• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Történelem A haiti demokrácia meggyilkolása
A haiti demokrácia meggyilkolása
2016. október 10. hétfő, 20:30

Idén szeptemberben volt a 25. évfordulója, hogy az Egyesült Államok által támogatott puccs elmozdította hivatalából Jean-Bertrand Aristide haiti elnököt. Ennek kapcsán tekinthetjük át a haiti demokrácia és az Egyesült Államok beavatkozásainak történetét Robert Fatton Jr. professzor, a Jacobin magazin online felületén 2015. július 22-én megjelent cikke segítségével.

1915. július 28-án az Egyesült Államok lerohanta Haitit, majd a következő két évtizedben rákényszerítette akaratát az országra. A katonai beavatkozás közvetlen ürügyét az ország krónikus politikai instabilitása szolgáltatta, amely Jean Vilbrun Guillaume Sam elnök megdöntésével, a tömeg általi meglincselésével és véres feldarabolásával tetőzött.

Amerikai tengerészgyalogosok menetelnek Haitin 1934-ben - Fotó: Bettmann/CORBIS

Az amerikai hatalomátvétel megfelelt az először 1823-ban megfogalmazott Monroe-doktrínának, amely alátámasztotta az Egyesült Államok önteltségét, hogy joga van egyoldalúan beavatkozni Latin-Amerika belügyeibe. Ezt azonban nem alkalmazták az 1800-as évek végéig, amikorra is azonban Amerika a világ egyik legjelentősebb tőkés hatalmává vált, és így ténylegesen képessé vált a kontinensen is túlmutató imperialista törekvéseinek beteljesítésére. 1898-ban elfoglalta Kubát, Puerto Ricót és Guamot, majd hamarosan átvette az irányítás a Fülöp-szigeteken, a Dominikai Köztársaságban és Haitin is.

Az Egyesült Államok célja az volt, hogy a karibi térséget az „Amerikai Mediterránummá” alakítsa át, amely addig a francia, a német és a spanyol hatalmi befolyással volt beoltva.

Az 1915-ös invázió valójában csak a betetőzése volt Amerika korábbi beavatkozásainak Haitin – amerikai tengerészgyalogosok nyolc különböző alkalommal szálltak partra ideiglenesen az „amerikai életek és tulajdon” védelmében. Az indoklás utóbbi része pontosabban fedte az okokat, mint az előző, mivel ezek a korábbi összetűzések azt a célt szolgálták, hogy megszilárdítsák és fokozzák az amerikai pénzügyi-banki érdekek jelenlétét.

Ez a prioritás akkor vált világossá, amikor 1914. december 17-én, amerikai tengerészgyalogosok az Egyesült Államok külügyminiszterének, William Jennings Bryan utasításának megfelelően erőszakkal eltávolították Haiti teljes aranytartalékát – amely 500 ezer amerikai dollárt ért – a Banque Nationale épületéből. Az aranyrudakat New Yorkba szállították a Machias naszádon és National City Bankban helyezték el.

Az amerikai imperializmus ezzel nyilvánvalóvá tette a szándékait; eltökélten alá akarta ásni a francia és a német gazdasági dominanciát, illetve jelezni akarta a haiti hatóságoknak, hogy rá lesznek kényszerítve az amerikai magán bankok felé fennálló adósságaik kifizetésére. Washington szemszögéből nézve, Haitinak létre kellett hoznia egy olyan politikai rendet, amely az amerikai gazdasági és stratégiai célokat szolgálja. Végül ennek az eredménye lett a megszállás.

A megszállók első feladata az volt, hogy kiválasszák az új elnököt Sam helyére. Rosalvo Bobo, aki a Sam brutális halálával végződő felkelést vezető egyik caco hadsereget irányította, már közel járt ahhoz, hogy beköltözhessen a Nemzeti Palotába. Az Egyesült Államoknak azonban más tervei voltak. Washington túlzottan nacionalistának tartotta Bobót ahhoz, hogy átvehesse a hatalmat.

