• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Történelem Latin-Amerika Schindlerje: A 20. század egyik elfelejtett hőse
Latin-Amerika Schindlerje: A 20. század egyik elfelejtett hőse
2017. május 17. szerda, 22:28

Pinochet tábornok chilei terroruralma idején egy férfi több ezer ember életét mentette meg a diktátor kegyetlen titkosrendőrségétől. Hogy tudta ezt Roberto Kozak megtenni – és hogyan menekült meg a haláltól?

1986 utolsó napján nem sokkal délelőtt tizenegy óra előtt fegyveres férfiak érkeztek egy bevándorlók letelepedését segítő kis szervezet Santiago de Chile-i irodájába. Azonnal összeterelték az ott dolgozókat. „Egy tárgyalóterem padlójára löktek minket arccal lefelé. Elvágták a számítógépek kábeleit, és a csuklónknál összekötöztek bennünket” – idézte fel Eliana Infante, a szervezet egyik munkatársa. „Miután megkötöztek minket, ezt kérdezték: »Melyikőtök az a rohadt kommunista Roberto Kozak?«”

Roberto Kozak (középen) rendkívüli tettei jobbára ismeretlenek a világban - Fotó: Archív

Egy magas, rendkívül jóképű és nagyon jól öltözött férfi felállt. „Én vagyok az” – mondta nyugodtan. Kozak lement a lépcsőn. A paramilitárisok fejének gépfegyvert szegezve arra kényszerítették, hogy feküdjön fel egy tárgyalóasztalra, és közben kérdezgették.

A fegyveresek egy a chilei diktátorhoz, Augusto Pinochethez hű jobboldali halálosztag tagjai voltak. Fegyvereket és pénzt kerestek, amelyekről azt gyanították, hogy Kozak irodájában vannak: a genfi székhelyű Kormányközi Bizottság az Európai Migrációért (ICEM) santiagói szervezeténél. Bizonyítékokat kerestek arra is, hogy Kozaknak köze van egy néhány hónappal korábban elkövetett Pinochet elleni merényletkísérlethez, amely során a diktátor öt testőre halt meg.

A támadás utáni napokban Pinochet biztonsági szolgálatai számos ismert baloldali aktivistát raboltak el Santiagóban, és elvágták a torkukat. Amikor a paramilitárisok betörtek az ICEM irodájába, Infante és a szervezet többi munkatársa attól tartottak, hogy a fegyveresek meg fogják ölni Kozakot – és miután őt megölték, felgyújtják az irodáját, őket pedig ott hagyják megkötözve a padlón, hogy halálra égjenek.

A vallatás során Kozak kitartott amellett, hogy a santiagói iroda csak menekülteknek segít, és hogy sem fegyverek, sem nagy összegű pénz nincs az épületben. Egy óra elteltével Kozakot elengedték, aki fizikailag sértetlenül sietett fel az emeletre eloldozni a munkatársait. „Zöld volt. Sárga, fehér és zöld szín keveredett rajta” – mondta Infante. „De arca rezzenéstelen volt, lement a földszintre, és nyugodtan felhívta Genfet, hogy tájékoztassa őket a történtekről, majd visszatért a munkájához.”

Roberto Kozak egyike a 20. század nagy ismeretlen történeteinek. Diplomata kollégái, akik részletekbe menően ismerik a Pinochet-korszakbeli tetteit, csak „Latin-Amerika Schindlerjeként” beszélnek róla. A német üzletemberhez, Oscar Schindlerhez hasonlóan, aki ezerkétszáz zsidót mentett meg Lengyelországban a második világháború idején, Kozak története is egy olyan emberről szól, aki bátran felhasználta helyzetét, hogy életeket mentsen. Könnyedén homokba dughatta volna a fejét, miközben Chile kegyetlen katonasága és titkos rendőrsége több ezer ember vetett börtönbe, kínzott meg vagy „tüntetett el”, de ő másként döntött. Az 1973-as katonai puccs után Kozak és más országok diplomatái becslések szerint 25-35 ezer chilei politikai fogolynak segítettek visszanyerni a szabadságukat és biztonságos menedékre lelni külföldön.

Több mint egy évtizeddel az irodáján való rajtaütés előtt Kozak azon dolgozott, hogy bekerüljön a Pinochet-rezsim belső köreibe, magas rangú katonai személyeknek, politikusoknak, köztisztviselőknek és a titkos rendőrség tagjainak udvarolt. A diplomáciai vonzerő, a türelem és sok láda import whisky együttes bevetésével óvatos tárgyalásokat folytatott foglyok szabadon bocsátásáról, akik szinte mindegyike a chilei baloldalhoz tartozott. Néhányukat még a saját házában is bújtatta. Kozak volt, hogy egyszerre több fogolyról, időnként több százról állapodott meg, máskor csak egyről vagy kettőről.

