Fidel Castro, a kubai forradalom történelmi vezetője, a Havannai Egyetemre való felvételének 70. évfordulója alkalmából szervezett rendezvény kapcsán üzenetet küldött az Egyetemi Hallgatók Szövetségének.

Kedves elvtársak,

A kötelezettségeim – amelyeket akkor vállaltam magamra, amikor 1945. szeptember 4-én, 70 évvel ezelőtt beléptem az egyetem kapuján – teljesítéséhez szükséges időt és erőfeszítéseket lehetetlenné tevő egészségügyi problémáim miatt 2006-ban lemondtam hivatalos tisztségeimről.

Nem egy munkás fia voltam, nem szenvedtem hiányt egy viszonylag kényelmes élethez szükséges az anyagi vagy társadalmi javakban; azt kell mondanom, hogy csoda, hogy megmenekültem a meggazdagodástól. Sok évvel később, egy gazdagabb és kétségtelenül nagyon tehetős amerikai állampolgár, akinek közel százmilliárd dollárja van, kijelentette – az egyik hírügynökség múlt csütörtökön, január 22-én leközölt cikke szerint –, hogy a javak termelésének és elosztásának jelenleg uralkodó rendszere generációról generációra gazdaggá teszi a szegényeket.

Az ókori Görögország óta, majdnem 3000 éve, a görögök, anélkül, hogy túl messzire mentek volna, majdnem minden területen kiemelkedőt alkottak: a fizikában, a matematikában, a filozófiában, az építészetben, a művészetekben, a tudományban, a politikában, a csillagászatban és az emberi tudás más ágaiban. Azonban Görögország olyan hely volt, ahol rabszolgák végezték a legnehezebb munkákat a földeken és a városokban, miközben az oligarchia az írással és a filozofálással foglalkozott. Az első utópiát pontosan nekik írták.

Ha jól megnézzük ennek az ismert, globalizált és nagyon rosszul felosztott Föld bolygónak a realitásait, akkor azt látjuk, hogy minden ismert létfontosságú erőforrás történelmi tényezők alapján van elosztva: egyeseknek kevesebb van, mint amennyire szükségük van, másoknak viszont olyan sok van, hogy nem tudják, hogy mit kezdjenek vele. Most a nagy háborús fenyegetettség és veszély közepette a pénzügyi források és a társadalom által megtermelt javak újraosztásában káosz uralkodik. A világ népessége megnőtt, 1800 és 2015 között egyről hétmilliárd főre. El lehet látni így egy ilyen növekedő népességet a következő száz évben, és kielégíteni az élelmiszer-, egészségügyi, víz- és lakásigényeit, függetlenül attól, hogy milyen tudományos haladás következik be?

Nos, de félretéve ezeket az aggasztó problémákat, elképesztő arra gondolni, hogy a Havannai Egyetem azokban a napokban, amikor beléptem ennek a szeretett és nagy tekintélyű intézménynek a kapuin majdnem háromnegyed évszázaddal ezelőtt, az egyetlen ilyen iskola volt Kubában.

Természetesen, diáktársak és a professzorok, emlékeznünk kell rá, hogy ma már nem ez az egyetlen, hanem több mint ötven felsőoktatási intézmény működik szerte az országban.

Amikor meghívtatok engem, hogy vegyek részt az egyetemre való felvételem 70.évfordulójáról való megemlékezés megnyitóján, amiről meglepetten értesültem akkoriban, amikor nagyon sokat foglalkoztam olyan kérdésekkel, amelyekben talán még mindig viszonylag hasznavehető vagyok, úgy döntöttem, hogy szünetet tartok, és néhány órát azoknak az éveknek a felidézésével töltök.

Elöntenek az elmúlt 70 év emlékei. Valójában, elvtársak és elvtársnők, ha ma annyi idősen újra beiratkozhatnék, ahogyan ezt néhányan kérdezték tőlem, habozás nélkül azt válaszolnám, hogy természettudományos tanulmányokat folytatnék. Azt mondanám, mint Guayasamín: Hagyjatok nekem egy meggyújtandó fényt.

Azokban az években, amikor már hatással volt rám Marx, többet és jobban értettem ezt a különös, összetett világot, amelyben élünk. Talán voltak még illúzióim a burzsoáziával kapcsolatban, amelynek csápjai sok diákot összezavartak, amikor azoknak több volt a lelkesedésük, mint a tapasztalatuk. De ez a téma a végtelenségig nyúlna.

