasztok között, vagy állami irányítású szövetkezeteket hoztak létre rajtuk. Az összes nagybirtokos – a gazdag kubai családoktól kezdve az olyan külföldi multinacionális cégekig, mint a Coca-Cola és a United Fruit Company – földjeit államosították.

A cukorültetvények nem lehetnek többé külföldi kezekben – szólt az egyik legelső döntés, ami miatt Kuba összetűzésbe keveredett Washingtonnal. Castro még a Finca Las Manacas családi birtok egy részét is elkoboztatta, az anyja nagy bosszúságára. A törvény azóta is Kuba mezőgazdasági modelljének alapját képezi.

„Aznap lovasparádéval egybekötött ünnepséget tartottunk Caney de las Mercedesben, amikor megkaptuk a jogcímeinket” – emlékszik vissza Manolo. „Boldogok voltunk, mert immáron senki sem dobhatott ki minket a földünkről.”

A Sierra Maestra lábának mikroklímája tökéletes a kávétermesztéshez. Egy Polo Norte – Északi-sark – nevű helyen él Lérido Medina, a földosztás egy másik akkori kedvezményezettje. A papírja azonban már nincs meg – az okiratait egy havannai múzeumnak adományozta.

A hűvös hegyi levegőben vastag gyapjúinget viselő 92 éves férfi elmeséli, hogy a gazdaság kétkezi munkáját a feleségére, Aidára és fiára hagyta. „A legnehezebb munka visszavágni az erdőt a vetéshez” – mondja Lérido. „Nincsenek gépek, vagy ilyesmi, az egész kézzel történik – csákánnyal, machetével és nyers erővel.”

A család az összes terményét az államnak adja el – kávét nem lehet a szabadpiacon értékesíteni. Sok Léridóhoz hasonló gazda máig olyan alaptörvénynek tekinti az agrárreformot, ami autonómiát adott nekik. Bírálói szerint azonban egy életre az államhoz láncolta őket.

A gazdasági szabályozások némileg enyhültek Raúl elnöksége alatt, és bár még messze vannak attól, hogy magánvállalkozók legyenek, a Polo Norte-i kávétermelők szövetkezetbe tömörültek. Ennek révén lehetőségük nyílt összedobni a forrásaikat, és kicsit jobb alkupozícióra szert tenni” – magyarázza Lérido legidősebb fia, Eziquiel.

De legyen szó hegyvidéki kávétermesztésről, vagy a vidéki területeken mindenütt jelenlevő cukornád- és dohányföldekről, szinte mindenki, aki mezőgazdasággal foglalkozik, láthatóan egyetért abban, hogy korlátozott a technológiához való hozzáférés. A szigetországban még ma is használt földművelő felszerelés nagy része a 19. századból származik – ökrök és eke, ló és szekér, machete.

„A sík vidéken lehet traktort használni, de itt fent nem. Kemény a campesinók élete, de ezt a munkát is el kell valakinek végeznie” – mondja Lérido.

Raúl változásai ellenére az állami irányítású modell továbbra is a kubai mezőgazdaság alapját képezi. Sok gazda számára a Szovjetunió összeomlása óta nehézkes a termelés, és Kuba hazai élelmiszer-szükségletének körülbelül háromnegyedét importálják. Mindazonáltal az éhezést többnyire felszámolták, és nagyon valószínűtlen, hogy egy jövőbeli vezető kikezdené a forradalom egyik alapelvét a mezőgazdasági termelésben.

Bár a kávé fontos Kuba számára, a cukor hagyományosan a szigetország fő exportnövénye, gazdaságának központi eleme.

A Camagüey tartományt keresztülszelő úton megállunk beszélgetni egy csoport cukornádmunkással, akik éppen a betakarításon dolgoznak. A cél, hogy negyvenezer tonnát termeljünk idén” – mondja Osvany Iglesias, az aratóbrigád vezetője, mielőtt panaszkodni kezd a szovjet korszakbeli gépekkel való munkára.

„Ezt 1972-ben gyártották, ezt 1975-ben, és ez a modern, 1994-ből” – mondja a dübörögve elhaladó kombájnokra mutatva. „Az alkatrészhiány nehézségeket okoz, a kínai pótalkatrészek pedig nem jó minőségűek.” De vállat von és nevet. Nincs sok más választása.