Bár Edward Beach kapitány és a vezérkari főnök, Caperton admirális, aki a Haitit megszálló tengerészgyalogosokat vezette, elismerték Bobo népszerűségét, „teljesen alkalmatlannak” tartották arra, hogy Haiti elnöke legyen, mert „idealistának és álmodozónak” tartották. Beach tájékoztatta Bobót, hogy az Egyesült Államok őt „[Haitire nézve] fenyegetőnek és átoknak” tartja, és ezért megtiltja a számára, hogy induljon az elnökségért.

Egy olyan forradalmi nacionalista, mint Bobo, ellentétes volt az Egyesült Államok érdekeivel. Amíg ő száműzetésbe kényszerült és a caco csapatai egy hiábavaló felkelést indítottak a megszálló erők ellen, Caperton admirális egy új elnököt helyezett hatalomba, aki „fel tudja ismerni, hogy Haitinek el kell fogadnia minden feltételt, amelyet az Egyesült Államok szab neki”. Ez az új elnök Philippe Sudré Dartiguenave volt.

Az Egyesült Államok nemcsak ráerőltette Dartiguenavét Haitira, de arra is kényszerítette a haiti hatóságokat, hogy írjanak alá egy olyan egyezményt, amely legalizálja a megszállást. Carpeton parancsba adta az egyezmény ratifikálását ellenző „minden ellenzéki eltávolítását”. Ha ez meghiúsulna, akkor az Egyesült Államok mindent megtesz majd, hogy „visszavegye az irányítást”, és „folytassa a rendcsinálást Haitin”.

Nem meglepő módon 1915. november 11-én a Haiti szenátus ratifikálta az egyezményt és az országot amerikai védnökség alá helyezte. Az Egyesült Államok átvette a teljes irányítást az ország hadserege, rendvédelmi és pénzügyi rendszere felett. Azok az elnyomó és csalárd eszközök, amelyekkel a megszállást hivatalosan is „legálisnak” tüntették fel, jól mutatja, hogy mit is értenek „demokrácia” és „alkotmányos rend” alatt az imperialista uralomban.

Az Egyesült Államok nem elégedett meg az egyezmény ratifikálásával, rákényszerítette a haiti Nemzetgyűlést, hogy elfogadjon egy Washingtonban írt új alkotmányt. Az ellenzéki képviselők ellenállását látva Smedley Butler őrnagy, a Gendarmerie d’Haiti – a feloszlatott haiti hadsereg helyett az Egyesült Államok által létrehozott katonai kontingens – vezetője önkényesen feloszlatta a törvényhozást.

Mivel semmi mozgástere nem volt, Dartiguenave aláírta a feloszlatási rendeletet. Saját államcsínyük végrehajtása során a megszálló erők haiti politikájuk bevált gyakorlatát folytatták korszerűsítve. Ahogyan azt Butler kijelentette, a gendarmerie-nek „tisztán tengerészgyalogos módszerekkel” kellett feloszlatnia a törvényhozást, mivel az „olyan szemtelenné” vált.

A törvényhozás „szemtelensége” részben abban állt, hogy elutasította, hogy a külföldiek is szerezhessenek tulajdont Haitin. Az Egyesült Államok ezt az elutasítást elfogadhatatlannak találta, és úgy döntött, hogy puccsal kell rákényszeríteni az országra a törvényeket és a kapitalista piacot.

Katonai erejük tudatában, imperialista mentalitással átitatva, a „nyilvánvaló sorsukról” és faji felsőbbrendűségükről meggyőződve, az amerikai megszállók tiszteletet és engedelmességet vártak a haitiaktól. A legfontosabb amerikai döntéshozók mind Washingtonban és Port-au-Prince-ben rasszista fóbiák és sztereotípiák foglyai voltak, akiket meghökkentett a haiti kultúra.

