• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Történelem A regionális integráció sajátosságai Latin-Amerikában
A regionális integráció sajátosságai Latin-Amerikában
2010. július 19. hétfő, 05:36

Racs Marianna Katalin cikke

A latin-amerikai szubkontinens országai még ki sem vívták függetlenségüket a 19. század elején, amikor először merült fel a politikai egység és együttműködés kialakításának szenvedélyes bolívari gondolata, egyfajta hispán-amerikai Egyesült Államok formájában. Dél-Amerika már ekkor tele volt az önmeghatározás, az útkeresés sajátos kérdéseivel.

A gyarmati Amerikában az identitás és társadalmi azonosulás jobbára bőrszín-koordináták mentén alakult ki. A 18. század végére azonban az azonosulás-tudat új elemei is megjelentek: a nemzet (nación), illetve a haza (pátria). Ekkor született meg a mi Amerikánk (nuestra América) kifejezés, és ekkorra történt meg a kontinens érzelmi és intellektuális birtokbavétele. A 19. század elején két fontos nemzetközi esemény is hozzájárult, hogy a néhai gyarmatok végül ténylegesen saját kezükbe vették irányításukat.

Az egyik az angolok Buenos Aires elleni támadása volt, mely a dél-amerikaiak azon félelmét erősítette fel, hogy egy még erősebb és még erőszakosabb gyarmatosító kezébe kerülnek. A másik Napóleon Spanyolország elleni inváziója, s az anyaország elfoglalása volt. Az 1810-ben megkezdődött függetlenségi küzdelem Napóleon bukása után ért el jelentősebb sikereket, s 1825-re megszűntek a spanyol gyarmatok, 1822-ben pedig Brazília is levált Portugáliáról.[1] A négy alkirályságra osztott spanyol gyarmati rendszer felszabadításában központi szerepet töltött be Simón Bolívar és José Francisco de San Martin, míg Brazília függetlenségi törekvéseinek élére maga a régensként hátrahagyott Péter, VI. János portugál király fia állt. A függetlenség kivívása után azonban gazdasági visszaesés és elszegényedés sújtotta a volt gyarmatokat. Hiányzott az anyaország védelmet nyújtó piaca, s a kiszoruló spanyol/portugál tőke helyét fokozatosan az angol váltotta fel. A társadalmi struktúra az iparfejlődésnek sem kedvezett. A rabszolgaság felszámolása – mely a valóságban hosszan elhúzódott – tovább növelte a lakosság etnikai keveredését. A kialakult államoknak sem kapcsolataik, sem határaik nem váltak stabillá. Mindez növelte a hadsereg szerepét, és a militarizmus állandó alkotóeleme lett a politikai életnek Latin-Amerikában. Megkezdődött a caudillók, az erős emberek uralma, akik erőszakkal kerültek hatalomra, és többnyire a hatalomból való eltávolításuk is erőszakot követelt. A független Latin-Amerika „az anarchia és a diktatúra között” kezdte meg önálló életét. Fokozatosan diktátorok vették át a caudillók helyét, s Porfirio Díaz mexikói vagy Juan Vicente Gómez venezuelai uralma a 20. század nagy diktatúráinak előképe lett.

A közös nyelvek – a spanyol és a portugál –, a közös kultúra és vallás mellett számos olyan tényező formálta a kontinenst, melyek nem az egység és egységesség irányába terelték azt. A földrajzi viszonyok a kommunikációt rendkívüli mértékben megnehezítették a 19. század folyamán. Ezt a helyzetet tovább fokozta az egyes államok egymás irányában tanúsított féltékeny és rivalizáló, a volt anyaország körül összpontosuló politikája, s mindez a kedvezőtlen gazdasági viszonyok kialakulásában is szerepet játszott. A határviták és háborúk szintén vég nélküli problémának bizonyultak, s helyenként egészen az ezredfordulóig megoldatlanok maradtak.[2] Különösen fontossá vált a 20. század hajnalán az Egyesült Államok Latin-Amerika-politikája: a Kuba megszállásával kezdődő furkósbot-politika és az ágyúnaszád-diplomácia, amelynek keretében az USA befolyása alá vonta Közép-Amerikát és a Karib-térséget. Latin-Amerika egyéb régióiban a 20. század első évtizedeiben a radikalizmus (radicalismo) vált meghatározóvá. A nemzeti demokratikus törekvések azonban mindenütt kudarcot vallottak. A térség Nyugathoz viszonyított lemaradása ekkorra minden vonatkozásban egyértelműen jelentkezett, s a mexikói forradalom utóélete jól mutatja, hogy Latin-Amerika nem tudott kitörni a periféria-státuszból. Az 1920-as évek nagy problémái voltak: a földkérdés (egyben indiánkérdés), a szociális kérdés, valamint a külföldi tőke és a nagyhatalmak expanziójával szembeni védekezés. Úgy tűnt, hogy a régiónak felzárkózása során egyre nagyobb kihívásokkal kell megbirkóznia. Mindezek felismerése vezetett a két világháború között a populizmus (populismo) kialakulásához, egy sajátos latin-amerikai útkereséshez.

