Ebben a hősies, brutális támadásokkal és végtelen agressziókkal teli évben a chavizmus bizonyította erősségét és képességét, hogy továbblépjen.
Először is fontos megemlíteni, hogy Nicolás Maduro elnök Venezuela történetének legigazságtalanabbul zaklatott, rágalmazott és támadott vezetője. Még Hugo Chávez parancsnoknál, a bolivári forradalom megalapítójánál is jobban… A maradi belső ellenzék – és befolyásos barátai, mint például az Amerikai Egyesült Államok – beteges célja, hogy Nicolás Maduro elnököt akárhogy is, de eltávolítsák a Miraflores-i elnöki palotából.
Alig kezdődött meg a 2017-es év, azonnal megkezdődtek az elnök elleni támadások. Az első agresszió a forradalomellenes irányítású Nemzetgyűlésből érkezett. Január 9-én úgy döntöttek, hogy „nem ismerik el” az elnököt. Nicolás Madurót azzal vádolták, hogy „elhagyta tisztségét.” Ez pedig hamis és abszurd állítás.
Ezzel az alkotmányos puccskísérlettel szemben – amelyet a 2016-os brazíliai, Dilma Rousseff hatalmát megdöntő parlamenti puccs modellje ihletett – a venezuelai legfelsőbb bíróság közbelépett, és kijelentette, hogy az alkotmány értelmében a parlamentnek nem áll jogában megfosztani az államfőt a hatalmától, hiszen őt a nép közvetlenül választotta meg.
Az elnök erre a puccskísérletre válaszul január 14-én tömeges polgári-katonai akciókat szervezett, „Zamora 200 Átfogó Antiimperialista Gyakorlat” néven. Hatszázezer főt, köztük állományos és tartalékos katonákat, illetve társadalmi mozgalmak tagjait mozgósították. Ezzel tekintélyesen bebizonyosodott a fegyveres erők, a kormány, a Venezuelai Egyesült Szocialista Párt (PSUV) és a tömegek közötti egység. Ez volt 2017 első győzelme.
Felbátorodva Donald Trump – a felsőbbrendűséget hirdető jobboldal jelöltje, aki január 20-án kezdte meg elnökségét Washingtonban – megválasztása miatt az Egyesült Államokban, a venezuelai ellenzék megpróbálta elrettenteni a Maduro-kormányt a „Nagy Menet” nevű felvonulással Caracasban, január 23-án, Marcos Pérez Jiménez diktátor 1958-as bukásának évfordulóján. Azonban ott is szánalmas kudarcot vallott. Többek között azért, mert Maduro elnök azzal válaszolt, hogy erre a napra időzítette Fabricio Ojeda, Pérez Jiménez bukásának forradalmi vezetője maradványainak nyilvános átszállítását a Nemzeti Pantheonba. Az elnök e felhívására több százezer caracasi töltötte meg a főváros fő sugárútjait. Tisztán lehetett látni, hogy a népi chavizmus uralja az utcákat, míg az ellenzék megosztottságát és szélsőségességét mutatta meg. Ez volt Maduro elnök második győzelme.
Kevéssel ezután történt a Legfelsőbb Bíróság kijelentése, amely kimondta, hogy a parlament 2016 óta „érvénytelen” állapotban van. Valóban, bizonyára mindenki emlékszik rá, a 2015. december 6-i parlamenti választásokon választási csalásokat jelentettek be Amazonas államban. Ezeket a csalásokat felvételek bizonyítják, amelyeken jól látható, hogy az állam kormányzói hivatalának titkárnője pénzt ajánl választók csoportjának, hogy szavazzanak az ellenzéki jelöltekre. E miatt a legfelsőbb bíróság felfüggesztette ezeket a képviselőket. A Nemzetgyűlés azonban mégis feleskette őket. Ezzel a három parlamenti képviselővel az ellenzéknek minősített abszolút többsége (a képviselők kétharmada) lett volna a Nemzetgyűlésben, és ezzel jogukban állt volna organikus törvényeket visszavonni és az elnök tevékenységét korlátozni…
A parlament és a legfelsőbb bíróság közötti feszültségek viszonylag gyakoriak minden nagy demokráciában. Európában például, amikor alkotmányos konfliktus merül fel, megszokott, hogy a legfelsőbb bíróság veszi át a parlament hatásköreit. Az Egyesült Államokban pedig még egy olyan érthetetlen elnöknek is, mint Donald Trump, tiszteletben kellett tartania a legfelsőbb bíróság döntéseit.