A megszállók jobb esetben az afrikai és latin kultúra bizarr keverékeiként tekintettek a haitiakra, akikkel úgy kell bánni, mint a gyermekkel, mert nincs elég tudásuk, érettségük és fegyelmük önmaguk kormányzásához. Rosszabb esetben úgy néztek rájuk, mint afrikai őseikre, vagyis alacsonyabb rendű emberekre, „vadakra”, „kannibálokra”, „gookokra” (pejoratív kifejezés a nem amerikaiakra – a szerk.), vagy „niggerekre”.

Robert Lansing, a Woodrow Wilson-adminisztráció külügyminisztere jó példa erre a rasszista amerikai szemléletre:

„Libéria és Haiti tapasztalatai azt mutatják, hogy az afrikai faj nem rendelkezik semmilyen képességgel a politikai szerveződésre és nincsen tehetsége a kormányzáshoz. Kétségtelenül van bennük egy inherens tendencia, hogy visszatérjenek vadsághoz és félredobják a civilizáció béklyóit, amely terhes a fizikai természetükre… Ez az, ami miatt a néger probléma gyakorlatilag megoldhatatlan.”

A megszállás alatt a haitiaknak nem volt lehetőségük a saját ügyeik intézésére vagy akárcsak élvezni az amerikai megszállás állítólagos előnyeit. Ahogyan Russell főbiztos fogalmazott: „A haitiak csak az erőből értenek, az észérvek és a logika nem hat rájuk.”

És valóban, az amerikai vezetésű gendarmerie brutális erővel erőltette rá a haiti társadalomra a saját elképzeléseit és tört le minden ellenállást. Caperton admirális 1915. szeptember 3-án statáriumot hirdetett. Ez tizennégy évig volt érvényben, és megkönnyítette az új corvée (fizetés nélküli kényszermunka) rendszer bevezetését, valamint az amerikai erők elleni caco gerilla ellenállás kegyetlen elfojtását.

A gendarmerie által felügyelt elnyomó népszerűtlen corvée rendszer arra kényszerítette a parasztokat, hogy valóságos „rabszolgacsapatokként” dolgozzanak. A kényszermunkások nagyarányú mozgósítása segítette az útépítéseket, amivel így távoli területeket értek el: az életképes úthálózat létrehozását nem pusztán a gazdasági és kereskedelmi fejlődés ösztönözte, hanem amerikai stratégiai megfontolások is.

Ahhoz, hogy legyőzzék a Bobót támogató cacókat, akik Charlemagne Péralte népi gerilláihoz csatlakoztak, be kellett nyomulni vidékre, hogy megakadályozzák, hogy újabb parasztokat toborozzanak az ellenállási erőkhöz.

Így a kényszermunka corvée rendszere és a gerillák katonai elnyomása szimbiózisban kapcsolódtak össze. Ugyanakkor a visszaélésekkel teli kényszermunka nem tudta elfojtani az ellenzéket. Ehelyett a parasztok arra kényszerítése, hogy infrastrukturális projekteken dolgozzanak, csak jobban táplálta a megszállókkal szembeni ellenállást.

Növekedett a cacók népi támogatása, és hamarosan már volt egy kezdetleges nemzeti felszabadító mozgalom, a Péralte vezette egyre profibb gerillahadsereggel. Péralte, aki magát a Haiti Forradalom Legfőbb Vezetőjének nevezte, elmondása szerint azért harcolt a megszállókkal, hogy kivívja Haiti függetlenségét az amerikai imperializmus alól.

Ugyanakkor az amerikai hatóságok szemében a cacók, Péralte és a hívei nem voltak mások, csak „banditák”, „bűnözők”, vagy „gyilkosok”, akiket alaposan „meg kell békíteni”. És ez így is történt. Péraltét 1919. november 1-én lőtték le, majd utódja, Benoît Batraville is hasonló sorsa jutott a következő év május 19-én. 1921-re az ország amerikaiak általi pacifikálása gyakorlatilag befejeződött. Mintegy kétezer felkelőt meggyilkoltak, tizenegyezer szimpatizánsukat pedig bebörtönözték.

