Fidel Castro Kuba katonai részvételéről az afrikai nemzeti felszabadítási harcokban (Részlet Ignacio Ramonet: Fidel Castro. Biographie à deux voix (Fidel Castro. Életrajz két hangon) c. könyvéből, Fayard/Galilée, Párizs, 2006. 15. fejezet: Kuba és Afrika, 281-335.9)

Che Guevara halála után Kuba nem adta fel azt a törekvését, hogy elkötelezze magát más, leigázott népek oldalán, és segítse felszabadító harcukat. Ilyen kötelezettségvállalásra nemcsak Latin-Amerikában, Salvadorban, Guatemalában és Nicaraguában került sor, hanem Afrikában is. A világban kevesen tudják, hogy Kuba és a kubai harcosok az afrikai országok gyarmati függetlenségi harcaiból is kivették a részüket. 

Ez egy fontos téma. Már Che kapcsán szóba került, de azt gondolom, valóban, Kuba szolidaritása az afrikai népekkel nem eléggé ismert tény. Történelmünk e fejezete már csak azért is fontos, mert több százezer nő és férfi – kubai internacionalisták – áldozatáról van szó, akik példát jelentenek az új generációk számára. Gyakran arról is megfeledkezünk, hogy Európa imperialista és neokolonialista módszerekkel kirabolta Afrikát, amit 1950 és 1990 között a NATO és az USA teljes mértékben jóváhagyott. 

A volt algériai elnök, Ahmed Ben Bella egyszer azt mondta nekem1, hogy Kuba a forradalmi győzelem napjától kezdve segítségére sietett az algériai harcosoknak, akik ekkor még országuk függetlenségéért harcoltak. Ön egyetért ezzel? 

Természetesen, már utaltam is rá. Az 1959. januári győzelmünk után az imperializmus a nép érdekében meghozott intézkedéseinken felháborodva nem engedte, hogy a kubai nép letehesse kezéből a fegyvert. Sok honfitársunk ekkor határozta el, hogy Kubában vagy máshol életét adja a forradalomért. Ezért aztán két évvel a győzelmünk után, 1961-et követően, amikor az algériai nép bátran harcolt függetlenségéért, egy kubai hajó fegyvereket szállított az algériai felkelőknek. Hazafelé jövet magával hozott több mint száz árván maradt gyermeket és sok háborús sebesültet. Hadd nyissak itt egy zárójelet: eszembe jutott egy másik esemény, amit mindenképp szeretnék megemlíteni. Néhány évvel később, 1978-ban ugyanez játszódott le, amikor Angola déli részéről, a cassignai megmészárlás2 elől menekülő namíbiaiak – főként gyerekek – érkeztek Kubába. És képzelje, Namíbia jelenlegi kubai nagykövete [2005. decemberében] egyike volt azoknak a gyerekeknek, akiket akkor meggyógyítottunk. 

Nem tudtam a cassignai eseményekről. Röviden ismertetné?

Erre Angola déli részén került sor. Fontos megemlíteni, hogy egy elszántan harcoló kubai ezred védelmezte Angola déli határát Cassigna, a namíbiai menekültek központja közelében. A kubai erők bátran haladtak előre, hogy szembeszálljanak a dél-afrikai ejtőernyősökkel, akik harci repülőkről lőtték a civil lakosságot. A mieink az ellenséges légierő tüze alatt, szinte védelem nélkül haladtak előre, egészen addig a pontig, ahol háborítatlanul folyt a civilek, nők, öregek és gyermekek mészárlása. Állandó bombázások alatt haladtak előre húsz-harminc kilométert. Emberveszteség szempontjából ez volt a legköltségesebb akciónk ebben a háborúban. De az öldöklést megállítottuk, s több száz gyermeket és sebesültet fogadtunk be Kubába. A gyerekek alap- és középfokú oktatásban részesültek, sokan közülük egyetemi diplomát is szereztek. De nem akarok hosszan időzni ennél a témánál, hiszen Algériáról beszélgetünk. Meg kell azonban említenem, hogy a dél-afrikai banditák még éveken át követtek el hasonló atrocitásokat Angolában. 1978-ban azonban vissza kellett vonulniuk erőink elől, egészen a namíbiai határig. 

Visszatérve Algériára, egy hajót említett…

Igen, arról a hajóról beszéltem, amelyik fegyvereket szállított a francia hadsereggel harcoló algériai felkelőknek. A franciáknak ott volt a hátország – Algéria szinte látható a Földközi-tenger szemközti partjáról –, míg a felkelők csak saját erejükre számíthattak. Az általunk küldött fegyverrakomány ágyúkból, 500 mm-es gránátokból és rengeteg lőszerből állt. Kegyetlen harc volt, nem tudjuk, hány százezer algériai életébe került. Nemrég az algériaiak felemlegették, hogy negyven évvel a konfliktus után a franciák még mindig nem bocsátották  rendelkezésükre az aknamezők térképeit azokról a területekről, ahol több millió akna is lehet. Azt is hozzá kell tennem, hogy 1961-ben, amikor az imperialista agyelszívás következtében csak háromezer orvosunk maradt, sok kubai orvost is küldtünk az algériai nép megsegítésére. Ez volt a rendkívüli orvosi együttműködés kezdete Kuba és a harmadik világ országai között. 

Kuba mára amolyan orvosi nagyhatalom lett.

Nem tudom, megfelelő-e a kifejezés. Azt mondhatom Önnek, hogy jelenleg hetvenezer orvosunk van, és még huszonötezren folytatnak hazánkban orvosi tanulmányokat. Az emberiség történetében – és ezt hangsúlyoznom kell – ezzel különleges helyet töltünk be. Nem tudom, a többiek mihez fognak majd, mert északi szomszédunk [az Egyesült Államok] nemzetközi katasztrófa esetén csak helikoptereket tud küldeni. Nem tudnának orvosokat küldeni, mert nincs elég szakemberük ahhoz, hogy a világban felmerülő problémákat megoldják. De nincs jobb helyzetben Európa sem, amely pedig az emberi jogok vezető hatalmának tartja magát. Mindössze száz orvost tudnak Afrikába küldeni, ahol több mint harmincmillió HIV-vírussal fertőzött beteg szorul segítségre. A járvány leküzdéséhez annyi orvosra volna szükség, ahányan az Henry Reeve3 kontingenshez tartoznak, és ezek az orvosok Kubában szereztek diplomát. Úgy vélem, tíz év múlva több mint százezer orvosunk lesz, és valószínűleg másik százezer külföldi orvost fogunk képezni Kubában. A világon nálunk tanul a legtöbb orvos. Azt hiszem, tízszer annyian végeznek nálunk, mint az Egyesült Államokban, abban az országban, amelyik 1959-ben praktizáló orvosaink nagy részét elcsábította tőlünk. Ez a mi válaszunk.

2005 szeptemberében, azok után, hogy a Katrina hurrikán a földdel tette egyenlővé New Orleans városát, Ön felajánlotta Kuba orvosi segítségét az USA részére. 

Így van. Felajánlottuk 1610 orvos segítségét, a második hurrikán érkezte előtt pedig még többet. Sok életet meg tudtak volna menteni. Az amerikai kormány azonban büszkeségből hagyta, hogy az emberek a házak vagy a kórházak tetején haljanak meg, ahonnan senki sem evakuálta őket, vagy stadionokban és menhelyeken, ahol rengeteg idős emberen eutanáziát hajtottak végre, nehogy a fulladást kelljen választaniuk. Ez az az ország, amelyik az emberi jogok védelmezőjének mondja magát, ugyanaz, ismétlem, amelyik 1959-ben elcsábította tőlünk az orvosainkat, és amikor a leginkább szüksége lett volna rájuk, akkor hiányoztak neki a medikusok. Az USA-ban több millió afro-amerikai bevándorló él, és több tízmillió embernek nem jut egészségügyi ellátás. Itt, Kubában az egészségügyi ellátás állampolgári jog, tekintet nélkül arra, kinek mi a véleménye egy adott politikai kérdésről. Itt senkinek nem kell megmondania, támogatja-e a blokádot vagy sem. Ilyen kérdést soha, egyetlen betegnek sem teszünk fel, és a jövőben sem fogunk!

