• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Történelem Allende költője
Allende költője
2016. augusztus 04. csütörtök, 12:57

Néhány nappal azután, hogy Pinochet tábornok megtámadta Salvador Allende szocialista kormányát, Joan Jara a santiagói halottasházba ment, hogy azonosítsa férje, Víctor Jara népdalénekes holttestét.

Könyvében, a Befejezetlen dal: Víctor Jara életében ezt írja:

„A halottasház teli volt holttestekkel, amelyek az épület minden részét ellepték, még az irodákat is. Egy hosszú folyosón, amelyből számos ajtó nyílt, a padlón holttestek sorakoztak, ruha volt rajtuk, és néhányan diákoknak néztek ki. Tíz, húsz, harminc, negyven, ötven (…), és a sor közepén megtaláltam Víctort (…), a szeme nyitva volt, és úgy tűnt, mintha még mindig erőteljesen és magabiztosan előre tekintene, annak ellenére, hogy fején seb tátongott, és zúzódások borították az arcát. (…) Mellkasát lyukak szabdalták, és egy nyílt seb volt a hasán (…), de Víctor volt az, a férjem, a szerelmem.”

Víctor Jara - Fotó: Víctor Jara Alapítvány

Víctor Jara ismert zenész és színházi rendező volt, aki úgy vélte, hogy a népi kultúra felgyorsíthatja egy szélesebb forradalmi öntudat kialakulását. A társadalmi küzdelmek és a politikai aktivizmus iránti elkötelezettségén keresztül fontos szerepet játszott Salvador Allende Népi Egység koalíciójában, ami az 1973-as puccsig három éven át kormányozta Chilét.

Az énekes egyike volt annak a számos chileinek, akiket azon a szeptemberen letartóztattak, megkínoztak és meggyilkoltak. Joan negyven éven keresztül küzdött azért, hogy szolgáltassanak igazságot a férjének. Ez a pillanat végre elérkezett.

Június 27-én egy floridai polgári bíróság megállapította az egykori chilei katonatiszt, Pedro Barrientos Núñez felelősségét Jara halálában. Barrientos halálosztagokat vezetett a puccs idején, és később a zenész meggyilkolásával hencegett. Az ítélet egy négy évig tartó jogi csatát zárt le, és növelte annak esélyét, hogy Barrientost kiadják Chilének, hogy feleljen a gyilkossági vádakra.

Ám mivel Barrientos házassága révén évekkel ezelőtt megszerezte az amerikai állampolgárságot, a kiadatás attól függ, hogy az Egyesült Államok együttműködik-e a chilei nyomozókkal. Tekintve azonban, hogy az Egyesült Államok destabilizációs stratégiákat pénzelt Allende elnöksége idején, és végig rendületlenül támogatta Pinochet rezsimjét, nem meglepő, hogy Washington nem siet segíteni. Kétségtelen, hogy az Egyesült Államok kormánya legszívesebben az egészet elfelejtené.

Almudena Bernabeu, az Igazság és Elszámoltatás Központ ügyvédje képviselte az ügyben Joan Jarát és lányait, Manuelát és Amandát. „Chile korábban már kérte néhány katona kiadatását, akikre az Egyesült Államokban bukkantak rá” – fejti ki. „De a [George W.] Bush-adminisztráció az Egyesült Államok sok évig tartó érintettsége miatt soha nem járult ehhez hozzá.”

Bernabeu azonban még mindig bízik Washington pozitív döntésében. „Ha jóváhagyják a kiadatást, az azt mutatja, hogy az Egyesült Államok elismeri a Chilében történteket, és lép” – mondja. „Ezek az emberek úgy vélik, hogy az Egyesült Államok bűnrészes volt, és soha nem fog együttműködni. Igazi változást jelentene, hogy ha ezt a férfit haza tudnánk hozni.”

Az atrocitás átértékelése

Barrientos 2012-ben került reflektorfénybe egy ¿Quién Mató a Víctor Jara? (Ki ölte meg Víctor Jarát?) című oknyomozó tévéműsornak köszönhetően. Újságírók nyomon követték Barrientost orlandói otthonáig, és ő interjút adott neki, amelyben tagadta érintettségét Jara meggyilkolásában, de elismerte, hogy kezelt fogva tartottakat, és részt vett a puccsban.