A rendteremtés mégsem vezetett népi belenyugváshoz. Igaz, hogy a hagyományos haiti elit kezdetben együttműködött az amerikai imperializmussal, sőt még üdvözölte is azt. De amint megtapasztalták a megszálló erők iszonyatos rasszizmusát, az elitek szembe fordultak velük, és felkarolták a nemzeti ellenállás különféle formáit.

Bár nem voltak hajlandóak támogatni a caco ellenállást, ezek az elitek létrehoztak egy olyan nemzettudatot, amely visszaszorította a bőrszín jelentőségét, de csak csekély mértékben tekintett el az osztályidentitástól. A legtöbb haiti szemében azok, akik részt vettek a megszállási gépezetben, ahogy például Dartiguenave elnök és az utódja, Louis Borno, opportunista kollaboránsok vagy egyszerűen csak árulók voltak.

Tény, hogy ezen kollaboránsok többségének autoriter reflexei voltak, és néhányan közülük osztották amerikai uraik atyáskodó és rasszista ideológiáját. Mivel meg voltak arról győződve, hogy a haitiak nincsenek felkészülve önmaguk kormányzásának semmilyen demokratikus formájára sem, ezek az elitek hittek a plus capables despotisme éclairéjában (a legalkalmasabbak felvilágosult despotizmusában).

Ezenkívül kiváltságos osztályhelyzetükből fakadóan többi honfitársukra – különösen a parasztokra – megvetéssel tekintettek. Az ország helytartójának írt egyik hivatalos levelében Borno elnök nyíltan kifejezte ezen megvetését:

„Vidéki lakosságunk, amely a haiti lakosság kilenctizedét jelenti, szinte teljesen analfabéta, tudatlan és szegény… Még mindig képtelenek szavazati joguk gyakorlására, és könnyen azoknak a ravasz spekulánsoknak a prédáivá válhatnak, akik nem tétováznak hazudni nekik.

A jelenlegi választási testület (…) botrányosan alkalmatlan arra, hogy vállalja (…) egy politikai lépés súlyos felelősségét.”

Borno egy diktátor volt, de amerikai irányítás alatt álló diktátor. Az uralma testesítette meg azt, amit a haitiak úgy hívnak, hogy la dictature bicéphale, vagyis az amerikai imperializmus és hazai ügynökeinek „kettős despotizmusa”. Ennek az elnyomó rendszernek nem szándékolt következményei voltak. Fokozta a megszállással szembeni nemzeti ellenállást, és hozzájárult az értelmiség, a diákok, a munkások és a parasztok érdekeinek összekovácsolódásához.

A megszállás elleni növekvő mozgósítás vezetett az 1929-es Marchaterre-mészárláshoz, amikor mintegy ezerötszáz, a magas adók ellen tüntető paraszt csapott össze a fegyveres tengerészgyalogosokkal, akik aztán tüzet nyitottak a tömegre. Huszonnégy haiti meghalt, és ötvenegy megsebesültek. A mészárlás olyan eseménysorozatot indított be, amely nyomán az Egyesült Államok felülvizsgálta a politikáját és a jelenlétét Haitin.

Herbert Hoover elnök létrehozott egy bizottságot, amelynek az elsődleges célja az volt, hogy megvizsgálja, hogy „mikor és hogyan vonulunk ki Haitiről”. A bizottság – amely nevét elnöke, Cameron Forbes után kapta, aki a Fülöp-szigeteken rendőrségi vezetőként majd kormányzóként szolgált – elismerte, hogy az Egyesült Államok nem teljesítette a küldetését, és nem sikerült „megértenie Haiti társadalmi problémáit”.

Bár a bizottság elképesztő módon azt állította, hogy a megszállás kudarcának oka az volt, hogy „nyers erővel igyekezett demokráciát teremteni” és „mindenáron felállítani egy középosztályt”, végül az Egyesült Államok Haitiről való kivonulására tett javaslatot.

