A koromsötét éjszakában félezer árny menetel órákon át, néma csöndben keresztben szelve át országutat és pampát, mígnem hajnaltájban célhoz ér, és átvágja a szögesdrótot a parlagon álló Granja Nenê körül. Hátukról ekkor aztán végre lekerül a batyu, benne két-három váltás ruhával, szerszámokkal és egy összetekert szivaccsal, hogy beindulhasson az élet az ideiglenes táborban. Aggastyánok és óvodáskorúak, nők és férfiak közösen tisztítják meg a terepet, és állítanak cölöpöket, hogy menedéket találjanak az elkövetkező napokra. A szegények harcát jelképező legolcsóbb, fekete műanyag ponyvából hatalmas ötvenfős sátrakat, közkonyhát és iskolát húznak fel, közben pedig az arra kijelölt brigád megkezdi a közösség elbarikádozását, így védekezve a későbbi rendőri-katonai támadások ellen.

A média erőteljes jelenlétére, illetve az állam fővárosához, Porto Alegréhez közeli, politikailag kényes helyszínre való tekintettel rendhagyó módon csak egy hét után és majdhogynem erőszaktól mentesen lakoltatják ki a földnélkülieket az odavezényelt fegyveres erők, de a politikai „szamba” a két fél között tovább folytatódik a latifundiumért. A nagybirtokot szegélyező földút túloldalán a „betolakodókkal” szimpatizáló kisbirtokos helyet biztosít további akciók indítására, így aztán amíg a városban a mozgalom jogászai az igazságszolgáltatás útvesztőiben próbálnak megoldást találni, a csatába állt nincstelenek fáradhatatlanul folytatják gerillaharcukat az életet jelentő parcellákért.

2007 áprilisát írjuk, és a brazil Föld nélküli Munkások Mozgalma (MST) ismét gondosan előkészített és összehangolt offenzívát indított, hogy nyomást gyakoroljon a politikusokra és a nagybirtokosokra egyaránt, és kikényszerítse az országban a gyarmati idők óta halogatott alapvető földreformot. Az elmúlt bő negyedszázad alatt a mozgalom többszázezer embert telepített le, és ma is milliósra tehető az MST-tagok száma, ezzel a kontinens és a világ egyik legnagyobb társadalmi mozgalmává nőtt, példát statuálva és hatalmas reményeket táplálva a Föld legtöbb önjelölt forradalmárában, miszerint „lehet más a világ”. Kik is ők valójában, honnan jöttek, és mik a céljaik? – a továbbiakban a brazil közelmúlt története olvasható földnélküli szemmel, dióhéjban.

Önkényes balítéletek

Brazília földtulajdonosi szerkezete a mai napig a fél évezrede kialakult gyarmati rendszer meghatározó nyomait viseli magán: a gazdák egyetlen százaléka birtokolja a megtermelhető terület durván felét. Ez az arányszám – hasonlóképpen a gyakran elemzett, a gazdagok és szegények közötti jövedelmi „szakadékot” mutató magas GINI-mérőszámhoz – azt tanúsítja, hogy Latin-Amerika legnagyobb állama még mindig a világ egyik legelrettentőbben egyenlőtlen országa. Természetesen ez az elképesztő folytonosság nem egy sajátosan organikus és harmonikus „brazil utat” tükröz, amelyben a nagybirtokosok maroknyi csoportja békében termel a társadalom maradék hányadának – sokkal inkább jelzi a kisemmizett, kizsákmányolt és elnyomott őslakosok, rabszolgák és bevándorló napszámosok küzdelmeinek eddigi sikertelenségét az összefonódó gazdasági és politikai elittel szemben.  

