1991-ben Nelson Mandela Kubába utazott, hogy megköszönje Fidel Castrónak és a kubai népnek a dél-afrikai apartheid és gyarmatosítás elleni harcban nyújtott segítségüket. „Az agresszív apartheid erők döntő veresége [Angolában] szétzúzta a fehér elnyomók legyőzhetetlenségének mítoszát” – mondta Mandela. „Az apartheid hadsereg veresége ösztönzőleg hatott a Dél-Afrikában küzdő emberekre.” Az alábbiakban beszédjének részleteit olvashatjátok.
Nelson Mandela:
Azért jöttünk ma ide, hogy elismerjük hatalmas adósságunkat a kubai népnek. Melyik másik ország rendelkezik még az önzetlenség olyan hagyományával, mint amit Kuba mutatott Afrika népei iránt? Hány országnak váltak hasznára a kubai egészségügyi és oktatási szakemberek? Hány ilyen önkéntes van most is Afrikában? Melyik ország, amelynek segítségre volt szüksége Kubától, és nem kapta meg azt? Hány az imperializmus által fenyegetett vagy a szabadságáért harcoló ország számolhat Kuba támogatásával?
Még börtönben voltam, amikor először hallottam arról a nagyarányú segítségről, amelyet a kubai internacionalista erők biztosítottak Angola népének. A segítségnyújtás olyan mértékű volt, hogy azt nehezen hittük el, amikor az angolaiakat a dél-afrikai erők, a CIA által pénzelt FALA [Fegyveres Erők Angola Felszabadításáért], zsoldosok, az UNITA [Nemzeti Egység Angola Teljes Függetlenségéért] és Zaire 1975-ben együtt támadták.
Mi, Afrikában általában olyan országok áldozatává szoktunk válni, amelyek el akarják venni tőlünk a területeinket vagy meg akarják dönteni szuverenitásunkat. Az afrikai történelemben példátlan, hogy egy másik nép így kiálljon egyikünk mellett. Elismerjük azt is, hogy az a tett, amit a kubai tömegek véghezvittek, illetve azok, akik harcoltak és meghaltak Angolában, csupán kis része azoknak, akik önkéntesként menni akartak. A kubai internacionalizmus nem csupán egy szó, de olyasvalami, amit gyakorlatba is ültettek az emberiség nagy részének javára. Tudjuk, hogy a kubai erők készek voltak visszavonulni, miután visszaverték az 1975-ös inváziót, de Pretoria folyamatos agressziója nem tette ezt lehetővé számukra. Ottani jelenlétetek, és az erősítés, amit a Cuito Cuanavale-i csatába küldtetek, történelmi jelentőségű. A rasszista hadsereg Cuito Cuanavalénál elszenvedett döntő veresége győzelem volt egész Afrika számára. A Cuito Cuanavalénál aratott győzelem tette lehetővé Angola számára, hogy békére leljen, és megalapozza saját szuverenitását. A rasszista hadsereg veresége tette lehetővé Namíbia népének, hogy elnyerjék függetlenségüket.
Az agresszív apartheid erők döntő veresége szétzúzta a fehér elnyomók legyőzhetetlenségének mítoszát. Az apartheid hadsereg legyőzése ösztönzőleg hatott a dél-afrikai emberek küzdelmére. A Cuito Cuanavale-i vereség nélkül szervezetünket nem legalizálták volna. A rasszista hadsereg Cuito Cuanavale-i legyőzése tette lehetővé számomra azt, hogy ma itt lehetek veletek. Cuito Cuanavale választóvonalat jelent a Dél-Afrika felszabadításáért folytatott küzdelemben. Cuito Cuanavale fontos lépés abban a küzdelemben, amelynek célja a kontinens és országunk megszabadítása volt az apartheid csapásától.
Az apartheid nem tegnap kezdődött. A rasszista fehér uralom eredete három és fél évszázadra nyúlik vissza, oda, amikor az első fehér gyarmatosítók elkezdték megosztani és végül legyőzték a khoi-khoi, a san és más afrikai népeket, országunk eredeti lakóit. Ez a hódítási folyamat, a kezdettől fogva egy sor ellenállási háborút idézett elő, amelyek a mi nemzeti felszabadító küzdelmünk forrásai. A nagy hátrányból való harcolva, az afrikai népek megpróbálták megvédeni a földjeiket, de a gyarmatosító agresszorok anyagi háttere és tűzereje legyőzte a megosztott királyságokat és törzsi vezetőket. Az ellenállás hagyománya ma is él, és ösztönzést jelent a mi küzdelmünkhöz…
Az ANC megalapítása az első lépés volt egy új dél-afrikai állam létrehozásában. Idővel, ez az elképzelés 36 évvel ezelőtt a Szabadság Chartában fejeződött ki egyértelműen, amelyben kimondták, hogy Dél-Afrika mindenkié, aki ott él, a feketéké ugyanúgy, mint a fehéreké. Ez egyrészt a rasszista állam egyértelmű elutasításán alapult, másrészt annak megerősítésén, hogy az egyetlen alternatíva, ami elfogadható az, hogy a rasszizmust és annak struktúráit végre leromboljuk.
Közismert, hogy az állam válasza legitim demokratikus követeléseinkre többek között az volt, hogy árulással vádolták a vezetőinket, és az 1970-es években népünket válogatás nélkül mészárolták. Ezek a tények, és szervezetünk betiltása nem hagyott nekünk más utat, mint azt, amit bármelyik más önbecsüléssel rendelkező nép követne, így Kuba is, vagyis hogy fegyveresen felkelünk, hogy visszavegyük országunkat a rasszisták kezéből.
Meg kell említenem, hogy amikor fegyvert fogtunk, számos nyugati kormánytól kértünk segítséget, és minden esetben csak a legalacsonyabb rangú tisztviselőkkel tudtunk tárgyalni. Amikor Kubába látogattunk a legmagasabb szinteken fogadtak bennünket, és azonnal felajánlottak nekünk mindent, amit kértünk, és amire szükségünk volt.
Ez volt az első tapasztalatunk a kubai internacionalizmussal. Még akkor is, amikor fegyverhez nyúltunk, nem ez volt, amit mindenképpen szerettünk volna. Az apartheid rezsim kényszerített minket a fegyveres felkelésre. Mi mindig is leginkább békés megoldást szerettünk volna az apartheid problémájára. Népünk összetett küzdelme az országban, illetve a fokozódó nemzetközi harc az apartheid ellen az 1980-as években tette lehetővé, hogy tárgyalásos megoldást találjunk a konfliktusra. A Cuito Cuanavalénál elszenvedett döntő vereség megváltoztatta a térségbeli erők helyzetét, és csökkentette a pretoriai rezsim képességét szomszédai destabilizálására (…).
Ennek fényében értékeljük nagyon nagyra a Kubával való barátságunkat. Amikor, Fidel elvtárs tegnap azt mondta, hogy a mi ügyünk a ti ügyetek, tudom, hogy ez az érzés a szívetek mélyéből fakad, és minden forradalmi személy osztja ezt Kubában.
(Taps)
Forrás: Democracy Now!
Fordította: Latin-Amerika Társaság