Alí Rodríguez Araque – Alberto Müller Rojas
A venezuelai szocializmus és a Venezuelai Egyesült Szocialista Párt
Gondolatok a párbeszédhez és a vitához
Jelentős társadalmi mozgalmak bontakoznak ki, és ezek hasonló, nemzeteken átnyúló, a munkás- a női, ifjúsági és diák-, indián, afroamerikai, béke- és környezetvédő szervezetek által képviselt törekvésekhez csatlakoznak, melyek az emberek közötti egyenlőséget az emberiség különböző összetevői, az emberiség és természeti környezete közötti egyensúly irányába mutató, fenntartható fejlődés eszméjén belül keresik. Ezek olyan társadalmi áramlatok, melyek Venezuelában aktívan csatlakoztak a forradalmi folyamathoz, erkölcsileg és fizikailag erősítették meg azt. Az emberek közötti egyenlőségre és a természeti környezet tiszteletben tartására irányuló törekvésük szembehelyezi őket az emberi különbözőségeket hangsúlyozó és a földi életet súlyosan fenyegető neoliberalizmus konzervatív politikájával.
Ez a tény eleinte kielégíti az emberek közötti egyenlőség - amely a szocialista gondolkodás minden időszakának sajátja, az ország ideológiájában pedig kiemelten kezelt eszme - és a természeti környezet mint az emberek földi létét lehetővé tevő biológiai tér iránti tisztelet eszméjét. Ebben az összefüggésben ezeknek a mozgalmaknak a nagy része bizonyosan szocialista nézeteket vall. De ha nem, akkor is a szocializmushoz szervesen hozzátartozó humanista gondolkodásmódot erősítik, különösen amikor a lényegét alkotó egyenlőségért küzdenek. így a szocialisták számára feltétlen parancs, hogy támogassák ezeket a mozgalmakat mint a civilizáció legmagasabb rendű eszményeinek kifejeződését.
Ali Rodríguez Araque
Alberto Mutter Rojas
Tartalomjegyzék
A modern Venezuela társadalmi-történelmi képe
Venezuela - történelmi eredmény
A 20. századi venezuelai társadalom jellege
Az 1999-es Alkotmányozó Nemzetgyűlés és a forradalmi demokrácia
Hol tartunk most forradalmi utunkon?
Gazdasági terület
A belső piac kérdése
A mezőgazdaság kérdése
A pénzügyi rendszer
A venezuelai szocializmus politikai tézise
A nemzeti proletariátus a globális kapitalizmus szolgálatában
A venezuelai proletariátus és belső egységcsoportja: a forradalom történelmi szubjektumai
A liberális burzsoá forradalom, a szocializmus és az egyeduralomra törő tőke
A szocializmus és a humanizmus
A bennszülött szocializmus a venezuelai humanizmus alapja
Az antiimperialista Bolivár
A forradalom eszközei: erkölcs és műveltség
A kispolgári szocializmus és a proletariátus szétesése
A Zamora ezredes-féle átmeneti szocializmus bukása
A katonai erő és a venezuelai szocializmus
A forradalmi párt szükségessége
Venezuela a társadalmi forradalom jelenlegi időszakában
A társadalmi mozgalmak és a szocializmus
A kispolgárság a forradalomban
Az ellenállási háború mint a szocialista gondolat része
A forradalom nemzetközivé tételének szükségessége
A venezuelai szocialista program szintézise
A párt
Chávez választói bázisa és a bolivári forradalom
A liberális restaurációs forradalom, az osztályharc és a venezuelai Kommunista Párt
A Forradalmi Párt bomlása a burzsoá szocializmus egyeduralma idején
A „chavizmus", a Hazafias Pólus és a forradalmi erők újraegyesítése
A forradalmi front és az átmenet hatékonysága
Venezuela Egyesült Szocialista Pártja mint a forradalom politikai eszköze
A szocializmus és a párt
A társadalmi „szinapszis" mint Venezuela Egyesült Szocialista Pártjának (VESZP) alapvető funkciója
A párt mint a venezuelai forradalmi tömeg szervezésének eszköze
A párt mint a szocialista program végrehajtásának eszköze
A modern Venezuela társadalmi-történelmi képe
Lenyűgöző változások időszakában élünk. Az új technikai forradalom az emberiség azelőtt soha nem képzelt méretű termelési kapacitását teszi lehetővé. A legkülönfélébb jellegű termékek jelennek meg a világ legtávolabbi régióiból. Azt hihetnénk, olyan helyzetet értünk el, amelyben a termelés bőségesen meghaladja az emberi szükségleteket. Manapság pillanatok alatt előállítható az, ami az akár csak néhány évtizeddel ezelőtti termelési folyamatokban még órákat igényelt. Az emberi termelékenység exponenciálisan növekedett meg. A távközlés forradalma lehetővé tette, hogy az egyre inkább globalizálódó világban egy időben párhuzamosan dollármilliárdos értékű műveletek ezreit hajtsák végre a Föld legeldugottabb régiói között. Azt hihetnénk, az emberiség közel jár ahhoz a pillanathoz, amikor a szükségletek birodalmából a szabadság birodalmába lép át.