Ennek megfelelően a mai földfoglalók elődkutató szimbólumrendszere egészen a portugálokat visszaverni igyekvő indiánokig és a felszabadított rabszolgák alternatív közösségéig, a quilombóig nyúlik vissza.1 Az általános földosztás progresszív igénye felvetődött már a huszadik század elején is, amikor a nemzetközi trendeknek megfelelően Brazíliában szintén parasztligák szerveződtek, az északi országokkal ellentétben azonban a folyamat megrekedt Getúlio Vargas 1945-ig tartó önkényuralmával. Amikor a hatvanas évek elején a baloldali érzületű Jono „Jango” Goulart elnöki székbe került, révbe érni látszott a földosztásért folyó küzdelem. A vidék reformja mellett további ipari államosításokat is kilátásba helyező Jango tervei azonban füstbe mentek, ahogy a hidegháború kimondta felette az ítéletet. 1964-ben egy – az Egyesült Államok által támogatott – katonai puccs elmozdította a „kommunista veszélyt jelentő” elnököt hatalmából, és bebetonozta a tábornokok uralmát egészen 1985-ig. Noha a diktatúra alatt megszövegeztek egy földstatútumot, azt soha nem hajtották végre. A néhány ténylegesen megtörtént kisajátítás az Amazonas vidékére korlátozódott, és kizárólag a rezsim migrációpolitikai és gazdasági (export)érdekeit szolgálta, míg a sűrűsödő vidéki lázadásokat konzekvensen leverték.

A fordulópont a hetvenes évek közepén érkezett el. A katolikus egyház felszabadítási teológiájának brazil követői szövetséget kötöttek a mélyszegénységben élő tömegekkel, és kis közösségeket szerveztek helyi szinten, amelyek aztán sikeresen vetettek fel alapvető társadalmi kérdéseket, és vázoltak fel válaszkísérleteket. 1984-ben főképpen európai származású napszámosok és földbérlők részvételével létrejött az MST első gyűlése a dél-brazíliai Paraná állambeli Cascavelben, és a földfoglalást legitim eszköznek nyilvánította. A földnélküliek ezután nemzeti szintű hálózatot alakítottak ki, és a városi ipari munkásság izmosodó szakszervezeti mozgalmával együtt már a katonai rezsim létét fenyegették. A Diretas Já (Jogokat végre) kampány kiteljesedésével a gazdasági összeomlás elől menekülő katonai vezetés végül 1985-ben átengedte a hatalmat az átmeneti Sarney-kormánynak.

A demokratikus éra beköszöntével azonban nem sokat változott a földosztás megítélése. A mozgalom hiába hívta össze ugyanabban az évben első kongresszusát Curitibában, és hiába mondta ki, hogy „a [föld]foglalás az egyetlen megoldás”, az alkotmányozó gyűlésben a földbirtokosok Vidéki Demokratikus Uniójának (UDR) befolyása túl nagynak bizonyult. Politikai szervezettségükön kívül a „földesurak” saját felfegyverzett milíciákkal is rendelkeztek, és a médiával is sikerült szövetséget kötniük konzervatív céljaik érdekében. Ezek után akár győzelemnek is tekinthetjük, hogy az 1988-as alkotmányba végül bekerült a 184-es és 186-os cikkely, amely a termőföldhöz alapvető társadalmi funkciót társít. Eszerint ha társadalmi szempontból nem kellően „hasznosan” művelik a földet, akkor az állam kötelessége a magánbirtok kárpótlással történő kisajátítása és nincstelenek közti felosztása. A hasznos termelés szintjét azonban olyan alacsonyan határozták meg, hogy az a legtöbb esetben gyakorlatilag ellehetetlenítette a földreformerek dolgát, a politikai és földbirtokosi réteg összefonódása pedig hosszú időre bebetonozta a konzervatív erőket a hatalomba.

