Részletek

1989-ben leomlott a berlini fal, 1991-ben összeomlott a Szovjetunió, s ekkor magasra emelték a neoliberalizmus győztes zászlaját és megfogalmazták a történelem végéről szóló tézist: „A történelem befejeződött, mivel győzött a kapitalizmus.” Ez hallatszott mindenfelől a kilencvenes évek elején. „Itt a történelem vége, az egyetlen gondolat tézise, nincs egyéb lehetőség, ebből ez következik.” Értik? Eltelt egy egész évszázad, és hát vége lett a Szovjetuniónak, vége lett a szocializmusnak és vége lett a kommunizmusnak, és éljen a kapitalizmus és így tovább.

Most Venezuelában, csaknem ugyanakkor, meglepő párhuzam tapasztalható, 1989-ben ledőlt a berlini fal, de ugyanebben az évben fővárosunkban, Caracasban fellázadt a nép, és a népi zendülés rendkívül heves volt, százezrek vonultak fel, főleg a szegény nép tódult az utcákra: fegyvertelenül, de fellázadt. És vajon mi ellen kelt fel 1989. február 27-én a caracasi nép? A Nemzetközi Valuta Alap neoliberális pakettje ellen.

Láttuk a lázadást, átéltük az akkori kormány megtorlásának borzalmait, mert a kormány elrendelte a felkelők lemészárlását. Nemcsak Caracas utcáin, hanem egész Venezuelában tömeges mészárlásra került sor; még ma sem tudjuk, hány halott volt.

Abban az időben hivatásos katona voltam, és a katonákat az utcára vezényelték, habár én magam nem voltam az utcán, mert az isteni gondviselés jóvoltából fertőző betegségben, rubeolában feküdtem azokban a napokban, mégis megdöbbentett, hogy hadseregünket - amely, mint gyakorta mondjuk, Simón Bolívar dicsőségének, a függetlenség megteremtőjének örököse - a jogait követelő tömegek felkoncolására használják fel. „Átkozott az a katona - mondta Bolívar -, aki fegyverét saját népe ellen fordítja!”

Később a felháborodott tömegek széttörték bilincseiket, amelyek 1989-ben béklyóban tartották, és ez a népi felkelés egy újabb - ezúttal katonai - lázadást indított el, melyben magam is részt vettem, több száz fiatal katonatiszt oldalán, és több ezer katona mellett. Ez az 1992. februári felkelés újabb lázadásba torkollott, ugyanez év novemberében. Vagyis Venezuelában, alighogy ledőlt a berlini fal, alighogy összeomlott a Szovjetunió, alighogy megfogalmazódott az egyetlen gondolat tézise és épp csak elkezdődött a neoliberális globalizáció korszaka, tehát alighogy mindez elkezdődött a világban, Venezuelában a nép a lázadás mellett döntött és megkezdte tiltakozását a hegemón törekvések ellen.

Ezután a tiltakozási hullám újabb célok irányába fejlődött. Felvetődött egy, a neoliberális kapitalizmustól különböző gazdasági modell eszméje, melyet eleinte humanistának később önrendelkezőnek, belső erőkre, munkamegosztásra támaszkodónak, termelőnek is neveztünk; olyasféle gazdasági modell, amely fokozatosan eltávolodik a neoliberális áramlattól és a nemzetközi szervezetek diktátumaitól. Olyasféle társadalmi modell eszméje körvonalazódott, amelyben nem a kirekesztettek, hanem a hozzá tartozók száma nő, ahol Bolívar eszméit maradéktalanul valóra váltják, hiszen õ állította azt, hogy a törvényeket azért hozzák, hogy egyenlőséget teremtsenek, és hogy az a legjobb kormányzási rendszer, amely népének a lehető legnagyobb mértékű boldogságot hozza.

Így alakult ki a bolívarianizmus mint forradalmi ideológiai alternatíva.

Soha nem felejtem el, amikor 1994-ben először utaztam Havannába. Nemrégen szabadultam a börtönből, s akkor ismertem meg Fidel Castrót. Fidel elém jött a repülőtérre, s később együtt mentünk a Havannai Egyetemre, ahol diákokkal és kubai barátainkkal találkoztunk. Beszámoltam mozgalmunkról, hiszen abban az időben már egyre jobban körvonalazódott a bolívarianizmus ideológiai célja, s ezután Fidel - a szavaira máig emlékszem - így válaszolt: „Önök Venezuelában az emberi méltóságért, az egyenlőségért folytatott harcukat bolívarianizmusnak nevezik, itt szocializmusnak hívjuk.” De hozzáfűzött valamit, ami igencsak meglepett engem. A következőt mondta: „Önök bolívarianizmusnak nevezik, és én egyetértek; sőt, akkor is egyetértenék, ha netán kereszténységnek hívnák.”