A csodálatos előrehaladás ellenére azonban az emberiség történetében soha azelőtt nem volt olyan mélységes a szakadék a kevesek gazdagodása és az emberek millióinak szegénysége között; soha nem összpontosult olyan kevesek kezében a gazdagság, és soha nem nyomorított annyi embert a szegénység. Ezek a változások új valóságot alakítottak ki bolygónkon. Nem egészen két évtizeddel ezelőtt a világ konfliktusa két katonai szuperhatalom közötti színjáték volt, a Kelet és a Nyugat geopolitikai területeiről folyt a vita, mára viszont a konfliktus jellege változott meg, ma társadalmi és etikai vita áll fenn a telhetetlen és bőségben élő Észak és a puszta megélhetésért egyre elkeseredettebben küzdő Dél között. Ezért indul el minden nap a hatalmas emberáradat az elszegényedett Délről a tehetős Észak felé, hogy jobb életfeltételeket keressen magának, ám végül a legfejlettebb nemzetek ölén is csak szegény, kirekesztett, kizsákmányolt és elnyomott közösség marad, anélkül, hogy bármit is tudna tenni e jelenség, a kirekesztő törvények, a falak és a kerítések ellen, így, miután globálissá vált a kapitalizmus hideg, kegyetlen törvényei által létrejött rendszer, elsőleges következményei, a szegénység, a kirekesztés és az elnyomás is globális méreteket öltenek. Ahogy globalizálódik a fejlett országokban a tőke koncentrációja és központosító ereje, globalizálódik ellenkező oldala is, a szegények tömege, amely elkeseredetten keresi, hol tudja előteremteni a maga számára a legelemibb életszükségleteket. Innen ered, hogy a tőke és a munka azelőtt nemzeti vagy regionális határok között zajló évszázados konfliktusa mára világméreteket öltött, ez pedig a munkások igazi „nemzetközi tartalékseregét" képezi, és amely szükség szerint válik aktívvá, munkanélkülivé meg elkeseredetté, miközben a tudomány és a technika révén a termelés fokozódik.
Ez a nemzetközi hadsereg már nemcsak a gyári munkásság soraiból formálódik, hanem férfiak és nők széles rétegeiből, akik arra törekszenek, hogy munkaerejüket - legyenek akár szakképzettek, akár nem - valaki megvegye. A hazájukban drága pénzen képzett szakemberektől kezdve egészen azokig, akiknek nem volt lehetőségük a tanulásra, és a legdurvább munkákat is elvégzik, melyekre az ipari országok munkássága nem hajlandó. Amikor a kapitalizmus még nemzeti jelenség volt, tömeges belső vándorlás indult meg a falvakból a városok irányába, és soha fel nem oldott ellentmondást hozott létre. Amikor a kapitalizmus világméretűvé vált, és belépett legutolsó változatába, az imperializmusba, a vándorlás egyre inkább teljes régiókat fog át, egyre erőteljesebben terjeszti ki a világra következményeit, melyek már a minden nappal egyre járhatatlanabb világrendszer meghaladását követelik, hiszen a társadalmi problémához, az ipari és városi túlfejlődéshez már az egész földi életet fenyegető környezeti probléma is társult.
A rendszer által ösztönzött és egyre kielégíthetetlenebb féktelen fogyasztás a birodalmi központokban az anyagi eszközök és az energia bűnös pazarlásához vezető életmódot gerjeszt.
Az egyre gyakrabban ismétlődő katonai beavatkozások úgyszintén a birodalmi központok szükségletei. A hagyományos uralom mellett arra szolgálnak, hogy féken tartsák a támadást elszenvedő és saját önrendelkezésüket védő népeket és megakadályozzák növekvő ellenállásukat. A régi, kétpólusú világrend megszűnése nagy mértékű politikai, társadalmi, ökológiai és katonai bizonytalanságot eredményezett.
A keletkező zűrzavarban új erők és új hatalmi központok bukkannak fel, melyek a világ új erőegyensúlyát alakítják, és azt a reményt jelenítik meg, hogy új és stabilabb erőegyensúly jön létre az imperialista tevékenység terjeszkedésének, uralmának és támadásának ma kiszolgáltatott emberiség javára.
Ennek jelei kezdenek megmutatkozni a mi latin-amerikai és karibi régiónkban, ahol a függetlenség évszázados álmai az egység megteremtésében keresik megvalósulásuk lehetőségét, úgy, ahogyan nagy gondolkodóink fejében valamikor ez megfogant. Venezuela a latin-amerikai népek tudati fejlődésének folyamatában főszerepet játszik. Ez az öntudat új vezetési módszert és formákat honosít meg ennek az egységnek a megvalósítására. Ez bontakoztatja ki rendkívüli lehetőségeinket, hogy megszüntessük fogyatékosságainkat, együttműködéssel és szolidaritással segítsük egymást minden esetben feltétlenül tiszteletben tartva az önrendelkezés jogát, mely nem fogad el kikötéseket, nyomásgyakorlást, még kevésbé erőszakot.
De ez a folyamat egyáltalán nem idillikus. Soha nem is volt az, és nem is lesz az. Beleütközött, beleütközik és bele fog ütközni a régióban mindig is létező oligarchikus erők szövetségének és az imperialista erőknek az ellenállásába. Ezek mindig is rá akarják erőltetni saját, „szabadkereskedelmi integrációnak" nevezett modelljeiket és eszköztárukat, neoliberális köntösben kívánják bemutatni a meggyengült versenyképesség régi működésmódjait, minek következtében emberi lények és egész régiók válnak puszta piaccá. Két, egymással szembenálló és kibékíthetetlen erő konfliktusa ez, és mindegyiküknek megvan a maga névjegye: az egyik az Amerika Bolivári Alternatívája (ALBA) terv, a másik az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet (ALCA) és a Szabadkereskedelmi Egyezmény (Tratado de Libre Comercio/TLC) néven ismert.
Ez áll a hátterében a nemzeti forgatókönyveknek a világ bármely pontján, ahol igyekeznek a valóságot megérteni, és főképpen megváltoztatni.
Ilyen körülmények között született a 21. századi szocializmus terve - adott helyen: Venezuelában, és adott időben: a 21. században -, és kivetül a határokon túlra, hiszen a felszabadulás álmai megegyeznek az egész emberiség álmaival, hiszen az emberek előbb-utóbb mindig hajlamosak lesznek a szocialista, demokratikus és forradalmi gondolat befogadására.