Amikor 2015 szeptemberében elhunyt, a világ szinte semmit nem tudott Kozakról vagy rendkívüli örökségéről. A helyi sajtóban megjelent néhány cikktől és a chilei kormány által 1992-ben neki adományozott kitüntetéstől eltekintve soha nem részesült nagyobb elismerésben. Kozak visszahúzódó és tartózkodó volt, és élete végéig még gyerekeinek sem beszélt arról, hogy mit tett. Fia, a most huszonnégy éves Nikolai keveset tudott Kozak munkájáról addig, amíg 2010-ben részt nem vettek Santiagóban a chilei emberi jogi múzeum –Museo de la Memoria – megnyitóján. Akkor láthatta először, hogy mit tett az apja.

Amikor az ünnepség elkezdődött egy zsúfolt téren, Nikolai látta, hogy Kozak visszapillant egy alakra, aki a tér másik oldaláról nézte őt. Megdöbbentő pillantás volt. A két férfi átvágott a tömegen, és egyetlen szó nélkül megölelték egymást. Mindketten sírni kezdtek. Nikolait meglepte, hogy az apja így elérzékenyült. Meglepetését pedig csak tovább fokozta, amikor a férfi – akit Patricio Bustosnak hívtak – ezt mondta: „Az apád megmentette az életem.”

„Akkor jöttem rá, hogy az apám nem az az ember, akinek hittem” – emlékezett vissza Nikolai.

Roberto Kozak 1942. május 14-én született egy faluban Északkelet-Argentínában. Apjának családja az 1890-es években Ukrajnából érkezett Argentínába, édesanyja pedig, akiknek szintén ukrán gyökerei voltak, a fővárosból, Buenos Airesből származott. A pár tizenkét gyermekének egyikeként Kozak még fiatal volt, amikor a család feladta a gyötrelmes mezőgazdasági munkát, és Buenos Aires külvárosának egyik szegény, munkásosztálybeli kerületébe költözött. Apja nem sok munkát talált, így szűkös anyagi helyzetben voltak.

Kilencévesen Kozak az iskola után egy könyvesboltban kezdett dolgozni. A bolt tulajdonosának sorsdöntő befolyása volt az életére. Engedte, hogy Kozak olvassa a könyveket, amikor nem voltak vevők a boltban, és a fiú hamarosan szenvedélyes olvasóvá vált, beleásta magát a mérnöki tudományokba, de a nemzetközi politikába is. Különösen szeretett egy atlaszt, amely tele volt adatokkal és érdekességekkel távoli helyekről. Tízes éveiben Kozak könyvesbolti munkája mellett iskolába járt, és végül építőmérnöki tanulmányokba kezdhetett a Buenos Aires-i Egyetemen.

Miután végzett, a szakmájában kezdett dolgozni, és huszonegy éves korában elvette feleségül a lengyel bevándorló családból származó Elsa Beatrizt. Az 1960-as évek végén a párnak gyereke született, Sergio. A fiú kétéves korában a pár elvált, de kapcsolatban maradtak egymással. (Kozak 1976-ban egy Buenos Aires-i szemináriumon találkozott második feleségével, Silviával. Két gyermekük született, egy fiú, Nikolai és egy lány, a ma huszonegy éves Nathalie.) Az első házasságának felbomlása környékén Kozak karriert váltott. Világot akart látni.

1968-ban egy nap meglátott egy újsághirdetést, amelyben az ICEM argentin irodájának megüresedett állására kerestek jelentkezőt. Az ICEM-et 1951-ben alapították, hogy a második világháborúban az otthonuk elhagyására kényszerült embereknek segítsen. Amikor Kozak elkezdett ott dolgozni, a lehetőségei korlátozottak voltak, ma már azonban a Nemzetközi Migrációs Szervezetnek, ahogyan most hívják, 165 tagállama van, és az ENSZ égisze alatt működik.

Két Argentínában töltött év után 1970-ben Kozak nemzetközi szerepet készült vállalni az ICEM-nél, és hat hónapos diplomataképzésen vett részt Nyugat-Németországban, és további két hónapig Londonban tanult angolul. Körülbelül két évig az ICEM genfi irodájában dolgozott Latin-Amerikával kapcsolatos bevándorlási programokon, majd elvállalta, hogy Chilébe küldjék.