Jelenleg a külföldön praktizáló harmincezer kubai orvos mellett még negyvenezer dolgozik idehaza, és rendelkezésünkre állnak a nép ellátásához szükséges kórházi létesítmények és rendelőintézetek is. Még a „különleges időszakban”4 is sikerült a mai szintre csökkentenünk a gyermekszegénységet, megnövelve ezzel a várható élettartamot. Az egészségügyi ellátás azóta folyamatosan fejlődik, és rövid idő alatt szeretnénk elérni, hogy a várható élettartam nyolcvan évre tolódjon ki. A jelenlegi 0,07%-os HIV-fertőzöttségi indexszel a világ élvonalába tartozunk. Jóllehet még számos problémát kell megoldanunk, a sorban minket követő ország indexe nyolcszor akkorra, mint a miénk. 

Nemrég Guatemalába, illetve a kasmíri földrengés után Pakisztánba küldtek orvosokat, így van? 

Igen, hétszáz orvost küldtünk Guatemalába a Henry Revee kontingensből, akik csatlakoztak a helyszínen lévő háromszáz társukhoz, ami összesen ezer orvost jelent. Erre 2005 októberében a Stan ciklon következményei miatt volt szükség, amely az országot ért egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb természeti csapás, súlyosabb, mint amilyen a Mitch tornádó volt 1998-ban. Ez utóbbi volt az alapja a kubai integrált egészségügyi programoknak a harmadik világbeli országokkal való együttműködésben. Orvosaink hónapokon át dolgoztak nagyon nehéz földrajzi körülmények között a katasztrófa sújtotta guatemalai területeken. S nem ez volt az egyetlen hőstettük.

A Henry Reeve alakulat létrehozása után két hatalmas tragédia következett be: az említett guatemalai, illetve a 2005. október 8-i földrengés Pakisztánban. A haladéktalanul Pakisztánba küldött kubai orvosok fantasztikus hősiességről, önfeláldozásról és eredményességről tettek tanúbizonyságot, amellyel beírták nevüket a történelembe.

A kasmíri földrengés Pakisztánban arra hívja fel a figyelmet, hogy nem elég, ha a mentést végzőknek kutyáik és óriás daruik vannak. Sokkal fontosabb, hogy a földrengés után orvosok is rendelkezésre álljanak; az ilyen jellegű katasztrófák még inkább nélkülözhetetlenné teszik őket. Kasmírban, egy  hegyes, nehezen megközelíthető, több millió ember által lakott vidéken a földrengés nagyjából százezer életet követelt, és még többen sebesültek meg. Rengeteg volt a csonttörés, különösen a felső és alsó végtagokon. Nehéz ennél nagyobb katasztrófát és az ottani kormány harcánál nehezebb harcot elképzelni . A pakisztáni hatóságok a harmadik világ népeinek hagyományos kifosztói, a gazdag államok segítségét kérték. Gyakorlatilag hiába. A kubai orvosok viszont a helyszínre siettek és beírták magukat az emberi szolidaritás történetébe. Elnézést, hogy eltértem a fő tárgytól, de számomra ez különösen fontos téma.

Tudom, hogy Önt szenvedélyesen foglalkoztatja az orvoslás és a nemzetközi szolidaritás, de kanyarodjunk vissza mai témánkra. Az Algéria számára nyújtott kubai segítségről beszéltünk közvetlenül a forradalmat követő években.

Mondtam Önnek, hogy akkoriban, tehát 1961-ben harminc-negyven orvost küldtünk Algériába. Pontosan kellene tudnom a számukat. Az ország 1962 júniusában elnyert függetlensége után ismerkedtünk meg Ahmed Ben Bella elnökkel. Említettem, hogy New Yorkban, az ENSZ székhelyén tárgyalt Chevel. Aztán az októberi krízis előtti drámai napokban eljött Havannába meglátogatni bennünket. Egyenesen Washingtonból érkezett, ahol Kennedy elnökkel folytatott megbeszéléseket, és ahol más kérdések mellett szóba került a Kuba és az USA közötti rakéták ügye. Biztosított minket szolidaritásáról. Népünk lelkesen fogadta; harcos múltja közismert volt, csakúgy, mint az algériaiak hősies küzdelme és a francia gyarmatosítás feletti történelmi győzelmük is. 

Részt vettek kubai csapatok Algéria és Marokkó egymás ellen vívott 1963-as háborújában?

Igen, részt vettek. Az októberi krízis után egy évvel, 1963 őszén a Magreb-országokban váratlan események történtek. A Szahara-közeli Tindouf régióban a marokkói fegyveres erők az Egyesült Államok logisztikai támogatásával csapást akartak mérni a független Algériára, hogy megcsapolják a kivéreztetett ország természeti erőforrásait. Ez volt az első alkalom, hogy kubai seregek keltek át az óceánon. Húsz éjjellátóval felszerelt, modern páncélozott zászlóaljat küldtünk, amit a szovjetek a kubai védelem megszervezésére bocsátottak a rendelkezésünkre lövegekkel együtt. Több száz harcost küldtünk a helyszínre.5 Anélkül, hogy erre bárkitől engedélyt kértünk volna, átkeltünk az Atlanti-óceánon, hogy eleget tegyünk a testvéri algériai nép kérésének, amely súlyos vérveszteséget szenvedett egy félelmetes hatalom elleni harcban, s hogy segítsük megvédeni területét és természeti kincseit.

Önök, ugye, nagyon korán segítséget nyújtottak azoknak a felkelőknek, akik szembeszálltak az Afrikában utolsóként fennmaradt portugál gyarmati hatalommal?

Valóban. 1965 után vettük fel a kapcsolatot az angolai és a Bissau-guineai függetlenségi erőkkel. Elsősorban vezetők képzéséről, kiképzők és műszaki eszközök küldéséről volt szó. Bissau-Guinea portugál gyarmat volt. 1956 óta folyt a függetlenségi harc a PAIGC6 vezetésével, amelynek élén Amílcar Cabral állt. 1966-tól hatszáz kubai internacionalista, közöttük hetven orvos harcolt a felkelők soraiban. 1974 szeptemberében vívták ki végül függetlenségüket. 1965. júliusában a Zöld-foki szigetek, valamint São Tomé és Principe végérvényesen függetlenné váltak Portugáliától. Nagyjából ugyanebben az időben kemény harcok árán győzött Mozambikban a Felszabadító Front, felejthetetlen testvérünk, Samora Machel elvtárs vezetésével. A kitartó Robert Mugabe és más kitűnő vezetők irányításával Zimbabwe is kivívta függetlenségét, amelyet a harcok során gyakran szálltak meg dél-afrikai csapatok, akárcsak Mozambikot. Az utolsó portugál gyarmat csak 1999-ben nyerte el függetlenségét: Timorról van szó, amely Óceániában található, nagyon messze Kubától. Amikor felvettük a kapcsolatot a felkelőkkel, meg kell mondanom, Kuba maga sem volt könnyű helyzetben. De a „különleges időszakban” sem haboztunk kimutatni  szolidaritásunkat.

A volt Belga-Kongó esetében hogyan kezdődött a kubai együttműködés, aminek a betetőzése Che kongói tevékenysége volt?

Ne feledje, hogy Che Guevara akkor már több afrikai országban megfordult. Az ENSZ 1961. december 11-i közgyűlésén hevesen támadta a Kongó elleni amerikai-belga támadást. Emlékezetből idézem: „Minden szabad embernek a Kongó elleni bűntény megbosszulására kell készülnie.” Igyekeztem őt türelemre inteni és időt nyerni, amíg a feltételek adva lesznek Bolíviában. Egyenesen New Yorkból indulva, 1964. december végén Che kilenc afrikai országot keresett fel megtervezett körútja alkalmából. Eljutott Algériába, Egyiptomba, Maliba, Kongóba, Guineába, Ghánába, Dahomeyba – a ma Béninbe –, Tanzániába és Brazzaville-Kongóba. 1961. januárjában meggyilkolták a nagy kongói vezetőt, Patrice Lumumbát, aki a régió antikolonialista harcának mártírja lett. Chenek sikerült felkeresnie az összes nagy afrikai hazafit: Kwame Nkrumaht Accrában, Sékou Tourét Conakryban, Modibo Keitát Bamakóban és Massamba-Débat-t Brazzaville-ben. Algériában hosszan tárgyalt a portugál gyarmatok felszabadító mozgalmainak vezetőivel, az angolai Agosthino Netoval és Lucio Larával, illetve Amílcar Cabrallal, a nagy Bissau-guineai forradalmárral.