Ugyanakkor azt is ajánlotta, hogy a kivonulásra ne azonnal kerüljön sor, csak miután sikerült a közszolgáltatások és a gendarmerie „haitizációja”. Forbes azt is megértette, hogy Borno elnöknek nem volt legitimitása és feláldozható. Így arra kényszerítették, hogy vonuljon vissza, és intézkedjen utódja egy időközi választáson való megválasztásáról, aki meg tudja szervezni az általános választásokat. Így lett elnök 1930 novemberében a mérsékelt nacionalista Sténio Vincent, aki a megszállás fokozatos, tárgyalásos befejezését támogatta.

Vincent fokozatossága összhangban volt a Forbes-bizottság a kormányzat sorainak gyorsított haitizációjára és a minden amerikai csapat visszavonására vonatkozó ajánlásával. Míg Forbes és Vincent azon dolgozott, hogy az Egyesült Államok ne vonja vissza a csapatait 1936-ig, Franklin Roosevelt 1932-es megválasztása megváltoztatta az eseményeket.

Roosevelt új, Latin-Amerika felé irányuló „jó szomszédság” stratégiája azon a feltevésen alapult, hogy a katonai beavatkozáson keresztüli közvetlen megszállás drága, kontraproduktív és a legtöbb esetben felesleges volt. Ez nem jelentette azt, hogy kizárta volna egy másik ország erőszakos megszállását; pusztán a legvégső eszköznek nevezte azt.

Roosevelt megértette azt, hogy az Egyesült Államok a hegemóniáját a helyi eliteken és helyetteseiken, különösen az általa korábban kiképzett, megszervezett és felszerelt katonai alakulatokon és tisztjeiken keresztül tudja biztosítani. Ez a távlati kép magyarázza az amerikaiak döntését a Haitiről való kivonulásról. Amit a haitik „második függetlenségnek” hívnak, a vártnál két évvel korábban jött el. Egy az ország északi részébe, Cape Haitibe tett látogatása során Roosevelt elnök bejelentette, hogy az amerikai megszállás 1934. augusztus 15-én ér véget.

Közel két évtizednyi kettős diktatúra után a haitiak egy megváltoztatott országban találták magukat. Az amerikai uralom hozzájárult a hatalom Port-au-Prince-ben való koncentrálódásához, és a haiti politikát mindig is jellemző monarchikus elnöki rendszer modernizációjához. Az amerikai megszállással a praetori hatalom a főváros laktanyáiba költözött, és kiszorította onnan azokat a regionális fegyveres csapatokat, amelyek addig meghatározó szerepet játszottak a politikai rendszerek kialakításában és megszüntetésében.

Ezenkívül az, hogy a haiti elnök alá volt rendelve az amerikai tengerészeti erőknek, kitermelte a hadsereg politikai vétóit és beavatkozásait, amelyek aláásták a polgári hatóságokat és számos puccshoz vezettek a megszállás utáni Haitin. A Port-au-Prince-ben összpontosult végrehajtó hatalom ezentúl csak a hadsereg támogatásával maradhatott hivatalban.

Port-au-Prince fölénye a városi osztályok privilegizálását is jelentette a vidéki lakosság kárára. A parasztokat továbbra is morálisan kizárták a les plus capables közösségéből, és a jogrend szigorú rendszabályozási rendszere alá kerültek.

A megszállás soha nem akarta elvágni a tekintélyelvűség gyökereit, ehelyett azt egy racionálisabb és modernebb talajba ültette át. Az amerikai uralom egy olyan kommunikációs hálózat kialakításával, amely a lakosság megrendszabályozásának és büntetésének eszközévé vált, illetve azzal, hogy létrehozott egy hatékonyabb és fegyelmezettebb kényszerítő erőt, egy autoriter és központosított hatalmat hagyott örökségül. Elnyomta az elszámoltathatóság és a tiltakozás mindenfajta demokratikus és népi formáját, amivel csak szembetalálkozott, táplálta a régi csaló választási gyakorlatokat, és ezzel vétójogot adott a fegyveres erőknek arra nézve, hogy ki kormányozza Haitit.