Caracasban viszont az ellenforradalmiak arra használták ezt a vitát, hogy nemzetközileg hirdessék, hogy állítólag „Venezuelában nincs demokrácia.” Az új amerikai adminisztráció közbenjárásával óriási „lincselési” médiakampányba kezdtek a világon Nicolás Maduro ellen. Mozgósították a főbb uralkodó médiumokat: a CNN-t, a Fox News-t, sőt a londoni BBC-t is, ezenkívül a főbb latin-amerikai és karibi médiát, a legbefolyásosabb nemzetközi sajtót – a konzervatív kommunikációs hegemónia alappilléreit -, valamint a szociális hálókat.
Ugyanakkor a venezuelai ellenzék mindent megtett, hogy a nemzetközi színtérre vigye a belső konfliktust, mégpedig az Amerikai Államok Szervezete (OAS) elé, amely Che Guevara szavai szerint „az Egyesült Államok gyarmatainak minisztériuma.” Donald Trump új kormányának parancsait követve, és több konzervatív latin-amerikai kormány támogatásával Luis Almagra, az OAS főtitkára magára vállalta azt a szánalmas szerepet, hogy vezesse ezeket a támadásokat, és kérte a Demokratikus Charta alkalmazását Venezuela ellen.
Caracas azonban rögtön ellentámadásba kezdett, és elérte a latin-amerikai és karibi államok többségének diplomáciai szolidaritását. Az OAS főtitkárának erkölcstelen lépései és hamis érvei ellenére Venezuelát sosem tudták kisebbségbe szorítani. Cáfolhatatlanul győzött. A bolivári forradaom ellenségei pedig – köztük Washington – fogukat törték Maduro elnök szilárd stratégiájával szemben, amely a történtek valóságán, a politikai őszinteségen és az etikusságon alapul. Végül áprilisban Caracas úgy döntött, kilép az OAS-ból, és azzal vádolta a szervezetet, hogy „beavatkozó akciókat kívánt véghez vinni Venezuela szuverenitása ellen.” Kreativitásával és merészségével Nicolás Maduro elnök így elérte harmadik nagy győzelmét 2017-ben.
Eközben a feszültség növekedett Caracasban, amikor március 29-én a legfelsőbb bíróság alkotmányozó testülete kijelentette, hogy „amíg fennáll a Nemzetgyűlés érvénytelen állapota és döntéseinek érvénytelensége, ez az alkotmányozó testület
biztosítja, hogy a parlament hatásköreit közvetlenül e testület lássa el, vagy bármely szerv, amelyet erre a célra kijelöl, hogy őrködjön a jogállamiság érdekében.” Ezelőtt a legfelsőbb bíróság azt is kimondta, hogy a parlamenti képviselők mentelmi joga „kizárólag hivataluk ellátása során érvényes”. Ez a körülmény azonban nem állt fenn, hiszen a parlament „érvénytelen” állapotban volt.
Az antichavista ellenzék feldühödött. A nemzetközi konzervatív erők újabb segítségével egy lázadó, ellenforradalmi terv véghezvitelébe kezdett. Ekkor kezdődött meg a guarimbas (erőszakos tüntetések) okozta hosszú és tragikus válság. Négy végtelen hónapon keresztül, áprilistól júliusig, az ellenforradalmi erők véghezvitték a legkétségbeesettebb és legbrutálisabb háborús támadást a bolivári kormány ellen. A nemzetközi jobboldal által dollárban finanszírozva, az antichavista erők – a Primero Justicia („az igazság az első”) és a Voluntad Popular („népakarat”), két szélsőjobboldali szervezet irányításával – nem riadtak vissza paramilitáris csoportok, terrorista résztvevők és a szervezetbűnözés zsoldosai bevetésétől, egy sor törvénytelen taktikát alkalmaztak egyidejűleg, valamint pszichológiai hadviselés és „demokratikus” propaganda területén jártas szakértők elitjét alkalmazták. Beteges céljuk pedig Nicolás Maduro hatalmának megdöntése volt.