Ekkor történt, hogy Che úgy döntött, csatlakozik a kongói gerillákhoz?

Nem. Az első körútja után visszatért Kubába. Az afrikai helyzet nagyon érdekelte, és e történelmi jelentőségű körút és az afrikai vezetőkkel való találkozást követően még jobban figyelt a kontinens történéseire, de türelmetlenül várta, hogy Bolíviába utazhasson. Amint már említettem Önnek, ekkor javasoltam neki, hogy vigyen egy csapat elvtársat Afrikába. Az volt a küldetése, hogy támogassa a kelet-kongói mozgalmat. Ez kiemelt fontosságú feladat volt, ami ráadásul lehetővé tette számára, hogy még több tapasztalatot szerezzen, és új vezetőket képezzen ki. Che 1965. április 24-én érkezett meg egy csapat elvtárssal Kibamba környékére, Fizi mellé, Dél-Kivu tartományba, a Tanganyika tó partjára. A zónát a Kínában politikai és katonai kiképzésen részt vett Laurent-Désiré Kabila emberei őrizték. Abban az időben a kínaiak is segítették az afrikaiakat. Kabila a nancsingi katonai akadémián szerzett rövid idő alatt gyakorlatot, de csapata súlyos válságba került, és szétesett. 1964-től a belga és amerikai tisztek irányítása alatt harcoló, Dél-Afrikából, Rhodesiából, Németországból s máshonnan érkezett, harcedzett zsoldosok súlyos csapást mértek a gerillákra.

Önök küldtek Chenek erősítést?

Igen, 1965. júliusában, azaz épp három hónappal azután, hogy Che megérkezett Kongóba, a legjobb harcosainkból alakított, kb. kétszázötven fős csoportot küldtünk erősítés gyanánt Jorge Risquet elvtárs irányításával. Ebben az időben két Kongó létezett: a volt Belga-Kongó, a későbbi Zaire, aminek  fővárosa Kinshasa, valamint az egykori francia Kongó Brazzaville- fővárossal. A mi csapataink Brazzaville-be mentek. Massamba-Débat nemzeti kormányának védelmére küldtük őket, és megbízást kaptak arra, hogy szükség esetén Chenek is segítséget nyújtsanak, aki a másik Kongó keleti végeinél harcolt. Brazzaville-ben Risquet és emberei megkezdték a harcosok kiképzését más gerillák, különösen az Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom [MPLA7] számára is. Rövid idő alatt három hadoszlopot képeztek ki, amelyek Brazzaville-ből az angolai gerillákhoz vonultak be harcolni. Így aztán 1965 után tényleges együttműködést alakítottunk ki a kongói függetlenségi harc résztvevőivel, akárcsak Angolával és Cabindával, amely angolai terület volt. Ez azt jelentette, hogy kivettük részünket a vezetők kiképzéséből, s emellett anyagi eszközökkel is támogattuk a felszabadító háborút. 

A legismertebb kubai intervenció Afrikában az angolai. Emlékszik rá, hogyan kezdődött?

Pontosan emlékszem. A lisszaboni szegfűk forradalma után, 1974 áprilisában kezdetét vette a portugál gyarmatbirodalom széthullása. Portugáliát kifárasztotta a hosszú, reakciós, fasiszta- és Amerika-barát kormányzás, valamint a gazdasági válság és a gyarmati háború. Mindezek aláásták, majd megrendítették gyarmatbirodalmát. Nem véletlen, hogy számos portugál gyarmat, köztük Bissau-Guinea, a Zöld-foki szigetek, São Tomé és Mozambik 1975-ben, a portugál diktatúra bukása után nyerték el függetlenségüket, amit a haladó szellemű portugál kormányzat teljes mértékben elismert.  

Teljesen más volt az egyik leggazdagabb és legnagyobb portugál gyarmat, Angola helyzete. Az amerikai kormány itt titkos tervvel kísérletezett, amely az angolai nép törvényes jogainak megsértésére és egy bábkormány felállítására irányult. Mindez csak nemrég került napvilágra, korábban Washington „ártatlannak” mondta magát, azt állítva, hogy „semmit nem látott”. A terv kulcsa a Dél-Afrikával kötött szövetségben rejlett. A két ország megosztozott a portugál gyarmatosítás által létrehozott képzési és szervezeti infrastruktúrán, hogy megakadályozza Angola függetlenségét. Mindebben támogatta őket Mobutu, Zaire – a volt Belga-Kongó – korrupt diktátora, aki kész volt arra, hogy jó fizetség fejében a külföldiek vadászterületévé tegye az országot. Az ország urán-, réz- és egyéb nyersanyagkészletét kifosztották, miközben senki nem tudja, hova tűnt Mobutu negyven milliárd dollárja. Azt persze nem nehéz kitalálni, melyik állam segített abban, hogy a diktátor több tíz milliárddal károsítson meg egy teljesen kifosztott országot. Diktátorok, terroristák, közismert rasszisták jelentkeztek folyamatosan és szégyenérzés nélkül abba a hadseregbe, amelyet „a szabad világ hadseregének” neveztek. Néhány évvel később, sajátos cinizmusról téve tanúbizonyságot, Ronald Reagan úgy beszélt róluk, mint „a szabadság harcosairól”. 

Akkoriban az USA együttműködött a dél-afrikai apartheid rendszerrel. 

Teljes mértékben. Mivel a dél-afrikai rezsimről és az apartheidről van szó, ezzel kapcsolatban felmerül egy nagyon fontos kérdés, amiről elfelejtettem szólni, jóllehet nem szabad hallgatni róla. Amikor kubai csapatok állomásoztak a rasszista dél-afrikai csapatok által megszállt Angolában, az USA Pretoria rendelkezésére bocsátott több olyan atombombát, mint amilyet korábban Hirosimára és Nagaszakira is ledobott. Sokszor feledésbe merül, hogy Angolában az angolai és a kubai csapatok egy olyan rezsim ellen harcoltak, amely nyolc atombombával rendelkezett. Ezeket az Egyesült Államok az örökösen a kubai blokád mellett szavazó Izrael közvetítésével bocsátotta a dél-afrikaiak rendelkezésére. S egyáltalán nem lehetett kizárni, hogy ránk is ledobják ezeket a bombákat. Mivel tartottunk attól, hogy Pretoria esetleg nem tud ellenállni a kísértésnek, minden szükséges intézkedést megtettünk arra az esetre, ha a dél-afrikaiak esetleg nukleáris erőt vetnének be ellenünk.

A dél-afrikaiak Washingtontól kaptak nukleáris fegyvereket? Ez nem közismert tény.

Valóban nem, jóllehet ez a színtiszta igazság. De kikkel nem kötöttek paktumot az ún. „demokraták”? – ez utóbbiakon nem az amerikai Demokrata Pártot, hanem a „demokratikus birodalom” „demokratáit” értem. Milyen banditizmusért nem felelősek? Mobutuval is paktumot kötöttek, s szemet hunytak bűnei felett. Nem szabad elfelejteni, hogy Patrice Lumumba meggyilkolásakor Mobutu vezette az európaiakból álló zsoldos csapatokat, akik a kongói állampolgárok életét sem kímélték. Egyszer megkérdeztem Nelson Mandelától: „Elnök úr, ön tudja, hol találhatók az atombombák, amelyek Dél-Afrika birtokában voltak? – Nem tudom. – És mit mondtak Önnek a dél-afrikai katonák? – Nem mondanak semmit.” Ma már senki nem tud semmit erről, és nem is kérdezősködik a bombákról, ahogyan az Izrael birtokában lévő nukleáris fegyverekkel kapcsolatban sincs senkinek kérdése. Senkinek! A világban csak olyan információk áramlanak, amelyek megfelelnek az amerikai birodalom és szövetségeseik érdekeinek. Ők még az urán monopóliumát is szeretnék megszerezni maguknak olyan időkre, amikor nem lesz több földgáz, sem kőolaj.