Az 1930-as évek jószomszédság-politikája megalapozta az Egyesült Államok hegemóniáját Latin-Amerikában, s egyúttal előkészítette az Amerika-köziség intézményrendszerét, mely 1948-ban az Amerikai Államok Szervezetében öltött testet. Az 1940-es évektől a növekvő termelékenységnek és a gyermekhalandóság csökkenésének következményeként jelentős népességrobbanás indult meg a kontinensen, különösen Közép-Amerika területén. A növekedés lendülete az 1970-es években ugyan mérséklődött, de a népességszám 1990-re így is elérte az 510 millió főt, míg 1950-ben csak 159 millió volt. Ez a társadalmi feszültségek fokozódását is maga után vonta. A latin-amerikai nagyvárosok ismert milliós nyomortelepeinek kiépülése is az 1950-es, 1970-es években indult el.

A korszak populista mozgalmainak fontos jellemzői voltak: az idegenellenesség, a mesztic mint érték, és a politikában a harmadik út keresése, elutasítva mind a kapitalizmus, mind pedig a kommunizmus alternatíváját. A forradalmi gyorsító-pályák (Guatemala 1944, Bolívia 1952, Kuba 1959) sem tudták kiszakítani országukat a régi, elmaradott periférikus állapotból. Latin-Amerika egészének helyzetét a hidegháborús szembenállás határozta meg ebben az időszakban.

A bolívari kezdeményezések kudarca után a 19. század végétől egészen a 20. század közepéig, a pánamerikanizmus jegyében, az Egyesült Államok próbálta integrálni a térséget, kiterjeszteni rá a maga számára gyümölcsöző befolyását. Csak a második világháborút követően kerekedett a gazdasági alapon való egyesülés gondolata a politikai integráció szándéka fölé Latin-Amerikában. Ekkor, az európai mintát követve, a funkcionalizmus[3] mentén próbálták az egyes országok kiaknázni a gazdasági, társadalmi és kulturális élet területén meglévő kapcsolataikat. Ezzel párhuzamosan elhatárolódtak Észak-Amerikától.

A latin-amerikai gazdasági integráció első hulláma a Latin-Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet (LAFTA) és a Közép-Amerikai Közös Piac (CACM) megalakulásával vette kezdetét 1960-ban. 1969-ben, a második hullámban jött létre az Andok Közösség és 1973-ban a Karibi Közösség (CARICOM). [4] Jóllehet a legtöbb szervezet még ma is létezik, a hozzájuk fűzött reményeket nem váltották be. Az 1980-as években Latin-Amerika még mindig egy gazdaságilag fejletlen, jelentős egyenlőtlenségekkel küszködő régió volt.

A kezdeti regionális gazdasági integráció kialakítására tett próbálkozások bukása várható volt. Ennek indoklásakor – a régió alacsony fejlettségi szintje, gazdaságpolitikai és politikai instabilitása mellett – ki kell emelni a térség országainak alacsony szintű gazdasági egymásra utaltságát is, ami egy szerencsétlen történelmi örökség következménye. Latin-Amerika országai igen hasonló termékeket exportálnak, elsősorban nyersanyagot. Közép- és Dél-Amerika exportjának kétharmadát mezőgazdasági, bányászati termékek és üzemanyag alkotják. Így a régió országainak – a lakosságszámhoz viszonyított – egymással folytatott kereskedelme messze elmarad a gazdasági integráció prosperitásához kívánatos szinttől. Egyszerűen hiányzik az országok közötti, egymás irányában tanúsított gazdasági érdekeltség. Márpedig mindennemű gazdasági integráció annál inkább működőképes, minél inkább kiegészítő jellegű gazdaságok lépnek egymással kooperációra. Latin-Amerika országainak gazdaságai azonban nem komplementer, hanem kompetitív jellegűek. Így már a szabadkereskedelmi övezetnek – a Balassa-féle integrációs besorolás első kategóriájának – az életképessége is megkérdőjelezhető a szubkontinens esetében.