A tüntetések hordái erőszaktól ittasan a venezuelai demokráciára törtek. Megtámadtak, felgyújtottak és elpusztítottak kórházakat, egészségügyi központokat, óvodákat, iskolákat, középiskolákat, szülészeteket, élelmiszerboltokat, gyógyszertárakat, kormányhivatalokat, több száz boltot, metró- és buszállomást, a közvagyont… Eközben egyre sokasodtak a barikádok az irányításuk alatt tartott településeken.
Az erőszakos tüntetők, Molotov-koktélokat dobáltak, és különösképpen a biztonsági erőkkel szemben léptek fel erőszakosan. Öt egyenruhás halt golyó általi halált. Másrészt sok „guarimbero” (erőszakos tüntető) tett tanúbizonyságot borzalmas kegyetlenségéről, amikor vékony acélhuzalokat feszítettek ki az utcákon, hogy lefejezzék a motorosokat… Vagy amikor túláradó gyűlölettől és rasszizmustól vezérelve fiatal chavistákat gyújtottak fel élve. Összesen 29-et, akik közül 9-en bele is haltak sérüléseikbe. Az eredmény: százhuszonegy halott, több ezer sérült, és milliós károk.
Az ellenforradalmi láz négy hónapja során az ellenzék katonai támaszpontok megtámadására is szólította a lakosságot, és próbálta a fegyveres erőket a legitim kormány ellen hangolni, valamint az elnöki palota megrohamozására ösztönözni. A puccsista szélsőjobboldal mindent megpróbált, hogy polgárháborút idézzen elő, megtörje a polgárok és a katonaság közötti egységet, és romba döntse a venezuelai demokráciát.
Ugyanakkor nemzetközi szinten folytatódott a fékevesztett médiakampány, amely úgy mutatta be a kórházakat felgyújtókat, az ártatlanok gyilkosait, az iskolák lerombolóit és elő emberek felgyújtóit, mint „a szabadság harcosait”. Felfordult a világ, teret nyert a poszt-valóság, az „alternatív tények…”
Nem volt könnyű ellenállni annyi rémségnek, agressziónak, és irányítás alatt tartani a közrendet a demokratikus tekintély, az arányosság és az emberi jogok tiszteletben tartásával. Nicolás Maduro alkotmányos és törvényes elnökünknek sikerült. Sőt, megtalálta, amiről úgy hittük, nem lehetséges: a kiutat az erőszak labirintusából. Egy zseniális ötlettel, amire senki sem számított, és amely megdöbbentette és összezavarta az ellenzéket: visszatérni az eredendő, alkotmányozó hatalomhoz.
A guarimbák terrorizmusának ürügye valóban a két törvényes hatalom, a Legfelsőbb Bíróság és a Nemzetgyűlés közötti ellentétben rejlett. A két intézmény közül egyik sem adta be a derekát. Hogyan lehet akkor kilábalni ebből a helyzetből? Az 1999-es chavista alkotmány 347, 348 és 349. cikkére támaszkodva, illetve államfői tisztségére hivatkozva, Maduro elnök úgy döntött, újra aktiválja a népi alkotmányozó folyamatot. Ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy a politikai párbeszéd és a szó útján jusson egyezségre az ellenzékkel, ahogy arra is, hogy rendezze a konfliktust és megoldásokat találjon az ország problémáira. Jól átgondolta, és várta a megfelelő pillanatot. Május elsején minden körülmény adott volt. Ezen a napon az elnök bejelentette, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlés tagjainak megválasztására július 30-án kerül sor. Ez volt az egyetlen lehetőség a békére.
Politikai esetlenségét ismét bizonyítva, az ellenzék visszautasította a felé nyújtott kezet. A világsajtó éljenzése közepette, és a bolivári forradalom elleni brutális, kegyetlen kampány részeként, az ellenzéki pártok megegyeztek, hogy nem fognak részt venni… Inkább arra fordították az energiáikat, hogy szabotálják a választásokat, megakadályozzák, hogy a lakosság szavazni tudjon, barikádokat építsenek, szavazóurnákat égessenek el, és fenyegessék azokat, akik élni akartak szavazati jogukkal.