Venezuela - történelmi eredmény
Országunk földrajzi méreteit tekintve kis ország, történelmileg mégis nagy. Száz évig tartott a spanyol birodalom hódításával és gyarmatosító törekvésével szembeni indián ellenállás, őslakos népünk csaknem teljes kiirtásához vezetve. Sok lázadás tört ki a spanyol uralom ellen, amíg a nemzetünk energiáit felemésztő húsz hosszú és véres év után - miként kiváló vezetőnk, Simon Bolivár mondaná e hőstettről - elnyertük függetlenségünket. A gazdagságért és a politikai hatalomért egymással szembenálló nagy földbirtokos haduraink kirobbantotta új belső harcok, melyekben függetlenségi hőseink közül is néhányan részt vettek, még szörnyűbb szenvedésekbe sodorták népünket. A Szövetségi Háború ugyan győztes felkeléssé lett, de végül a szomorúan híressé vált Cochei Egyezményben árulás miatt céljai meghiúsultak. Ilyen volt 19. századunk: az egész földrész függetlenségének megszerzése fölötti dicsőséggel teli, a nagy kontinentális nemzet eszméjétől vezérelt hősi népekkel és nagy vezetőikkel, de milliók csalódásával is a személyes becsvágy, az árulás és mindezek elkerülhetetlen következményeként.
Így értek el bennünket a 21. század első évtizedei, elszegényedtünk, és a létező legkegyetlenebb és legmegnyomorítóbb diktatúra igájának voltunk alávetve. Míg végül büntetéssel sújtott földünkből égi csodaként tört fel az olaj, amely gazdaságunkban, társadalmi szerkezetünkben, kultúránkban és értékrendünkben gyors és nagy átalakulások időszakát indította el.
Ez lett a belső fogyasztás motorja, kinyitotta a világ előtt az energiafogyasztás kapuit, a világgazdaság hegemóniái tényezőjeként világszerte meglévő óriási tőkék, a meglévő nagy kőolaj-konzorciumok a földjeink alatt felfedezett hatalmas kőolajtartalékokra vágyva kihasználták országunk gazdasági és technikai elmaradottságát, amelyhez az imperialista hatalmakkal szembeni alázatos rendszer társult, rövid idő alatt nagy mennyiségű tőkét fektetek be az országba, és átvették a termelés irányítását. Szerencsére Bolivár már 1828-ban megalkotta híres rendeletét, a Dekrétum a quitói bányászatról címűt. Ezzel a köztársaság tulajdonába adta a bányákat, ami egyetemes elv volt a francia forradalom óta. A mi törvényeinkben is érvényben maradt ez, és minden viszontagság ellenére ma is az állam gyakorolja a tulajdonosi jogokat.
Az expanzív kőolajtermelés bevételeinek növekvő áradata Venezuelát évekre a világ fő kőolajexportőrévé tette, szokatlanul nagy, a közigazgatás szükségleteinek fedezését meghaladó anyagi forrásokat adott az állam kezébe, a felesleg elosztása pedig az országot uraló szektorok közötti küzdelem fő célkitűzése lett.
Így történt, hogy egyrészt megszületett az „ültessünk kőolajat" jelszó, ami a járadékos jövedelmek magántőkésítését jelentette, és ezek a jövedelmek mint a Venezuela „modernizálására" szolgáló hatékony források továbbra is növekedtek. Akik támogatták ezt a jelszót, merő pazarlásnak tekintették a nép szociális körülményeinek javítását. Másrészt felbukkantak olyan elképzelések, melyek tervezték ugyan a bevételeknek a népi szétosztását, de előnyben részesítették magán- és közcélú felhalmozását. Végül egy időre - a negyvenes évek elejétől a hetvenes évek elejéig - a második modell uralkodott.
Juan Vicente Gómez diktatúrája koncessziós politikát folytatott, amely a földbirtokosok kis csoportja számára mesés hasznok elérését tette lehetővé azáltal, hogy bizonyos nem rendszeres módon részesedtek a regálékból. De a növekvő kőolaj-bevételek új problémát vetettek fel a bevételelosztással kapcsolatban. Az egyik első lépés az volt, hogy 1934-ben újraértékelték a bolivárt, amitől a gazdagok olcsón jutottak az egyébként is leértékelődött dollárhoz, és így nagy hatalomra tettek szert az importszektorban. Megsemmisítő csapást mértek a mezőgazdasági exportra, amely egy egyszerű pénzügyi művelet miatt amúgy is pénzszűkében volt. Ezenkívül nem volt szükség az állam költségeinek fedezésére szolgáló belső bevételek behajtására, és az új helyzetben meggazdagodók jövedelmeinek megadóztatására szolgáló pénzügyi rendszer kidolgozására sem. Innen ered a járadékos kapitalizmus másik sajátossága: a hagyományos kapitalista rendszerekben meglévő adózási kultúra hiánya. Ez jelentős függetlenséget engedélyezett a venezuelai államnak a társadalom többi részével szemben. Ahelyett, hogy megadóztatta volna a jövedelmeket, inkább szétosztotta a feleslegek egy részét.
Ily módon kialakult egy élősködő és egyáltalán nem hatékony vállalkozói osztály, megerősödtek a hagyományos kasztok, a városi és vidéki földtulajdonosok meg a kereskedelemben tevékenykedők, a társadalom középső szintjén elterjedtek a szakmai testületek, köztük a katonai is, és mindegyikük a bevételek elosztási rendszerének haszonélvezője volt.
A pénzügyi bőségből valami azért jutott a születő munkásosztálynak és a lakosság fennmaradó részének is: a Kongresszus alkalmi törvényeiben és a Végrehajtó hatalom rendeleteiben megállapított növekvő fizetések a deklasszált szakszervezeti kasztok kialakulásához vezettek, melyek hosszú távon majd nyíltan szembehelyezkednek a munkásokkal.