Nem sokkal azután, hogy 1972 májusában Santiagóba érkezett, nyilvánvalóvá vált számára, hogy puccs készülődik Salvador Allende marxista kormánya ellen. Élelmiszerhiány volt, sztrájkok zajlottak, és fokozódó elégedetlenség jelei mutatkoztak a hadseregben is. Kozak diplomáciai kapcsolatai megerősítették neki azt az általános vélekedést, hogy az Egyesült Államok titokban a CIA közreműködésével ássa alá a kormányt. A puccs 1973. szeptember 11-én reggel hét órakor kezdődött. Délutánra az elnöki palota romokban volt, Allende meghalt, és Pinochet katonai juntája bejelentette, hogy átvette a hatalmat.

Sok chileit nem érte váratlanul a puccs, de az azt követő katonai megtorlás kegyetlensége sokkolta őket. Pinochet és belső köre Allende megdöntésében nemcsak a stabilitás visszaállításának lehetőségét látta, hanem esélyt arra is, hogy eltávolítsák azt, amit a társadalom rákjának tartottak: a marxizmust.

A hadsereg és titkosrendőrség azonnal vidéki birtokokat, magánlakásokat szállt meg és még a nemzeti futballstadiont is elfoglalta, hogy börtönökké alakítsa azokat. A letartóztatottak között voltak kommunisták, szocialisták, diákok, újságírók, papok és zenészek is. Bármiféle kapcsolat a chilei baloldallal, vagy annak gyanúja, hogy az illető részt vett a puccsal szembeni szervezett ellenállásban, alapot jelentett a letartóztatásra. Állig felfegyverzett katonákból álló halálosztagok szelték keresztül-kasul Észak-Chilét, összeterelték a falusiakat, és halottakat hagytak maguk után. 1973 és 1978 között körülbelül hetvenezer embert tartóztattak le, akik közül becslések szerint harmincezret megkínoztak, és körülbelül háromezer-ötszázat megöltek.

A puccs durva első napjaitól kezdve Kozak elhatározta, hogy tenni fog valamit azokért, akik a csapdába estek a Pinochet-rezsimben. Addig nagyrészt hétköznapi munkát végzett, kis léptékű bevándorlási programokat dolgozott ki Dél-Amerikába költöző embereknek, és megszervezte az újonnan érkezők utazását. Kozak kezdettől fogva tudta, hogy ha segíteni akar, akkor rugalmasabbá kell tennie az ICEM-hez fűződő kötelességeinek értelmezését.

„Tennie kellett valamit, nem maradhatott tétlen. Úgy vélte, hogy az olyan szervezeteknek, mint amilyen az ICEM is, védelmet kell biztosítaniuk az embereknek” – mondta Kozak özvegye, Silvia. Ez azt jelentette, hogy aktívan be kell kapcsolódnia Pinochet kegyetlen megtorlásának áldozatul eső emberek megsegítésébe. Akkoriban az ICEM egy kockázatkerülő szervezet volt, amely nem igazán bocsátkozott vitákba, és tartózkodott kormányzati személyekkel való konfrontációtól. Valószínű, hogy a genfi felső vezetés nem volt teljes mértékben tudatában annak, amit Kozak csinált, és a szervezet jelenlegi munkatársai szerint aggódtak volna, ha tudják.

Kozak egyik első lépése az volt, hogy szoros munkakapcsolatot alakított ki a hasonlóan gondolkodó nagykövetségek diplomatáival. „Roberto nagy munkát végzett, de nem egyedül tette” – hangsúlyozta Silvia. „Egy hálózat tagja volt. Önző dolognak tartotta volna, ha magának követeli az érdemet. Érezte, hogy a munkája fontos, de soha nem tolta magát a középpontba. Nagyra értékelte a csapatmunkát.”

Az egyik legbátrabb diplomata, aki Kozakkal együtt dolgozott közvetlenül a puccs után, a néhai svéd diplomata Harald Edelstam volt. A második világháború idején Edelstam zsidóknak segített Norvégiából Svédországba szökni. Most Chilében a Pinochet-rezsimtől igyekezett megmenteni embereket.

Edelstam egyik jelentős tette az volt, amikor több száz kubai diplomatát és Allende-párti személyt mentett meg, akik csapdába estek a santiagói kubai nagykövetségen, amelyet chilei tankok és katonák lőttek, és éppen megrohamozni készültek. Egyetlen svéd zászlóval a kezében Edelstam bement a nagykövetségre, és segített tárgyalni a száznegyvenhét kubai diplomata biztonságos elvonulásáról. Miután kikísérte a diplomatákat az épületből, Edelstam visszatért oda, hogy ott töltse az éjszakát, ezzel védve a rezsim által keresett chileieket. 1973 vége előtt Edelstamot nemkívánatos személynek nyilvánították Chilében és kiutasították az országból.

Bár Olaszország megszakította a kapcsolatait Chilével a puccs után, diplomatái Santiagóban maradtak. Az olasz nagykövetség hétszázötven üldözött személynek biztosított menedéket. Az Egyesült Államok ellentmondásos módon viszonyult Chiléhez: miközben a CIA támogatta a puccsot, a külügyminisztérium egyes munkatársait elborzasztották az azt követő események.