Kudarcot vallottak. Nem tudták megakadályozni, hogy július 30-án az emberek tömegesen kinyilváníthassák, hogy a demokrácia mellett vannak, nem pedig az erőszak és a rémületet támogatják. Több mint nyolc és fél millióan mentek el szavazni. Minden nehézséget áthidalva. Paramilitáris csoportokkal és guarimberókkal kellett szembenézniük. Elbarikádozott utcákon kellett átjutniuk. Patakokon és folyókon úsztak át. A lehetetlent is megtették, hogy teljesítsék polgári, politikai, etikai és erkölcsi kötelességüket… Ellenálltak a belső és külső fenyegetéseknek.
Kevesen számítottak a nép ilyen mértékű megmozdulására, ekkora szavazóáradatra, és a választás elsöprő sikerére. A következő napon, ahogy azt az elnök előre megjósolta, az erőszakos tüntetések abbamaradtak. Az erőszak semmivé lett. Visszatért a béke. Okosan, türelemmel, elszántsággal és határozottsággal, Maduro elnöknek így sikerült véget vetnie a guarimbáknak, és letörni az egyértelmű puccskísérletet. Szilárdan viselte a fenyegetéseket, méghozzá úgy, hogy közben nem változtatott politikája eszenciáján. Ez volt a leglenyűgözőbb győzelme 2017-ben.
„Az alkotmányozó nemzetgyűlés eljövetele – jelentette ki Nicolás Maduro – kétség kívül a békesség megérkeztét jelentette, amely lehetővé tette a bolivári forradalom politikai előrenyomulásának erősödését.” Ez az előrenyomulás pedig elősegítette, amit sokan lehetetlennek hittek: újabb két szenzációs, elsöprő választási győzelmet. Először is a kormányzóválasztások győzelmét október 15-én, ahol 23 államból 19-ben győzedelmeskedett forradalmi jelölt. Köztük Miranda és Lara államban is, két olyan területen, amelyeken a társadalompolitika szinte teljesen eltűnt az ellenzék kezében. Később pedig a diadal Zulia stratégiai fontosságú államban, amely demográfiailag nagy jelentőségű, valamint lényeges kőolaj- és gázlelőhelyek fekszenek ott.
Másrészt a bolivári forradalom győzedelmeskedett a december 10-i önkormányzati választásokon is, ahol 308 helyet szerzett meg a 335-ből, azaz az önkormányzatok 93%-át. A chavizmus 22 államszékhelyen érvényesült (24-ből), köztük Caracasban is. Ezzel szemben az ellenforradalom újra bizonyította népszerűtlenségét szavazói számának zuhanásával, hiszen több mint 2 millió 100 ezer szavazatot vesztett.
Venezuela megmutatta a világnak demokratikus rendszerének vitalitását, hiszen Venezuela volt az egyetlen ország, amely 2017-ben három nagy országos választást rendezett. Mind a hármat a chavizmus nyerte meg. Eközben az ellenzék, megannyi katasztrófától lesújtva, szétesett, egységét vesztette, elbizonytalanodott. Vezetői egymás ellen fordultak. Követőik megrendültek. Bár az ellenzék megőrizte nemzetközi védelmezőinek támogatását, elsősorban a legagresszívebbét, Donald Trump új amerikai elnökét.
2017 során – követve a Barack Obama által aláírt, 2015. március 8-i elnöki rendeletet, amely Venezuelát „szokatlan és rendkívüli fenyegetésnek” nevezi az Egyesült Államok biztonságára nézve – Donald Trump egy sor szankciót léptetett életbe a bolivári forradalom ellen.
Augusztus 11-én katonai akcióval fenyegetett. Golfpályáján New Jersey-ben újságírók előtt azt mondta: „Venezuelát illetően sokféle megoldás van asztalon, köztük szükség esetén katonai megoldás is.” Később, augusztus 25-én, a Caracas elleni pénzügyi blokád keretében Trump megtiltotta, hogy „bármely, jogilag az Egyesült Államokban székhellyel rendelkező, vagy tevékenységet folytató személy, intézmény, vállalat vagy társulat üzleti tevékenységet folytasson a venezuelai kormány bármely intézménye által kibocsátott új adósságkötvényekkel, nevezetesen a Venezuelai Központi Bank, vagy a PDVSA állami vállalat által kibocsátott köztársasági kötvényekkel.”