Vidéken eközben a földművelés és az állattenyésztés folyamatosan hanyatlott. A parasztság elszegényedése nyomán felgyorsult a városokba való elvándorlás. Ez nem kapitalista jellegű agrárforradalom következménye volt, amikor a növekvő mezőgazdasági termelékenység munkaerőt „szabadít fel", amely alkalmazható az iparban. A venezuelai belső piac kialakulása torz, fogyatékos formában ment végbe, mivel nem számolt a vidéken felmerülő kapitalista kereslettel, amely a világ más részeiben ezt a folyamatot jellemezte.
A politikai és ideológiai szférában nem létezett „magán- és magáértvaló" vállalkozói osztály, sem kiegészítője - egy osztálytudatában kellően fejlett munkásmozgalom -, ezért az ideológiai és politikai vezetés a felvilágosult középosztály szektorainak kezébe került. Ezek a rétegek vállalkoztak a politikai pártok, a szakszervezetek és végül az állami vezetés kialakítására mindaddig, amíg meg nem jelent egy elegendő hatalommal rendelkező vállalkozói réteg, hogy döntéseit rákényszerítse arra a politikai osztályra, amelynek már a népet mozgósító és szervező programja nem volt, és eszméi sem voltak. Azokban az időkben találtak kifejlődésükhöz alkalmas termékeny talajra a neoliberális eszmék, következményeiket pedig jól ismerjük.
A folyamatokkal egy időben ellentmondásos kapcsolat alakult ki a nemzeti állam, a birodalmi központok nagy fogyasztói és államaik, valamint a kőolaj-konzorciumok között. Ez utóbbiak számára a cél a regálék eltörlése és az adók csökkentése volt. A nemzetnek pedig - amely egyre inkább tudatában volt, micsoda természeti erőforrások tulajdonosa - fő követelése az lett, hogy igazságosan részesüljön a kőolajból származó bevételekből, emiatt a nagy fogyasztók számára az lett a legfontosabb, hogy a lehető legalacsonyabb árakat garantálják. Már Medina Angarita kormánya idején bővítették és egységesítették a regálék rendszerét, bevezették a Jövedelemadó törvényt, amely évtizedeken keresztül az állam részesedésének növelését szolgálta, és határt szabott a koncesszióba adható területeknek. A kőolajipar területén elrendelt intézkedéseket az ország politikai életében kezdődő demokratizációs és a lakosság életkörülményeinek javítását szolgáló folyamat is kísérte, amely az agrárreformot és a szelektív bevándorlási politika alkalmazását is magába foglalta. Angarita rövid ideig volt kormányon, államcsíny buktatta meg.
Az ezt követő időszakot váratlan események sora jellemzi: újabb államcsínyek, a diktatúra bevezetése és az ötévenkénti egyszerű választásoknál többre törekvő haladó erők kegyetlen elnyomása mellett a visszatérés a formális demokráciához. A népi nyomás és a Közel-Keleten végbement nacionalista folyamatok csakúgy, mint a helyzet, amellyel a nemzetközi kőolaj-konzorciumok szembekerültek, a kormány és a vállalatok közötti megállapodás révén államosításhoz vezettek, ami 1976-tól az állam kezébe helyezte a kőolajjal kapcsolatos intézkedéseket. Ez erőteljes lökést adott a kontinens legerősebb államkapitalizmusának kialakulásához.
A vas- és a gázipart már ezt megelőzően államosították. Ugyanakkor a hozzáférhető nagy pénzügyi felesleg sok más gazdasági tevékenység megvalósítására és ellenőrzésére adott lehetőséget. A stratégiai gazdasági tevékenységek ellenőrzése az állam kezében maradt, ami mind a nemzeti, mind a külföldi magánszektorral való erős tárgyalási pozíciót biztosított. Ezért a magántőke visszatérésének előkészítése óvatosan kidolgozott stratégia mentén haladt; intézkedések történtek a kőolajárak csökkentése érdekében: pillanatokra árháborúval fenyegető megosztottságot idéztek elő a Kőolajexportáló Országok Szervezete (OPEC) keretein belül; alacsony, majd később hirtelen megemelt költségű pénzkölcsönöket; a lakosság körében ideológiai és politikai kampányt folytattak arról, hogy az állami vállalatok kevéssé hatékonyak és korruptak, továbbá arról, hogy a magáncégek minden tekintetben előnyösebbek; azt mondták, a nemzeti vállalatok vezető szektorai az ideológia foglyai, ezért arra törekedtek, hogy egyszerű szerződéskötő ügynökségekké fokozzák le őket; változtatásokat vezettek be a törvénykezési rendszerben, hogy a nemzetközi bíróságok bevonásával drasztikusan korlátozzák az igazságszolgáltatás szuverén gyakorlását, és erőteljes lökést adjanak a privatizációs folyamatoknak a válságból kivezető egyetlen megoldásként, holott a válságot az ebből a stratégiából származó intézkedések maguk okozták.
Ez alatt az időszak alatt az állam eladósodása, ahogy több más országban is, elviselhetetlen méreteket öltött. Ez az eladósodás megmagyarázhatatlan abban az időben, amikor Venezuela valóban elképesztő pénzügyi dicsőséget ért meg. A magyarázatot csak akkor lelhetjük meg, ha megfigyeljük a bevétel elosztásában bevezetett drasztikus változást. A munkabérek hirtelen 30 százalékukra csökkennek, és teljesen megváltoztatták a 40-es évektől fennálló viszonyokat. Ez a változás megmagyarázza a venezuelaiak millióit, köztük a középosztály fontos rétegeit is csapdába ejtő felgyorsult elszegényedést. Az állam eladósodása nem egyéb, mint a bevétel előzetes elosztása, béklyóba köti az egyre csökkenő bevétel új elosztását. Stratégiai fordulatról volt tehát szó, amely gyökeresen megváltoztatta a különböző kormányok saját fennmaradásuk érdekében folytatott populáris politikáját.