Kozak más diplomatákkal, illetve olyan katolikus emberi jogi szervezetekkel, mint a Szolidaritási Vikariátus, is együttműködött a rezsim által letartóztatott személyek listáinak megosztásában. Kozak, a diplomaták és a Vikariátus együttesen gyorsan kapcsolattartói lettek az eltűntek után kutató aggódó rokonoknak. Kozak próbált felkeresni egyes börtönöket is, hogy a nyomára akadjon bizonyos raboknak. Néhányba sikerült is bejutnia, de azokba soha, amelyekben a legkegyetlenebb vallatások és kínzások folytak.

Munkatársai számára Kozak nyugalma mindig is természetfelettinek tűnt. „Mindig higgadt volt. Ez figyelemreméltó volt” – mondta Infante. „Feljött a forró és fülledt harmadik emeletre, hogy átnézze az aktákat. Rólunk dőlt az izzadság, ő viszont zakóban és nyakkendőben is hideg volt, mint egy jégcsap. Azt mondta nekünk, hogy gondosan kell bánnunk az aktákkal, mert azok nem akták, hanem emberi életek, amelyek tiszteletet érdemelnek.”

Emilio Barbarani volt akkoriban az egyik olasz diplomata Santiagóban, aki közeli kapcsolatban volt Kozakkal. A ma hetvenhat éves Barbarani szerint Kozak fő szerepe abban állt, hogy összebarátkozott a Pinochet-rezsim magas rangú személyiségeivel, és meggyőzte őket, hogy engedjék szabadon a fogvatartottakat. Ahogy valakit szabadon engedtek, Kozak megszervezte az illető utazását egy biztonságos külföldi menedékhelyre azzal, hogy a külföldi nagykövetségeknél elérte, hogy adjanak neki vízumot. Ennek a folyamatnak az első fázisa néha az volt, hogy Kozak felvette a szabadon engedett foglyot a börtön kapujában. Erre azért volt szükség, hogy megelőzze, hogy az illetőt egyből újra elfogják vagy „eltüntessék”. Azután elszállásolta az irodájában vagy az otthonában, amíg megszervezte az elmenekülését az országból.

Barbarani is egyike azoknak, akik párhuzamot látnak Kozak és Schindler között. „Roberto népszerű volt a lányok körében” – mondta. „Jól öltözött és tehetős volt. Semmi szüksége nem volt rá, hogy politikai kockázatokat vállaljon. Ez nem volt feladata. Azért tette, mert bátor volt.”

Kozaknak a chilei titkosrendőrség ellenőrzése alatt álló repülőtérre is ki kellett kísérnie a szabadon engedett foglyokat. Amikor csak lehetett végigment velük a kifutópályán egészen a repülőgép ajtajáig. 1979-ben José Zalaquettnek, az egyik legismertebb chilei emberi jogi ügyvédnek segített Franciaországba menekülni. Zalaquett emlékszik rá, hogy Kozak kivitte őt a repülőtérre. Amikor elváltak „néhány száz dollárt csúsztatott a zsebembe”.

Pinochet Chiléjének korlátait jól ismerve Kozak alig használta ki diplomáciai mentességét, és csak reménykedett abban, hogy a juntával kötött megállapodásait be fogják tartani. Miközben a rezsim egyes tagjai kész voltak tolerálni azt, amit Kozak tett, másokat bosszantotta, hogy beleavatkozik Chile belügyeibe. Az egykoron Kozakkal dolgozók szerint a titkosrendőrség vezetője, Manuel Contreras különösen ellenszenvesnek találta. „Gyakran beszélgettem vele a kockázatokról” – mondta Barbarani. A chilei titkosrendőrség, mutatott rá Barbarani, nem nagyon foglalkozik a diplomáciai mentességgel.

Munkatársai és diplomatatársai körében Kozak munkamorálja legendássá vált. Korán reggel kezdett – gyakorta már eleve a repülőtéren volt, hogy gondját viselje egy letartóztatottnak, vagy az irodájában töltötte az éjszakát, hogy egy szabadon engedett foglyot őrizzen –, és késő este végzett. És akkor még ott voltak a fogadások.

Kozak sikerének egyik legfontosabb tényezőjét, amellyel elérte, hogy annyi foglyot szabadon engedjenek, azok a késő esti összejövetelek jelentették, amelyeket elegáns otthonában rendezett Santiago La Reina kerületében. Kozak estéről estére meghívta a titkos rendőrség magas rangú vezetőit, a hadsereg tábornokait és külföldi diplomatákat whiskyzni és koktélozni. Ahogy fogyott az ital elkezdett a tisztviselőkkel szabadon bocsátó parancsokat aláírattatni. Arra is felhasználta a fogadásokat, hogy kiderítse, hogy hol tartják fogva a foglyokat, és melyik nagykövetség ad ki vízumokat, ami után elkezdhetett tárgyalni a kilépő papírokról.