Ezek a szankciók arra apellálnak, hogy Venezuela fizetésképtelenné váljon (ne tudna kifizetni küldő adósságát), mivel az USA-hoz kapcsolódó pénzügyi piacok bezárják az ajtókat a venezuelai állam és a PDVSA előtt. Így megakadályozzák, hogy ott kötvényeket kínáljon, és nemzetközi valutát szerezzen.
Már Lawrence Eagleburger, George W. Bush elnök külügyminisztere is nyíltan elismerte a Fox News egy interjújában, hogy a Venezuela elleni gazdasági háborút valóban Washingtonban tervezték meg: „Használnunk kell a gazdasági eszközöket – mondta a volt külügyminiszter – annak érdekében, hogy a venezuelai gazdaság romoljon, olyannyira, hogy a chavizmus befolyása az országban és a térségben semmivé váljon (…) Bármi, amit csak tenni tudunk azért, hogy a venezuelai gazdaság nehéz helyzetbe süllyedjen, rendben van.” A jelenlegi pénzügyminiszter, Steven Mnuchin hivatalosan elismerte, hogy az újabb szankciók célja „megfojtani Venezuelát.”
Ezekkel az arcátlan agressziókkal szemben Nicolás Maduro kijelentette, hogy a fizetésképtelenség ideje „sosem fog eljönni.” Először is mert Venezuela az a dél-amerikai ország, amely leginkább megfizeti tartozásait. Az utóbbi négy évben Caracas 74 milliárd dollárt fizetett ki. Valamint mert a bolivári kormánynak „mindig világos lesz a stratégiája”, amely a külső adósság újratárgyalását és átstrukturálását célozza. A vezető felhívta a figyelmet és elítélte, hogy a chavizmus ellenségeinek célja, hogy pénzügyileg elszigetelje a bolivári forradalmat, amíg nem lesz hitelképes. Hogy apránként megfojtsa. Félelmet akarnak kelteni a magán befektetőkben, hogy ne
vásároljanak kötvényeket, ne vegyenek részt az adósság újratárgyalásában, és ne fektessenek be. Nicolás Maduro elmagyarázta, hogy nem csupán egy blokádról van szó, hanem amivel Venezuelának szembe kell néznie, az egy valóságos „üldöztetés”, amelyben Kanada és az Európai Unió országai is részt vesznek. Aktív üldöztetés ez a kereskedelem, a bankszámlák és a pénzügyi mozgások ellen.
A vezető azonban el tudta kerülni ezeket a támadásokat. Újra meglepte ellenfeleit, amikor november 3-án bejelentette, hogy létrehoz egy bizottságot, amely a külső adósság refinanszírozásáért és restrukturálásáért lesz felelős, és célja a pénzügyi agressziók elhárítása. „Teljesen át fogjuk alakítani a külső kifizetéseket, hogy felállítsunk egy egyensúlyt – mondta. – Szakítani fogunk a nemzetközi sémákkal.” Így is lett. Pár nappal később – a pénzügyi blokádot próbára téve és az elnök által meghirdetett első újratárgyalás és átstrukturálás részeként – Caracasba érkezett a venezuelai adósságinstrumentumokkal rendelkezők egy csoportja az Egyesült Államokból, Panamából, az Egyesült Királyságból, Portugáliából, Kolumbiából, Chiléből, Argentínából, Japánból és Németországból. Ez pedig megkérdőjelezhetetlen győzelmet jelentett Maduro elnöknek.