Az 1990-es évekkel azonban új lendületet vett a dél-amerikai integráció. Újraéledt a CACM és az Andok Közösség, megalakult a Déli Közös Piac, a MERCOSUR. A Quitói Protokoll aláírásával 1997-ben az Andok Közösség országai lépéseket tettek a blokkon belüli döntési eljárások egyszerűbbé tételére. 1991-ben a Tegucigalpai Protokollal újraalkották a Közép-Amerikai Közös Piac (CACM) szervezeti struktúráját, melyet – a korábbi polgárháborúk lecsengését követően – a térségben meginduló demokratizálódás is nagyban segített. 1991-ben az Asuncióni Szerződés pedig létrehozta a MERCOSUR-t[5], mely szervezet tanulva a korábbi integrációs próbálkozások hibáiból a bürokratikus apparátus minimalizálására törekedett. Ennek megfelelően a Déli Közös Piac a kezdetek óta a kormányköziség elvén való irányítást preferálja a szupranacionális intézményekkel szemben.

Fontos kiemelni, hogy az 1990-es években újraéledt vagy formálódott együttműködések ismét inkább politikai döntések, mint a gazdasági tényezők eredőjeként jöttek létre. A formális megállapodások (szabadkereskedelmi övezet, vámunió stb.) megléte önmagában nem vezet kölcsönös gazdasági egymásrautaltság kialakulásához. Jó példa lehet erre a MERCOSUR esete: a szervezet országai közötti gazdasági függőség ugyan 1999-ig növekedett, de azt követően stagnálni, illetve csökkeni kezdett; mindeközben a Kínától való dependenciájuk jelentősen nőtt. [6] A 20. század közepén tett próbálkozásokat leszámítva Latin-Amerika tehát elsősorban politikai, s nem gazdasági alapon integrálódik, legalábbis az eszmei célkitűzéseket és motivációkat illetően. Ennek a politikai együttműködésnek a szubkontinens esetében van egy sajátos társadalmi hajtóereje, amely megkülönbözteti például az európai integrációs folyamatoktól.

A négy országot felölelő MERCOSUR esetében igen zárt gazdaságokról beszélhetünk, még akkor is, ha ez a zártság az elmúlt közel húsz évben némileg oldódott. 1991 és 1998 közöttre tehető az integráció fénykora, melyet aztán az ezredforduló brazil, majd argentin illetve uruguayi válsága jelentősen megtépázott. Ezt követően az országok egymás közötti kapcsolata csökkent, és csak 2002-től indult meg egy újabb gazdasági növekedés. Ugyanakkor a klasszikus értelemben vett integráció megkívánta gazdasági interdependenciáról nem beszélhetünk: Brazíliának a MERCUSOR többi országával folytatott kereskedelme ma hasonló arányt képvisel mint 1991 előtt – így az integráció belső kereskedelemélénkítő hatása elhanyagolható.[7]

A szakirodalom szereti összevetni a MERCOSUR esetét az Európai Unió példájával. Ez azonban számos – ha nem minden – tekintetben hibás analógia. (Az intézményi struktúra tekintetében igencsak különböző a két integráció, és az EU egy sajátos európai jelenség.) A MERCOSUR példája alkalmas lehet annak elemzésére, hogy a meghatározó politikai-gazdasági erők a regionális integráció milyen lehetőségeivel számolnak a szubkontinens esetében.

A MERCOSUR jövője körüli viták ideológiai alapon szerveződtek az utóbbi években: alapvetően megkülönböztethetjük a progresszivista és a realista álláspontot. Az előbbit képviselik az úgynevezett egzisztencialisták és a haladás hívei, mint Hélio Jaguaribe és Aldo Ferrer[8], valamint a jelenlegi brazil elnök, Lula da Silva hivatali apparátusa. A másikat a liberálisok, az instrumentalisták mint például Paulo Roberto de Almeida[9], Roberto Bouzas, Pedro da Motta Veiga és Ramón Torrent[10], valamint a korábbi brazil – Fernando Henrique Cardoso vezette – kormányzat.

A MERCOSUR-on belüli döntéseket kezdettől fogva a kormányköziség elvén, konszenzussal hozzák meg. A tagállamok képviselői a megválasztott kormányokból kerülnek ki. Egy-egy döntés csak akkor emelkedik érvényre, ha azt a hazai törvényalkotás is elfogadja. Ennek megfelelően a MERCOSUR demokratikusnak nevezhető, amennyiben tagországai megfelelnek a demokratikusság kritériumának. Egy regionális parlament lehetősége a MERCOSUR esetében annak átláthatósága és társadalmi elfogadottsága miatt igen kérdéses. A parlament összetételének kialakítása különösen nagy kihívást jelentene. Brazília az együttműködés népességének 80%-át alkotja. A tagországok népességszámbeli különbségeiből kifolyólag[11] egy „torz parlament” mindenképpen hátrányos és igazságtalan lenne bizonyos tagállamokkal szemben. Egyedül a tagországok számának növelésével lenne korrigálható ez az aszimmetria. Például Venezuela teljes jogú taggá válása, a két nagy (Brazília és Argentína) valamint a két kicsi (Paraguay és Uruguay) között egyfajta kiegyenlítő erőt jelenthetne – de ennek az elképzelésnek legalább annyi ellenzője akad, mint támogatója.