Most [2005 végén] az Egyesült Államok meg akarja tiltani Iránnak, hogy nukleáris fűtőanyagot állítson elő, s arra akarja kényszeríteni, hogy pazarolja el bőséges földgáz- és kőolajtartalékait. Irán ma napi öt millió hordó kőolajat termel, s arra törekszik, jogosan, hogy takarékoskodjon szénhidrogén-forrásaival, s mint sok más ország, képessé váljon arra, hogy nukleáris fűtőanyagból nyerjen ki villamosáramot. Franciaország villamosáram-szükségletének közel 45%-át fedezi atomenergiából, és ugyanígy jár el sok más ország is: Japán, Dél-Korea vagy Kanada. Az irániak csupán egy dolgot kérnek: termelhessenek áramot atomenergiából, ahelyett, hogy szénhidrogént égetnének el.

A nukleáris fegyverekkel felszerelt dél-afrikai erőkkel szemben milyen taktikát alkalmaztak? Gondolom, ez kivételes katonai helyzet volt az Önök számára. 

Soha azelőtt nem voltunk ilyen helyzetben. Valóban aszimmetrikus módszereket kellett alkalmaznunk. Úgy döntöttünk, hogy olyan taktikai csoportokat vetünk harcba, amelyek létszáma nem haladja meg az ezer főt, és alaposan fel vannak szerelve tankokkal, páncélozott járművekkel, tüzérséggel és légelhárító egységekkel. A MIG-23-as vadászgépek biztosították számunkra a légi fölényt, miközben ellenfelünk a legmodernebb harci repülőgépekkel volt felszerelve. Ez emlékezetes történet, és sajnálatos, hogy nem eléggé ismert.

Mikor indult meg az Angola elleni támadás? 

1975. október közepén. Miközben a zairei erők, valamint a nehéz fegyverzettel és a dél-afrikai tanácsadókkal megerősített zsoldos csapatok már majdnem elérték a fővárost, Luandát,  a legnagyobb csapás a déli országrészt fenyegette. A dél-afrikai páncélozott hadoszlopok átlépték a határt, és gyors ütemben behatoltak angolai területre, azzal a szándékkal, hogy csatlakozzanak Mobutu zsoldosaihoz, s együtt foglalják el Luandát, még a függetlenség 1975. november 11-ére tervezett kikiáltása előtt. Nagyon nehéz és feszült napoknak néztünk elébe. 

Ebben az időben Angolában tartózkodtak kubai csapatok?

Mindössze négyszáznyolcvan katonai kiképző tartózkodott az országban, akikhez csatlakozott egy csoport a cabindai csapatok kiképzésére. Ők a felszabadító háború nagy vezetőjének, Agostinho Netonak, az Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom elnökének kérésére érkeztek Angolába. Neto nemcsak az afrikai népek támogatását élvezte, hanem széles körben elismert személy volt a kontinensen kívül is. Azzal a kéréssel fordult hozzánk, hogy segítsük az új, független állam hadseregét alkotó egységek kiképzését. Igent mondtunk, noha csak néhány könnyű fegyverzettel felszerelt tüzérségi alakulatunk volt alkalmas a kiképzésre. 

Ezek a kubaiak részt vettek-e a harcokban az Angola elleni kettős invázió folyamán? 

Természetesen, rögtön Angola védelmére siettek. 1975 novemberének első napjaiban egy kis csoport a benguelai forradalmi kiképzőközpont angolai újoncainak oldalán bátran megütközött a fasiszta hadsereggel. Egy rajtaütés során az anyagi eszközök és a létszám szempontjából fölényben lévő dél-afrikaiak az angolaiakra támadtak, és több tucat újoncot, valamint nyolc kubai kiképzőt megöltek, hét másikat pedig megsebesítettek. Ami a dél-afrikaiakat illeti, nekik hat tankjuk és egyéb felszerelésük veszett oda. Soha nem hozták nyilvánosságra veszteségeiket, mivel azok jelentősek voltak. Ez volt az első alkalom, hogy az afrikai kontinens egy eldugott szegletében kubaiak és angolaiak közösen ontották vérüket egy sokat szenvedett föld szabadságáért.

Így történt, hogy 1975 novemberében, tizenkilenc évvel a Granma kikötése után, egy kis létszámú kubai csapat először bocsátkozott harcba Angolában, ami azután hosszú éveken át folytatódott.

Ekkor döntött úgy, hogy erősítést küld Angolába? 

Úgy van. Gondolkodás nélkül vállaltuk a feladatot. Angola húsz éve folytatta függetlenségi harcát; kiképzőink pedig nem először néztek szembe az életveszéllyel. Kuba úgy döntött, hogy együttműködik Neto elnökkel, és erősítést küld Angolába a belügyminisztérium speciális alakulatai, valamint a Forradalmi Fegyveres Erők reguláris csapatai kötelékéből. Hazájuktól tízezer kilométerre kubai csapatok sorakoztak fel a forradalom örököseiként a dél-afrikai és a zairei csapatokkal szemben. Hogy érzékeltessem az erőviszonyokat: Dél-Afrika a kontinens legnagyobb és leggazdagabb országa, Zaire pedig az USA és Európa leggazdagabb és legjobban felfegyverzett bábja volt.

Önök tehát ekkor elindították a „Carlota” elnevezésű hadművelet. 

Igen, ekkor indult el a Carlota-hadművelet,8 ami országunk leghosszabb, győzedelmes internacionalista kampányának fedőneve volt.

Miért így nevezték el? 

A hadművelet neve jelkép, amivel az első kubai felkelésekben kivégzett, illetve a harcokban elesett több ezer rabszolgának szerettünk volna emléket állítani. Carlota a ma Matanzas tartományban található Triunvirato cukorültetvényhez tartozó, joruba származású afro-kubai volt. 1843-ban ő állt a szörnyű stigmát jelentő rabszolgaság ellen szervezett egyik felkelés élére, és az életével fizetett érte.

Meg tudták akadályozni a kubai erők Luanda bevételét?

Igen. 1975. novemberében mind északon, mind délen sikerült feltartóztatnunk az ellenséges agressziót. Jól emlékszem arra, ahogyan a hírek eljutottak hozzánk a kubai és az angolai erők sikereiről: „elérték ezt és ezt a falut”; „ebbe és ebbe az irányba tartanak.” Egyik falut a másik után szabadították fel, amíg eljutottak a déli és az északi határig. Az amerikai birodalom nem érte el célját: Angola feldarabolását és függetlenségének elsikkasztását. Az angolai és a kubai nép közös harca megakadályozta az agressziót.

Teljes harckocsiegységeket, szárazföldi és légelhárító tüzérségi erőket, valamint egy dandár kialakításához szükséges páncélozott gyalogsági egységeket küldtünk az országba kereskedelmi flottánk hajóival. Harminchat ezer katonánk látványos, a dél-afrikai határig terjedő támadást hajtott végre a háborúban. Az apartheid rendszer elleni első offenzíva alkalmával pilótáink az angolai erők repülőgépeit használták: MIG-21-eseket és MIG-17-seket. Sikerült visszaverniük fő ellenségünket, a dél-afrikaiakat, egészen az Angola és Namíbia közötti határig. Namíbia akkor a rasszisták gyarmatbirtoka volt. Északon Mobutu kénytelen volt visszafordítani gyengének bizonyult hadseregét. De a támadás a fő ellenség, a dél-afrikaiak ellen irányult. 1976. március 27-én az utolsó dél-afrikai katona is elhagyta Angola területét.

Egy fontos dolgot azonban nem szabad szem elől téveszteni: Angola nagyon messze van Kubától. Ha a térképre nézünk, úgy tűnik, mintha Havanna közelebb esne Luandához, mint Moszkvához. A Havanna-Luanda repülőút mégis másfél órával hosszabb, mint a Havanna és Moszkva közötti légi út. Szóval, messze van.