Úgy 1996 táján igen széleskörû, alapos és mélyreható vitát kezdeményeztünk a mozgalom céljairól. Itt, ezen a találkozón is sok ismerős arcot láttam, venezuelai férfiakat és nőket, akikkel találkoztunk utunkon, s 1996-ban óriási vitákba bonyolódtunk. Nem lényegtelenebb volt a kérdés: vajon részt vegyünk-e a választásokon, vagy sem? Eleinte ugyanis a szavazástól való tartózkodást tartottuk célszerűbbnek, az embereket arra buzdítottuk, hogy maradjanak távol az urnáktól, mindez 1993-ban, a börtönévek alatt történt, majd pedig 1994-ben és 1995-ben. Ám választásokat tartottak 1998-ban is, és a vita rendkívül kiéleződött: vajon, ha részt veszünk a választásokon, mekkora anyagi erőforrásokkal rendelkezünk? Hogyan sikerül szembeszállni a sajtó hegemóniájával, az uralmon levők hatalmával, a hatalmat birtokló politikai és gazdasági rendszerrel? Mégis hosszas viták után, amikor is meghallgattuk a különböző társadalmi és politikai irányzatok képviselőinek véleményét, elhatároztuk, hogy igenis 1998-ban elindulunk a választásokon. Pedig már csak másfél év volt hátra a választásokig, csupán ennyi időnk maradt, hogy létrehozzuk és megszervezzük pártunkat.

Nekünk ugyanis addig nem volt pártunk, mi csupán különböző áramlatokból összeverődött társadalmi mozgalom élén álltunk. Faluról falura jártunk. Emlékszem, sikerült szert tennünk egy hatalmas teherautóra, amelyet telepingáltunk jelszavakkal, és megafonnal a kézben így utaztunk egyik faluból a másikba, holott még vadásztak is ránk ellenfeleink.

Egy alkalommal például valamennyi útitársamat letartóztatták, csak nekem sikerült szabadlábon maradnom; más alkalommal áramszünetet rendeltek el a faluban, ahová épp befutottunk, hogy ne tudjuk felállítani a hangosbeszélőket, másutt megakadályozzák, hogy a helyi rádióadón szóljunk az emberekhez.

Kemény csata volt, ez világos, de a nép mindig mellettünk állt. Fokozatosan kialakult egy, majd több párt, a hazafias pólus, a baloldali pártok csoportja. Sikerült egységet teremtenünk, sikerült új követelményeket állítani valamennyiünk elé, s vakmerően belevetettük magunkat a választási harcba. Voltak ugyan kétségeink, de a vakmerőség nem hiányzott belőlünk. Amikor még nyolc hónap volt hátra a szavazásig, a közvélemény-kutatások szerint nekem mindössze nyolc pontom volt, míg a hatalom képviselőinek negyven vagy ötven pontjuk gyűlt össze. Egyszóval, reménytelennek látszott, de nem adtuk fel.

És mi történt? Döbbenetes meglepetésre, elsöprő többséggel, 55 százalékos aránnyal nyertünk, holott összefogtak ellenünk - szövetségre lépve - Venezuela összes pártjai, és annak ellenére, hogy a hivatalos sajtó kígyót-békát kiáltozott ránk, s hogy esetenként még televíziós hirdetésre vagy szórólapra sem futotta költségeinkből.

Egyszóval, jó adag bátorságra volt szükségünk. Tudtuk, ha megnyerjük is a választásokat, a Kongresszus ellenünk van, tudtuk, hogy a Legfelsőbb Bíróság tagjait még a minket megelőző hatalom, nevezte ki, és tudtuk, hogy azoknak a bíráknak a nagy része nem támogatja a mi elképzeléseinket. És persze, tudtuk azt is, hogy az önkormányzatok 99 százalékát ellenfeleink uralják.