Minden jel arra mutat, hogy a MERCOSUR meg akar maradni az intergovernmentális kormányzás keretei között: a nemzetállamok közvetlenül ellenőrizni kívánják a döntési mechanizmusokat, s nem tapasztalható társadalmi igény és bizalom a szupranacionális szervek kialakítására.[12] Az Andok Közösség és a közép-amerikai integrációk esetében létesített parlamentek gyakorlati kudarca is ezt erősíti.

A realisták szerint ugyanakkor a MERCOSUR-on belül az energia, a szállítás és az infrastruktúra kiépítése, így a „kézzelfogható” – fizikai, funkcionális – összeköttetés és integráció lenne kívánatos. Szerintük a brazil és argentin külpolitika különbözőségei miatt kivitelezhetetlen a közös kül- és védelmi politika megvalósítása. Ugyanakkor elismerik, hogy nem lehetetlen e politikák közelítése. A realisták szerint kívánatos lenne a közös monetáris politikai koordináció, melyhez azonban nem szükséges közös valuta. A szociális és fejlesztési politikák összehangolásának lehetőségét megkérdőjelezik. Ennek alapvető akadályát a tagországok heterogenitásában és a közös költségvetés hiányában látják. A MERCOSUR-ban – szemben az EU-val – a transznacionális szereplők igen gyengék. Az interdependencia alacsony szintű és nincsenek olyan szupranacionális intézmények, mint az EU esetében a Bizottság vagy a Bíróság. Így nem valósult meg spillover[13] a kulcsterületeken. A realisták a neofunkcionalista elméletet, egyfajta európai modellt szeretnének megvalósítani a régióban. Egy – a térségben hagyományok nélküli – infrastrukturális és gazdasági alapú integrációt sürgetnek.

A valóságban azonban nem egy európai típusú, hanem egy puha integráció valósult meg a MERCOSUR-ral. A Lula-apparátus pedig a sajátosan progresszivista szemlélet szerint igyekszik lavírozni és irányítani.

A MERCOSUR progresszivista és realista megítélésének összevetése négy dimenzió mentén:[14]

PROGRESSZIVISTÁK REALISTÁK

1. a regionális integráció alapja

közös ideológia, az országok szuverenitását és biztonságát garantáló politikák (ún. high politics)

interdependencia és low politics (például a gazdaság- és környezetpolitika területén történő együttműködés)

2. az integráció összetartó ereje

közös identitás

konkrét, gyakorlati (mint például nemzeti, szektorális) érdekek

3. az integráció jelenlegi állapotának megítélése

a kereskedelmi aspektus túlhangsúlyozott, míg a fontosabb társadalmi és politikai aspektusok el vannak hanyagolva;– demokratikus deficit

a politikai aspektus túlhangsúlyozása, mely hátrányos a gazdasági integrációra

4. a jelenlegi patthelyzet feloldása

a civil társadalom aktívabb bevonásával és képviseleti intézmények kiépítésével

a technikai együttműködés erősítésével és magasabb fokú funkcionális integráció által (például az infrastruktúra fejlesztésével)

Valójában a szervezet esetében a legnagyobb akadályt nem egy esetleges demokratikus deficit jelenti, hanem a végrehajtásbeli akadályok. Nevezetesen az, hogy a közös döntések belsővé tétele a nemzeti bürokrácia függvénye, melyen sokszor fennakadhatnak fontos határozatok. 2002-ben például a regionális döntések fele. Ezzel a problémával valamennyi latin-amerikai integrációs kezdeményezés küzd.

Az utóbbi évtizedben a szubkontinensen végigvonuló pink tide, baloldali hullám következtében, és kifejezetten az Egyesült Államok hegemón uralmának megrendülése óta, egyre nagyobb hangsúlyt fektet valamennyi latin-amerikai ország a közös összefogás megvalósítására. A térséget jellemző újregionalizmust nagyban formálta a régióra ható neoliberalizmus, mely azonban nem volt képes gazdasági stabilitást és társadalmi fejlődést teremteni a régióban. Éppen ellenkezőleg: tőkekoncentrációt, a társadalom jelentős részének további marginalizálódását, (még) rosszabb munkalehetőségeket és a dolgozók jogainak áruba bocsátását hozta magával. Mindez a progresszivistákat látszik igazolni.