„Ez nagy visszhangot váltott ki, és az emberek elkezdtek telefonálni” – mondja Bernabeu. „Ez nagyon erőteljes volt és jól volt kezelve. Szenzáció volt, igen, de a sorkatonákkal készített interjúk elég ösztönzőek voltak.” A szóban forgó sorkatonák olyan fiatalemberek voltak, akiket behívtak a hadseregbe. Bernabeu szerint sokan követtek el akaratuk ellenére emberijog-sértéseket. „Némelyek közülük aktívak voltak, és részt vettek bűncselekményekben, mások viszont halálra voltak rémülve” – magyarázza. „Az egész ügy az ő vallomásaikon alapult. Újra fel kellett vennünk a kapcsolatot ezekkel a sorkatonákkal, hogy megkérjük őket, hogy bízzanak bennünk, és tanúskodjanak az ügyben.”

2013-ban az egyik katona, José Paredes ezt mondta a tárgyalóteremben: „Barrientos hadnagy úgy döntött, hogy orosz rulettet fog játszani, és fogta a fegyverét, ráfogta Víctor Jarára, aki hátrabilincselt kezekkel állt, megpörgette a tárat, [Jara] tarkójához nyomta, és tüzelt.”

Bernabeu elmondja: „Nem tudtuk bizonyítani, hogy Barrientos lőtte le Víctor Jarát, de mindannyiunk számára egyértelmű volt, hogy hazudik. (…) A Chile Stadionban volt katonatiszt, és részt vett kínzásokban és gyilkosságokban. Az volt a cél, hogy összefüggésbe hozzuk Víctor Jarával.”

Az ehhez hasonló ítéletek táplálják a reményt, hogy mivel a diktatúra fő vezetői már mind meghaltak, az alacsonyabb rangú katonák beszélni kezdenek. Más latin-amerikai országokhoz hasonlóan, ahol elnyomó katonai rezsimek működtek a hetvenes és nyolcvanas években, Chile is küzd azzal, hogy igazságot szolgáltasson a katonai uralom alatt elkövetett emberi jogi visszaélésekben. Ugyanakkor vannak figyelemreméltó sikerek, mint amilyen például Pinochet kegyetlen titkosrendőrsége főnökének, Manuel Contrerasnak az ügye volt, akit többszörös életfogytiglanra ítéltek.

Az Emberi Jogi Központ munkatársa, Cath Collins szerint a Barrientos-ítélet egy hirtelen meglóduló haladást tükröz. „Nem szabad azt hinnünk, hogy ezek a külföldi ügyek az egyetlen vagy fő motorjai annak, ha mégoly megkésett is, az igazságszolgáltatási folyamatnak, amely a diktatúra idején elkövetett bűncselekmények ügyében zajlik.” Ezt mondja:

„A legtöbb, ha nem mindegyik ilyen fejlemény nagyban köszönhető az emberi jogi aktivisták és ügyvédek állhatatosságának, akiknek sikerült lépésre ösztökélniük egy korábban vonakodó igazságügyi rendszert, és most hasonló csatákat vívnak a hivatali közömbösség ellen az igazságszolgáltatás és jóvátétel területén.”

A Központ egy nemzeti tervet szeretne a maradék eltűntek felkutatására és azonosítására, illetve aktív állami segítségnyújtást a túlélők jogainak támogatásához. A kampányt folytatók jelenleg több mint ezer a katonai diktatúra alatt elkövetett potenciális emberijog-sértést vizsgálnak.

A legtöbb figyelem most Juan Emilio Cheyrét övezi, aki 2002 és 2006 között a hadsereg főparancsnoki tisztségét töltötte be. Július 8-án letartóztatták a hírhedt Halálkaraván elnevezésű katonai különítményben való részvételéért, ami puccsot követő hetekben országszerte baloldaliakat végzett ki, legkevesebb kilencvenhét embert.