A választások a megszállás alatt és azt követő több mint hetven évben sohasem voltak igazán szabadok és tisztességesek. A legtöbb esetben azok kimenetelének kevés köze volt a tényleges szavazatokhoz, sokkal inkább a haiti uralkodó osztályok és az imperialista erők közötti kompromisszumokat tükrözték. Ezért hiányzott belőlük az őszinteség és a nyitottság azon foka, amely meghatároz egy demokratikus rendszert. A megszállás szabályait csalás, erőszak és megtévesztés útján kényszerítette ki, és ez alig változott miután az véget ért.

Igaz, hogy az 1915 és 1934 közötti imperialista jelenlét hozzájárult az utak és klinikák infrastruktúrájának szerény fejlesztéséhez, de ezt a legpaternalistább és legrasszistább energiával érte el. Az amerikai hatóságok meg voltak győződve róla, hogy az a küldetésük, hogy elhozzák a fejlődést és a civilizációt Haitire. Azt feltételezték, hogy a haitiak önmaguktól erre nem lettek volna képesek. Nem meglepő, hogy a parancsuralom módszerét alkalmazták, ami megerősítette az elszámoltathatatlan, antidemokratikus kormányzás meglévő tekintélyelvű mintáit.

Amikor az 1915 és 1934 közötti megszállás stratégiáját és retorikáját vizsgáljuk, érdekes módon azt láthatjuk, hogy azok előrevetítették azokat a mai „modernizációs’ és „bukott állami” elméleteket, amelyekkel a nyugati beavatkozásokat indokolták a hidegháború alatt és után. Iszonyatos rasszizmusától eltekintve a régi intervencionalizmus kevéssé különbözik a „humanitárius militarizmus” és a „védelem felelősségének” huszonegyedik századi doktrínáitól.

Tény, hogy az Egyesült Államok által támogatott Duvalier-diktatúra 1986-os bukása és a 2010-es katasztrofális földrengés óta Haitin egy véget nem érő demokratikus átmenet zajlik, amit állandó imperialista beavatkozások akadályoznak, amelyek az országot a nemzetközi közösség kvázi protektorátusává változtatják.

A külföldi hatalmak, főként az Egyesült Államok, kisebb részben Franciaország és Kanada, „bukott államként” tekintenek Haitire, amely nem lenne működőképes a külső erők jelentős politikai, katonai és gazdasági jelenléte nélkül.

Száz évvel az első amerikai megszállás, és három évtizeddel Jean-Claude Duvalier népi megbuktatása után, Haitit kétszer szállták meg amerikai tengerészgyalogosok, akik kikövezték az utat az ENSZ „békefenntartó” erőinek jelenlegi végeláthatatlan és megalázó jelenléte előtt. Az imperialista nyelvezet alig változott. Az amerikai érvelés a „stabilitás”, a „belbiztonság” és a „populista és piacellenes erők” veszélyeivel igazolja a megszállást. Az Egyesült Államok továbbra is egy modern kapitalista gazdaság kifejlődését, középosztálybeli társadalmat és a demokratikus rendet ígér.

Az, hogy ezek a megszállások szánalmasan megbuktak ezeknek a céloknak elérésében, előre jelzi az imperialista erők által szponzorált és erőltetett bármely fejlesztési projekt makacs korlátait és ellentmondásait. Ezek a megszállások egyszerre figyelmeztetnek bennünket a neoliberális globalizáció időszakában zajló beavatkozások igazolásaira, veszélyeire és viszontagságaira.

Uralkodó osztályaik korrupciója által felpörgetett régi és új birodalmi beavatkozások rendre kudarcot vallottak ígéreteik beváltásában; sőt, igazából valóságos gyámságra kárhoztatták Haitit, egy olyan vazallus országgá tették, amely visszatérő vészhelyzet-szindrómában szenved.

Írta: Robert Fatton Jr., a Virginai Egyetem Politikatudományi Tanszékének tanára. Legutóbbi könyve a „Haiti: Csapdában a külső periférián” címet viseli.

Forrás: Jacobin

Fordította: Latin-Amerika Társaság

 

logo