Itt fontos részletezni, hogy a bolivári forradalom elleni negyedik generációs konfliktusnak több frontja van, és egyszerre, folyamatosan négy háborút foglal magába: 1.) Felkeléseket buzdító háború, amelyet zavargások, szabotázsok és a tömegpszichológia szakértői dolgoztak ki. Zsoldosokat, bűncselekményekbe torkolló időszakos utcai tüntetéseket, valamint katonai bázisok és objektumok, illetve az általános infrastruktúra (elektromos hálózat, finomítók, vízművek, stb.) elleni terrorista támadásokat alkalmaznak; 2.) Médiaháború a sajtó, rádiók, tévék és szociális hálók bevonásával, amelyek az új hódító hadseregeknek számítanak, hiszen a jól megtervezett propagandájukkal megszelídítik az elméket és elbájolják a szíveket; 3.) Diplomáciai háború. Különböző nemzetközi fórumokon üldöztetik Venezuelát, főképp az OAS-ban, és az ún. „Lima-csoport” országai támadásai, akik általában csatlakoznak az Egyesült Államokhoz, Kanadához és az Európai Unióhoz; 4.) Gazdasági és pénzügyi háború, melynek eszközei az élelmiszerek és gyógyszerek elrejtése, illetve hiánycikké tétele, az árfolyamok manipulálása illegális pénzváltókkal, az infláció gerjesztése, bankblokád és az ország kockázati besorolásának torzítása.
Az országkockázattal kapcsolatban nem szabad elfelejteni, hogy az utóbbi négy évben, ahogy már említettük, Caracas kivétel nélkül minden tartozását kiegyenlítette, több mint 74 milliárd dollár értékben. Ennek drasztikus mértékben kellene csökkentenie az ország kockázati besorolását. Semmilyen kockázatot nem vállal az, aki Venezuelának ad kölcsönt, mivel az ország mindig lelkiismeretesen visszafizeti minden tartozását. Az országkockázat viszont mégis egyre növekszik az utóbbi időben. Jelenleg a JP Morgan bank szerint az országkockázat értéke 4820 pont, vagyis harmincnyolcszor magasabb, mint Chiléé, holott Chilének ugyanolyan adósság/GDP rátája van, mint Venezuelának. Ezen a rendkívül magas áron fizettetik meg Caracasszal, hogy demokratikus úton, a szocialista politikai modellt választotta.
A banki zárlatot illetően 2017 során, és főleg Donald Trump szankcióinak életbe léptetése után, megsokszorozódtak a szerződések egyoldalú felmondásai. Júliusban például a Delaware állománykezelő arról tájékoztatott, hogy az amerikai PNC Bank nevű levelezőbankja megtagadta a PDVSA-tól érkező források fogadását. Augusztusban a portugál Novo Banco értesítette Caracast, hogy képtelen dollárban tranzakciókat végrehajtani az amerikai közvetítő bankok zárlata miatt. Később a Bank of China Frankfurt, Caracas szövetségese sem tudta Venezuela 15 millió dolláros adósságát megfizetni a kanadai Gold Reserve bányavállalatnak. Novemberben több mint 39 millió dolláros összeget – amelyet a karácsonyi ünnepekre szánt 23 élelmiszer-vásárlási művelet kifizetésére szántak – visszafordítottak Caracasnak, mert a beszállítók közvetítő bankjai nem fogadtak el pénzt Venezuelából.
Másrészt szeptember elején kiderült, hogy az Euroclear pénzügyi vállalat, az amerikai JP Morgan bank fiókvállalata, blokkolta a bolivári kormány egy 1200 millió dolláros kifizetését, amellyel gyógyszereket és élelmiszert kívánt vásárolni. Ez megakadályozta 300 ezer adag inzulin vásárlását. Ugyanakkor egy, a svéd BSN Medical csoporthoz tartozó kolumbiai labor nem fogadta el egy primaquine szállítmány kifizetését Venezuelától. Ezt a gyógyszert a malária kezelésére használják.
A blokádok célja, hogy megakadályozzák, hogy a bolivári kormány arra tudja használni anyagi forrásait, hogy a lakosság számára szükséges élelmiszert és gyógyszereket szerezzen be. Mindez azzal a céllal, hogy az embereket tüntetésekre buzdítsák, káoszt teremtsenek az egészségügyi rendszerben, ezzel veszélybe sodorva betegek ezreinek életét.
Nemzetközi kapcsolatainak köszönhetően az elnöknek novemberben sikerült elérnie, hogy sürgősen lényeges inzulinszállítmány érkezzen Indiából. Betegek és életveszélyben lévők százai menekültek meg a haláltól. Ez pedig kétség kívül újabb győzelmet jelentett Nicolás Maduro elnöknek.