Az ICEM sofőrjei gyakran feldagadt szemekkel érkeztek reggel az irodához, mert egész éjjel pincérként dolgoztak Kozak partijain. „Kijárási tilalom volt, de ez a junta tagjaira nem volt érvényes” – mondta Infante visszaemlékezve Kozak lobbimódszereire. „A whisky nagyon fontos volt. Minden határozathoz külön tárgyalásra volt szükség.”

Az 1990-ig tartó diktatúra idején Kozak egész végig kettős életet élt. „Miközben Roberto fogadást adott a katonatiszteknek a házában, nem egyszer menekültek és politikai foglyok rejtőztek a padláson” – idézte fel Infante. „Mindig a tűzzel játszott.”

Úgy szórakoztatta a vendégeket a házában, hogy pontosan tudta, hogy a menekültek ott vannak egy szobában felettük, de Kozaknak sikerült úrrá lenni a félelmén amiatt, hogy mi történhet vele, ha a titkai kitudódnak. Arra a kérdésre, hogy hogyan felelt meg ennek a kettős szerepnek, Infante ezt mondta: „Évekkel később, amikor azt kérdeztem tőle, hogy mi szeretett volna még lenni életében, azt mondta, hogy színész, egy színházban.”

Néhány év alatt Kozak kapcsolatai a katonai juntával elértek a csúcsra. Az Egyesült Államok santiagói nagykövetségének egyik titkosítás alól feloldott 1978. áprilisi távirata részletesen beszámol egy találkozóról Kozak és maga Pinochet között. „Kozak optimistán beszélt április 14-i találkozójáról Pinochet elnökkel és [Monica] Madriagada igazságügyi miniszterrel” – áll a táviratban.

A híres fogadásain Kozak folyamatosan azt mondogatta a vendégeinek, hogy Chile jó hírneve a világban csorbul a rezsim széleskörű emberijog-sértései miatt. Azt is mondta nekik, hogy foglyok szabadon bocsátásával hozzájárulhatnak Chile képének javításához. Ugyanezt vázolta fel Pinochetnek is. Ha a diktátor kész lenne elengedni több tucat politikai foglyot, akkor Kozak kiadna egy nyilatkozatot a sajtónak, amelyben ezt a lépést az ország emberi jogi helyzetének javulásaként értékelné.

A külsőre nyugodt megjelenése ellenére, Kozak súlyos stressztől szenvedett. Silvia szerint férjére nem csupán a saját maga által vállalt kockázat hatott, de azokról a kínzásokról szóló beszámolók is, amelyeket szinte minden nap hallgatnia kellett. A letartóztatottakért tett erőfeszítéseit sem mindig koronázta siker, és őt különösen nyomasztották azok az életek, amelyeket nem sikerült megmentenie. Az egyik olyan esemény, amit a legjobban sajnált az volt, hogy nem sikerült megakadályoznia José Hernán Carrasco Vásquez és Humberto Juan Carlos Menanteau Aceituno, a Movimiento de Izquierda Revolucionaria (Baloldali Forradalmi Mozgalom – MIR), egy többnyire diákokból és szakszervezeti tagokból álló baloldali mozgalom vezetőinek meggyilkolását.

A két férfit 1974-ben tartóztatta le a titkosrendőrség. Kozaknak sikerült elérnie, hogy 1975 szeptemberében szabadon engedjék őket, de a többszöri bürokratikus késlekedés miatt nem sikerült vízumot szereznie nekik Franciaországba. Novemberben újra letartóztatta őket a titkosrendőrség, és ismeretlen helyre vitték őket. A következő hónapban egy reggel Kozakot arról értesítették, hogy holtan találták őket, és testüket kínzásnyomok borították. Ugyanaznap délelőtt Kozak a levelei között ott volt a férfiak vízumainak jóváhagyásáról szóló értesítés.

