A mainstream média torz képet fest az Egyesült Államok támogatását élvező kolumbiai elnök, Álvaro Uribe álszent kísérletéről, amivel nyomást akar gyakorolni a venezuelai elnökre, Hugo Chávezre az országa területén lévő állítólagos FARC (Kolumbiai Forra-dalmi Fegyveres Erők) bázisok miatt. Ez a torzítás igazságtalan a kolumbiai és venezuelai néppel szemben.

A kolumbiai kormányok mindegyike élvezte az USA - erkölcsi, katonai és pénzügyi - támogatását azért a politikáért és stratégiáért, amely biztosította az országban zajló polgárháború folytatását és az illegális fegyveres csoportok létét.

Alfonso Cano FARC-vezető nemrégiben bejelentette országa következő elnökének, Juan Manuel Santosnak, hogy szervezete az évtizedek óta tartó konfliktus tárgyalásos politikai megoldását fogja keresni.

A több mint 60 év során többször lett volna mód a konfliktus politikai megoldására, de a kolumbiai uralkodó elit és az Egyesült Államok kormánya a szociális igazságosság helyett a polgárháborút preferálta.

1948-1964: A diktatúra és a FARC

A jelenlegi konfliktus éppen 62 évvel ez-előtt kezdődött az akkor volt két fő párt, a liberálisok és a konzervatívok közötti hosszantartó, keserű rivalizálás eredményeképpen.

1948. április 9-én, az 1950. évi elnök-választás liberális jelöltjét, Jorge Eliecer Gaitant meggyilkolták Bogotában. Ő volt a választás esélyese, és népszerű volt a szegények és munkásosztály tagjai körében. A merénylet hatására a bogotai emberek fellázadtak. A konzervatívokat vádolták a gyilkossággal és a két párt közötti feszültségek robbanásig feszültek. A 2008-ban elhunyt korábbi FARC vezető Manuel Marulanda egyike volt azoknak a vidéki munkásoknak, akik a liberális párthoz kötődő fegyveres csoportokat hoztak létre, hogy megvédjék magukat attól, hogy a konzervatív párt milíciái erőszakosan kiszorítsák őket a hatalomból. Ők voltak a mai baloldali gerillák és a jobboldali félkatonai csoportok előfutárai.

1958-ban a két párt vezetése megállapodást kötött "Nemzeti Front" néven, amit az Egyesült Államok akkori kormánya is támogatott. Ez a lépés véget vetett liberálisok és a konzervatívok közötti harcnak. A pártok megegyeztek, hogy váltani fogják egymást az ország vezetésének élén.

Korrupt és elnyomó politikai diktatúra vette kezdetét, ami egészen az 1980-as évekig tartott. Mindkét pártnak hasonló politikája volt - az ország erőforrásai, a föld, az olaj, az ásványok és a kávé továbbra is az elit és a multinacionális vállalatok kezében maradt.
Nem létezett helyi demokrácia, és az összes politikai pártot eltiltottak a választási részvételtől. A kolumbiaiak többsége kénytelen volt nyomorban és mindenféle politikai befolyás nélkül élni.

Ezek a körülmények vezettek oda, hogy Marulanda és munkás- paraszt társai 1966-ban megalakították a FARC-ot, azért, hogy harcoljanak az oligarchia és az imperializmus ellen, és küzdjenek a demokrácia és szociális igazságosság megvalósulásáért.

A FARC és progresszív követelései népszerűek lettek a vidéki körzetekben, és az 1980-as évekre beszivárogtak a városi központokba is. A politikai elit egyes csoportjai úgy érezték, hogy egyezséget kell kötniük a baloldali szervezettel.

Az 1980-as évek: a Hazafias Unió kiirtása

1982-ben, Kolumbia új elnöke, Belisario Betancur világossá tette, hogy politikai megoldást keres a növekvő felkelésre. A FARC és a kisebb gerillaszervezet, az ELN (Nemzeti Felszabadító Hadsereg) belement a kormánnyal folytatott béke-tárgyalásokba. 1984 végére meg is született a tűzszüneti megállapodás.

A béketárgyalásoknak köszönhetően választási reformok is megvalósulhattak. Létrejött egy új politikai párt, a Hazafias Unió (UP). Az UP a baloldal átfogó pártja volt, tagjainak zöme közösségekből, szociális mozgalmakból és munkás szakszervezetekből jött. A párt a FARC katonáinak is eszköz volt arra, hogy letegyék a fegyvereiket és a kilépjenek a politikai színtérre.

Azonban a kolumbiai hadsereg vezetése és az uralkodó elitből sokan ellenezték a békefolyamatot. A hadsereg és a jobboldali félkatonai csoportok közreműködésével véres megtorlást terveztek mindazok ellen, akik csatlakoztak a Hazafias Unióhoz.
A '80-as évek végére a Hazafias Unió 4 000 tagját és szakszervezetisek ezreit gyilkolták meg, lelki sérülést okozva ezzel a sok ezer áldozat családtagjainak is.