A neoliberalizmus és a globalizáció ostorozására szerveződött civil társadalmi mozgalmak alapvető szerepet töltenek be a helyi hatóságok oldalán, s támogatják azoknak az egész amerikai kontinensre kiterjedő szabadkereskedelmi övezet (FTAA) kiépítése ellen fellépő és a regionális integrációt szorgalmazó törekvéseit.

Egyes latin-amerikai országok – mint például Peru, Chile és Kolumbia – bilaterális kereskedelmi megállapodások révén kötődnek az Egyesült Államokhoz vagy az Európai Unióhoz. Sokan szóvá teszik, hogy a fontos kőolaj-exportőr Bolívia és Venezuela is inkább az összkontinensi, mintsem a blokkon belüli kereskedelmet gyakorolja aktívan. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a latin-amerikai országoknak a világ egyéb régióival (a NAFTA-val, ázsiai és arab országokkal) kötött gazdasági megállapodásai csökkentik egy esetleges erős regionális gazdasági együttműködés kialakulásának a lehetőségét, s növekvő függőséget alakítanak ki a világ más országaival.

Mindeközben Venezuela, Bolívia, Ecuador és a MERCOSUR országai olyan regionális kezdeményezésekkel próbálnak lendületet adni az együttműködésnek a szubkontinensen, mint az UNASUR (Unión de Naciones Suramericanas – Dél-amerikai Nemzetek Uniója) vagy az ALBA (Alternativa Bolivariana para los Pueblos de Nuestra América – Bolívari Alternatíva a Mi Amerikánk Népei Számára) mozgalma. Mindezen próbálkozások különböző célokat és perspektívákat fogalmaznak meg, de fontos jellemzőjük, hogy minden esetben közösen képzelik azok megvalósítását. A megfelelő együttműködési forma keresése alakítja a régió országai közötti kapcsolatokat. Ezek a kezdeményezések alapvetően nem a gazdasági interdependenciára építenek, így nem a fent említett, egyéb gazdasági megállapodások konkurenseiként kell rájuk tekinteni. Ezeket a megállapodásokat a politikai szándék és egy sajátos latin-amerikai habarcs tartja össze.[15]

Latin-Amerika esetében az egyes regionális és szubregionális kezdeményezések – így például a MERCOSUR és az Andok Közösség tagországait tömöríteni hivatott UNASUR – nem egymás helyett vagy ellen szerveződnek, hanem egymás kiegészítésére, az adott szervezeteket gyengítő problémák felszámolására. A legtöbb esetben deklaráltan politikai síkon működő szervezetekről van szó. Felvetődhet a kérdés, hogy miért akarnak a politikai-ideológiai heterogenitástól sem mentes latin-amerikai országok mindenáron közös kooperációt megvalósítani. Mi lehet a célja egy esetleges dél-amerikai katonai-védelmi szövetségnek, mely magába olvasztja Argentínát, Bolíviát, Brazíliát, Chilét, Ecuadort, Guyanát, Kolumbiát, Paraguay-t, Uruguay-t, Perut, Suriname-t és Venezuelát is? Hiszen Latin-Amerika ma sem mentes a területi konfliktusoktól (Chile–Bolívia; Venezuela–Guyana), valamint a gazdasági és politikai vitáktól (Argentína–Uruguay; Brazília–Paraguay; Brazília–Argentína stb.).[16]

Latin-Amerika mindezen törekvéseivel a világrendszer multipolarizációjára törekszik. A világ más térségei felé való nyitással – az egyre aktívabb arab és ázsiai kereskedelmi szálakkal – igyekszik a Nyugattól való gazdasági függőségét oldani és a perifériák helyzetét erősíteni. A szubkontinens alapvetően tisztán látja saját gazdasági struktúrájában rejlő korlátait, ugyanakkor a politikai alapú regionális integrációs törekvések révén igyekszik meghatározó tényezőként fellépni a nemzetközi porondon. Mint ahogy Samuel Pinheiro Guimarães, brazil diplomata is kifejti írásaiban: Latin-Amerikának az állami és nem állami szereplők formálta centrum-periféria modellben kell megtalálni a helyét. A rendszert a gazdasági, politikai és katonai erőpotenciál alakítja. Latin-Amerika szempontjából is kívánatos, hogy ezen potenciálok ne egyetlen gigantikus központban egyesüljenek.[17] A térség saját gazdasági potenciálját nem képes a régiójára kiterjedő együttműködések révén növelni. Gazdasági téren mindenképpen nyitásra van szüksége. Ezzel szemben a regionális politikai és katonai együttműködés megvalósítását – mindennemű szubkontinentális heterogenitás ellenére – szükségesnek, szükségszerűnek tartja.