Hogy megtörje a pénzügyi blokádot, az elnök újabb kezdeményezést jelentett be novemberben: egy digitális pénznem létrehozását. Ez a Petro. Ez a bejelentés erős lelkesedést váltott ki a kriptovaluták befektetőiben, Venezuelát a globális technológiák és pénzügyek élvonalába állította, és hatalmas várakozásokat keltett. Annál is inkább, mivel a petro árfolyama nem a piacok szeszélyeihez és spekulációihoz kötődne, hanem a valós vagyon – mint az arany, a gáz, a gyémánt és a kőolaj – nemzetközi értékéhez igazolna. Venezuela ezzel hatalmas lépést tett afelé, hogy birtokában legyen egy forradalmi pénzügyi mechanizmusnak, amelyet semmilyen külföldi hatalom nem tud szankcionálni, sem bojkottálni az összegek beérkezését. Így a Petro Maduro elnök újabb győzelme.
Hozzá kell tenni, hogy ezen csaták közepette, és az olajtól való függési modell összeomlása ellenére az elnök különös gonddal viseltetett az iránt, hogy a bolivári szocializmus ne álljon meg, és senki ne szenvedjen hiányt iskolázottságban, munkában, lakásban, orvosi ellátásban, bevételben, ételben. A forradalmi kormány egy percre sem hagyott fel az alapvető közösségi munkák finanszírozásával. Sem a lakások építésével: 2017-ben több mint 570 ezer lakóépület került átadásra. Folytatódik a Barrio Adentro misszió (program a szegénynegyedek megsegítésére), és minden más szociális misszió is. Megszilárdult a Plan Siembra nevű mezőgazdasági program. Kiterjedt a Szuverén Ellátás Misszió. Megsokszorozódtak a Szuverén Vidéki Vásárok. Minden erejét összeszedve, megannyi nehézség közepette Maduro elnök elérte az ország megmentésének társadalmi csodáját. Az ellenforradalom nem tudta megállítani a szocializmus haladását.
E körülmények között, a helyi ellátásért és termelésért felelős tanácsok (CLAP) – közvetlen elosztásra szolgáló központosított modell – tovább fejlődtek az egész országban, és már négymillió venezuelaihoz jutnak el, akiket a gazdasági háború okozta áruhiánytól óvnak.
Ezenkívül Maduro elnök 2017 során új szociális kezdeményezéseket indított el. Ezek közül a leglátványosabb a Haza Igazolvány volt, egy újfajta személyazonosító okmány, amely lehetővé teszi, hogy egy QR kódokra épülő rendszer által megismerjük a polgárok társadalmi és gazdasági helyzetét. Ezzel segíti a nélkülöző és rászoruló családok hozzáférését a szociális missziók nyújtotta segítséghez. 2017 decemberének végére összesen 16,5 millióan regisztráltak a Haza Igazolványra.
Az elnök szintén előmozdította a „Venezuela Vagyunk” mozgalom létrehozását is, amelynek célja a szociális segélyek kiutalásának gördülékenyebbé tétele. A „Venezuela Vagyunk” csoport kétszázezer tagjának feladata, hogy házról házra állapítsák meg, hol, melyik regisztrált családnak mire van szüksége. Ezek után a segítséget a valós szükségletek szerint juttatják el a családokhoz. A „Venezuela Vagyunk” mozgalom másik fontos célja, hogy az országban a nyugdíjasok 100%-áról gondoskodjanak, ahogy azt Nicolás Maduro ígérte.
Az elnök szintén indítványozta a „Fiatal Meló” nevű programot, amely 15 és 35 év közötti fiataloknak szól, célja pedig hogy bevonja őket a munka világába a Haza Igazolvány révén azonosított, emberi szükségletek kielégítését célzó területeken, és a „Venezuela Vagyunk” mozgalommal összefonódva. A program főképp az egyetemet végzett munkanélküli és az iskolázatlan fiatalokat, az egyedülálló családanyákat és a hontalan fiatalokat célozza. A becslések szerint ez az új program nagyjából 800 ezer munkahelyet teremt majd.
Mindezek a társadalmi előrelépések egyértelműen Nicolás Maduro elnök értékes győzelmeit jelentették 2017-ben.