Azután nem szabad elfelejteni egy másik fontos kérdést sem: amikor az ember ilyen helyzetbe kerül, nem szabad erőtlennek mutatkoznia. A gyengeség vereséghez vezet. Arra van szükség, hogy mozgósítani tudjuk minden szükséges erőnket, sőt, annál is többet: meg kell tudni kétszerezni, sőt, ha kell, háromszorozni a helyszínen tartózkodó saját erőket. A képességet azonban nem szabad összekeverni a létszámmal. Tekintetbe kell venni a tűzerőt, a fegyverzetet és annak jellegét stb. Később repülőgépeket is küldtünk Angolába. Emlékszem, hogy behajóztunk MIG-23-asokat néhány teherhajó rakodóterébe.

Az első támadás kezdetén viszont még nem érkeztek meg a repülőgépeink. Ahogy már mondtam Önnek, a mieink angolai vadászgépekkel repültek. Bevettük Huambót, Jonas Sawimbi „fővárosát”. Sawimbi a Pretoria és Washington által pénzelt Nemzeti Unió Angola Teljes Függetlenségéért (UNITA9)vezetője volt. Ebben a zónában a törzsek közötti egyensúlyra is ügyelni kellett. Pedig még Huambóban is, ahol Sawimbi etnikuma számbeli fölényben volt, az Angolai Nemzeti Felszabadítási Mozgalomnak sokkal több híve volt, mint Sawimbinak.

November 4-én éjjel hoztuk meg a döntést a szükséges erők kiküldéséről, és márciustól már a kontinensen voltak csapataink. A mieink két irányban haladtak előre. Délen a dél-afrikaiak olyan gyorsan menekültek, hogy még a hidak felrobbantására sem maradt idejük. Északon néhány hét alatt és minimális erőkifejtéssel Mobutu reguláris csapatait és a zsoldosokat sikerült a zairei határ túlsó oldalára szorítani. Az előrejutás ott is látványos volt. Nem is értem, miért nem menekültek el hamarabb, hiszen tudták, mi történt a dél-afrikaiakkal. 

Mivel magyarázza, hogy az USA nem akadályozta meg a Carlota-hadműveletet és az angolai intervenciót? 

Az elmúlt években nyilvánosságra hozott hivatalos dokumentumoknak köszönhetően ma már többet tudunk arról, hogyan gondolkodtak és cselekedtek az amerikai hatóságok. Gerald Ford amerikai elnök, Henry Kissinger, a nagy hatalmú külügyminiszter és az amerikai hírszerzés emberei még álmukban sem képzelték, hogy Kuba, „a kis blokád alatt álló ország” megkockáztatja az intervenciót az angolai konfliktusban. Ez a „kis ország” mégis megverte őket Girónnál, és az 1962. októberi válságból is emelt fővel került ki, anélkül, hogy megingott volna honfitársaink elszántsága. Soha egyetlen harmadik világbeli ország nem sietett még egy másik nép segítségére katonai konfliktusban úgy, hogy nem a közvetlen szomszédjáról volt szó. 

Utolsó mentsvárként azért a Szovjetunió védelmére is számítottak.

Nézze, Angolában, amikor a Carlota-hadművelet elindítása mellett döntöttünk, egyetlen pillanatra sem számoltunk szovjet „védelemmel”. Őszintén szólva, a katonai győzelem után országunk azt szerette volna, ha a dél-afrikaiak megfizetnek ezért a kalandért. Az ENSZ 435-ös határozatának alkalmazását és Namíbia függetlenségét követeltük. Tartva az amerikai válaszlépéstől, a szovjet kormány azonban erős nyomást gyakorolt ránk, és gyors visszavonulásra ösztönzött. Ezt levélben és más eszközökkel hozták a tudomásunkra. 

Mihez kezdtek?

Miután ellenvetéseinket ismertettük, nem volt más választásunk, mint hogy részben teljesítsük Moszkva kérését. Bár a szovjetekkel nem konzultáltunk a kubai csapatok angolai bevetéséről, ők utólag mégis úgy döntöttek, hogy küldenek fegyvert az angolai hadseregnek. Bizonyos katonai eszközökre vonatkozó kéréseket is teljesítettek végig a háború alatt. A győzelem után Angolának nem lett volna jövője a Szovjetunió politikai és logisztikai támogatása nélkül. A Szovjetunión kívül egyetlen más ország sem tudta a szükséges fegyverzetet biztosítani ennek a népnek, hogy megvédje magát olyan hatalmak ellen, mint délen a dél-afrikaiak és északon Mobutu erői. Nem maradhattunk tartósan Angolában. De távozásunkhoz meg kellett teremteni a kedvező feltételek minimumát.

Gondolom, a nagyon eltérő katonai hagyományok miatt Önök és a szovjetek egymástól különböző koncepciókat dolgoztak ki a háborúval kapcsolatban.

Így volt, stratégiai és taktikai koncepcióink különböztek egymástól. Több tízezer angolai katonát képeztünk ki a harcokra. Tanácsadóink segítették az angolai csapatokat a felkelés és a harcok alatt. Mindig azt mondtuk nekik: „Nem azért vagyunk itt, hogy egy belháborúban vegyünk részt, hanem azért, hogy megvédjük Angolát a külföldi agresszióval szemben.” Ha kritikus helyzet adódott, akkor azért segítettünk. Ez idő alatt a szovjetek az angolai felső vezetést látták el tanácsokkal, és nagylelkűen küldték a fegyvereket. Ők képezték ki a magas rangú tiszteket, mi pedig az alacsonyabb rangú tiszteket és a harcoló csapatokat. Jó kapcsolataink és barátságunk ellenére a szovjet felső vezetés némely kezdeményezése kellemetlen helyzetbe hozott minket. Más-más nézőpontunk volt a háborúról: az ő felfogásuk akadémikus jellegű volt, ami a II. világháborúban gyökerezett, ahol annyian életüket vesztették. A mi tapasztalatunk ettől teljesen eltérő volt: mi az irreguláris háborút ismertük, amit „aszimmetrikus háborúnak” is neveznek. De voltak dolgok, amelyekben az égvilágon semmi „aszimmetrikus” sem volt, csupán az elemi józan ész diktálta őket. Mégis, a kölcsönös tisztelet és barátság hatotta át a kubai és a szovjet katonák közötti viszonyt. Ez a színtiszta igazság, tényleg jól megértettük egymást. Mindvégig a szolidaritás szelleme érvényesült.

Önök tehát az 1976-os győzelem után visszavonták csapataikat Angolából. 

Visszavontuk csapatainkat, de olyan ütemben, amelyet jónak láttunk. A helyzet kényes volta miatt egyeztettünk az angolaiakkal: nagyjából tisztában voltak álláspontunkkal, de néhány dolgot, értelemszerűen, el kellett nekik magyaráznunk. 1976 áprilisában Raúl Castro, a kubai Fegyveres Erők minisztere Angolába utazott, hogy Neto elnökkel megvizsgálják a kubai csapatok részleges, fokozatos, ám elkerülhetetlen kivonásának kérdését. Meg kell jegyeznem, hogy mi egyáltalán nem értettünk egyet ezzel a lépéssel; a visszavonulást nem tartottuk szükségesnek. Mert ez a megszálló erők szemében a gyengeség bizonyítéka volt, még akkor is, ha előnyös pozíciókat mondhattunk a magunkénak. Mi úgy láttuk, hogy Angolában kell maradnunk mindaddig, amíg a két fél, Kuba és Angola kellően erősnek ítéli az angolai hadsereget a további helyzet biztosítására.

Ennek ellenére megkezdtük az előkészületeket az emberek és a harci egységek kivonásához. Az érveinkkel tisztában lévő Neto elnök beleegyezését adta a kubai erők kivonásával kapcsolatos időzítéshez. A kivonás fokozatos és folyamatos volt. Csökkentettük  jelenlétünket. Ezalatt fenntartottunk egy erős kontingenst a középhegységben. De kevesebben voltunk, és ezt látva, a dél-afrikaiak azonnal visszaéltek a helyzettel; megtámadtak minket, és háromszáz kilométerre behatoltak Angola területére. Kihasználták az alkalmat. Tudja, hogyan működik a kapitalizmus, és hogyan működnek a kiszolgálói: mindig minden helyzetet kihasználnak. Valószínűleg tudták, hogy képességeink csökkentek, nyomás alá kerültünk, és visszavontuk erőinket.