Rövid idővel az államosítások után, az 1980-as években privatizációs folyamatok kezdődtek, ezeket éppen az ellenkezője jellemzi annak, mint amit a nemzetnek a kőolajkincsben való igazságos részesedéséért folytatott hosszú harca jelentett. Ez volt az úgynevezett „Nyitás a kőolajhoz", amely - sokszor az alkotmány és a törvények arcátlan meggyalázásával - még a 40-es évek kezdetétől jellemző félgyarmati helyzet körülményeihez képest is rosszabb állapotokat eredményezett.
így masírozott országunkban visszatarthatatlan erőként a neoliberális hullám. 1989-ben azonban az egész világot meglepő megrázkódtatás érte Caracast és más városokat. Olyan mértékű volt a társadalmi feszültség és a hagyományos vezető rétegek annyira elzüllöttek, hogy az elkeseredett emberek között spontán lázadás tört ki, melyet csak a függetlenségi harcok idejéből ismert vérontással tudtak megfékezni, és amelyben férfiak, nők, gyerekek és idősek ezrei váltak a gyilkos düh áldozataivá. Nem sokkal ezután, 1992-ben elkezdődtek a fegyveres erőinkben mindig is jelen lévő hazafias ifjúság vezette katonai felkelések.Minél hangsúlyosabbá vált a neoliberális politika és fokozódott a lakosság elszegényedése, annál jobban kiéleződtek a társadalmi feszültségek, és annál mélyebbé vált a válság, az évszázad nagy részében felépített állványzat egészét összedőléssel fenyegette.
Ez a történelmi időszak teljesen átalakított országot hagyott hátra. Járadékos jellegénél fogva a tipikus kapitalista gazdaságot. Ez a gazdaság döntően a nemzetközi járadék tőkésítésére alapozta a felhalmozást, ami abból adódott, hogy az állam monopolizálta a kőolaj-jövedelmet. Erőteljes államkapitalizmus volt ez, olyan társadalmi szerkezettel, amelyet egy élősdi és gazdaságilag terméketlen, elsősorban az olajjáradékok elosztásából élő polgárság határozott meg. A középosztály különböző rétegekből tevődött össze: legfelső rétege felvette az élősködő burzsoázia szokásait. A munkásosztályt korrupt, bürokratikus kasztok manipulálták, arra törekedve, hogy megszabaduljanak a 60-as években tűzzel és vérrel kikényszerített uralomtól. A politikai pártok több mint ötven éven át gyakorolták az uralmat, semmi mással nem foglalkoztak a kincstár kifosztásán kívül, régi programjaik elvesztették tartalmukat. A lakosság a nagy városokban összpontosult, hatalmas néptelen területek keletkeztek, az ország nagyobb településeit szegénység és nagymértékű pusztulás jellemezte. Mindez az alacsony fejlettségű nemzeti termelőerőkkel és a kőolajjáradékból fenntartott nagy létszámú bürokráciával rendelkező járadékos kapitalizmusnak a sajátja, amely a 90-es évek vége felé az országra kényszerített neoliberális politika következtében veszélyesen hanyatlott. A neoliberális politika viszont, úgy tűnik, a legjobb feltételek között volt ahhoz, hogy érvényesülése ne ütközzön újabb kényelmetlenségekbe. De a rendszer hosszú ideje kialakulóban lévő válsága 1998-ban békés és demokratikus kivezető útra lel majd.
A 20. századi venezuelai társadalom jellege
Minden valóság a történelem eredménye. Venezuelában a bőséges olajtartalékok megléte következtében véghez vitt változások, pontosabban a kiaknázásából származó járadék lett a 20. századi venezuelai társadalom fő mozgatórugójává, a 20. századi Venezuelában a kapitalista felhalmozás folyamatában ennek a járadéknak a tőkésítése játszotta a főszerepet, nem pedig a nemzeti termelőerők fejlődése által meghatározott belső tényezők. Ez a történelmi tény jelentősen rányomta bélyegét társadalmunkra, a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális szerkezetre. Teljes joggal beszélhetünk tehát járadékos kapitalizmusról, ami nagyon különös a világ kapitalista felhalmozási folyamatain belül. Ennek a felhalmozási mechanizmusnak a következtében kialakult egy élősködő burzsoázia, és ezzel egyidejűleg meggazdagodtak a „sui generis" korporatív szerkezetben egyesült tulajdonosi és kereskedő kasztok. E kasztok felhalmozó tevékenységét elsősorban az állami járadék elosztása tette lehetővé. Ezt a járadékot a korábban már tárgyalt mechanizmusokkal privatizálták: felülértékelték a pénzt, az alacsony vagy semmilyen kényszert nem jelentő adózásnak köszönhetően a szinte teljes nyereséget tőkésítették, a hitelkamatok alacsonyak voltak, a termelést különböző szubvenciókkal támogatták, manipulálták a piacot, különböző korrupciós mechanizmusokat alkalmaztak, politikai klientúrákat építettek ki stb. Ezzel egyidejűleg a legkülönfélébb előnyöket biztosították a külföldi tőke részére, amelyet az bőségesen ki tudott aknázni. Miután elértek bizonyos fejlettségi szintet, a burzsoázia kedvezményezett szektorai közvetlenül vagy a pénzügyi szektor ügynökein keresztül és jelentős formában részt vettek az állam gazdasági és politikai vezetésében, nemcsak a gazdasági, hanem a politikai ellenőrzést is magukhoz ragadták.