Szintén több sikert megemlíthetünk a külpolitika terén, például az elnök rendkívüli nemzetközi körútját októberben Belaruszban, Algériában, Oroszországban és Törökországban, amely során értékes kétoldalú megállapodások születtek a gazdasági és szociális háború megnyerése érdekében. Szintén érdemes megemlíteni az elnök folytonos tárgyalásait a kőolajtermelő országokkal (OPEC és nem OPEC), amelyek fantasztikus módon lehetővé tették, hogy az olaj hordónkénti ára 23%-kal emelkedjen 2017-ben.
Ugyanígy felhozhatjuk a nagy támadást a korrupció ellen, amely novemberben kezdődött, több tucat figyelemfelkeltő letartóztatás bejelentésével, amelyek között voltak a PDVSA és a Citgo magas rangú irányítói és vezetői, első rangú vezetők is. Soha nem történt még ehhez hasonló a venezuelai olajipar működésének eddigi száz évében. Ez minden bizonnyal Nicolás Maduro elnök leginkább kommentált győzelme volt 2017-ben.
Végezetül újra el kell mondani, hogy a nagy médiavállalatok világméretű kampányának és propagandájának a fő célja Nicolás Maduro képének, imázsának lerombolása. Nem feledkezhetünk meg az állandó digitális háborúról sem az Internet színterén különböző platformokon és szociális hálókon keresztül, mint például a Facebook, a Twitter, a WhatsApp, a Youtube, az Instagram stb. Ezek a tömegmanipulációs fegyverek próbálják lealacsonyítani az elnök személyét, és manipulálni a venezuelai valóságot. Láthatatlanná teszik a vezető támogatottságát hatalmas néprétegek körében, és rejtve hagyják az ellenzék erőszakosságát. A cél politikai jellegű: térdre kényszeríteni a bolivári Venezuelát, mely kulcsszereplője a világrendszernek, nem csak jelentős kincsei miatt, hanem főleg forradalmi és társadalmi modellje miatt. Ezenkívül, nyilvánvalóan, geopolitikai fontossága miatt és a térségben betöltött antiimperialista befolyása miatt.
Eddig a pillanatig minden terv megbukott, amely Nicolás Maduro lemondatását célozta. Ahogy ő maga is mondta: „Az imperializmus nem tudott megfojtani minket, és nem fogja tudni legyőzni a bolivári forradalmat sem semmilyen területen.” Épp ellenkezőleg, az elnök megerősödött 2017-ben.
Ez lehetővé tette számára, hogy újra nekikezdjen az országbéke megteremtésének stratégiai kezdeményezéséhez. A fontos nemzeti érdekeket szem előtt tartva, és az őszinteség, a lehető legnagyobb alázat alapelveihez ragaszkodva, Nicolás Maduro tárgyalásra hívta az ellenzéket, és javasolta, hogy kezdjék újra a párbeszédet. Ezúttal egy semleges helyszínen, Santo Domingo városában. A tisztelet és a kölcsönös elismerés alapelveit követve. A cél, hogy állandó nemzeti párbeszéd és tárgyalás alakuljon újra, mint demokratikus módszer, hogy ezzel megóvják a nemzet felsőbbrendű érdekeit, és rendezzék a politikai nézeteltéréseket, amelyek természetes módon feltűnnek egy forradalom során. Ez az előrelépés a béke érdekében talán az elnök leginkább értékelt győzelme volt.
Ebben a hősies, brutális támadásokkal és végtelen agressziókkal teli évben a chavizmus bizonyította erősségét és képességét, hogy tovább lépjen. Ezenkívül sikerült szélesíteni támogatóinak táborát, és növelni a forradalom érdekében álló politikai és társadalmi erőket. Ma sokkal szilárdabban áll, mint valaha. Ez pedig megkönnyebbülést és fényes reményeket jelent egész Latin-Amerika számára. Az ellenségeinek bármennyire rosszul is esik, Nicolás Maduro elnök bizonyította a tizenkét fényes 2017-es győzelmével, hogy – ahogy tisztelői mondták – „elpusztíthatatlan.”
Írta: Ignacio Ramonet, Franciaországban élő spanyol származású újságíró
Megjelent a teleSUR oldalán 2018. január 1-én
Fordította: Venezuelai Nagykövetség