A Pinochet-rezsim leghírhedtebb fogva tartó központja a Villa Grimaldi volt, egy félreeső birtok Santiago külvárosában, amit a puccs után elfoglalt a titkosrendőrség, a Dirección de Inteligencia Nacional (DINA). A Villa Grimaldi rendszerint a rendőrség vagy a katonaság által letartóztatott személyek első állomása volt: az a hely, ahol a felforgatással vádolt embereket tárgyalás nélkül fogva tartották, és kínvallatással igyekeztek kiszedni belőlük baloldali szövetségeseik neveit és tartózkodási helyét. A Villa Grimaldit Marcelo Moren Brito őrnagy irányította. Ő korábban a hadsereg tisztje volt, és puccs után csatlakozott a titkosrendőrséghez, és az egyik legkönyörtelenebb kínvallató lett. Körülbelül négyezer-ötszáz embert tartottak fogva a Villa Grimaldiban. A legtöbbjüket megkínozták. Körülbelül kétszázan meghaltak, vagy a kínzás okozta sérülésektől, vagy pedig az orvosi ellátás hiánya miatt. Mások egyszerűen „eltűntek”.

A kínvallatásnak alávetettek között volt Michelle Bachelet, Chile jelenlegi elnöke is. Bachelet apja a chilei légierő dandártábornoka volt és az Allende kormányának alkalmazásában állt. Őrizetbe vették, és 1974 márciusában valószínűsíthetően a többszöri kínzások miatt bekövetkező szívmegállás következtében meghalt. Tíz hónappal a halála után, 1975 januárjában, Bacheletet, aki akkoriban egyetemi hallgató volt, és anyját, Jeriát, letartóztatták és szemüket bekötve a Villa Grimaldiba vitték.

A most kilencvenéves Jeriát Brito hallgatta ki. „Megragadta a vállaimat és elkezdett tapogatni” – idézte fel. „A kezeim hátra voltak kötözve, így nem tudtam védekezni. Ezt mondtam neki: »Őrnagy, fogja vissza magát«, és ő így is tett.” Jeria számára fogva tartásának legfájdalmasabb része az volt, hogy nem tudta, hogy mi van a lányával. Tíz nappal a Villa Grimaldiba érkezésük után rövid időre találkozattak egymással. „A szemem végig be volt kötve, de érezhettük egymás jelenlétét.”

A szintén kivallatott Bacheletet előbb engedték szabadon, mint az anyját. Amikor kikerült, felvette a kapcsolatot Kozakkal és a család barátaival a légierőnél, hogy hátha tudnak segíteni kiszabadítani az anyját. Kozak elment az ausztrál nagykövetségre, hogy vízumot kérjen nekik, és 1975 májusában kikísérte őket a repülőtérre, ahonnan száműzetésbe vonultak. Jeria elmondása szerint ő és lánya máig nem beszélnek arról egymással, hogy mi történt velük a Villa Grimaldiban.

Rodrigo del Villar Cañas földrajz szakos diák volt, aki csatlakozott a MIR egyik, még a puccs előtt alapított sejtjéhez. 1975. január 13-án katonák az otthonukban letartóztatták őt és a bátyját. Az akkor huszonegy éves Villart tizenöt napig tartották fogva a Grimaldiban. Brito hallgatta ki, és többször megkínozta. Az egyik legrettegettebb technika az volt, amikor az illetőt egy ágykerethez hasonló fémrácshoz kötözték. „Karjaimat és lábaimat egy-egy sarokhoz kötözték” – mondta Villar. „Ezután az egész testemet leöntötték vízzel. Egy forgatható karral szabályozták a drótokkal a füledbe, szádba, heréidbe és péniszedbe vezetett áramot.”

A Villa Grimaldiban töltött időszak után Villart átszállították más fogva tartó központokba, és végül a Valparaíso tartománybeli Puchuncavíban kötött ki. Miközben ott volt, Villa anyja és nővére értesítette, hogy egy férfi, egy bizonyos Roberto Kozak segített tárgyalni foglyok, köztük az ő elengedéséről is. 1976. május 1-én Kozak megérkezett felvenni Villart és két másik embert. „Maga most velem jön” – mondta neki.

Villar meg volt döbbenve, és először még vonakodott is menni: a kinti világ bizonytalan volt, fennállt a veszélye annak, hogy újra letartóztatják, és a fogolytáborban a szolidaritás légköre vette körül. Végül mégiscsak beszállt Kozak autójába. „Kozak száz mérföldet vezetett vissza Santiagóba, úgy, hogy egy rendőr ült az anyósülésen, én és a másik két rab pedig hátul ültünk” – mondta Villar. „A börtönben egy másfél centiméter vastag matracon aludtam. A hátsó ülést nagyon puhának éreztem. Olyan volt, mintha gyapjún ültem volna. Megkínált egy Dunhill cigarettával. Az nagyon jólesett. A táborbeli cigaretták szarral voltak megtöltve.”

Villar szerint Kozak megmentette az életét. „Ha nem hozott volna ki onnan? Elég egyszerű, akkor most nem beszélgetnénk itt” – mondta. A fegyveres ellenállás tagjaként Villar nem volt jogosult számos tengerentúli menekültprogramban való részvételre. Végül Kozak meggyőzte Svédországot, hogy adjon neki vízumot, kivitte a repülőtérre és megbizonyosodott arról, hogy biztonságban felszáll a gépre.

