A kubai forradalom fejlődésének minden szakaszában igen nagyfokú volt a tömegek aktivitása; különösen az első esztendőben nyilvánult meg elemi erővel. Elsősorban ez a körülmény magyarázza, hogy több igen eredeti megoldás mellett a forradalomnak éppen a népi-nemzetijellegét szokták kiemelni. A nemzetközi feltételekről inkább csak az imperialista támadások és azok visszaverése kapcsán esik szó.
A forradalom menetében azonban az 1960 júniusa és 1961 áprilisa közötti időszakban állott be a fordulat - a folyamat jellegének megváltozása, a szocialista forradalom győzelme - vagyis azokban a hónapokban, amikor az imperialisták áttértek a fenyegetőzésről a forradalom leverését célzó gyakorlati lépésekre. Ezért különösen indokolt megvizsgálni, hogy ebben az időszakban a nemzetközi körülmények miként járultak hozzá az események felgyorsulásához, magához a fordulathoz és az imperialista intervenció elhárításához.
A kubai forradalom vezetői tudatában voltak a külső veszélynek. A külföldi tőkétől való függés áthatotta a gazdaság, a kultúra szinte minden területét, sőt nem egy vonatkozásban meghatározó szerepet játszott. Minden reform, a forradalmi kormány minden intézkedése (a földreform végrehajtása, a rizstermelés fokozása, az új kőolaj- vagy bányatörvény, a kereskedelmi flotta fejlesztése, az új piacok keresése) „külföldi érdekeket sért meg". Ezért támadnak bennünket - mondotta Fidel Castro. Találóan jelezte a forradalom előrehaladásának nehézségeit Che Guevara következő megállapítása is: „A szörnyeteg torkában csináljuk forradalmunkat."
A külső veszélyek felismeréséből fakadt az, hogy a forradalmi intézkedések végrehajtásakor a kubai vezetők keresték a kompromisszumos megoldásokat, hogy mindent elkövettek az Egyesült Államok kormányával való nyílt összecsapás elodázásáért, hogy lázasan fejlesztették kapcsolataikat a forradalommal szolidáris erőkkel, főleg a szocialista országokkal és Latin-Amerika haladó erőivel. Ennek köszönhető, hogy amikor az úgynevezett cukorháborúval elkezdődött a kubai forradalom elleni imperialista szankciók sorozata, az ország nemzetközi pozíciói szilárdak voltak, noha az USA politikáját ekkor számos vonatkozásban más tőkés nagyhatalmak, így Anglia, Franciaország és az NSZK is segítették. A forradalom ellen irányuló lépések és a forradalmi kormány önvédelmi intézkedései szoros kölcsönhatásban voltak.A kubai szocialista forradalom nemzetközi feltételeinek érlelődését legjobban a nemzetközi politikai küzdőtéren szembenálló, Kubára vonatkozó politikai koncepciók és a mögöttük álló erőtényezők bemutatása érzékelteti.
Az Egyesült Államok kormánya 1960 közepén már lemondott arról, hogy „megszelídítheti" a kubai forradalmat, hogy fenyegetésekkel, provokációkkal „ráijeszthet" e kis népre és vezetőire. Az amerikai tőke politikai vezérkara ekkorra eldöntötte - s gyakorlati lépései ezt egyértelműen bizonyítják -, hogy leszámol a forradalommal, annál inkább, mert az mindinkább „veszélyes példa" lett, katalizátor-szerepet töltött be Latin-Amerika politikai folyamataiban. Terve végrehajtásában a gazdasági agressziónak, az ország gazdasági, politikai, diplomáciai elszigetelésének, a művelt rétegek „kiszivattyúzásának", s végül a korlátozott fegyveres beavatkozásnak szánta a főszerepet.