2001-ben Joaquín Lagos Osorio nyugalmazott tábornok beszélt ezekről az atrocitásokról. „Késekkel vágtak ki szemeket” – mondta. „Eltörték az állkapcsukat és a lábaikat. Cafatokká lőtték őket, először a lábakat, aztán a nemi szerveket, majd pedig a szívet, mindig gépfegyverekkel. (…) A végén már nem voltak többé emberi testek. Szerettem volna legalább összerakni a testeket, hogy tisztességesebb módon hagyjuk őket ott, de nem lehetett.”

A Cheyre elleni vádak a karaván 1973. október 16-i tevékenységére vonatkoznak, amikor tizenöt politikai foglyot végeztek ki La Serenában.

Cheyre akkoriban a helyi ezredparancsnok, Ariosto Lapostol szárnysegédje volt, akit szintén letartóztattak és megvádoltak a mészárlással. Maga Lapostol pedig Sergio Arellano Stark tábornok parancsait követte, aki 94 évesen idén hunyt el. 2008-ban Arellano Starkot elítélték négy gyilkosságért, de nyilvánvalóan látszólagosan rossz egészsége miatt nem került börtönbe.

Allende kulturális forradalma

A Pinochet-rezsim feljogosította a chilei jobboldalt, hogy bosszút álljon mindazokon, akik kikezdték régre nyúló politikai és gazdasági hegemóniáját. Allende államosítási, földreform- és vagyon-újraelosztási programja – amelyek korábban peremre szorult társadalmi rétegeket emeltek be a politika színpadára – kiváltották a nemzeti oligarchia haragját. Ezenkívül annak lehetősége, hogy demokratikus szocialista modellje más latin-amerikai országok számára is ösztönzést jelenthet, fenyegetéssé tette őt az Egyesült Államok számára.

Mivel a tőkéstulajdonú média nem volt hajlandó kiegyensúlyozott elemzéssel szolgálni, a népi kultúra kulcsfontosságúvá vált az emberek és a politika közti törésvonal áthidalására. Ingyenes koncertekkel, utcai falfestményekkel és közösségi színházzal kerülték meg a konzervatív médiaelitet, hogy tömegeket érjenek el. A Quilapuyún és az Inti-illimani kollektívák Jarához és pártfogoltjaihoz hasonló zenészei – illetve a Nobel-díjas költő, Pablo Neruda és Roberto Matta festő – vezették ezt a radikális mozgalmat.

Jara dalai összekötötték a forradalmi nyelvezetet a munkára, a családra, a földre, sőt akár a vallásra való utalásokkal, amelyek mindegyike nagy jelentőséggel bírt Chile áhítatosan katolikus lakossága számára. A „Plegaría a un Labrador” (Munkáseskü) egy lelkesítő himnuszban összekapcsolta ezeket a témákat, hogy így egyesítse a munkásokat, a parasztokat és más peremre szorult chileieket, akik támogatták Allende koalícióját. Az olyan dalok, mint a „Que Alegre Son las Obreras” (Milyen boldogok a munkások) vagy az „En el Rio Mapocho” (A Mapocho folyóban) a mindennapi társadalmi témákat radikális kollektív szellemmel ötvözték.

Jara aktivizmusa azonban nyomasztotta a chilei konzervatívokat. A „Preguntas por Puerto Montt” (Kérdések Puerto Montt-hoz) című dal arról az 1969-es mészárlásról szól, amelyet olyan földtelen parasztok ellen követtek el, akik egy magánkézben lévő birtokot foglaltak el a dél-chilei Puerto Montt közelében. A földfoglalók eltávolítását elrendelő Eduardo Pérez Zujovic miniszter utasítására a rendőrség tüzet nyitott rájuk és tíz embert, köztük egy csecsemőt ölt meg. A lakhelyeiket felgyújtották, és a többi parasztot elűzték.

Jara a miniszternek címezte a dalt:

„Felelnie kell, Señor Pérez Zujovic, / hogy miért mentek a védtelen emberek ellen fegyverrel. / Señor Pérez, lelkiismerete egy koporsóba van zárva / és az összes déli eső sem mossa tisztára a kezeit.”