Playa Girón

„GIRÓN: A JENKI IMPERIALISTÁK FELETT ARATOTT ELSŐ GYŐZELEM LATIN-AMERIKÁBAN” – hirdeti a felirat a városba vezető út mellett.

A forradalmi túlzástól eltekintve ez alapvetően igaz. Washington soha nem szenvedett igazán vereséget Latin-Amerikában egészen az 1961-es elbaltázott invázióig a Disznó-öbölben, más néven Playa Girónnál.

A CIA hónapokon keresztül képzett ki kubai emigránsokat Dél-Floridában és guatemalai titkos bázisokon, hogy felkészítse őket az invázióra. 1961. április 15-én hamis felségjelzéssel ellátott Douglas B-26-os bombázók támadtak Havanna és Santiago környéki repülőtereket.

Ezután következett az invázió a tenger felől. Mintegy ezernégyszáz ember szállt partra Girónnál, és két másik közeli partszakaszon. A bukás kezdettől fogva kódolva volt, az instrukciók elakadtak, az ellenforradalmárok eltévedtek, és csapdába estek a part mentén lévő mangrove mocsarakban.

Fidel személyesen irányította a kubai fegyveres erőket, és amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Washington áll a támadás mögött, John F. Kennedy végül úgy döntött, hogy nem küldi oda segítségül az amerikai légierőt.

Az invázió összeomlott, Castro döntő fontosságú győzelmet aratott, a Kennedy-kormányzat pedig megalázó vereséget szenvedett. Che Guevara később üzenetet küldött Kennedynek, és így mondott köszönetet az invázióért: „A forradalom gyenge volt. Most erősebb, mint valaha.”

Az egész történet, persze következetesen forradalompárti szemszögből, megtekinthető egy kis múzeumban Playa Girónban. Amerikai szemszögű félinformációk hallatszanak a nézelődő turistacsoportokból. Ha azonban tényleg tudni szeretnék, hogy mi történt azon a bizonyos végzetes héten, akkor talán a múzeum helyett Dolores Fist kellene felkeresniük.

Dolores a közelben lakik egy egyszerű betontalapzatú házban, ami a szédítő giróni hőségben is meglepően hűvös. Az egyik lánya régi ismerősként üdvözöl – nem az első alkalommal járok nála.

Dolores az egyike azon kevés még élő helyinek, akik Girónban voltak az 1961-es inváziókor. A 84 éves nő történetei egyedülállóak és lebilincselők. Egy átlagember, aki részese volt az ország tudatába égett pillanatnak, akinek élettörténete a kubai forradalom mikrokozmosza.

Nem sokkal Obama elnök 2016-os kubai látogatása előtt készítettem vele interjút. Újra elmesélte a támadás pillanatát, ahogyan ezt suttogva keltette fel a férjét: „Lőnek a tengerparton!” Kész volt maradni és harcolni, de végül a férje meggyőzte őt és sógornőjét, hogy fogják a gyerekeket, és bújjanak el a hegyekben. Be kellett törniük egy elhagyott házba, hogy elvigyék azt a kis ételt, amit ott találtak.

Ezúttal azonban arról mesél, hogy hogyan változott meg Playa Girón. „Azelőtt nem volt itt semmi. Most azonban már a szomszédok felét nem is ismerem, annyira sok ember költözött ide mindenfelől, Orientéből, Camagüeyből, Havannából.”

Ennek az az oka, hogy tisztességes pénzt lehet keresni a kis tengerparti faluban. Amikor behajtasz Girónba, az összes többi házon ott van a jellegzetes kék-fehér jelzés, hogy külföldieknek adnak magánszállást. A „casa particular”, ahogyan Kubában nevezik, az egyik legnépszerűbb magánvállalkozás az egyszerű kubaiak körében.

Bár a kormány immáron közel egy éve nem ad ki új vállalkozói engedélyeket, a turistaszállások továbbra is az egyik legegyszerűbb módjai sok kubai család számára, hogy betörjenek a magánszektorba, és az állami fizetéseknél sokkal többet keressenek, anélkül, hogy vagyonokat kellene költeniük az otthonaik átalakítására.