Van Latin-Amerika esetében egy sajátos társadalmi hajtóerő, amely a fent említett törekvéseket és kooperatív folyamatokat össze- és életben tartja. A brazil baloldal számára a megvalósuló regionális integrációnak hűnek kell lennie a társadalmi mozgalmak történelmi törekvéseihez és erősítenie kell az identitások közötti szálakat. Így nem elég pusztán gazdaságpolitikai és kereskedelmi célok kitűzése és megvalósítása. Politikai, szociális, kulturális és identitásbeli kooperációra van szükség. Társadalmi szolidaritásra. Ez az a nagyon fontos aspektus, az az összetartó elem és erő, amely akkor is működik Latin-Amerikában, amikor a gazdasági mutatók látszólag másra ösztönöznek.

Egy aktuális példa: 2010. január 12-vel hirdette ki Lula da Silva brazil elnök az UNILA (Universidade Federal de Integração Latino-Americana – a Latin-amerikai Integráció Szövetségi Egyeteme) megalapítását. Az intézmény a latin-amerikai integrálódás kiteljesítésének egy újabb kifejezési formája, szándéka. Az egyetem sajátos képzést kínál: a helyi realitás megismerését, a piac logikája előli elmenekülés lehetőségét. Teszi mindezt saját pedagógiai projekttel, kétnyelvű formában, brazil és külföldi hallgatók számára egyaránt. A brazil elnök szerint az UNILA egy olyan siker, mely mindazoknak és mindazokról szól, akik nem félnek szembeszállni a piac és üzlet diktálta logikával és akik hisznek abban, hogy a regionális integrációnak társadalmi, kulturális, identitásbeli kezdeményezéseket kell megvalósítania.[18]

Az UNILA szembehelyezkedik az oktatási szektort érintő egyéb integrációs kezdeményezésekkel. Lula da Silva apparátusa szerint 1996 óta a Világkereskedelmi Szervezet a felsőoktatást kvázi szolgáltatásként kategorizálja, ami ezáltal a képzés és oktatás elüzletiesítéséhez vezet. A felsőoktatás kikerül az állam kezéből, s ezáltal sérül az az alapvető elv, hogy a képzéshez mindenkinek azonos joga van, s ezt a jogot az Államnak kell biztosítania, mégpedig mindenki számára ingyenes és minőségi oktatással.[19]

Az UNILA a szabad oktatást akarja megvalósítani, erősíteni a regionális identitást és a népek közötti szolidaritást, ostorozva az oktatás piaci tényezőként való felfogását. Szembehelyezkedik a neoliberális elmélettel, elősegíti a szomszédos országok közeledését, s szorgalmazza azok szuverén hatalmának gyakorlását a nemzetközi kontextusban. Kiváló példa ez egy progresszivista, latin-amerikai integrációs kezdeményezésre. Brazíliában az UNILA megalakulását a diákok számos megemlékezéssel köszöntötték.

Igen, Latin-Amerika esetében a kulcsszó a szolidaritás, ami nem magyarázható a klasszikus integrációs elméletekkel. Az alapvető ellentét Latin-Amerikában nem is a bal- és a jobboldal között van, hanem a demokrácia és piacgazdaság elkötelezett hívei és az ebből kiábrándult nacionalista-populista erők és törekvések között. Noam Chomsky szerint a populista politikusok azért erősödhettek meg Latin-Amerikában, mert a demokratikus intézmények kiüresedtek, és az emberek kiábrándultak a hagyományos pártokból és politizálásból[20] – valamint azért, mert a populizmusnak hagyománya van a kontinensen.

Nem mítosz csupán, hogy a latin-amerikai országok között létezik valamifajta szolidaritás és összetartás. Az Egyesült Államok gazdasági függésre építő, bejáratott, nyomásgyakorló politikája azért vallott az utóbbi években többször is kudarcot Latin-Amerika esetében, mert a szegénység és társadalmi feszültség a gazdaságon kívül más dimenziókban is cselekvést indukál.

Irodalom


Almeida, Paulo Roberto de: O MERCOSUL em crise: que fazer? Tempo Exterior. Revista de análise e estudios internacionales (Baiona: IGADI – Instituto Galego de Análise e Documentación Internacional; Segunda etapa; vol. IV, nº 6, Xaneiro-Xuño, 2003, 111–122.) http://www.pralmeida.org/05DocsPRA/1008MSulEmCrise.pdf (2010. 06. 08.)

Balogh – Rostoványi – Búr – Anderle: Nemzet és nacionalizmus; [Ázsia, Afrika, Latin-Amerika]. Korona Kiadó, Budapest, 2002.