1977-ben Ön is járt Angolában. 

Igen, nem egészen egy évvel később, 1977 márciusában végre eljuthattam Angolába, és személyesen köszönthettem a kubai és az angolai harcosokat. A mieink egyharmada, nagyjából tizenkétezer internacionalista már hazatért Kubába. Tartottuk magunkat a kivonási tervhez. De az USA és Dél-Afrika nem volt megelégedve. Pretoria és Washington eleinte titokban szövetkezett, azután meghirdették az 1980-as évek összefogását az általuk „konstruktív elköteleződések”-nek nevezett keretben, valamint a Ronald Reagan elnök által létrehozott linkage-t. Az USA és Dél-Afrika eltökéltsége arra kényszerített bennünket, hogy tizenöt éven keresztül közvetlenül segítsük az angolai népet, hiába volt eredetileg más a kivonás ütemezése. A kivonással kapcsolatban két fajta menetrend létezett: az, amiről már beszéltünk, és az utóbbi, bár ez egy legyőzött Dél-Afrikával számolt, hiszen szerettünk volna hamarabb vereséget mérni az apartheid rendszerre. Több mint háromszázezer kubai önkéntes jelentkezett. Csak önkéntesek mentek; ez az, amit „tartaléknak” hívunk. Ezt az elvet nem szabad megsérteni. Minden polgárháború, mint például a hatvanas években az Escambray-hegységben általunk vívott „szennyes háború”, csakis önkéntesek bevonásával lehetséges. Azok a forradalmak, amelyek nem tartották be ezt a szabályt, nagy árat fizettek érte. A harcba induló ember per definitionem az életét kockáztatja. A másik elv az, hogy egy internacionalista missziót is csak önkéntesekre lehet bízni. Hozzátenném: nem sokan voltak, akik hittek abban, hogy „óvatos” szovjet szövetségeseinkkel képesek leszünk rá, hogy évekig keményen ellenálljunk az Egyesült Államok és Dél-Afrika támadásainak.

Nyújtottak-e segítséget Angolából kiindulva a környékbeli elnyomott népeknek is, mint a később namíbiaiakká vált délnyugat-afrikaiaknak, Rhodesiának, amelyet azután Zimbabwének kereszteltek el, vagy magának az apartheid rezsim rasszizmusát nyögő dél-afrikai népnek?

Az 1980-as években megerősödött a namíbiai, a zimbabwei és a dél-afrikai népeknek a gyarmatosítás és az apartheid elleni harca. Kuba segítette őket, de az is fontos volt, hogy Angolára úgy tekintettek e népek, mint a függetlenségi harc bástyájára. A pretoriai kormány mindig is áruló módon viselkedett. Cassinga, amiről már volt szó, Boma, Novo Katengue és Sumbe az apartheid rezsim bűneinek a színtere. Ugyanakkor az ellenséggel szembeni harci szolidaritásunknak is ezek voltak a helyszínei. 

Mi történt? 

Csupán egyetlen példát említek: a Sumbe angolai város [a volt Novo-Redondo] elleni támadást. Ez Dél-Afrika bűnös szándékainak egyik olyan példája, amely magáért beszél. Sumbéban nem tartózkodtak sem kubai, sem angolai csapatok, csupán orvosok, tanárok, építőmunkások és más segítők voltak a településen, akiket az ellenség el akart rabolni. A megtámadott angolaiak oldalán harcoló férfiak és nők a milicisták fegyvereivel védekeztek az erősítés megérkezéséig, ami azután megfutamította a támadókat. Hét kubai esett el ebben a harcban – a mieink kevesebben voltak, mint a támadók. Ez egy példa a sok közül, amely internacionalistáink – a katonák és a civilek – elszántságát és áldozatkészségét szemlélteti, hogy ha szükséges, vért és verejtéket nem kímélve küzdenek. Ez  népünk s főként a kubai fiatalság egyik nagy hőstette: az aktív és tartalékos katonai szolgálat több ezer harcosa önként teljesítette internacionalista feladatát. De hozzájuk kell számítani azokat a férfiakat és nőket is, akik Kubából biztosították misszióink sikerét, és helyettesítették azokat, akik elmentek, hogy egy otthonuktól távoli föld szabadságáért harcoljanak.

1987-ben Dél-Afrika új katonai offenzívát indított Angola ellen; az apartheid ellentámadásba lendült.

Valóban, 1987 végén került sor az utolsó nagy dél-afrikai invázióra, olyan körülmények között, amelyek kockára tették az új állam fennmaradását. Pretoria és Washington utolsó és egyben legfenyegetőbb támadásáról volt szó. Az offenzíva egy jelentős angolai csapatkontingenst vette célba, amely éppen homokos terepen haladt Jamba városa felé a határ dél-keleti részénél, ott, ahol Jonas Sawimbi, az UNITA vezetőjének székhelyét feltételezték. Meg kell mondanom, mindig is elleneztük az angolai csapatok ilyen jellegű offenzíváját. Abban az esetben támogattuk csak őket, ha a dél-afrikai légi-, tüzérségi vagy páncélos erők beavatkozása lehetetlennek bizonyult. Ezt a kérdést évente újra és újra megvitattuk a szovjetekkel és az angolaiakkal, ahol mindig elmondtuk: „Ne tegyétek ezt, ne szorgalmazzátok ezeket a költséges és felesleges, erőiteket teljesen igénybe vevő akciókat. Ne számítsatok ránk ilyen kalandban”. Jó párszor sikerült is meggyőzni őket, mégis minden évben előfordultak hasonló esetek. Az egyik utolsó alkalommal, amikor dűlőre tudtunk jutni velük, az el nem kötelezett országok csúcstalálkozóján vettem részt Zimbabwéban. Nehéz feladat volt, mert a szovjetek nem tágítottak: Luandától több ezer kilométerre, az ország egy eldugott, szinte megközelíthetetlen szegletében akarták visszaállítani a törvényes határokat. Bár bizonyíték nem volt rá, ezen a vidéken lehetett sejteni Sawimbi főhadiszállást. Ebben az időben az UNITA fegyveres bandái szinte az egész ország területén jelen voltak; „szennyes háborújuk” kiterjedt az ország egészére, s a fővárost is elérte. Először követni akartuk a kivonás programját, de közbejött egy váratlan esemény. Angola függetlenségének kikiáltása előtt a Zairéből érkezett fegyveres csapatok – a „katangaiak” – átlépték az északi határt. Azt állították, hogy Angolának jöttek segíteni. Amikor a Mobutu támadása elleni háború befejeződött, saját szakállukra és néhány angolai tiszt segítségével lerohanták a gazdag zairei vidéket, Katangát. Az európai sajtó felháborodásának adott hangot. Franciaország10, Belgium és az egész világ azonnal csapatokat küldött. Így nem Dél-Afrika volt az egyetlen ország, amelynek csapatai végig az angolai határ mellett állomásoztak. Belga és francia csapatok, részben NATO-csapatok érkeztek északról. 

Az angolai hadvezetés nem vette figyelembe javaslataikat. Mi volt a válaszuk az újabb dél-afrikai agresszióra?

Az utolsó angolai offenzíváról kérdez Sawimbi vélelmezett székhelye ellen, Angola dél-keleti végein?

Igen.

Az ismert történet ismétlődött meg. Mihelyst az angolai offenzíva céljához közeledett, Dél-Afrika súlyos csapást mért rájuk. A veszteség élőerőben és a szovjetek által biztosított vadonatúj páncélozott járművek tekintetében jelentős volt. A felbátorodott ellenség, megközelítve a Menongue-i légi támaszpontot, Cuito Cuanaváléig, a régi NATO-repülőtérig tört előre, és halálos csapást akart mérni Angolára. Mint korábban, ezúttal sem volt egyetlen kubai sem a közelben, hiszen figyelmeztettük az angolaiakat, hogy nem számíthatnak ránk. A katasztrófát látva, amelyben semmi felelősségünk nem volt, az angolai kormány elkeseredésében segítségért fordult hozzánk. Képzelheti, hogyan ért bennünket a katasztrófa híre, amitől régóta tartottunk. Szörnyen kínosan éreztük magunkat. De ezúttal túl nagy volt a kockázat. Jóllehet az angolai csapatok, a katonák fegyelmezettségének és bátorságának köszönhetően rendben visszavonultak, harci moráljuk elpárolgott. A harckocsik és a csapatszállító egységek alig voltak képesek mozogni. A legközelebbi egységünk is kétszáz kilométerre volt tőlük.