Deynier Suárez, „Jimmy”, a fővárosból költözött Girónba, amikor a helyi idegenforgalmi boom kezdett beindulni. Egy a tengerpart közelében lévő állami szállodában kezdett szakácsként dolgozni, de átnyergelt a magánszektorba, amikor a kisváros egyik legsikeresebb casa particularja üzletvezetőt keresett.

„Idén jól megy az üzlet, de az előző két évben nem ez volt a helyzet” – magyarázza. A visszaesést két tényezőnek tulajdonítja: az Irma hurrikánnak, ami nagy pusztítást okozott Kuba északi partvidékén. A déli partszakasz szinte érintetlen maradt, de Jimmy úgy véli, hogy a vihar képei a televízióban azt a képzetet keltették, hogy egész Kubában káosz van, és ez elrettentette az embereket attól, hogy odalátogassanak.

A másik tényező szerinte Donald Trump volt. „Eléggé észrevehető a hatásuk” – mondja az Obama elnökség enyhülő kapcsolatai után a Trump-kormányzat által bevezetett szigorúbb utazási korlátozásokról.

„Nagyon kevés amerikai jön, alig látni őket. Az európaiak, nos, reméljük ők továbbra is jönni fognak. Nem aggódunk még, de segítene, ha Trump meggondolná magát.”

A forradalmi történelmen túl az átlagos turisták madárnézőbe vagy búvárkodni jönnek Girónba, mivel a Cienaga de Zapata Nemzeti Park az egyik legjobb helyszín az országban az ökoturizmus számára. Közvetlenül Girón mellett található a Cueva de los Peces, ami népszerű a búvárok és a szabad tüdővel merülők körében.

Vezetőnk, Rey, elvisz minket egy szinte teljesen ép zátonyhoz. Egy kanadai csoport vizsgálgat éppen ott egy elsüllyedt hajót.

Két évtizeddel ezelőtt Fidel lényegében szükséges rossznak tekintette a külföldi turistákat, akik révén az ország hozzájuthat a külföldi valutához, amire égető szüksége van. Ma azonban már a turizmust tartják a megoldásnak az ország gazdasági jövőjére, és a kormány azt reméli, hogy még a mostaninál is több látogató érkezik az elkövetkezendő években.

Ez már mostanra is okozott némi észrevehető gazdasági egyenlőtlenséget, ami egy olyan kihívás, amit a következő elnöknek szem előtt kell tartania. Növekszik a rés azon kubaiak között, akiknek „konvertibilis peso”, a legtöbb külföldi által használt pénznem a jövedelmük, és azok között, akik a fizetésüket helyi „kubai pesóban” kapják.

Egyes állami idegenforgalmi vállalatoknál dolgozók igyekeznek kirepülni, és elindítani a saját vállalkozásukat. Például magántulajdonban lévő búvárboltot azonban a szigorú gazdasági szabályozások értelmében jelenleg nem lehet nyitni.

„Sokan vannak közöttünk, aki magánvállalkozásba szeretnének fogni” – mondja Rey. „De a dolgok egy darabig még nem változnak meg. Ez a modell megfelel az államnak.”

Ahogy megy le a nap, hosszú árnyékot vet a Disznó-öböl tengerpartjára. Turistacsoportok heverésznek a pálmafák alatt, és a helyiek által árult hideg sört kortyolgatják vagy kókuszhéjból kubai rumot isznak.

Kevesen hagyják ki, hogy ezt látva ne tegyenek megjegyzést a turistainvázióra – kézenfekvő metafora, de pontos. A giróni emberek számára a kérdés az, hogy mennyire engedik majd nekik, hogy ebből hasznot húzzanak.

Kuba válaszúton

Miközben Raúl a távozására készült, Kubában választásokat tartottak. Szerte az országban az emberek kötelességtudóan leadták a szavazatukat a Nemzetgyűlés tagjaira. Április 19-én a Nemzetgyűlés tagjai ki fogják választani, hogy ki lép Raúl helyére az elnöki poszton.

