• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Sajtófigyelő Cikkajánló: Mit jelent Európa?
Cikkajánló: Mit jelent Európa?
2014. augusztus 01. péntek, 19:43

Luiz Inácio Lula da Silva egykori brazil elnök a Népszabadságban megjelent írásában érdekes dolgokat vet fel az európai válságkezeléssel kapcsolatban, és összehasonlítja azokat a latin-amerikai viszonyokkal.

Úgy gondolom, hogy az Európai Unió szerkezete nemcsak európai örökség, hanem a világ örökségének egy része is. Olyan politikai intézményről van szó, amely arra ösztönzi az országokat, hogy együtt dolgozzanak, növeljék az együttműködést és az integrációt a régióikban. Inspirációt jelentett Dél-Amerikának is a Mercosurhoz és a Dél-amerikai Nemzetek Uniójához, valamint Afrikának az Afrikai Unióhoz, illetve a kontinens fejlesztésében részt vevő regionális gazdasági közösségeknek.

Csodálatos eredmény, hogy olyan országok, amelyek évszázadokon keresztül háborúztak egymással, elkezdtek együttműködni, hogy inkább párbeszéd és politika útján, mintsem a fegyverek erejével elsimítsák az egyenetlenségeket. Ebben a pillanatban talán nehéz érzékelni ezt belső európaiként, különösen az éveken át tartó (a Lehman Brothers 2008-as összeomlásával kezdődő) gazdasági válság következtében megnőtt munkanélküliség és a dolgozók jogainak megcsorbításával jellemezhető körülmények között. Leginkább igaz ez egy olyan generációra, amely szerencsés volt, fejlett társadalomban nőtt fel, és nem kellett szenvednie a háború következményeitől. Ám, ahogyan ajánlatos távolabb lépni, hogy egy nagy műre jobb rálátást kapjunk, bizonyos eredmények is csak távolról és tágabb időperspektívából láthatók igazán jól.

Az európaiak szociális jogai és életszínvonala még mindig csak távoli célként lebeg a világ legtöbb országának lakosai előtt. A szociális jóléti állam nagy eredmény, sok munkásgeneráció küzdelmének az eredménye. Mi itt, Latin-Amerikában, még mindig azért küzdünk, hogy elérjük legalább egy részét annak, amit önöknek, Európában meg kell védeniük az opportunista kezdeményezésekkel és a gazdasági válság által előidézett jogcsorbításokkal szemben.

A dolgozó emberek, a középosztály és az immigránsok nem vonhatók felelősségre a pénzügyi rendszer felelőtlensége okozta válságért. A bankok túl nagy befolyáshoz jutottak, és a felelősségteljes és produktív befektetések helyett a spekulatív befektetések voltak a jellemzők. Ez a „lepedő” nem húzható a társadalom, illetve a kontinens legérzékenyebb rétegeire – az immigránsokra, nyugdíjasokra, dolgozókra és a dél-európai országokra –, nem nekik kell fizetniük a mohóság számláit.

Nem új elméletre, hanem új utópiára van szükség, mely irányt mutat Európa progresszív erőinek.

A legtöbb európai országban bevezetett brutális módosítások – melyeket jogosan nevezhetünk „megszorításoknak” – késleltetik az ok nélküli válság megoldását. A kontinensnek jelentős növekedésre van szüksége, hogy visszafordítsa az elmúlt hat év drámai veszteségeit. A régió néhány országa lassan már mászik ki a recesszió gödréből, de a javulás sokkal lassabb és fájdalmasabb lesz, ha folytatódik a megszorítási irányzat. Ez ahelyett, hogy áldozatot hozna az európai lakosságért, előítéletes még azon gazdaságokkal szemben is, melyeknek sikerült kreatívan megküzdeni a 2008-as összeomlással (például az Egyesült Államok, a BRIC és a fejlődő országok nagy része).

A válság megoldásához 2008-ban és most is több politikai, mint gazdasági döntésre lenne szükség. Kulcsfontosságú megérteni és megismertetni az emberekkel a jelenlegi válság eredetét. A digitális világ analóg politikáját meg kell újítani és párbeszédre kell ösztönözni a társadalmat, hogy azonosíthassuk a problémákat és új megoldásokat hozhassunk létre. A politikai döntéseket azonban nem lehet kihelyezni, áttolni a technikai bizottságoknak, multilaterális szervezeteknek vagy harmad-, negyedszintű bürokratáknak. A vezetők és politikai pártok szerepe a demokráciában nem helyettesíthető. Ha a progresszív erők nem képesek bemutatni az új ötleteket, és képviselni a dolgozókat, a fiatalokat, reményt és javulást kínálva, akkor olyan erők hallathatják a hangjukat, melyek félelmet, intoleranciát és xenofóbiát terjesztenek.