Végül engedtek a kérésüknek. 

Nagyon-nagy erőfeszítést kellett tennünk: a katonai agresszió veszélye ellenére, amellyel itthon is, az Egyesült Államok közelségében is számolnunk kellett, Kuba legfelsőbb politikai és katonai vezetése a probléma végleges megoldása mellett döntött. A szovjetekkel gyakran beszéltünk erről: össze kellett gyűjteni a szükséges eszközöket, hogy megadhassuk a kegyelemdöfést a dél-afrikaiaknak. Kuba újraírta 1975 hősies történelmét. Az Atlanti-óceánon való átkelést követően nagy mennyiségű harci egység és hadifelszerelés érkezett Angola déli részébe, hogy lehetővé tegye a támadást délnyugatról Namíbia irányába. Egyidejűleg egy tankokkal felszerelt dandár majdnem száz kilométeres szakaszon felszedte az aknákat, és Cuito Cuanavale felé vette az irányt. Az angolai csapatok a dél-afrikaiak tüze alatt a NATO régi repülőtere felé vonultak vissza. Páncélosainkat, tüzérségünket és műszaki alakulatainkat helikopterekkel szállítottuk a hadműveletek helyszínére. Előzőleg felhatalmazást kértünk és kaptunk a déli front angolai erőinek egységes vezetésére az angolai elnöktől, José Eduardo dos Santos-tól. A harckocsikból álló dandárt újabb erősítések követték, és Cuito Cuanavale – ez az addig ismeretlen helység – a nemzetközi figyelem homlokterébe került. Nem megyek bele a részletekbe. Elég azt tudnia, hogy az angolai katonákkal és tisztekkel együtt a mieink halálos csapdát állítottak fel a repülőtér felé tartó dél-afrikai erőknek. A dél-afrikai rasszista hadsereg súlyos vereséget szenvedett emberben és anyagi eszközökben. 

Hány kubai volt Angolában ekkor?

Jól tudtuk, mit fogunk tenni. Két elv szerint cselekedtünk. Az egyik arra vonatkozott, hogy elég erővel rendelkezzünk ahhoz, hogy ne kockáztassuk a vereséget. A helyben elszenvedett kudarc veszélybe sodorhatta volna forradalmunkat. Ezekben az években maga a kubai forradalmi folyamat is veszélyben forgott. Kubában katonailag verhetetlenek, de Angolában sebezhetőek voltunk. Túl sok minden forgott kockán; ez messze túlmutatott azon, amit sokan feltételeztek. A második elv az volt, hogy nagy és költséges harcok nélkül kell a háborúnak véget vetni, akárcsak a Sierra Maestrában, ahol csekély emberveszteség árán sikerült visszaverni Batista utolsó nagy támadását. Ez a mi filozófiánk: minimalizálni a veszteségeket, a lehető legkisebb emberveszteséggel győzni. Pontosan ugyanezt a taktikát követtük Angolában is. Ezúttal ötvenötezer kubai katona gyűlt össze Angolában. Miközben a dél-afrikai csapatok elvéreztek Cuito Cuanavalénál, negyvenezer kubai, harmincezer angolai és a Samuel Nujoma által vezetett SWAPO [Délnyugat-afrikai Népi Szervezet11] nagyjából háromezer gerillája közeledett a namíbiai határ felé. Úgy hatszáz tank, száz tüzérségi egység, ezer légelhárító eszköz és repülő állt készen arra, hogy szétverje az övezetbe behatolt dél-afrikai erőket. Ismétlem, arról volt szó, hogy nagy harcok és komoly veszteségek nélkül mérjünk csapást az ellenséges erőkre.

Leopoldo Cintras Frías („Polito”), az Angola déli részén végrehajtott hadműveletek tábornoka tanúbizonyságát adta kiemelkedő katonai tehetségének. Jól emlékszem azokra az időkre, amikor tizenhat évesen harcolt a Batista elleni háborúban. 1958. november 20. és 30. között részt vett a Guisa melletti ütközetben az első hadoszloppal. November 28-án tüzérségi állásba helyeztük a harcokban zsákmányolt T-17-es könnyű harckocsin. Hajnalban ezt a harckocsit vetettük be a helyőrség főhadiszállásának megtámadásához. Egy ellenséges páncéltörő működésképtelenné tette, miután egymás után ötvenszer rálőtt. „Polito” visszavonult, a hátán cipelve egy súlyosan sérült elvtársát. Amikor meggyőződött, hogy társa már halott, a harckocsi 30 kaliberes golyószórójával folytatta a harcot. Hihetetlen, milyen hősiesen viselkedett. Az ellenségtől néhány nappal korábban szerzett PRC 10-es rádióadón követtem, mi történik vele. Több ilyen hőstettre került sor a felszabadító háborúnk végét megelőző harminckét napban. Huszonkilenc évvel később Leopoldo Cintras Frías a kubai, az angolai és a namíbiai csapatok élén, Angola déli részén döntő szerepet játszott a Cuito Cuanavale-i csatában és a Namíbiára irányuló ellentámadásban, amely meghatározta a háború végső kimenetelét.

A dél-afrikai erők tehát súlyos vereséget szenvedtek Cuito Cuanavale-nál.

Nagyon súlyos vereséget szenvedtek. Azt mondanám, végső vereséget. A Cuito Cuanavale-i győzelem és főként az Angola délnyugati részébe összevont kubai csapatok véget vetettek a külföldi katonai agressziónak. Az ellenségnek fel kellett hagynia szokásos arroganciájával, és rákényszerült a tárgyalásokra. 

Milyen eredménnyel zárultak a tárgyalások?

Az egész Délnyugat-Afrikára kiterjedő békeegyezménnyel zárultak, amit Dél-Afrika, Angola és Kuba írtak alá az ENSZ-ben 1988 decemberében. Ennek eredményeként végleg kivontuk erőinket Angolából. A kivonulás ütemezését az egyezmény először három évben szabta meg. Az előírtak szerint módszeresen kivonultunk az utolsó szál katonáig. A tárgyalásokat „négyoldalúnak” nevezték, mert a kubaiakkal és az angolaiakkal szemben a dél-afrikaiak mellett az Egyesület Államok is részt vett, közvetítőnek tüntetve föl magát. De az USA valójában bíró és résztvevő is volt egyben, hiszen ténylegesen az apartheid rezsim szövetségese volt. Valójában a dél-afrikaiak mellett volt a helyük a tárgyalóasztalnál. A tárgyalásokon az amerikai delegációt az a Chester Crocker12 – az afrikai ügyek államtitkára – vezette, aki korábban éveken át ellenezte, hogy Kuba is részt vegyen ilyen tárgyalásokon. Ám szembesülve a dél-afrikai rasszisták válságos katonai helyzetével, nem volt más választása, minthogy elfogadja jelenlétünket. A témáról készült könyvében érzékletesen ábrázolta, ahogyan a kubai képviselet belépett a tárgyalóterembe. Idézem: „A tárgyalás azon a ponton volt, hogy véglegesen más irányt vegyen.” A Reagan-kormány képviselője tudta, hogy a kubai jelenlét a tárgyalóasztalnál akadálya a durva húzásoknak, a zsarolásnak, a megfélemlítésnek és a hazugságnak. Éppen fordítva történt minden, mint 1898-ban, Párizsban, amikor a spanyolok és az amerikaiak Kuba „függetlenségéről” tárgyaltak Kuba, a felszabadító hadsereg és a kubai fegyveres kormány képviselete nélkül. Ezúttal haderőink a forradalmi kubai kormány törvényes képviseletének részeként kaptak helyet a tárgyalóasztalnál, az angolai delegáció mellett.

Ezeknek az egyezményeknek a fényében Önök úgy ítélték meg, hogy sikerült befejezni az angolai missziót? 