A legvalószínűbb jelölt a jelenlegi alelnök, Miguel Díaz-Canel, akit rendszerint modernizálónak és egy elszánt keményvonalasnak festenek le, és ő lehet az első nem Castro, aki kormányozza a szigetet 1959 óta.

Elég világosan hangzik. Valójában a kubai választók pont annyi jelöltre szavaztak, ahány szék van a parlamentben, 605-re. És persze Kuba szigorú egypártrendszerében más politikai árnyalatot nem lehetett választani.

Tavaly egy csoport másként gondolkodó és ellenzéki személyiség, köztük az Otro 18 nevű csoportosulás tagjai, megpróbáltak helyhatósági jelöltként indulni. Azt állítják, hogy a rendőrség és az állambiztonság elnyomó taktikája miatt azonban nem tudták magukat nyilvántartásba vetetni.

Ahogy néztem a szavazó embereket, Raúl 2014-es szavai jutottak eszembe. Alig öt nappal az Obama elnökkel a diplomáciai kapcsolatok helyreállítására vonatkozó megállapodás után, őszinte várakozások voltak a levegőben.

A parlamenthez szólva Raúl gyorsan reagált a Washingtonnal való változó kapcsolatokra, és ezt mondta: „Nem szabad azt várnunk, hogy az Egyesült Államokkal való javuló kapcsolatok érdekében Kuba lemond azokról az elvekről, amelyekért több mint egy évszázada harcol, és amelyekért az emberek olyan sok vért áldoztak, és amelyekért annyit kockáztattak.”

Az üzenet egyszerű volt – politikai folytonosság. A nyílt másképp gondolkodás vagy többpárti politika bevezetése nem merült fel Kubában. Még most sem.

Egy évtizeddel ezelőtt az állam bevett módszere az ellenzékiek és a másként gondolkodók ellen az volt, hogy hosszú időre börtönbe küldték őket. Mára ez a gyakorlat jobbára megszűnt. Helyére rendszerszintű ellenőrzés lépett, amelynek értelmében a bírálókat és a független újságírókat gyakran rövid időre őrizetbe veszik. A kubai kormány ezeket az embereket azzal vádolja, hogy „zsoldosok”, akiket washingtoni és miami Castro-ellenes csoportok pénzelnek.

Kevesen vitatják, hogy a Floridai-szoros mindkét oldalán voltak olyanok, akiknek nem tetszett az Egyesült Államok és Kuba közötti kapcsolatok javítása. Miamiban az enyhülést a Castro-ellenes politika zászlóvivői ostorozták hangosan, különösen Marco Rubio floridai szenátor.

Kubai oldalon szintén számos olyan ideológus volt, akiket kényelmetlenül érintett a Havannába érkező amerikai elnök, a régi ellenség, aki most kubai földön játssza a jófiút. „Azért jöttem, hogy eltemessem a hidegháború utolsó maradványait is az amerikai kontinensen” – mondta Obama elnök a történelmi útján. Arról is beszélt, hogy a több évtizedes ellenségeskedés által szétszakított családok egyesülnek újra a barátság új szellemében. „Egyszerűen könnyek között törtem ki” – mondta egy a beszédet az otthonában követő nő később.

Fidel írt egy szerkesztőségi cikket, amelyben Obama elnök „mézes-mázos szavaira” figyelmeztetett, és arra kérte a forradalmárokat, hogy ne hagyják, hogy az éberségük lankadjon. A kormány egyes keményvonalas tagjai nagyon egyetértettek vele, és a szigeten egyre jobban terjedő Amerika-pártiság visszaszorítását szorgalmazták.

Aztán Donald Trumpot választották az Egyesült Államok elnökévé. Fidelt a halála után megválasztott elnökként, Trump a Twitteren „brutális diktátornak” nevezte, akinek „örökségét kivégzőosztagok, lopás, elképzelhetetlen szenvedés, nyomor és az alapvető emberi jogok tagadása” jelentik. Minden adott volt az ellenségesség visszatéréséhez. És itt tartunk ma is.

A gyorsan romló kapcsolatokat aztán tovább bonyolította egy kémregénybe illő incidens. Több mint húsz Havannában szolgálatot teljesítő amerikai diplomatánál jelenkeztek megmagyarázhatatlan egészségügyi problémák, a hallásvesztéstől és hányingertől kezdve az enyhe agyi traumáig.