Márciusban lehetőségem volt Rómában beszélgetni Matteo Renzivel, Olaszország miniszterelnökével. A lakosság a Demokrata Pártra leadott rengeteg szavazattal díjazta bátorságát és a képességét, hogy kivezesse az olasz társadalmat a zsákutcából. Ez is világosan jelzi, hogy lehetőség van a politika iránti szkepticizmuson való túllendülésre. Egy új történelmi horizontot kell létrehoznunk. Nem új elméletre, hanem új utópiára van szükség, mely irányt mutat Európa progresszív erőinek.

Meggyőződésem, hogy a világméretű gazdasági válság megoldásának kulcsa a szegénység ellen folytatott globális harcban rejlik.

Az elmúlt 30 évben a világ megváltozott. De az európai munkások jogainak a fejlődő országok dolgozóiéhoz közeli szintre való csökkentése helyett arra van szükség, hogy az utóbbiak életszínvonalát növeljük az európai dolgozókat közelítő szintre. Egy szélesebb és nagylelkűbb európai jövőképre van szükség, mely kimondja, hogy lehetséges létrehozni egy szegénység nélküli világot.

Harminc évvel ezelőtt, amikor Dél-Amerika nagyobb része a diktatúrák sötét időszakát élte, az Európai Unió és a progresszív pártok szolidaritása és támogatása sokat segített itt a baloldali erők egyesítésében és a demokrácia visszatérésében. Most – hatalmas és népszerű politikai erőfeszítéseket követően – kontinensünk békés és demokratikus, a legutóbbi tíz évben sokat fejlődött a gazdaság, és sokat tettünk a szegénység visszaszorítása érdekében. Dél-Amerikában a legszegényebb társadalmi rétegek bevonása segített a gazdaság beindításában, növelve a bevételt és a fogyasztást, erős belső piacokat hozott létre, melyek elősegítették a szociális és munkajogok javulását.

Brazíliában a szegényekbe történő befektetés sikerét a legjobban az tükrözi, hogy az elmúlt 11 évben 20 millió munkahely jött létre, 36 millió ember került ki az extrém szegénységből, a középosztály 42 millióval növekedett. Meggyőződésem, hogy a világméretű gazdasági válság megoldásának kulcsa a szegénység ellen folytatott globális harcban rejlik. A szociális támogatásra nem kiadásként, hanem inkább emberekbe való befektetésként kell tekinteni. Nem szabad problémaként nézni a szegényekre, inkább a megoldást kell bennük látni, mind egy-egy országon belül, mind pedig globális szinten.

A szociális programokba, mezőgazdasági termelésbe és a fejlődő (különösen afrikai) országok infrastruktúrájának finanszírozásába való befektetés új munkahelyeket és fogyasztói piacot hozhat létre. A világszerte érezhető gazdasági válság ellenére az afrikai GDP 5-6%-os ütemben növekedett, igényt teremtve a gazdag országokban gyártott igényesebb termékekre és szolgáltatásokra, illetve az európai és globális gazdaságok fenntartható helyreállítására.

Európa képes volt újjászületni a XX. század első felének háborúi után. Ezzel bizonyította, hogy a politikán és demokrácián keresztül lehetséges javítani a lakosság életkörülményein. Dél-Amerikában a – többek között – Dilma Rousseff, Cristina Kirchner, Michelle Bachelet, Pepe Mujica, Rafael Correa és Evo Morales alkotta generáció sikeres lett, még a konzervatív és helyenként impulzív ellenzék ellenére is. Hatalmát a szociális és politikai fejlesztések demokratikus alkalmazásán keresztül erősítette meg ki-ki a saját országában. A progresszív politikai erők hozzájárulása kulcsfontosságú kontinenseink számára. Ezért közvetlenebb politikai párbeszédre és szorosabb együttműködésre van szükség a dél-amerikai és európai baloldal között. Ez nemcsak a régióinknak fontos, hanem az egész világnak.

(A Foundation for European Progressive Studies által kiadott negyedéves folyóirat, a Queries nyomán.)

 

logo