Bouzas, Roberto – Veiga, Pedro Da Motta – Torrent, Ramón: In-Depth Analysis of Mercosur Integration, its Prospectives and the Effects Thereof on the Market Access of EU Goods, Services and Investment. Observatory of Globalisation, University of Barcelona – Science Park of Barcelona, www.ub.es/obsglob (2010. 06. 08.)

Coutinho, Marcelo – Hoffmann, Andrea Ribeiro – Kfuri, Regina: Raio X da Integração Regional. Estudos e Cenários. 2007. Observatório Político Sul-Americano Instituto Universitário de Pesquisas do Rio de Janeiro IUPERJ/UCAM

http://observatorio.iuperj.br/pdfs/1_estudosecenarios_Estudos_Coutinho_Ribeiro_Kfuri.pdf (2010. 06. 08.)

Ferrer, Aldo: Globalisation, Argentina and Mercosul. In: Jaguaribe, Helio – Vasconcelos, Álvaro de (ed.): The European Union, MERCOSUL, and the new world order. Frank Cass Publishers, 2003. 139–163.

Guimarães, Samuel Pinheiro: Quinhentos Anos de Periferia. Editora da Universidade, Universidade Federal Rio Grande do Sul, 2001.
Herz, Mônica: Teoria de Relações Internacionais no Pós-Guerra Fria. Dados vol. 40. no.2 Rio de Janeiro 1997.

http://www.scielo.br/scielo.php?pid=S0011-52581997000200006&script=sci_arttext (2010. 06. 08.)

Kirchner Receives Unanimous Support to Became UNASUR Secretary General. MecroPress. South Atlantic News Agency. 4 May, 2010 http://en.mercopress.com/2010/05/04/kirchner-receives-unanimous-support-to-become-unasur-secretary-general (2010. 06. 08.)

Malamud, Andrés – Castro, Paulo: Are Regional Blocs Leading from Nation States to Global Governance. A Skeptical View from Latin America. Iberoamericana, Nordic Journal of Latin American and Carrebean Studies Vol. XXXVII: 1. 2007. 111–130.

Malamud, Andrés: Regional Integration in Latin America. Comparative theories and institutions. Primer Congreso Latinamericano de Ciencia Política, University of Salamanca, 9–11 July, 2002.

Malamud, Andrés: Spillover in European and South American Integration. A Comparative Evaluation. CIES e-Working Paper, No1/2005.
Mariano, Karina L. Pasquariello – Mariano, Marcelo Passini: Governos subnacionais e integração regional: considerações teóricas. X Congreso Internacional del CLAD sobre la Reforma del Estado y la Administración Pública, Santiago, Chile, 18–21 Oct. 2005.

http://www.iij.derecho.ucr.ac.cr/archivos/documentacion/inv%20otras%20entidades/CLAD/CLAD%20X/documentos/mariano.pdf (2010. 06. 08.)

Operativo anti-FARC desata grave crisis diplomática. LaNación.cl – Internacional http://www.lanacion.cl/prontus_noticias_v2/site/artic/20080302/pags/20080302213525.html (2010. 06. 08.)

Chomsky, Noam: Historical Perspectives on Latin American ans East Asian Regional development. The Asia–Pacific Journal. http://japanfocus.org/products/details/2298 (2010. 06. 08.)

UNASUR – (Union de Naciones Suramericanas – Dél-Amerikai Nemzetek Uniója) hivatalos honlapja: http://www.pptunasur.com (2010. 06. 08.)

UNILA – (Universidade Federal de Integração Latino-Americana – a Latin-Amerikai Integráció Szövetségi Egyeteme) hivatalos honlapja: http://www.unila.ufpr.br (2010. 06. 08.)

Siqueira, Angela C. de: Higher Education Reform in Brazil: Reinforcing Marketization. Journal for Critical Education Policy Studies, vol.7. no.1. 169–191. http://www.jceps.com/index.php?pageID=article&articleID=148 (2010. 06. 08.)

[1] Néhány ország csak a 20. században lett független: így például Trinidad és Tobago az Egyesült Királyságtól 1962-ben, Guyana szintén a britektől 1966-ban, Suriname pedig a holland uralom alól 1975-ben. Ugyanakkor Francia Guyana a mai napig Franciaországhoz tartozik.

[2] 1995 januárjában például határviszály tört ki Peru és Ecuador között, a harcok hosszan elhúzódtak s mintegy háromszáz halálos áldozatot követeltek.

[3] A funkcionalista elmélet az Alterio Spinelli-féle föderalizmus és a Karl Deutsch-féle kommunikatív interakciós elméletek nyomán terjedt el Európában. Bővebben: Malamud, Andrés: Spillover in European and South American Integration. A Comparative Evaluation. CIES e-Working Paper, No1/2005. 3–4.