Az amerikai külügyminisztérium azt állítja, hogy nagykövetségének dolgozóit úgynevezett „egészségügyi támadás” érte, és Kubát hibáztatta, amiért nem tudta megvédeni a diplomatáit, még ha nem is feltétlenül ő követte el a feltételezett cselekményeket.

Havanna tagadta, hogy bármi tudomása lenne az incidensről, és azt mondja, hogy az egész epizód egy fedőtörténet és tömeghisztéria keveréke. Az amerikaiak szándéka szerintük az volt, hogy visszavonják a közelmúltbeli jóindulatú politikájukat, és igazoljanak egy ellenségesebb diplomáciai és politikai kapcsolatot a szigetországgal.

Bármelyik is legyen a helyzet, az Egyesült Államok minimálisra csökkentette a havannai nagykövetségének létszámát, és a jelenlegi kapcsolatok már szinte nem is lehetnének távolabb az Obama-kormány mámorító enyhülési éveinél. Raúl ebben a helyzetben adja át a stafétabotot.

Van ennek jelentősége az olyan átlag kubaiak számára, mint a 92 éves kávétermesztő Lérido, vagy a búvároktató Rey, aki saját vállalkozást szeretne nyitni?

Ezt kevesen vitatnák. Az biztos, hogy a legtöbb elkötelezett forradalmár továbbra is kitart amellett, hogy minden rendben lesz. Hogy a kubai forradalom jó kezekben van, és hogy lényegében minden ugyanúgy megy tovább, ahogyan eddig is.

Az kétségtelenül igaz, hogy egyetlen jövőbeli kubai kormány sem mer majd hozzányúlni a forradalom legfontosabb pilléreihez, különösen az ingyenes egészségügyhöz és az oktatáshoz, vagy a vidéki szegényeknek nyújtott állami támogatáshoz.

Amikor azonban felteszed a kérdést, hogy miből fogja ezt Kuba finanszírozni, amikor hű szocialista szövetségese, Venezuela gazdaságilag térdre kényszerült, és amikor Kuba exportbevételei alacsonyak, a válasz rendszerint egy mosoly és egy vállon veregetés. Kevesen tudnak részletekkel szolgálni arról, hogy hogyan fog a szigetország megküzdeni a gazdasági problémák következő sorozatával.

„Mentünk már keresztül rosszabbon is. A szovjet blokk összeomlásán és a »különleges időszakon«” – mondja nekem egy pártfunkcionárius Bayamóban, azokra a gazdasági nehézségekre utalva, amelyekkel Kuba az 1990-es években küzdött. „Ha azt túléltük, akkor bármit túlélünk.”

Itt jön képbe a vak hit, amikor is az igazi forradalmárok megingathatatlan meggyőződéssel vallják, hogy a forradalom megoldást fog találni. Fidel és Raúl alatt ez sok embernek elég volt.

De egy idősebb férfinak, akivel a tengerparti városban, Manzanillóban találkozom, Pedro Rodrígueznek, akinek szemüvegét szigetelőszalag tartja össze, nyilvánvalóan elege van az effajta szemléletből. A városi kikötő nem olyan pezsgő már, panaszkodik, és az állami vállalatok gyengén működnek, és nem hatékonyak.

„Senki nem termel már itt semmit” – mondja az egykori könyvelő egy számos évtizedet megélt ember lemondásával. „Az emberek csak várják, hogy a sült galamb a szájukba repüljön.”

Durva kiigazítások? Talán. Több millió kubai küzd nehéz körülmények között a mindennapi megélhetésért. Ugyanakkor még mindig sok dologra büszkék – különösen a Castrók idején elért szociális vívmányokra, amelyet számos nagyobb és gazdagabb ország sem tud könnyen utánuk csinálni.

De ahogy a kubaiak növekedő életszínvonalat követelnek, úgy az állami intézmények – és a szigetország új vezetése – előtt álló kihívások is velük növekednek.

Írta és a képeket készítette: Will Grant

Forrás: BBC, 2018. április 18.

Fordította: Latin-Amerika Társaság