Ha a konkrét helyszíntől, a kubai forradalmi erők elszántságától, tapasztalataitól, s különösen az adott nemzetközi erőviszonyoktól eltekintünk, e terv „reális" volt. Az ország több mint fél évszázada szorosan kötődött az USA-hoz. Külkereskedelmében az Egyesült Államok részesedése megközelítette a kétharmad részt. A technikai berendezések és a gépek szinte kizárólag az USA-ból származtak. Kuba gazdaságára a monokultúra nyomta rá a bélyegét, s nemcsak a fűtőanyagokat, az iparcikkek nagy tömegét, hanem még az alapvető élelmiszereket is importálta. A cukor világpiaci ára ekkor igen alacsony volt; az eladatlan készletek mennyisége azonos volt a szigetország három és fél évi termésének mennyiségével. Emellett Kuba közel van az Egyesült Államokhoz, az imperialisták birtokolják a guantánamói támaszpontot; a sziget partvonala kb. 3500 km hosszú, s az ország lakossága 1960-ban alig volt több mint 6 millió.
Így hát jó néhány fontos körülmény valóban kedvezett az amerikai terv végrehajtásának. Éppen ezért jogos feltenni a kérdést: miért, hogyan és mennyire vesztették el értéküket ezek a reális elemek, hogyan csökkent ettől az USA kubai politikájának ereje, sőt hogyan adott további lendületet a forradalomnak, amely éppen a súlyos ellenséges támadás és a legnagyobb veszélyek közepette nőtt át szocialista szakaszába. A továbbiakban - a terjedelem szabta korlátok miatt csak vázlatosan - ezekre a kérdésekre kívánunk válaszolni.
1. A nemzetközi feltételek csoportosításakor is ismert, megkockáztatható az állítás, hogy taktikailag az amerikai kormány Kuba-ellenes politikájának minden fontosabb lépése elhibázott volt, és saját lehetőségeit, pozícióját gyengítette. Egy imperialista nagyhatalom politikájának egyedülálló súlyossága melléfogásáról volt szó, amelynek megismétlődésével aligha számolhatunk. A kubai forradalom győzelmét viszont jelentősen elősegítette. Az ellenség által elkövethető hibákat nehéz előre kikalkulálni; kiaknázni viszont kötelező. Ezt a kubai forradalom vezetői meg is tették, főleg a következő vonatkozásokban:
a) Az első hetek elmúltával először az amerikai sajtóban, majd a politikusok nyilatkozataiban mind gyakoribbá vált a Kuba elleni fenyegetőzés, amelyet azonban rendszerint csak később követtek gyakorlati szankciók. A forradalmi mozgalom így mindig időt nyert a felkészülésre, az ellenséges intézkedések semlegesítésére, kivédésére. Az amerikai kormány például már 1959 májusában, a földreform kapcsán kilátásba helyezte a gazdasági agressziót; ennek gyakorlati alkalmazására azonban csak 1960 júniusában került sor. Addigra pedig Kuba már olyan szövetségesekkel rendelkezett a szocialista táborban, akikre támaszkodva elháríthatta a cukorháború és a blokád más körülmények között kivédhetetlen katasztrofális következményeit.
Az imperialista fenyegetőzés nemcsak a felkészülésre adott lehetőséget, hanem a kubaiak számára azt is világossá tette, kik a forradalom ellenségei. Az USA mindent bírált, amit a népi kormány tett vagy tenni kívánt: minden forradalmi intézkedés ellen fellépett; ellenforradalmi magatartása ezáltal olyan plasztikusan nyilvánult meg, hogy tulajdonképpen maga az imperialista propaganda könnyítette a hazafias erők tömörítését.