A hetvenes években az országot megnyitották a külföldi mezőgazdasági és állattenyésztési termékek előtt, ami súlyos csapást mért az agrárszektorra, és a szektor transznacionális nagyvállalatain keresztül fájdalmasan megnövelték az ország élelmiszer-függőségét. Fokozatosan megteremtették országunkban a szükséges feltételeket a neoliberális támadáshoz, amely közvetlen célul tűzte ki a legfontosabb állami vállalatok privatizációját, főleg az acél- és az alumíniumiparban.
Ahogyan az várható volt, a legfőbb célpontot a kőolajszektor jelentette. Ehhez az úgynevezett privatizáción és a nemzetközivé tételen keresztüli álcázó stratégiával láttak hozzá. Az érvényben lévő törvényhozás reformjaival kezdték. Minthogy a Szénhidrogénekről és az államosításról szóló törvények arra irányultak, hogy biztosítsák az állam ellenőrzését a természeti erőforrások felett, kikényszerítették a „kőolajnyitást": különböző szerződéses formulák segítségével átruházták a szénhidrogénekkel kapcsolatos tevékenységeket és magát az ügyintézést a PDVSA-hoz kapcsolódó vállalatokra, amivel az állam szerepét a nullára csökkentették.
Már magából a nemzeti vállalat vezetéséből, a növekvő külső adósság megfizetésének ürügyével, támogatták a részvények egy részének eladását. A nemzetközivé tétellel a kőolaj-finomításba és más külföldi üzletekbe való nagy befektetések stratégiája körvonalazódott. Mindennek az ürügyet az szolgáltatta, hogy ezzel biztosítják a venezuelai kőolaj számára a piacot. Valójában a minimálisra csökkentették a PDVSA likviditását, hogy nap mint nap növekvő adósságba verjék, elszívják a vállalat nyereségét, és veszélyesen meggyengítsék. Ezenkívül a külföldi finomítókba irányuló kőolajexport is nagy bevételcsökkenést jelentett a vállalat számára. A vállalat egyre kevésbé volt képes betölteni egy valóban nemzeti nagyvállalat szerepét. A privatizáció érdekében minden a hazafias érzéseitől teljesen megfosztott politikai osztály által uralt köztársasági Kongresszus egyetértésével és a neoliberalizmus prédikátorainak dobogóját szolgáló tömegkommunikáció lelkes akkordjainak ütemére történt. De 1998-ban Hugó Chávez Frías elnökké választásával minden megváltozott, mert Chávez azért került hatalomra, hogy új korszakot nyisson az ország politikai történetében, hogy megteremtse a nemzet számára és kapcsolatainak minden területén, a nemzeti önrendelkezést.
A 20. század során társadalmunk hosszú pályafutásának eredménye egy olyan ország, melynek legszembetűnőbb vonásai a következők:
1/ Járadékos jellegű kapitalizmus, amely elsősorban a kőolajbevételektől függ.
2/ Erőteljes államkapitalizmus, amely a nemzetgazdaság fő forrásainak és a politikai hatalomnak az ellenőrzésében nyilvánul meg.
3/ A magánszektort jórészt jelentős állami függőség jellemzi; termelékenysége alacsony, ideológiája pedig a gazdaság és a politika imperialista szemléletéhez illeszkedik.
4/ Széles középrétegek, amelyeket részint a kistulajdonosok és a kiskereskedők különböző rétegei, részint a magánvállalatoknál, az állami bürokráciában és az állami és közületi vállalatokban működő szakmai testületek integrálnak. Ez a szektor az alacsony beosztású köztisztviselőktől kapja utánpótlását, akik elvesztették régi politikai befolyásukat, és folyamatosan proletarizálódnak.
5/ A magán- és az állami vállalatok ipari munkásságába integrálódott növekvő munkásréteg; a termelő és szolgáltató ágazatok dolgozóinak nagy létszámú alkalmazotti rétege és a mezőgazdasági munkások csökkenő száma.
6/ Jelentős számú kis- és középvállalkozó, akiket súlyosan érintett a kis- és középvállalatok számottevő hányadát csődbe juttató neoliberális gazdaságpolitika.
7/ A politikai pártok, amelyek évtizedeken át jelentős népi támogatást élveztek, a kőolajipar államosítása óta zászlók és programok nélkül maradtak, feltartóztathatatlan romlásnak indultak, és kis csoportokra töredeztek. Ezek a csoportok, restaurációs nosztalgiától hajtva olyan kalandokba bocsátkoztak, mint az államcsíny és a gazdasági szabotázs, napjainkban tehetetlenül üvöltöznek a tömegkommunikáción keresztül a külföldről indított kampányok erőtlen szócsöveiként.
A politikai rendszer válsága teljes egészében átjárta a régi társadalmi struktúrát. Hugo Chávezzel az élen új forradalmi vezérkar vette kézbe az ország irányítását. Venezuela az átmenet útjára lépett.
A történelmi jelentőségű átmeneti folyamat első szakaszának feladata az volt, hogy egy, az alkotmányos folyamaton alapuló, a nép részvételével és főszerepével fenntartott demokrácia kialakításán és megerősítésén keresztül új irányt szabjon az ország politikájának. A politikai siker lehetővé tette, és egyúttal megerősítette egy új, a természeti erőforrások fölötti teljes nemzeti önrendelkezés bevezetését és a bevétel progresszív elosztási rendszerének kialakítását, új szociálpolitika alkalmazására irányuló gazdaságpolitika létrehozását, a lakosság elszegényedésének megállítását és életminőségének fenntartható növelését.
A venezuelai járadékos kapitalista rendszer függőben hagyott olyan feladatokat, melyeket más kapitalista társadalmak már történelmileg elvégeztek. Többek között a vidéknek az agrárforradalmak által véghez vitt kapitalista fejlődését, ami alapvető fontosságú volt a belső piac és az ipari forradalmak kialakulása szempontjából. A mi gazdaságunk sérülékenysége abból ered, hogy a gazdaság monoexportőr jellegű, a külföldről származó járadékoktól függ, és nagymértékű a legelemibb létfenntartási eszközök importja.