A kolumbiai elit nagy része nyilván-valóvá tette, hogy ellene vannak annak, hogy bármilyen demokratikus politikai teret adjanak baloldali pártoknak vagy eszméknek.

1987-ben a FARC kivonta a tagjait a Hazafias Unióból és kivonult a békemegegyezésből.

1990-es évek: a FARC és a katonai terjeszkedés

1998-ban, Andres Pastranát választották elnöknek, és ez reményt hozott konfliktus befejezésére, miután a béketárgyalásokat kezdett a FARC-cal. Azonban ő is aláírta az Egyesült Államok kormányának hadisegély-csomagját, a katasztrofális Kolumbia Tervet. A FARC és a félkatonai csoportok a kokainiparba való bekapcsolódásuknak köszönhetően megerősödtek. A FARC a szokványos taktikát kezdte használni, a hadsereggel frontálisan ütközött meg. 1998-ban, csupán egy héttel azelőtt, hogy Pastrana béketárgyalásai megkezdődtek, háromnapos ostromot intéztek Mitu városa ellen, amely során 61 rendőr, 24 katona és 10 civil halt meg. Ezenkívül 61 egyenruhást raboltak el.

A félkatonai erőszak még rosszabb volt. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága szerint, a civilek ellen elkövetett paramilitáris katonai erőszak következtében Kolumbia a második a világon az emberek erővel való eltávolításában.

Katonaállam

1994-ben a kormány polgárvédelmi csoportokat hozott létre, legalizálva ezzel a félkatonai szervezeteket és beépítve azokat a államrendszerbe. Ebben az időben Álvaro Uribe Antioquia kormányzója volt és lelkesen támogatta a programot.

A félkatonai csoportok Kolumbiában működő külföldi vállalatokat is védtek a FARC támadásaitól és a munkások és a helyi közösségek követeléseitől.

Ezek a csoportok 4 000 szakszervezeti tagot gyilkoltak meg 1986 és 2000 között, valamint megcsonkítottak, kínoztak és eltávolítottak ismeretlen számú aktivistát.

Az amerikai gyümölcsforgalmazó vál-lalat, a Chiquita közel 2 millió dollárt fizetett a félkatonai szervezeteknek a "védelemért". Később a Chiquitát egy amerikai bíróság megbírságolta, miután az elismerte a félkatonai csoportokkal való kapcsolatát.

1997-ben a félkatonai csoportok megalapították a Kolumbiai Egyesült Önvédelmi Erőket (AUC), hogy centralizálják a műveleteiket országszerte.

A béketárgyalások a FARC-cal 2002-ben megegyezés nélkül összeomlottak.

Uribe időszaka

Uribét 2002-ben választották Kolumbia elnökévé, éppen időben, hogy átvegye a Kolumbia Terv pénzügyi alapjait és felhasználja őket - Bush támogatásával - a FARC elleni totális háborúra. Érdekes módon ekkor már máshogyan közelített a félkatonai csoportokhoz.

2005-ben Uribe bevezette az Orwelli Törvényt az Igazságért és a Békéért, ami érvelése szerint a félkatonai csoportok le-szerelésén keresztül segíteni fog a Kolumbiának a béke megteremtésében.

A törvény lehetővé tette, hogy a fél-katonai csoportok által elkövetett bűncselekményeket politikainak minősítsék, ami azt jelentette, hogy elkerülhették a kiadatásukat az igazságszolgáltatásnak. A törvény értelmében a félkatonai csoportok tagjai megvallhatták szörnyű bűneiket és amnesztiát vagy enyhe börtönbüntetést kaphattak.

Állítólag eddig a félkatonai csoportok több mint 30 000 tagja szerelt le, de számos helyi és nemzetközi emberi jogi szervezet azt állítja, hogy a többségük más csoportokhoz csatlakozott és a törvény csak azt érte el, hogy a halálosztagok átszerveződjenek ahelyett, hogy megszűntek volna.

2006-ban úgynevezett "para-politika" (a paramilitárisnak nevezett csoportok után - a szerk.) botrány robbant ki, mert nyilvánvalóvá vált a kapcsolat a félkatonai csoportok és a kormány legfelső körei között.

A félkatonai vezető, Rodrigo Tovar Pupo laptopjának lefoglalása bizonyítékokkal szolgált a kongresszusi és a végrehajtó ágazat kötelékeiről a félkatonai szervezetekhez.

A bizonyítékok hatására a fegyveres erők 140 tagját, 209 politikust - köztük 120 polgármestert és 28 szenátort - tartóztattak le; Uribe unokatestvérét is.

2000 óta az Egyesült Államok majd-nem 10 milliárd dollárt adott Kolumbiának katonai és biztonsági segély formájában azért, hogy hozzájáruljon a "katonaállam" konszolidációjához.

Tavaly az Amerikai Egyesült Államok  megállapodást kötött Uribével hét kolumbiai katonai bázist amerikai használatáról.

Steven Mather