b) Az amerikai imperialisták többnyire teljesíthetetlen követeléseket támasztottak. Követelték például, hogy a földreform során kisajátított, azelőtt amerikai tulajdonban levő földekért azonnal, valutában és szabott áron fizessen a kubai kormány. A követelt devizamennyiség csaknem a négyszerese volt annak, ami 1959 januárjában a kubai nemzeti bankban összesen rendelkezésre állt, a fizetés tehát eleve lehetetlen volt. Hasonlóan léptek fel 1960 júniusában, amikor a külföldi vállalatok megtagadták a Szovjetunióból importált kőolaj feldolgozását. Ha a kubai kormány ezt tudomásul veszi, az ország energia nélkül marad, és a kormány elismeri a külföldi vállalatok jogát arra, hogy megszabják Kuba külkereskedelmi kapcsolatait. A kompromisszumos megoldást kizáró, ilyen imperialista követelések hozzájárultak a forradalom radikalizálódásához, többek között a sorozatos államosításokhoz, amelyek rendszerint válaszlépések voltak az amerikai gazdasági nyomás valamely aktusára utalni kell az Egyesült Államok Kuba-ellenes politikájában levő „számítási hibákra", a nemzetközi erőviszonyok téves megítélésére, az ellenfelek lebecsülésére, mert ezekből az imperialista politika végrehajtása során különösen sok taktikai baklövés származott. Ma, amikor a szemben álló felek döntéseinek sorozata s azok következménye
c) A feltétlen megadás követelése tükröződött az imperialisták diplomáciai tevékenységében is. Míg a kubai kormány sorozatosan, s rendszerint a legnagyobb nyilvánosság előtt kezdeményezte a nézeteltérések diplomáciai rendezését, az észak-amerikai válasz elutasító volt, legalábbis az érdemi tárgyalás elől kitért.
d) A kubai forradalom ellenségei „kivonultak" az országból. Lemondtak vagyonukról, alig tanúsítottak ellenállást. Az Egyesült Államok nem segítette hazai pozícióik erősítését, hanem 1960 második felétől maga is az ország elhagyására hívta fel őket. Néhány hónap alatt mintegy százezren távoztak, köztük az orvosok 1/3-a, az építészmérnökök 40%-a. Valójában azonban - s ez a döntő - elment a nagybirtokos osztály, a burzsoázia, sok-sok kalandor és az értelmiségnek az a része, amely leginkább összenőtt a külföldi tőkével. Az imperialista propaganda hatására végső soron azok távoztak az országból, akik egy ellenforradalom legfőbb társadalmi bázisát alkothatták volna, s akiknek szervező és bomlasztó tevékenysége nélkül számottevő ellenforradalmi kísérletre nem kerülhetett sor. (Nem is volt ilyen. Az egyedüli nagyszabású ellenséges akciót kívülről hajtották végre: az 1961. áprilisi Playa Girón-i inváziónak nem voltak hazai támogatói.)
Szaporíthatnánk a példákat az amerikai taktikai „ballépésekről", de már az elmondottakból is kitűnik, hogy a kubai forradalmárok viszonylag könnyen kiaknázhatták őket. A körkép teljesebbé tétele érdekében fontosabb utalni azokra a nemzetközi körülményekre, amelyek nemcsak azt tették lehetővé, hogy a kis nép forradalma győzzön, hanem azt is, hogy fennmaradjon, sőt tovább fejlődjön a szocialista forradalom útján.
2. A szóban forgó mintegy másfél év (1960. január-1961. április) a nemzetközi forradalmi mozgalom fellendülésének időszaka. Ez idő tájt tetőzött a gyarmati felszabadító harc. A kommunista és munkáspártok moszkvai értekezlete éppen 1960 novemberében állapította meg, hogy a klasszikus gyarmati rendszer összeomlik. Ekkor vett óriási lendületet a latin-amerikai népek demokratikus-antiimperialista harca is. A szubkontinens népeinek megmozdulása 1961-ben jutott el csúcsára. A kubai forradalom iránti világméretű szolidaritás impozáns formákban nyilvánult meg. S bár ez önmagában nem jelentett sem katonai, sem gazdasági biztosítékot, mégis nagyon fontos volt, mert hallatlanul népszerűtlenné tett minden Kuba ellen irányuló lépést. Mérsékletre intette az imperialistákat, és természetesen erőteljesen fokozta a kubai nép elszántságát, mivel naponta tapasztalhatták, hogy küzdelmükben nincsenek egyedül. 1960 augusztusában, a Kubai Népi Szocialista Párt utolsó (VIII.) kongresszusán például 15 latin-amerikai testvérpárt képviselője jelent meg. Az általuk elfogadott közös nyilatkozat többek között kimondta: „Földrészünk összes forradalmárjának feltétlen kötelessége a kubai forradalom védelmezése és népei legteljesebb és legmélyebb szolidaritásának kibontakoztatása... Kuba védelme: valamennyi latin-amerikai ország jogainak, szuverenitásának és reményeinek védelme.