Demokratikus balfogások

Brazília diktatúra utáni első szabadon választott elnöke 1989-ben az agresszív playboy, Collor de Melo lett, miután minimális különbséggel legyőzte a társadalmi mozgalmakkal szövetséges volt szakszervezeti vezért, a jelenlegi elnök Luiz Inácio „Lula” da Silvát. Nyílt földreform-ellenessége és a földtulajdonosi réteghez fűződő szoros kapcsolatai a mozgalom számára a kemény elnyomás és az inkompetencia szimbólumává tették Collort, akiből aztán hamarosan az egész társadalom kiábrándult. A tábornokok süllyedő hajóján ugyanis nem sikerült betömni a lékeket. A nyolcvanas évek adósságválsága vészesen gyűrűzött tovább, milliók létbiztonsága vált köddé, és a kommunista rendszerek globális vereségét követő eufóriában szabad kezet kapó Collor – Pinochet diktatúrája óta ismert – liberalizációt és privatizációt középpontba állító sokkterápiája ismét csupán egy szűk rétegnek aratta le az „átalakulás” gyümölcseit, a korrupció pedig mindinkább elharapódzott. A Szovjetunió összeomlása tehát egyrészt ideológiai dilemmát jelentett az MST számára, amelyet az egypólusú világban a „fejlődés ellenségeként” bélyegzett meg az uralkodó elit, másrészt viszont a globalizáció előrehaladtával nyomorba döntött hatalmas tömegek – immáron demokráciában – a hangjukat akarták hallatni, és en­nek megfelelően sikerült számszerűen és szervezetileg is megerősíteni az immáron teljességgel nemzeti mozgalmat.

Ami a választásokat illeti, a kapitalizmussal való elégedetlenségnél mindenesetre erőteljesebb mozgatórugónak bizonyult a teljes létbizonytalanság. Az akkoriban már avíttnak ható szocialista alternatívát felvázoló Lula a következő két elnökválasztáskor is alulmaradt, méghozzá a hajdan baloldali szociológus Fernando Henrique Cardosóval szemben, aki immáron az inflációellenes „reál terv” neoliberális atyjaként került az elnöki székbe. A brazil nép – ha ideiglenesen is, de – fellélegezni vélt, és az új, stabilnak tűnő pénznem sikerének babérjait a „hozzáértő” technokrata szerepben tetszelgő Cardoso aratta le. Az MST eközben megszervezte harmadik kongresszusát „Földreform: mindenki küzdelme” címmel. Minden eddiginél szélesebb társadalmi támogatást kerestek, és nemzeti offenzívát nyitottak a földfoglalásokkal, amely aztán tragédiába torkollott. Cardoso országlása idején követték el a mozgalom elleni eddigi legbrutálisabb demokráciabeli merényletet: 1996. április 17-én2 a Pará állambeli Eldorado dos Carajásban tizenkilenc fegyvertelen mozgalmárt mészároltak le, az elkövetőket pedig azóta sem vonták felelősségre.

A vérontást követő hazai és nemzetközi felháborodás meghozta a mozgalomnak a kellő társadalmi támogatottságot, hogy erőteljesen támadja az elnök neoliberális mezőgazdasági programját, amely a belföldre való élelmiszertermelés helyett a mezőgazdasági exportot helyezte előtérbe, és a befolyó dollárokat az újraelosztás és a szegény rétegek megsegítése helyett az államadósság finanszírozására fordította. Bár az újabb brazil krachot körültekintően csak az 1998-as választás utánra időzítette a nemzetközi pénzügyi struktúra – így biztosítva az elkötelezetten kapitalista vezető hatalomban maradását –, Cardoso ezt követően kénytelen volt számos alkalommal teret engedni a mozgalom követeléseinek. Az elnök meggyengülése és a PT (Lula Munkáspártja) helyi szintű megerősödése együttesen azt eredményezte, hogy a mozgalom mindmáig legsikeresebb korszakát élte a földfoglalásokat és kisajátítási kérelmeket tekintve.

Balra át?

