• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Történelem Hős és pap
Hős és pap
2017. június 28. szerda, 20:32

Közszereplőként eltöltött évtizedei alatt a nicaraguai politikus, pap és az ENSZ Közgyűlésének egykori elnöke, Miguel d’Escoto Brockmann nem tett szert olyan nemzetközi hírnévre, mint más sandinista elvtársai. Ugyanakkor politikai életének kezdete óta egészen az ebben a hónapban bekövetkezett haláláig soha nem kerülte a harcot.

A június 8-án vélhetően agyvérzésben elhunyt d’Escoto egész életében egy olyan radikális politika mellett állt, amely egykoron a kimerült és irányt vesztett nemzetközi baloldal helyreállításának ígéretét hordozta magában. Hármas életet élt – egyszerre volt forradalmár, pap és köztisztviselő – abban az időszakban, amely mély változásokat hozott hazájában, amikor egy felkelő egalitarianizmus söpört végig a népi tudaton, és beépült mind a szekuláris, mind pedig a katolikus világnézetbe.

D'Escoto sikeresen ötvözte a papi hivatást a forradalmárok harciasságával - Fotó: Archív

Az 1980-as években alulról szerveződő mozgalmak kényszerítették ki a Katolikus Egyház társadalmi küldetéséért folytatott küzdelmét a Vatikánból a közép-amerikai nap alá. Amikor a szegények mozgalmai a Globális Délen, különösen Latin-Amerikában, újra és újra megkérdőjelezték az elit hatalmát és vagyonát, katolikusok egyes csoportjai szakítottak az egyházi hierarchiával, hogy a katolikus szociális doktrína egy radikálisan más felfogását tegyék magukévá.

Az egyház a szegények iránti kötelességeinek újraértelmezése meghaladta a jótékonyság iránti hagyományos katolikus elkötelezettséget, és a politikai – köztük a forradalmi – küzdelmekbe való bekapcsolódás mellett foglalt állást. Ez a Latin-Amerikában a felszabadítás teológiája néven ismertté vált áramlat maroknyi követőre talált az észak-amerikai Maryknoll missziós rendben is, amelyben a papi szolgálatnak már régóta része volt a politikai aktivizmus.

Az 1960-as években, sok belső vita után, a Vatikán úgy tűnt, hogy legitimálja a felszabadítás teológiáját, de 1985-re ez a felemelkedő radikalizmus elég harciassá vált ahhoz, hogy zavarba hozza az egyházi elitet. II. János Pál pápa négy nicaraguai pap a papi rendből való menesztésével visszakozott. A Maryknoll rendhez tartozó és Nicaragua akkori külügyminiszteri posztját betöltő d’Escoto volt az egyikük.

Azonban nem ő, hanem a nicaraguai kulturális miniszter, a pápa által szintén menesztett Ernesto Cardenal lett az egyház a radikális papok ellen folytatott hadjáratának nemzetközi szimbóluma. Hamarosan bejárta a világot az az ikonikus fotó, amelyen Cardenal II. János Pál előtt térdel a poros managuai aszfalton, és hitetlenkedve mosolyog, ahogyan a pápa az ujjával megfeddi őt.

Ami d’Escotót illeti, ő soha nem volt rivaldafényben, de mindig is ott volt a mozgalom sűrűjében: „Éppen egy miniszteri találkozó volt akkor Indiában” – mondta az ikonikus fényképről évtizedekkel később. Ott a diplomataszállásának magányában „sírt és csak sírt”, mélyen megbántva a spirituális elhívatásából való elbocsátás miatt.

Majdnem huszonöt évvel később, 2009-ben d’Escoto egy másik diplomáciai misszió közepében találta magát, amikor újabb válság következett be. Miután Manuel Zelaya hondurasi elnököt egy az Egyesült Államok támogatását élvező jobboldali koalíció elmozdította a hivatalából, a térség baloldali elnökei San Salvadorban gyűltek össze, hogy elítéljék a puccsot. Zelaya nem sokkal később már egy repülőgépen ült, és Honduras felé tartott, hogy visszakövetelje az elnökséget. De egy feszült patthelyzet után – amikor is katonai járművek zárták le a leszállópályát, tüntetők árasztották el a repteret és a repülőgép a levegőben körözött – Zelaya kénytelen volt megváltoztatni a tervét, és végül Managuában szállt le.

D’Escoto, aki akkor éppen az ENSZ Közgyűlésének hivatalban lévő elnöke volt, egyike volt a világ mindössze két vezetőjének, akik Zelayával tartottak a feszült repülőúton. Néhány nappal korábban az ENSZ-ben angolul elmondott beszédében d’Escoto elítélte a puccsot, és arra figyelmeztetett, hogy „a reakciós erők, amelyek soha egy pisszenést sem engedtek az egyre nagyobb számú kifosztottjainknak, most fel vannak zúdulva azoktól a figyelemreméltóan erős mozgalmaktól, amelyek haladó kormányokat emeltek hatalomba.”