Egyértelműen. Teljesítettük internacionalista küldetésünket. Harcosaink emelt fővel tértek haza, és mindössze az angolai nép barátságát, az elvégzett feladattal járó elégedettséget, a harcban elhunyt testvéreink hamvait, valamint a fegyvereket hozták magukkal, amelyekkel oly hősiesen harcoltak több ezer kilométerre otthonuktól. Az utolsó katonák 1991-ben tértek haza. Angola függetlenségének megszilárdításában és Namíbia függetlenségének kivívásában játszott szerepünk meghatározónak bizonyult. Ezen kívül jelentős szerepünk volt Zimbabwe felszabadításában, és a gyűlöletes dél-afrikai apartheid rezsim felszámolásában.

Nem túl gyakran fordul elő a történelemben, hogy egy háborút – az emberi cselekmények legszörnyűbbikét – a győztesek humanizmusa és szerénysége övezze. Tud-e bárki egyetlen foglyot is említeni, akit a tizenöt évig tartó háború alatt a kubai erők kivégeztek volna? Említsenek nekem csupán egyet is, és soha életemben nem nyitom ki többet a szám. Sajnos viszont azt is tudjuk, mi történt foglyul ejtett elvtársainkkal… S hogyan viselkedtek a dél-afrikai rasszisták? Az UNITA emberei? Meg az amerikaiak, akik mindenről tudtak? A szilárd elveknek és a tiszta céloknak hála, az internacionalista harcosok cselekedetei átláthatóak voltak. A legyőzöttek oldalán viszont ezek az értékek szinte teljesen hiányoztak. Ez alighanem olyasmi, amiben a kubai mambisék13 által megteremtett hagyomány a XIX: századi függetlenségi küzdelmek során meghatározónak bizonyult. E hagyományt, amelyet a lázadók, a földalatti ellenállók harca az 1956-1959-es nemzeti felszabadító háborúban tovább gazdagított, minden erőnkkel továbbvittük, hogy forradalmunk győzelme óta valamennyi külső és belső ellenséggel eredményesen szállhassunk szembe. 

Mi a magyarázat arra, hogy Kuba ezen angolai akciójáról olyan kevesen tudnak?

Miért nem mesélte el soha senki teljességében ezt a fantasztikus eposzt? Van magyarázat erre az igazságtalanságra. Nemrég, 2005. november 11-én ünnepelték Angola függetlenségének harmincadik évfordulóját. Az amerikai imperializmus mindent elkövetett, hogy Kuba nevét meg se említsék a megemlékezések során. S ez nem minden, mert Washington szeretné újraírni a történelmet: úgy állítja be a helyzetet, mintha Kubának semmi köze nem lett volna Angola és Namíbia függetlenségéhez, illetve az addig legyőzhetetlen apartheid erők vereségéhez, ami hozzájárult a rezsim bukásához. Mintha Kuba nem is létezne, mintha mindez csak a véletlennek lett volna köszönhető. Sőt, nem átallják azt állítani, hogy az amerikai kormánynak semmi köze sincs a több százezer angolai legyilkolásához, több ezer falu elpusztításához, az angolai területek elaknásításához, amelyek a mai napig szedik áldozataikat a polgári lakosság, a nők és a gyerekek soraiból. Ez az angolai, a namíbiai és a dél-afrikai népek történelmének meghamisítása, és mélységes igazságtalanság Kubával, az egyetlen nem afrikai országgal szemben, amelynek lakói életüket adták Afrika függetlenségéért és a szégyenletes apartheid rezsim bukásáért. 

Az, hogy manapság szokás „elfeledkezni” a kubai akcióról, Angola és az angolai olajat felvásárló Egyesült Államok közötti szövetségnek is köszönhető?

Igaz, az USA több millió dollár értékben vásárolja fel az angolai olajat, eltékozolva és kiszipolyozva az ország nem megújuló természeti erőforrásait. Kuba magáévá tette Amílcar Cabral afrikai antikolonialista vezető szavait: „A kubai harcosok életüket áldozzák országaink szabadságáért, és áldozatukért cserébe semmi mást nem visznek el innen, mint a szabadságharcban elesett bajtársaik hamvait.”  Az USA nevetséges igyekezete, hogy eltitkolja Kuba részvételét a háborúban, megbotránkoztatja Afrika népeit. Ez csupán azért lehetséges, mert a konfliktus története még nincs megírva. Kiváló kutatók próbálnak hozzáférni az információkhoz. Elmondhatom, hogy Kuba sohasem kívánta megírni ezt a történetet, és szerénységből ellenáll a kísértésnek, hogy szolidáris elköteleződését hosszabban részletezze. De a kubai hatóságok immár készek az együttműködésre, és arra, hogy fokozatosan megnyissák a levéltárakat, illetve hozzáférhetővé tegyék a dokumentumokat minden komoly szándékú történész számára, aki az igazságot akarja megírni erről a háborúról. 

Hány kubai vett részt az angolai háborúban?

Több mint háromszázezer kubai internacionalista harcos és nagyjából ötvenezer segítő szolgált a háborúban. Igen, több tízezer harcos önként teljesítette internacionalista feladatát. Az angolai hőstett, a Namíbia függetlenségéért és az apartheid ellen vívott harcok megerősítették népünk elszántságát. De ahogyan már említettem, arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a kubai hátország biztosításával több millió férfi és nő is hozzájárult a győzelemhez.

A harcos kubai nép az afrikai és a spanyol gyökerek keresztezéséből származó erőteljes fa gyümölcse. Az 1936-1939 között lezajlott spanyol polgárháború idején több száz kubai ment Spanyolországba, és sokan életüket áldozták a fasiszták és a reakció által megtámadott Köztársaságért. Negyven évvel később a kubai harcosok – tele forradalmi hévvel – Afrikába mentek, hogy megvédjék az angolai nép szabadságát és függetlenségét. 2077 honfitársunk esett el a harcokban. Mielőtt a Kubába visszatért utolsó internacionalista egység harcosai levetették volna az egyenruhát, velünk, a forradalom első számú vezetőivel együtt felkeresték Antonio Maceo14 sírját, hogy megemlékezzenek mindazokról, akik elestek népünk szabadságért vívott harcaiban. Ezt a szép internacionalista hagyományt ma már több tízezer orvos, egyetemi diplomás, egészségügyi szakember, tanár, edző és különböző területek specialistái viszik tovább, akik gyakran ugyanolyan nehéz körülmények között látják el szolidaritási feladataikat, mint a harcosok.

Milyen tanulságot von le a hosszú angolai háborúból?

Először is, az a nép, amely ilyen hőstettekre képes, vajon mi mindenre lenne hajlandó, ha   egyszer hazája sorsa forogna kockán! Kötelességeink vannak halottaink iránt: a forradalmat előre kell vinni, s büszkének kell lenni az elesettek példájára. Azokkal a kubaiakkal vagyunk, akik készek voltak hősi halált halni az igazság védelmében. És azokkal a férfiakkal és nőkkel, akik messzi országokból érkeztek, mint Máximo Gómez, Henry Reeve vagy Che Guevara, és akik itt Kubában bizonyították be, mekkora értéke van a nemzetközi szolidaritásnak. Mi, a jelen és a jövő nemzedékhez tartozó kubaiak szembeszállunk a blokád következményeivel. A blokádot el fogja söpörni a kubaiak méltósága, a népek szolidaritása és a világ kormányainak mostanra szinte egységes ellenállása. Az amerikai nép egyre erőteljesebben utasítja el ezt az abszurd, az alkotmányos jogokat sértő politikát. Angolában az imperialisták és bábjaik emlékezetes vereséget szenvedtek. Ha bárki, hozzájuk hasonlóan, háborús szándékkal jön Kubába, olyan csatákra számíthat, mint amilyenek a Quifangondo, Cabinda, Ebo, Morros de Medunda, Cangamba, Sumbe, Ruacana, Tchipa, Calueque és Cuito Cuanavale melletti harcok voltak, s hasonló vereségnek néz elébe. A mi kis karibi nemzetünk olyan katonai meglepetést tartogat számukra, amilyent álmukban sem képzelnek el. 

Jegyzetek

(Fordította: Balázs Eszter)