Az ezredforduló évei a baloldali politika reneszánszát hozták Brazíliában, amelynek egyik központja – és egyben saját kutatásom „fészke” is – a dél-brazíliai Porto Alegre volt. A város már 1989 óta úttörője az ún. részvételi költségvetés (orçamento participativo) módszerének, amely nem más, mint a lakossági szervezetek bevonása abba a döntéshozói folyamatba, amely különböző projektekhez rendeli a „szabad”, azaz nem adósságtörlesztésre, nyugdíjkifizetésre vagy egyéb kötött célra fordítandó közpénzeket. Ezen innováció és a társadalmi mozgalmak erős helyi aktivitása nagy szerepet játszott abban, hogy Porto Alegre rendezte meg az első három World Social Forumot, vagyis ellen-Davost, ahol a je­lenlegi uralkodó gazdasági és társadalmi rendszert kritizáló szervezetek gyűltek össze. Bár a 2001. szeptember 11-i események folytán alábbhagyott a globális baloldal lendülete, bő egy évvel később a brazilok mégis megajándékozták a meghasonlott „forradalmárokat” azzal, hogy a világ egyik legfontosabb államában a demokrácia visszatérése óta először választottak elnökké baloldali jelöltet.

Igen, Lula, az egyszerű cipőpucoló fiú Pernambucóból 2003-ra designer öltönyt húzott, visszafogta marxi retorikáját az azonnali földreformról, az államadósság felülvizsgálatáról és a privatizált nagyvállalatok visszaállamosításáról, következésképpen az őt szentként tisztelő szegény rétegek mellett meghódította a brazil középosztály nagy részét is. Talán paradox módon tehát, ahogyan teret nyertek a progresszív erők a pártpolitikában, úgy csökkent a baloldali társadalmi mozgalmak ereje és beágyazódottsága. A modern polgári demokrácia képviseleti tömegpárt-rendszere és médiapolitizálása alapjaiban korlátozza az állampolgárok aktivitását a szavazófülkén kívül, miközben a neoliberális globalizáció folyamata egyre erősebbre fonja a helyi és a külföldi elitcsoportok közti szálakat.

Lula és kormánya – mialatt a davosi körök elismerését kiváltó módon folytatta elődje reformpolitikáját – csupán szimbolikus gesztusokat tett a mozgalmak irányában, és megélhetési politikájával valójában azok társadalmi támogatottságának bázisát erodálta. A Fome Zero (Éhség Stop) és Bolsa Familia (Családi Kassza) programok ugyan alapvető létbiztonságot nyújtanak millióknak, ezzel együtt azonban elhallgattatják a „hálás” csoportok kritikai potenciálját, és elidegenítik őket az igazán lényeges, strukturális változást követelő mozgalmak – köztük az MST – stratégiájától. Bármennyire is fontos „állapotjavító” projektekről van is szó, mivel igazi földosztással és hasonló mélyre szántó reformmal nem járnak együtt, igazából árnyalt szavazatvásárlást takarnak.

Két év türelmi idő után az MST megunta Lula földosztással kapcsolatos ígéretszegéseit, és 2005-ben tízezernyi aktivistával menetelt a fővárosba, hogy tárgyalásra kényszerítse egykori szövetségesét. Bár az elnök feltette a mozgalom egyik szimbólumának tartott vörös baseball-sapkát a média kamerái előtt, politikájában nem történt érdemi változás. A 2006-os választások során az első fordulóban – hasonlóan a többi baloldali társadalmi mozgalomhoz – az MST is bojkottálta a szavazást. Látva azonban a jobboldali elitek térnyerését, a földnélküliek mozgósították óriási aktivistabázisukat a második fordulóra, amelyet a „kisebbik rossznak” elkönyvelt régi-új elnök így könnyedén hozott. 