Így kezdtük a kormányzást, de még így is különös elszántság, sőt merészség szükségeltetett ahhoz, hogy újabb választást írjunk ki. A beiktatás első napján a Kormánypalotába mentünk. Az első rendelet, amelyet aláírtam, a miniszterek kinevezéséről szólt, s a második - rögtön ezután - általános népszavazásra szólított fel. A következő kérdést tettük föl: „Egyetért-e Ön az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívásával, hogy megreformáljuk az államot, hogy új tartalommal töltsük meg a köztársaság intézményét, hogy alternatív demokráciát hozzunk létre? Igen vagy nem?”
A régi rendszer alkotta ellenzék akarata ellenére, a nép igen hathatós támogatásával, három hónap múltán megrendeztük a népszavazást. És a szavazók 80 százaléka igennel voksolt. Ez 1999. április 25-én történt.

Három hónap elteltével, július 25-én már az Alkotmányozó Nemzetgyűlés megválasztásával foglalkoztunk, és 131 mandátum közül 126-ot a forradalom nyert el.

Augusztusban megkezdte működését az Alkotmányozó Nemzetgyűlés, s szinte azonnal ellentét robbant ki az Alkotmányozó Nemzetgyűlés (amely a Parlament bal oldali szárnyában ülésezett) és a régi Kongresszus között (ez utóbbi a Parlament épületének jobb szárnyát foglalta el), miközben tömegek vették körül a Parlamentet, s követelték a változásokat. A kormány az utcán volt tehát, és immár nem a Kormánypalotába zárkózott.
A konfliktus a Legfelsőbb Bíróságot egészen rendkívüli lépésre ragadtatta, s ez, úgy vélem, egyedülálló nemcsak Amerikában, hanem a francia forradalomtól napjainkig az egész világon. Venezuelában kinyilvánították, hogy az Alkotmányozó Nemzetgyűlés az alkotmány felett áll: „alkotmányfeletti”. Ezzel az volt a céljuk, hogy a beiktatott, törvényes hatalom által kössék gúzsba a nemzetgyűlést, mert az elmélet világosan kimondja, hogy az eredeti alkotmányozó hatalom nem rendelhető alá a beiktatott, hivatalban levő hatalomnak; így szereztek érvényt annak a tézisnek, miszerint a nemzetgyűlés nem rendelhető alá sem a köztársasági elnöknek, sem a Kongresszusnak, sem a Legfelsőbb Bíróságnak, sem pedig az akkortájt éppen átalakulóban levő alkotmánynak, mert a régi már amúgy is élőhalott volt. Halott alkotmány volt, amelynek nem volt értelme.
Mint önök is látják, ez az út olyan volt, mint valami villámtámadás és a nemzetgyűlés hat hónapot kapott rá, hogy az új alkotmánytervezetet kidolgozza.

Valamivel később, 1999. december 15-én, az alkotmánytervezetet szavazásra bocsátották. Az oligarchia képviselői természetesen nemmel válaszoltak, és mindennek elmondták ezt az alkotmányt. Tény, hogy alkotmányunk szövegét ötször annyi példányszámban nyomtatták ki és adták el, mint Venezuela történetének bármelyik alkotmányát. Alig van olyan venezuelai, aki ne olvasta volna és ne hordaná állandóan magánál.

Alkotmányunk rögzíti a dolgozók s a mindkét nembeli gyermekek jogait, kimondja a nemek közti egyenlőséget, megtiltja a PDVSA, a nemzeti olajtársaság teljes privatizálását. A szociális jogokkal hosszú fejezetben foglalkozik; megtiltja többek között a társadalombiztosítás privatizálását, kimondja az ingyenes közoktatást, elrendeli a nagybirtokrendszer és a föld aránytalan birtoklásának megszüntetését; szerepel az alkotmányban a mezőgazdasági szövetkezetek létrehozása és az állam kötelezettsége elsődleges támogatásukra; az állam kiemelten köteles támogatni a halászokat a nagy halásztársaságokkal szemben; az alkotmány kimondja az indián népek jogait, nyelvük és szokásaik tiszteletben tartását; úgyszintén garantáljuk a szakszervezeti szervezkedés szabadságát, és azt, hogy a szakszervezeti választásokat az alapszervezetekben bonyolítsák le, hiszen a venezuelai dolgozók képviselői csakis ott vannak jelen; továbbá kimondja az állami tisztviselőknek - civileknek és katonáknak egyaránt - azt a kötelezettségét, hogy megtagadják az olyan, feletteseiktől származó parancs végrehajtását, amely személyek erőszakos halálát vonja maga után, igen, többek között ez is szerepel alkotmányunkban. […]

Ezután jött a következő lépés. Az 1999-es év számunkra az alkotmányozó nemzetgyűlés, a köztársaság újraalapításának, valamint az új alkotmány kidolgozásának és elfogadásának éve volt. Ekkor történt, mégpedig éppen az új alkotmány elfogadásának napján, hogy az országot rettenetes katasztrófa sújtotta. Venezuela középső partvidékén hatalmas földcsuszamlás történt, amely egész falvakat sodort el. A halottak számát már soha nem fogjuk pontosan megismerni; becslések szerint az áldozatok száma tíz- és tizenötezer között volt.