Az 1960-as évek elején, amikor a frissen felszentelt d’Escoto atya megkeresett egy New York-i újságszerkesztőt egy kiadó indításának ötletével, a később a „felszabadítás teológiája” néven ismertté vált mozgalom még teljesen ismeretlen volt az angol ajkú katolikusok körében.

Az elsősorban a latin-amerikai papság által kidolgozott felszabadítás teológiája azt hirdette, hogy az egyház legmélyebb és legszentebb kötelességei közé tartozik a szegények melletti kiállás. Papok és apácák egy egész generációja kezdte spirituális elhivatottságának tekinteni a kizsákmányolás elleni harcban, majd pedig a politikai rendszerek világszerte való megdöntésében való részvételt.

D’Escoto a New York-i Ossiningben alapította meg 1970-ben az Orbis Books kiadót, amely Gustavo Gutiérrez, Ernesto Cardenal és mások munkáinak angol nyelven való terjesztésével az egyház szociális missziójának radikális újraértelmezését hirdette az észak-amerikai katolikus fősodorban. Az Orbison keresztül d’Escoto megtalálta a módját harcias papi felfogásának hirdetésének, és kifejlesztett egy olyan politikai-spirituális gyakorlatot, amely egyik társának szavaival, túlmutatott azon, hogy egyszerűen csak vigaszt nyújtson a meggyötörteknek, és „a nyugodt lelkiismeretet kezdte ki”.

De hamarosan otthagyta az észak-amerikai Maryknoll enklávé kényelmét, hogy délebben még közvetlenebbül is bekapcsolódjon a politikai küzdelmekbe. Mivel papi hivatása mellett okleveles polgári mérnök volt, éveken keresztül épített házakat a városi szegényeknek, először Chilében, a szocialista Salvador Allende kormánya alatt, később pedig Managuában, miután 1972-ben egy földrengés pusztított végig a városon, és hozzájárult ahhoz, hogy Anastasio Somoza diktátor legitimációs válságba kerüljön.

Az 1970-es években d’Escoto egy időre csatlakozott a földalatti Sandinista Nemzeti Felszabadítási Fronthoz (Frente Sandinista de Liberación Nacional, FSLN). 1977-ben a „Los Doce” tagjává lépett elő, vagyis egyike lett a civil társadalom azon tagjainak, akik segítettek legitimálni a felemelkedőben lévő forradalmi mozgalmat azzal, hogy az FSLN az országos politikában való nyílt részvételének engedélyezését követelték. Kevesebb mint három évvel később a sandinisták már hatalmon voltak, és d’Escoto Nicaragua külügyminisztereként segített kijelölni a forradalom irányát.

Annak ellenére, hogy nagy könyvfaló hírében állt, aki imádta a szövegeket és a régi Bibliákat, d’Escoto fáradhatatlan köztisztviselőnek bizonyult, aki egy tüzes és kénköves prédikátor szenvedélyével és egy professzionális forradalmár állhatatosságával vetette bele magát a feladatokba. Az, hogy a pápa 1985-ben megfosztotta a papi hivatásától, semmit sem mérsékelt a politikáján; ha János Pál azt remélte, hogy elhallgattathatja d’Escotót, akkor a terve visszafelé sült el.

1986-ban, az Egyesült Államok grenadai megszállására adott elnéző nemzetközi reakció hatására, d’Escoto legyőzte sandinista társai szkepticizmusát egy olyan döntés meghozatalakor, amely talán a legnagyobb diplomáciai győzelmet hozta neki. Megundorodva attól, hogy az Egyesült Államok büntetlenül zaklathat szegényebb országokat, jogi úton kártérítést kezdeményezett azokért a bűncselekményekért, amelyeket a Reagan-kormány követett el Nicaraguában az 1980-as években.

Diplomáciai találkozókról összegyűjtött rengeteg bizonyítékkal beperelte az Egyesült Államokat a hágai Nemzetközi Bíróságon, azt állítva, hogy a szuperhatalom a kontráknak adott támogatása illegális beavatkozás volt Nicaragua belügyeibe.

A bíróság nagy felzúdulást keltve Nicaragua és fiatal forradalmi kormánya javára ítélt, és megerősítette, hogy az északi szuperhatalom megsértette Nicaragua szuverenitását azzal, hogy kormányellenes félkatonai szervezeteket fegyverzett fel és elaknásította az ország kikötőit.

Az 1980-as évek során d’Escoto nyilvános harcot folytatott a Miguel Obando y Bravo bíboros – d’Escoto szavaival „a népünk elleni agresszió fő cinkosa” – által megtestesített egyházi hierarchia ellen Nicaraguában, amely politikai és pénzügyi támogatást kapott a hazai elittől és az észak-amerikai betolakodóktól is.

Az FSLN 1990-es választási veresége után d’Escoto fenntartotta a sandinista projekt iránti politikai elkötelezettségét, és egy ideig a „közösségi mozgalom” ernyője alá tartozó helyi szervezetek hálózatának adminisztratív vezetője volt.