Kozak a Pinochet-rezsim legsötétebb éveinek számos fotóján szerepel a háttérben. Az egyik legismertebb képet Sheila Cassidy brit orvos készítette szabadulása után a santiagói repülőtéren. Az akkor harminchét éves Cassidyt 1975 novemberében tartóztatták le, amiért ellátta egy baloldali aktivista lőtt sebét. Ő a brit kormány nyomásgyakorlásának tulajdonítja a szabadon bocsátását, akinek a konzulja, Derek Fernyhough meglátogatta őt a börtönben.

A santiagói repülőtérre érkezésekor találkozott Kozakkal életében először, és gyanakodott is rá, mert attól félt, hogy a férfi DINA-ügynök lehet. A gyanúsítása által kiváltott felháborodás azonban meggyőzte őt a férfi őszinteségéről. A kifutópályán róluk készült kép bejárta a világot. A most hetvenkilenc éves, Plymouth-ban élő Cassidy azt mondja, hogy már vagy egymillió alkalommal látta a fényképet, de egészen addig nem tudott arról, hogy Kozaknak szerepe volt a szabadon engedésében, amíg idén kapcsolatba nem került a Guardiannel.

Az Egyesült Államok santiagói nagykövetségének egyik távirata érzékelteti Kozak humanitárius munkájának nagyságrendjét. Az 1975. április 20-i üzenet úgy becsüli, hogy Kozak irodája havonta négy-hatszáz ember Chiléből való elmenekülését segítette. Szerepelnek benne listák arról is, hogy ezek az emberek hol telepedtek le. 1975-ben a legnagylelkűbb befogadó országok közé tartoztak Chile szomszédai, Argentína és Peru, illetve Franciaország, amely százöt, Nyugat-Németország, amely száznégy és Románia, ami háromszázhuszonkilenc személyt fogadott be. A legbefogadóbb ország azonban az Egyesült Királyság volt, ami négyszázhuszonkilenc egykori rabot fogadott be.

Az Egyesült Királyságnak ellentmondásos a viszonya Chiléhez. Edward Heath a puccs idején hivatalban lévő konzervatív kormánya ellenségesen viszonyult az Allende-kormányhoz, de amikor a Munkáspárt 1974-ben kormányra került, megszakította a fegyvereladásokat a Pinochet-rezsimnek, és 1977-ben visszahívta a nagykövetét Santiagóból. Margaret Thatcher 1979-es hatalomra kerülését követően azonban visszaállították a diplomáciai kapcsolatokat és a fegyvereladásokat is.

1998-ban, amikor az Egyesült Királyságban járt, Pinochetet házi őrizetbe helyezték egy nemzetközi elfogatóparancs alapján, amelyben emberijog-sértésekkel vádolták. Tony Blair munkáspárti kormánya volt akkor hatalmon, de Thatcher 1999 márciusában meglátogatta Pinochetet egy bérelt villában a Surrey megyei Wenthworthben, ahol őrizet alatt volt. Számos konzervatív képviselő támogatta Pinochetet, mondván, hogy ő az Egyesült Királyság barátja volt az 1982-es falklandi háborúban, és azzal hárították el Spanyolország kiadatási kérelmét, hogy az baloldali szemfényvesztés.

Kozak 1979-ben hagyta el Chilét, és visszatért Genfbe, ahol az ICEM a Latin-Amerikába irányuló bevándorlásért felelős osztályának vezetője lett. Ekkora amerikai táviratok szerint már csupán hetvenkilenc személy maradt fogságban. A junta beleegyezett, hogy felgyorsítja a szabadon bocsátásokat, ha Kozak hajlandó aláírni egy olyan nyilatkozatot, amelyben tanúsítja, hogy az országban nincs több politikai fogoly. Kozak belement az egyezségbe.

1980-ra a Pinochet-kormánnyal szembeni ellenállás jó része el lett fojtva. A biztonsági szolgálatok által elkövetett gyilkosságok célzottabbak lettek, és számos elmenekült chilei kezdte úgy látni, hogy biztonságosan visszatérhet az országba. 1984-ben Kozak is újra Chilébe utazott, és a következő évben segített visszatérni a pinocheti elnyomás csúcspontján elmenekült chileieknek. Ez is egy gondterhelt folyamat volt. A juntában némelyek azt mondták, hogy az emigránsok visszatérése jót tesz Chile külföldi megítélésének. Mások attól féltek, hogy ennek nyomán újra fellángol a fegyveres ellenállás. Amikor 1986. szeptember 8-án egy marxista gerillacsoport tagjai megtámadták Pinochet konvoját, hogy meggyilkolják a diktátort, a keményvonalasok igazolva is látták ezt a nézetüket.