Bal, jobb

A földnélküliek 1989 után tehát ismét újrapozícionálásra kényszerülnek. Az ellenségkép árnyalását és újfajta konfrontatív eszközök bevetését jelezte a 2006. március 8-án az álarcos MST-s nők pusztítása is a multinacionális Aracruz cég eukaliptuszültetvényein és kutatólaboratóriumaiban. Mára így már nem a tradicionálisan széles karimájú kalapot viselő, bő bőrnadrágos és hosszú bajuszú nagybirtokos a földosztást akadályozó „főmumus”, hanem a génmanipulált növényeket termesztő, a családi és ökológiailag fenntartható gazdaságokat megfojtó külföldi óriásmulti. Ezzel együtt az MST továbbra is törekszik a népi erők egyesítésére, azaz a városi munkásokkal, munka-, illetve fedélnélküliekkel, diákokkal és kisebbségekkel való szövetségre. A tavaly tartott ötödik nemzeti kongresszus szlogenje ennek megfelelően a „társadalmi igazságosságért és népszuverenitásért” lett, a mozgalom pedig intenzív népszavazási kampányt folytatott olyan ügyek érdekében, mint a legnagyobb állami vállalatok privatizálásának felülvizsgálata vagy az autópályadíjak eltörlése.

Furcsamód úgy tűnik, éppen a negyedszázados küzdelem látszólag egyértelmű sikerei generálják a komolyabb problémákat hosszú távon. A már földbirtokos „telepesek” és a még parcellára váró „táborlakók” közti ellentét talán a legfontosabb megoldandó probléma a jövőre nézve. Hogyan képes biztosítani a mozgalom, hogy a tulajdonosi státust – és az ezzel együtt kispolgári attribútumokat – szerző volt nincstelen táborlakó a termelésre való átállással a mozgalom mindennapi életétől eltávolodva mégis felelős része maradjon a távoli közös cél, a szocializmus érdekében folytatott harcnak? Milyen fajta szocializmus épülhet egyáltalán a családi gazdálkodások laza halmazaiból, amelyeknek mint gazdálkodóknak semmiféle jogi kötelezettségük nincs a mozgalom felé, s csupán a táborozáskor formált tudatuk késztetheti őket szolidaritásra? Miután sok helyen „kimerültek” a toborozható földmunkás tömegek, lehetséges, illetve kívánatos-e a favelalakók átkategorizálása „parasztok leszármazottaira”, így próbálva visszaterelni őket az exodussal fenyegetett vidéki életbe? Amennyiben igen, hogyan képes egy alapvetően falusi mozgalom megbirkózni a modern városi lét krízishelyzeteiből kiragadott egyének dilemmáival? A kérdések csak úgy burjánzanak.

A gazdag országok fehér „forradalmárai” gyakran tényleg hajlamosak rózsaszín szűrőn át tekinteni a globális Dél izgalmasan küzdő mozgalmaira. Ahogy a szovjet félperiférián kibontakozó szocialista kísérletek kritikája sokáig tabunak számított a nyugati kommunista körökben, úgy ma sok északi baloldali érzületű ember ódzkodik Chávez vagy az MST kritikájától. Érthető módon. Azt ugyanis senki sem vitathatja, hogy az a sok ezer – jobb esetben „csak” funkcionális – analfabéta, aki talán ebben a pillanatban is némán menetel az éjszakában, egy emberibb jövőt, sőt jelent érdemel. Ameddig pedig az uralkodó neoliberális ideológia mint atomizált potenciális fogyasztókra tekint rájuk, az egyetlen lehetőségük az önszerveződés és a valós politikai képviselet nélkül maradt csoportok egyesítése. A Kánaán persze így sem jön el, de ahogy számos korai MST-siker helyszínén tapasztalhattam, a favelák bádogházaihoz, a parlagon álló latifundiumokhoz vagy éppen a táborok fekete ponyvasátraihoz képest a tíz-tizenöt éves telepek takaros házai, kertjei, termőföldei és marhacsordái a földnélküliek évszázados balsorsának jobbra fordulását eredményezik.

2008. szeptember

 JEGYZETEK

1. A történeti visszatekintésem forrása főképpen a mozgalom saját kiadványa, az Agenda MST 2007 (MST: San Paulo, 2007).

2. Az írásom bevezetésében felvázolt földfoglalás ennek a vérontásnak emléket állító, évenként indított, „vörös április” néven ismert koordinált mozgalmi fellépésnek volt a része.

Az írás a Korunk folyóirat novemberi számában jelent meg. A szerző engedélyével jelentettük meg.