Az eredetileg Sandinista Védelmi Bizottságok (CDS) néven alapított helyi egyesületek egy olyan ambiciózus helyi önrendelkezési programon dolgoztak, amelyet közérdekű munkákon és helyi önkormányzati struktúrák létrehozásának megszervezésén keresztül igyekeztek megvalósítani. Bár a CDS egykoron az ország legnagyobb tömegmozgalmának számított, 1990 után az állami támogatás megszűnése után összezsugorodott és a befolyása csökkent.

A politikai ellenzékben töltött ideje (1990-2007) során az FSLN párthierarchiája tartósan eltávolodott azoktól a népi rétegektől, amelyek korábban a forradalom bázisát adták. Ez idő alatt d’Escoto szorosan a sokat támadott pártvezető, Daniel Ortega mellett állt – ami olyan stratégiai orientáció volt, amely lehetővé tette, hogy a hatalom közelében maradjon, de sajnos annak az Ortegának mentegetőjévé vált, aki igyekezett megszabadulni a párt hagyományos bázisától, hogy elnyerje a jobbközép támogatását.

Ami pedig talán a legsajnálatosabb, d’Escoto Ortega mellett való kiállása ebben az időszakban az egykori ősellensége, Miguel Obando y Bravo bíboros szövetségesévé tette, aki 2006-ban támogatta Ortega indulását az elnöki székért.

Ahogyan már máshol írtam erről, amikor Daniel Ortega egy sikeres újraválasztási kampány után 2007-ben visszatért a hatalomba, egy olyan súlyosan kompromittált FSLN élén állt, amely sok mindent feladott forradalmi programjából, hogy megszerezze az állam feletti hatalmat. D’Escoto számára azonban politikailag kifizetődött az Ortegával való szövetség.

2008-ban d’Escotót megválasztották az ENSZ Közgyűlésének elnökévé, ahol nekilátott az ambiciózus tervének, hogy a Globális Dél szolgálatába állítsa a szervezetet. Ennek a tervnek a középpontjában az ENSZ Biztonsági Tanácsa hatalmának gyengítése és az olyan nemzetközi hitelintézetek, mint a Nemzetközi Valutaalap, gyökeres átalakítása állt. Jól tudván, hogy a Globális Dél államait továbbra is kemény nyomás alatt tartja a Globális Észak intézményi hatalma, azokat vette célba, amelyeket az Egyesült Államokhoz hasonló országok katonai és gazdasági kényszerítő ereje fő eszközeinek tartott.

Azonban, bár olyan baloldali gondolkodókból álló tanácsadó csapattal vette magát körbe, mint Noam Chomsky vagy Howard Zinn, a tervei, hogy kihúzza a talajt a Bretton Woods-i intézmények alól, végül széleskörű nemzetközi támogatás híján elhaltak.

Egy kevésbé pozitív portréban a New Republic felrótta d’Escotónak a szenvedélyes sajtónyilatkozatait, amiket „kirohanásokkal tarkított bravúros dörgedelmeknek” nevezett. Sokan azonban úgy emlékeznek rá, mint az elnyomott államok elvhű védelmezőjére, aki nem félt felforgatni a nemzetközi szervezeteket, hogy ezzel segítse a helyi küzdelmeket.

Az a szándéka, hogy a birodalmi intézményeket a gyarmatosítás-ellenes célok szolgálatába állítsa, 1986-ban érte el a csúcsát, amikor az Egyesült Államokat a nemzetközi bíróság elé citálta – és nyert. Ezt a teljesítményt 2008-ban a Közgyűlés emelvényén megismételte, amikor látványosan elítélte a Gázai-övezet elleni izraeli agressziót, a leköszönő Bush-adminisztráció legnagyobb bosszúságára.

Miguel d’Escoto Brockmann, latin-amerikai generációjának sok más tagjához hasonlóan, eredményesen ötvözte a hitet a politikai gyakorlattal, és katolikus vallásosságából az egalitárius politika iránti kitartó elkötelezettséget vezetett le. A sandinista forradalmi mozgalom egyik vezetőjeként példaként szolgált a harmadik világbeli aktivisták számos generációjának. Az intézményesült forradalom vezető diplomatájának minőségében pedig megszemélyesítette a nicaraguai forradalom nyugtalanító befolyását a birodalmi uralom történetéből eredeztetett világrendre.

2014-ben Ferenc pápa visszavette d’Escotót a papság soraiba. A férfit, aki egykoron egy indiai szállodai szoba magányában sírt, hogy aztán mintegy huszonnégy évvel később „a béke, az igazságosság és a szolidaritás eszközeként” tűnjön föl az ENSZ-ben, végre igazolta az egyház, ami korábban kitaszította magából.

Hősként és papként halt meg.

Írta: Jonah Walters

Forrás: Jacobin

Fordította: Latin-Amerika Társaság

 

logo