A forradalmi tett másik lángelméje a kommunista párt alapítója, Lenin volt. Így a Moncada-tárgyaláson, amikor megengedték, hogy jelen legyek, bár ilyen csak egyszer volt, egy másodpercig sem tétováztam a bírák és a Batista-rezsim több tucat magas rangú tisztviselője előtt azt mondani, hogy olvassuk Lenint.

Nem beszéltünk Mao Ce-tungról, mivel a hasonló elvek által vezérelt szocialista forradalom Kínában még nem ért véget.

Mindazonáltal továbbra is úgy tartom, hogy a forradalmi eszméknek mindig figyelniük az emberiség bővülő tudására. A természet arra tanít minket, hogy több milliárd fényév múlhat el, és az élet minden formája folyamatosan ki van szolgáltatva az anyag és a sugárzás hihetetlen kombinációjának.

Kuba és az Egyesült Államok elnökeinek személyes üdvözlésére Nelson Mandela, az apartheid elleni küzdelem kivételes és példamutató harcosának temetésén került sor, aki összebarátkozott Obamával.

Elég csak jeleznünk, hogy akkorra sok év telt el azóta, mióta a kubai katonák döntő csapást mértek a rasszista dél-afrikai hadseregre, amelyet egy olyan gazdag burzsoázia irányított, ami bővelkedett a gazdasági forrásokban. Ez egy olyan konfliktus története, amit még meg kell írni. Dél-Afrikát, a kontinens legtöbb pénzügyi forrással rendelkező kormányát Izrael rasszista állama ellátta atomfegyverekkel. Ez egy Izrael és Ronald Reagan elnök közötti megállapodás eredményeként történt így, aki engedélyezte az ilyen fegyverek használatához szükséges eszközök szállítását, hogy azokkal támadják az Angolai Népköztársaságot az azt megszállni akaró rasszista csapatokkal szemben védő kubai és angolai katonákat.

Így nem kerülhetett sor béketárgyalásokra addig, amíg Angolát az apartheid erők, az afrikai kontinens legjobban képzett és felszerelt hadserege, támadták.

Egy ilyen helyzetben nem volt a legcsekélyebb lehetőség sem békés megoldásra. Az Angolai Népköztársaság megsemmisítésére tett folyamatos kísérletek, az, hogy a legfelszereltebb és legjobban képzett hadsereg erejével ki akarták véreztetni azt, vezetett ahhoz a kubai döntéshez, hogy messze visszhangzó csapást mérjünk a rasszistákra Cuito Cuanavalénál, az egykori NATO-bázisnál, amelyet Dél-Afrika mindenáron el akart foglalni.

Ez az erős ország arra kényszerült, hogy béketárgyalásokba bocsátkozzon Angola katonai megszállás befejezéséről, és az apartheid megszüntetéséről Dél-Afrikában.

Az afrikai kontinens megszabadult az atomfegyverektől. Kuba egy másodpercre kénytelen volt szembenézni egy atomtámadás fenyegetésével.

A kubai internacionalista harcosok büszkén hagyták el Afrikát.

Aztán Kuba túlélte a békeidőben meghirdetett különleges időszakot, ami immáron több mint húsz éve tart, anélkül, hogy kitűzte volna a fehér zászlót, amit soha sem tettünk, és soha nem is fogunk megtenni.

Kuba sok barátja ismeri népünk példamutató magatartását, és röviden elmondom nekik alapvető álláspontomat.

Nem bízom az Egyesült Államok politikájában, és nem váltottam egyetlen szót sem velük, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy elutasítanám a konfliktusok vagy háborús fenyegetések békés megoldását. A béke védelme mindannyiunk kötelessége. Bármilyen tárgyalásos, békés megoldást az Egyesült Államok és más népek, vagy bármilyen latin-amerikai nép között, amely nem von maga után erőszakot vagy erőszak alkalmazását, a nemzetközi elveknek és normáknak megfelelően kell tető alá hozni.

Mindig is védeni fogjuk a világ összes népének együttműködését és barátságát, és ez politikai ellenfeleinkre is érvényes. És ez az, amit mindenki számára megkövetelünk.

Kuba elnöke a Nemzetgyűlés és a Kubai Kommunista Párt által ráruházott jogoknak és rátermettségének megfelelő álló megfelelő lépéseket tett.

A komoly veszélyeknek, amelyek ma az emberiséget fenyegetik, át kell adniuk a helyüket olyan normáknak, amelyek összhangban vannak az emberi méltósággal. Egyetlen ország sem utasíthatja el az ilyen jogokat.

Én ebben a szellemben harcoltam, és ebben is folytatom a harcot az utolsó leheletemig.

Fidel Castro Ruz

2015. január 26.,12:35

Fordította: Latin-Amerika Társaság