3. A kubai forradalom melletti szolidaritás rendkívül erőteljes volt a szocialista országokban is, s a szocialista országok által nyújtott gyors (az adót l esetben ez különösen fontos volt), hatékony, mindenre kiterjedő támogatás konkrét összetevőinél fogva egyedülállónak tekinthető. Ez indokolja, hogy főbb komponenseiről külön-külön is említést tegyünk.
a) 1959 előtt Kubának elenyésző kapcsolata volt a szocialista országokkal. Több évi átlagot tekintve részesedésünk nem érte el az egy százalékot az ország külkereskedelmi forgalmában.
Az első jelentős gazdasági megállapodások 1960-ban születtek, többségükben még az úgynevezett cukorháború kibontakozása előtt. Az, hogy Kuba nem omlott össze gazdaságilag, annak köszönhető, hogy a szocialista országok, elsősorban a Szovjetunió, megvásárolták az akkor egyébként eladhatatlan kubai cukrot, és soron kívül - nemegyszer tőkés cégektől bérelt hajókkal - szállították Kubának mindazt, amire elengedhetetlenül szüksége volt (élelmiszer, iparcikkek, gyárberendezés, fűtőanyag stb.). A forradalom legkritikusabb évében, 1962-ben a szocialista országok részesedése Kuba külkereskedelmében elérte a 82%-ot!
Ami e téren történt, bizonyítéka egy ígéret teljesítésének, mondhatnánk: előzetes garancia. 1960 júliusában Kuba kormányküldöttségének a szovjet miniszterelnök a következőt mondta: „A szocialista tábor országainak ereje ma olyan nagy, és gazdasági hatalmuk olyan jelentős, hogy teljesen magunkra vállalhatjuk Kuba ellátását a számára szükséges cikkekkel, amelyeket most megtagad tőle az Egyesült Államok és néhány más tőkés állam."
b) A gazdasági segítség, a megígért és megadott garancia mellett nem kisebb jelentőségű volt a politikai „kiállás", az imperialistáknak szóló katonai jellegű figyelmeztetés. Ez szintén 1960 júliusában hangzott el: „... a szovjet tüzérek rakétáikkal támogatják a kubai népet, ha a Pentagon agresszív erői intervenciót merészelnek indítani Kuba ellen... Ha úgy tetszik, ez figyelmeztetés azoknak, akik nem ésszel, hanem erővel akarják megoldani a nemzetközi kérdéseket." E figyelmeztetés megóvta Kubát az imperialista intervenciótól. S hogy a kisebb, de naponta jelentkező provokációkkal szemben Kuba helytállhasson, megkapta a szükséges fegyvereket és más eszközöket is.
c) A segítségnyújtás egyik formájaként - még ha jelentőségében el is maradt az említettek mögött - szerepet játszott a szellemi segítség, az „agyak kölcsönzése" is. A kubai kormány kérésére a szocialista országokból sok mérnök, közgazdász, geológus, orvos és más szakember érkezett a szigetországba, hogy pótolják a hiányt, s részt vegyenek az új forradalmár szakemberek képzésében.
Kuba tehát nem roppant össze a külső nyomás következtében, így történhetett meg, hogy az amerikai tulajdon fokozatos kisajátítása és az országot elhagyó vagyonos rétegeknek az államra szállt tulajdona révén gyorsan megnőtt az állami szektor. 1961 tavaszára az ipari termelés 85%-a, két kanadai bank kivételével valamennyi pénzintézet s a megművelt földek 41%-a kubai állami tulajdonba ment át. A külkereskedelem, a közlekedés ekkor már szintén a kormány ellenőrzése alatt állt.
Az említett folyamat során megváltozott a hatalom osztályjellege is. Az imperialisták és megbízóik végleg kiszorultak a kormányzati szervekből. A velük szimpatizálók kivándorlásával pedig - amit a kubai forradalmi kormány jó taktikai érzékkel nem akadályozott - a népi erők mind teljesebben, majdhogynem zavartalanul vehették birtokukba a hatalmi pozíciókat. Fidel Castro 1961. április 16-i bejelentése a forradalom jellegének megváltozásáról már csak a megtörténtek összegezését jelentette.