Az 1999-es Alkotmányozó Nemzetgyűlés és a forradalmi demokrácia
Az 1998 decemberi választások reprezentálta népi győzelem Venezuela gazdasági, politikai és társadalmi életében lezajlott előre- és visszalépések történelmi időszakát zárta le. A magából már többet adni képtelen, teljesen kimerült rendszer időszerű mély változásainak bevezetőjéül szolgáló 1989 februári véres események, az 1992-es felkelések és több más, országszerte lejátszódott harc időszakát. Az Hugo Chávez elnök vezetésével elért győzelem megnyitotta a mindinkább elszegényedő, a régi politikai osztályból és intézményeiből egyre kiábrándultabb néprétegek körében meglévő hatalmas - és évtizedeken át elnyomott - energiák előtt a zsilipeket. Az Alkotmányozó Gyűlést azzal a céllal hívták össze, hogy dolgozza ki és hagyja jóvá az új alkotmányt. Hatékony eszköz volt arra, hogy békés úton demokratikus csatornába terelje a nép hatalmas energiáját. Egy részvételi és a nép főszerepét biztosító demokrácia puszta tervezése a legkülönbözőbb társadalmi erőket csoportosította, melyek azonnal új és különböző szervezeti formák kialakítását kezdeményezték, ezek jelentik ma a venezuelai népi mozgalom legfőbb jellemzőit; a mozgalom a politikai tudat növekvő fejlődésének eredménye.
A folyamat akkor mélyült el és vált hangsúlyosabbá, amikor a bolivári alkotmánnyal harmonizálni kívánták az újraigazított törvényhozást. Ez volt az első konkrét eredménye az alkotmányozási folyamatnak, amely valójában már az 1998-as választási kampány során megkezdődött. Mint az várható volt, a jóváhagyott törvények, különös tekintettel a Szénhidrogénekről szóló törvényre és a Földtörvényre, a katonai, a vállalkozói szektorban meg a korrumpálódott szakszervezeti bürokráciában és - főleg a fővárosban - a középosztály szektoraiban bázissal rendelkező koalíciós erők élénk reakcióját váltották ki. A koalíció eredményei és az államcsínyben kifejeződő, rövid életű diktatúrája pirruszi győzelmek voltak. A világ meglepetésére a népi erők gyors, tömeges, országos reakciója a Nemzeti Fegyveres Erők forradalmi és haladó erőivel közösen megoldották a helyzetet, és kialakítják Venezuela demokratikus és forradalmi folyamatának követendő útját.
Ahogy a politikai folyamatokban történni szokott, amikor nyílt harc folyik az államhatalomért, nem késlekednek új konfliktusok előidézésével. Rövidesen erre került sor az ország gazdasági összeomlását, a társadalom kaotikussá válását és a „bukott állam" felmutatását kiprovokálni szándékozó, a kőolajiparban előidézett szabotázsok segítségével, amelyekkel a külföldi beavatkozást akarták igazolni. De ez alkalommal a munkások, a nép és a fegyveres erők még egyöntetűbb és tömegesebb ellenállásába ütköztek. Nem voltak ritkák a későbbi destabilizációs kísérletek sem, de ezek, az Egyesült Államok kormányának - amely mindent megtett a világ más régióiban is az ilyen rendszerek megbuktatásáért - makacs pénzügyi és politikai támogatása ellenére idővel egyre gyengébbeknek mutatkoztak. A 2004-es jóváhagyó népszavazást megerősítő 2006-os újabb választási győzelem eredménye nyomán sikerült jelentősen előrelépni a politikai egyensúly elérése terén.
Az OPEC keretein belüli fegyelem tiszteletben tartása, a külföldi konzorciumokkal szembeni nemzeti jellegű politikával és a nemzeti önrendelkezés helyreállításával együtt megvalósított sikeres kőolaj-politika volt a kulcsa annak, hogy a gazdaság is növekedésnek indult.
A bevétel elosztási rendszerének segítségével csökkenteni lehetett az évtizedek alatt felhalmozódott és a neoliberális politika nyomán jelentőssé vált szegénység mértékét. Az új elosztási politika lehetővé tette, hogy tovább haladjunk a társadalmi egyensúly elérése felé vezető úton, de a szegénység leküzdéséhez még évekig tartó gazdasági növekedésre és politikai stabilitásra van szükség.
Az önrendelkezésünk korlátozás nélküli védelmére, az ENSZ, az Amerikai Államok Szervezete és a Nemzetközi Jog feltétel nélküli alapelveire támaszkodó sikeres külpolitika lehetővé tette, hogy a már meglévő külkapcsolatainkat az országok jelentős részével megerősítsük, és hogy új, főleg dél-amerikai országokkal bővítsük is azokat. Ezeknek a sikereknek a hatására a latin-amerikai és a karibi országok régiójának több államában egy új, valóban demokratikus és autonóm folyamat indult el. Ez kedvezett az integrációs politika kibontakozásának, amely az együttműködés, a szolidaritás és az önrendelkezés tiszteletben tartására épült, ellentétben az olyan imperialista formulákkal, mint a „kereskedelmi szabadság” vagy egy „darwinista" elvű verseny, az Egyesült Államok egyeduralma alatt. Ez a bolivári típusú integrációs politika gyakorlatilag az ALBA sikereiben fejeződött ki, és a neoliberális egyeduralom idején született szervezetek új utak keresésére irányuló tevékenységében, ahogyan azt a Mercosur esete is példázza.
Így a történelmileg rövidnek tekinthető nyolc év alatt - az ellenállás, a belső ügynökök és a régió más ügynökeinek részvételével végrehajtott ellenforradalmi akciók ellenére is - hazánkban gyökeres demokratikus változások történtek.