A 2000. év is az új alkotmány jegyében kezdődött. Tudniillik ismét szükség volt a hatalom legitimizálására, újabb választási kampány kezdődött, ezúttal az új alkotmány elfogadására. S ez alkalommal nem csupán elnököt választott az ország, hanem önkormányzati képviselőket, polgármestereket és nemzetgyűlési képviselőket is. Vagyis a választás a hatalom valamennyi területére kiterjedt.

Csak a törvények és szabályozásaik biztosíthatják, hogy az alkotmány szövege ne maradjon holt betű. Ennek megfelelően 2001-ben azon munkálkodtunk, hogy bizonyos törvényeket megszövegezzünk, és abban az évben összesen 49 törvényt alkottunk. Ilyen törvény volt, többek között a szénhidrogénekről szóló új törvény, amely megerősíti azt az alkotmányos elvet, miszerint az olaj minden venezuelai állampolgár közös tulajdona és hogy a venezuelai olajtársaságot nem lehet teljes mértékben privatizálni. A törvény magában foglalja azt az elvet, amelyet már 1996-ban megfogalmaztunk (a „Változás Naptárában”), mint az ország átalakításának egyik stratégiai fontosságú alapelvét, amely válasz volt arra a törekvésre, amelyik „nemzetközivé” kívánta változtatni az olaj kitermelését és finomítását országunkban. Célunk az, hogy az ország belső fejlődésének szolgálatába állítsuk az olajból származó bevételeket, és ne csupán a fejlett országok fogyasztói éhségét csillapítsuk a termelés állandó növelésével, ami ráadásul még az árak zuhanását is magával hozza. […]

Olyan törvényeket alkottunk, mint a föld- és vidékfejlesztési törvény, amely meghatározza a nagybirtokrendszer felszámolásának menetét, a parlagföldek kisajátításának lehetőségeit, valamint a néhány tulajdonos kezében összpontosuló, kirívóan nagy kiterjedésű földtulajdon esetleges kisajátítását, azért, hogy megváltozzék országunkban a földtulajdon szerkezete. Ámbár mindezeknél is fontosabb, hogy a mezőgazdasági termelők számára finanszírozási rendszereket hozzunk létre, hogy technológiai segítséget, gépeket kaphassanak. Ez már a forradalom törvénye. […]
A személyi jövedelemadóról is új törvényt alkottunk, az új alkotmányban ugyanis már szerepel az adócsalás bűntette is. Venezuelában a vállalkozók, s legfőképp a nagykapitalisták ugyanis hosszú évtizedek óta egyszerűen nem fizetik meg adójukat.

Venezuelában az adócsalás nemzeti valutában, bolívárban számolva, nagyjából megegyezik az ország olajeladásból származó bevételével. A nagykapitalisták, az óriásvállalatok évente sok milliárd (!) dollárt nem fizetnek be az államkasszába. Ezért alkottuk meg az új adótörvényt, amely rendkívül szigorú, példásan határozott, s egyébiránt arra szolgál, hogy a kapitalizmus egyik alapelve teljesüljön: aki nagyobb jövedelemmel rendelkezik, fizessen többet. Hát igen, õk bizony ahhoz szoktak hozzá, hogy temérdek a jövedelmük, adót azonban nem fizetnek.
Új banktörvényt is életbe léptettünk, azért, hogy a magán bankszféra a fejlődés számára nélkülözhetetlen tevékenységeket támogatni legyen köteles; ezek közé tartozik például a kedvezményes kamatozású mezőgazdasági hitel.

Megalkottuk a Minifinanszírozási Törvényt is, amelynek az a célja, hogy kisösszegű hitelekkel segítsük a szegényeket. E rendszer része az újonnan alapított Nők Bankja, a Népi Bank és a Kisfinanszírozási Alap is. E pénzintézetek révén eddig többszázezer kishitelt nyújtottunk és nyújtunk a szegényeknek. […]

Patkós Judit fordítása

Forrás: Ezredvég