1971-ben baloldali aktivisták meggyilkolták Pérez Zujovicot. Bár Jarának nem volt kapcsolata a csoporttal, jobboldali szélsőségesek őt tették felelőssé érte, és onnantól fogva meg volt jelölve.

Az 1973. szeptember 11-i katonai puccs véget vetett a szocialista projektnek. Allende meghalt az elnöki palotában, mert azt választotta, hogy inkább a haláláig harcol, mintsem átadja a hatalmat. A hadsereg pedig folytatta a vérengzést. Több ezer embert hurcoltak el rögtönzött koncentrációs táborokba, és mindenki célponttá vált, aki csak kapcsolatban volt a baloldallal.

Chile az emberijog-sértések ügyében folytatott 1991-es hivatalos vizsgálata azt állapította meg, hogy [Jarát] „1973. szeptember 12-én vették őrizetbe a katonák az Állami Műszaki Egyetemen. A Chile Stadionba vitték, ahol katonatisztek megkínozták. (…) Kínzásnyomokkal borított holttestét a Városi Temető szomszédságában találták meg. Negyvennégy golyó volt benne.”

De hadseregnek még halálában sem sikerült elhallgattatnia Jarát. Utolsó óráiban összeszedte az elméjét és az erejét, hogy elítélje azt, ami a népével történik, és megírta az „Estadio Chile” (Chile Stadion) című versét.

Ahogy Patricio Guzmán A chilei csata című meghatározó dokumentumfilmjéből kiderül, csak azért ismerjük ezt a verset, mert azt bátor személyek biztonságba helyezték. Ma az „Estadio Chile” tanúskodik arról a terrorról, amit a chilei szélsőjobboldal és amerikai támogatóik elkövettek.

A szolidaritási mozgalom

A chilei 9/11 egy olyan katonai rezsimet hozott létre, amelynek otthoni fennhatósága szisztematikus állami terrorból származott, külföldi legitimációja pedig azokból az úttörő neoliberális gazdasági struktúrákból eredt, amelyeket csak totalitárius körülmények között lehetett bevezetni. Sok chilei hagyta el az országot, és az emigrációban Jara zenéjét nemzetközi szolidaritási kampányokhoz használták fel.

Jara az emberség tiszteletét követelte. Vietnam amerikai bombázása idején nem háborút látott, hanem válogatás nélküli mészárlást. Az „El Derecho de Vivir en Paz” (A békés élet joga) című dalában – ami az ugyanilyen címmel megjelent 1971-es albumon van – Ho Si Minh-t „költőnek” nevezi, és szolidaritását fejezi ki a vietnami néppel, amikor ezt énekli: „Indokína messze a tengeren túl van, ahol a virágokat népirtás és napalm tarolja le.”

Jara felismerte a vietnami és a chilei nép közti párhuzamot. Mindketten a globális délen éltek a gazdasági imperializmus elnyomásában, amely nyomorra kárhoztatta őket, miközben kizsákmányolta a munkájukat és az erőforrásaikat, hogy a saját zárt társadalmait gazdagítsa. Ráadásul Jara dél-chilei paraszti neveltetése miatt még jobban azonosulni tudott Vietnam vidéki társadalmával, ahol a lakosság körülbelül 80 százaléka egy vegyi hadviselés által sújtott vidéken próbált túlélni.

Bár Jarától és sok ezer más chileitől a Délkelet-Ázsiához képest ugyanazokban a gazdasági és geopolitikai erőkben gyökerező pusztító erőszak elvette a jogot, hogy békében éljenek, zenéje tovább inspirálta a társadalmi mozgalmakat szerte Latin-Amerikában és azon túl.

A Jara-család most ugyan kapott némi elégtételt, de küzdelemnek nincs vége, hogy sok más hozzájuk hasonló ember esetében is igazságot szolgáltassanak.

Írta: Nick MacWilliam

Forrás: Jacobin

Fordította: Latin-Amerika Társaság

 

logo