Hol tartunk most forradalmi utunkon, mi erőfeszítéseink végső célja, mi is a 21. századi szocializmus, és hogyan valósítjuk meg?
Több és különböző válasz adható ezekre a kérdésekre. Sőt, az előrehaladás és az eredmények újabb kérdéseket vetnek fel. Ezért nem lehet minden kérdést egyszeri módon és örök érvényűén megválaszolni. Ha megtennénk, olyan hibát követnénk el, mint a múltban, régebbi kísérletek vagy a venezuelai forradalmi mozgalom kísérletei során, melyeket minden szemszögből és érdekcsoportból súlyos kritikával illettek, és amelyeknek következményeit jól ismerjük.
Hol tartunk most forradalmi utunkon?
Kétség nem férhet hozzá, előre léptünk. De a még kapitalista gazdaságnak éppen ebből a járadékos jellegéből fakadóan történelmünknek erre az új időszakára nagy kihívást jelentő, öröklött feladataink maradtak. Ezeket az alapvető kérdéseket a következő fejezetben tanulmányozzuk.
Gazdasági terület
A belső piac kérdése
Egy ország gazdasági fejlődése ipari fejlődésének függvénye. Az ipari fejlődést a lakosság szükségletei határozzák meg, amelyeket a rendelkezésre álló lehetőségek mellett a fogyasztás alakít. De ezeknek a szükségleteknek a kielégítése - a legelemibbektől kezdve, mint a megfelelő élelmezés, az egészségügyi ellátás, a lakhatás, az oktatás és a méltó munka kérdése - a gazdagság progresszív elosztási rendszerétől függ. A történelmi tapasztalat azt mutatja, a belső piac nemcsak a lakosságnak a pozitív elosztási rendszer által megkönnyíteti közvetlen fogyasztásától függ, hanem az ipari fogyasztástól is.
A mezőgazdaság kérdése
Az úgynevezett fejlett országokban lezajlott kapitalista fejlődés számára az egyik első kihívás éppen az volt, hogy bővítsék a belső piacot mint az ipar bővítésének szükséges feltételét. Ez oldotta meg a vidék átalakítását: a szinte még nem létező ipari fogyasztással a vidéket az ipari termékek nagy mennyiségű fogyasztói piacává változtatta. Az agrárforradalom - alapjában véve az ipari fellendülés érdekében - a nemzeti piac terjeszkedésének legfőbb tényezője lett. A mezőgazdaság gépesítése, a vegyszerek és a petrokémia használata, az energiafelhasználás, az öntözési rendszerek, az utak és a vasutak építése csakúgy, mint a pénzügyi lehetőségekhez, való könnyebb hozzáférés egyidejűleg több jelenséget váltott ki: erőteljes igény mutatkozott az ipari termékekre, ami ugyanakkor új igényeket támasztott. A vidéken nagyobb termelékenységre, ezzel együtt a városokban az ipari fejlődéshez az olcsó munkaerő „liberalizálására" volt szükség. A folyamatok egymást erősítették.
Venezuela esetében, ahogy azt már korábban elemeztük, a vidék átalakítása terén, a gépesítésben és a talaj termékenyebbé tétele érdekében történt előrelépések ellenére nagyon korlátozott volt a fejlődés. A silózás, a szállítás, az elosztás és az agráripari feldolgozás kérdése megoldatlan maradt, ami monopóliumoknak és új élősködő formáknak engedett teret. Közvetlenül érintette ez a lakosságot, mivel magas élelmiszerárakat jelentett, mert a mezőgazdaságunk alacsony termésátlagából eredő költségeket meg kellett fizetniük a termelőknek, ami visszavetette az alapvető termékek hozamát. A mezőgazdasági iparon át történő mezőgazdasági termelőláncolat kérdésének helyes kezelése nem többet és nem kevesebbet jelent, mint közelíteni egymáshoz a várost és a vidéket, megszüntetni az őket elválasztó rést, és hozzájárulni napjaink jellemző, hatalmas területi egyenlőtlenségének feloldásához.
Ehhez kapcsolódik a földtulajdon és a munkaszervezés problémája is. Az előbbivel kapcsolatban a puszta földosztás politikája - amivé a hatvanas évek agrárreformja vált, és hektármilliók felvásárlását eredményezte - nyomán az állam lett az ország legnagyobb földbirtokosa, a parasztok pedig olyan birtokleveleket kaptak, amelyek megtiltották a földtulajdon átruházását. A tulajdon így az állam kezében maradt. Elvileg jogos intézkedés, de más, kiegészítő intézkedések - többek között például a piac biztosítása, technikai és pénzügyi támogatás - híján a földeket a parasztok elhagyták, és azok többségét nagyrészt új magánföldbirtokosok sajátították ki, és hasznot nem hajtó latifundiumok új formái jelentek meg. A másik probléma sokkal összetettebb, hiszen olyan szövetkezeti kultúráról van szó, mely meghaladja a saját kapacitás növekedését fékező kistulajdonosi és elszigetelt termelői mentalitást. A szövetkezeti kultúra nem akarja erőszakosan megszüntetni a kistulajdont, még kevésbé pártolja az erőszakos kollektivizálást. A szövetkezeti egyesülésnek természeténél fogva önkéntes jellegűnek kell lennie. Az ennél fejlettebb szervezeti és tulajdonformák a vidéki termelők közötti közösségi kultúra tapasztalatából és fejlődéséből alakulhatnak ki.
Tehát a belső piac kérdése és a fejlődését béklyózó agrárprobléma kétségkívül elsőleges fontosságú a venezuelai forradalmi folyamat új szakaszában. A mezőgazdasági határok helyreállítására és a növekedésükre kidolgozott tervek terén megtett erőfeszítések, valamint az elért sikerek azt mutatják, jó irányban haladunk.
(Folytatjuk)