Az, hogy közvetlen kapcsolat volt az ICEM és a Pinochet életére törő merényletkísérletben való érintettséggel vádolt személyek között, nagy problémát jelentett Kozak számára. „A szervezőket a mi szervezetünk hozta Chilébe” – mondta Infante. Ezek a korábbi emigránsok az ICEM egyik különleges programja keretében nyitottak egy pékséget. „Ezt a pékséget a mi pénzünkből finanszírozták. Így aztán a támadás után [a paramilitárisok] egyből hozzánk jöttek.”

Az ICEM irodája elleni rajtaütés különösen érzékenyen érintette Kozakot. Még sokkal később is „álmodott róla, és felriadt az éjszaka közepén”, idézte fel Silvia.

Kozak 1991-ben, a Pinochet-rezsim bukása után egy évvel hagyta el Chilét, hogy létrehozza a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) helyi szervezetét Moszkvában. 1994-ben visszaköltözött Genfbe, és az IOM főigazgatója lett. Tíz évvel később, amikor végleg nyugdíjba vonult, nem szülőhazájában, Argentínában, hanem Chilében telepedett le, abban az országban, amely meghatározta az életét, és ahol a leginkább otthon érezte magát.

1992-ben Chile az ország legmagasabb kitüntetését, a chilei függetlenségi mozgalom egyik vezetőjéről elnevezett Bernardo O’Higgins Érdemrendet adományozta Kozaknak. Kozak sok kollégája és azok, akiknek segített, úgy érezték, hogy többet érdemelt volna, és örültek, amikor a chilei kormány tavaly megkésve megadta neki az állampolgárságot.

Kozak legalább egy évtizeden keresztül rákbeteg volt. Rá jellemző módon nem beszélt róla sok embernek, de amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a végső stádiumban van, az argentin fővárosba utazott speciális kezelésre. A repülőtéren Silvia, mint általában, beállt azt argentin állampolgárok számára fenntartott sorba. A csupán négy nappal korábban chilei állampolgárrá vált férje azonban a nem argentinokra vonatkozó sorhoz állt. „Normális vagy?” – kérdezte tőle a nő, végigtekintve a sor hosszán. Kozak büszke volt rá, hogy chilei lett, és ezt hangsúlyozni akarta, még ha ez azt is jelentette, hogy a hosszabb sorba kell állnia.

Kozak 2015 szeptemberi halála óta Silvia a férje hamvait santiagói otthonuk dolgozószobájában tartja. Chile különböző pontjain akarja szétszórni őket: az Andok lábánál, ahol van egy kis darab földjük, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílik a hegyekre; egy tónál, ahol Kozak első házasságából származó fiának, Sergiónak van egy háza és ahonnan kedves családi emlékei voltak; és végül egy fánál azon a birtokon, amely egykoron a kínzás és a halál színtere volt. A fát Kozak tiszteletére ültette a Villa Grimaldi Alapítvány, amit a helyszín emlékhelyként való működtetésére hoztak létre.

Chile lassan birkózik meg a Pinochet-korszakkal, de a rezsim néhány tagját bíróság elé állították és elítélték. A titkosrendőrség egykori vezetője, Manuel Contreras ötszázhuszonkilenc év börtönbüntetést kapott a gyilkosságokban és kínzásokban játszott szerepéért. Brito, a Villa Grimaldi kínvallatója háromszáz évet kapott. A Museo de la Memoria szerint 1990 óta mindössze száznyolcvannyolc sikeres felelősségre vonás történt Chilében, és ezerháromszáz ügy még mindig nyitott.

Michelle Bachelet az emigrációban orvostudományt tanult, és 1979-ben tért vissza Chilébe. Szocialista színekben négy évre elnökké választották 2006 márciusától kezdve, majd 2014 márciusában újabb ciklust kezdhetett meg. Édesanyja Santiagóban él.

Villar 1991-ben tért haza családjával Svédországból, és geográfusnak tanult a Chilei Egyetemen. Jelenleg azon dolgozik, hogy a Puchuncaví fogolytábort, ahol Kozakkal találkozott, emlékhellyé alakítsa.

Kozak és Silvia utolsó beszélgetése egy taxiban zajlott az argentin rákkezelő központ felé menet. Miközben a rádióban a Földközi-tengeren azon a nyáron kibontakozó menekültválságról szóló híreket hallgatták, Kozak ezt mondta a feleségének: „Ha fiatal volnék, most ott lennék.” Negyedórával később halott volt.

Írta: Ewen MacAskill és Jonathan Franklin

Megjelent a Guardian weboldalán 2016. december 14-én.

Fordította: Latin-Amerika Társaság

 

logo