[4] Malamud, Andrés – Castro, Paulo: Are Regional Blocs Leading from Nation States to Global Governance. A Skeptical View from Latin America. Iberoamericana, Nordic Journal of Latin American and Carrebean Studies, Vol. XXXVII: 1. 2007. 113.

[5] Malamud – Castro [2007] 114.

[6] Coutinho, Marcelo – Hoffmann, Andrea Ribeiro – Kfuri, Regina: Raio X da Integração Regional. Estudos e Cenários. 2007. Observatório Político Sul-Americano Instituto Universitário de Pesquisas do Rio de Janeiro IUPERJ/UCAM 41.

[7] Coutinho – Hoffmann – Kfuri [2007] 22–32.

[8] Ferrer, Aldo: Globalisation, Argentina and Mercosul. In: Jaguaribe, Helio – Vasconcelos, Álvaro de (ed.): The European Union, MERCOSUL, and the new world order. Frank Cass Publishers, 2003. 139–163.

[9] Almeida, Paulo Roberto de: O MERCOSUL em crise: que fazer? Tempo Exterior. Revista de análise e estudios internacionales (Baiona: IGADI – Instituto Galego de Análise e Documentación Internacional; Segunda etapa; vol. IV, nº 6, Xaneiro-Xuño, 2003, 111–122.)

[10] Bouzas, Roberto – Veiga, Pedro Da Motta – Torrent, Ramón: In-Depth Analysis of Mercosur Integration, its Prospectives and the Effects Thereof on the Market Access of EU Goods, Services and Investment. Observatory of Globalisation, University of Barcelona – Science Park of Barcelona.

[11] Coutinho – Hoffmann – Kfuri [2007] 48.

[12] Malamud, Andrés: Regional Integration in Latin America. Comparative theories and institutions. Primer Congreso Latinamericano de Ciencia Política, University of Salamanca, 9–11 July, 2002.

[13] „Túlcsordulás”, „önérdekűvé válás”; a szupranacionális érdekek önálló erővé válása – a szerk.

[14] A fent bemutatott két irányzat mellett meg kell említeni, hogy létezik egy harmadik – főleg üzletemberek, neoliberális közgazdászok alkotta – csoport is, akik akár a MERCOSUR teljes felszámolását is el tudnák képzelni, de mindenképpen kívánatosnak tartanák, hogy megmaradjon a szabadkereskedelmi övezet szintjén és ne alakuljon közös piaccá. Malamud – Castro [2007] 119–127.

[15] Az UNASUR létrehozásának gondolata 2004-ben merült fel először Cuzcoban. 2008. május 23-án a brazil fővárosban fogalmazták meg a szervezet alapítóokmányát, melyet az egyes nemzeti parlamenteknek kell elfogadniuk. Életbe lépéséhez legalább kilenc országnak kell ratifikálnia a dokumentumot. Mindezidáig ezt csak Bolívia, Ecuador, Guyana és Venezuela tette meg. A szervezet egyelőre nem több, mint egy projekt, egy elképzelés. Hiába rendelkezik mind Parlamenttel (Cochabamba – Bolívia), mind Tanáccsal (Quito – Ecuador), és van 2010. május eleje óta a volt argentin elnök, Néstor Kirchner személyében egy frissen megválasztott főtitkára. Luís Alberto Lacalle volt uruguayi elnök szerint a főtitkár kinevezése előtt kívánatos lenne az alapokmány valamennyi tagország általi ratifikációja. Kirchner Receives Unanimous Support to Became UNASUR Secretary General. MecroPress. South Atlantic News Agency. 4 May, 2010, UNASUR – http://www.pptunasur.com

[16] Gondoljunk a 2008 márciusában Kolumbia, Ecuador és Venezuela között kirobbant többoldalú konfliktusra: amikor kolumbiai erők quitoi engedély és felhatalmazás nélkül csaptak le kolumbiai területen FARC-gerillákra. Bővebben: Operativo anti-FARC desata grave crisis diplomática. LaNación.cl – Internacional.

[17] Guimarães, Samuel Pinheiro: Quinhentos Anos de Periferia. Editora da Universidade, Universidade Federal Rio Grande do Sul, 2001

[18] UNILA – Universidade Federal de Integração Latino-Americana http://www.unila.ufpr.br/

[19] Siqueira, Angela C. de: Higher Education Reform in Brazil: Reinforcing Marketization. Journal for Critical Education Policy Studies, vol.7. no. 1. 176–180.

[20] Chomsky, Noam: Historical Perspectives on Latin American ans East Asian Regional development.The Asia–Pacific Journal

 

logo