• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Sajtófigyelő Cikkajánló: Csoda Latin-Amerikában
Cikkajánló: Csoda Latin-Amerikában
2013. január 19. szombat, 10:24

Rendben a gazdaság, növekszik a középosztály

A Toromocho (magyarul a Szarv nélküli bika) hegye mintegy 140 kilométerre van Limától, Peru fővárosától. Várhatóan nyolc éven belül teljesen eltűnik, csak egy bányakráter marad a helyén. A Chinalco kínai óriáscég ugyanis 860 millió dollárért megvásárolta a területet, és a tervek szerint 2,2 milliárd dollár beruházással három évtizeden át rezet, molibdént és ezüstöt bányásznak ott.

Több száz embernek ígérnek munkát. Az egyedüli szépséghiba, hogy a hegy oldalában és a lábánál, Morrococha településen élő mintegy ötezer lakos egy része nem akar elköltözni, pedig a régi tégla- és agyagházakba még a víz sincs bekötve. A kínai bányatársaság hiába épített fel tíz kilométerrel odébb, a központi országút közelében egy új várost.

Carhuatacoto – állítják a kínaiak – Peruban példa nélküli, a korszerű követelményeket is kielégítő vidéki település, több mint ezer lakóházzal, víztisztító berendezéssel, csatornázással, közvilágítással, általános és középiskolával, templomokkal. Ám egyelőre kevés lakossal...

A helybéliek ellenkezése eddig még nem torkollott olyan erőszakos fejleménybe, mint ami tavaly történt Peru egy másik bányászati beruházásánál, a Conga-tervnél, az északi Cajamarca tartományban. Az amerikai Newmont Mining Co. 4,8 milliárd dolláros befektetéssel kívánja kiaknázni a világon az egyik legnagyobbra becsült arany- (és mellékesen réz-) lelőhelyet.

A projekt mintegy háromezer hektárnyi felföldet érint, beleértve egy tavat és barlangi vízforrásokat. A környékbeli parasztok tiltakoztak, mert szerintük a bányatevékenység miatt elveszítik a vizet. A kivezényelt rendőrök és a helybeliek összecsapása 17 életet követelt. Ollanta Humala elnök kompromisszumot keresett: egyelőre leállt a beruházás, miközben az amerikai cég víztározók építésébe kezdett.

Humala második nekifutásra, 2011 nyarán lett Peru elnöke. Négy évvel korábban még elbukott, mert a helyi vállalkozói, jobboldali elit azzal riogatta a választókat, hogy az őslakos indián felmenőkkel rendelkező Humala második Hugo Chávez lenne. Sajátos fordulatként Humalát az ellenzék most a külföldi érdekek kiszolgálójaként bélyegzi meg.

Hasonló változáson esett át a volt brazil radikális szakszervezeti vezető, a Munkáspárt egykori hangadója, Lula da Silva elnökként. A brazil gazdasági potentátok és a külvilág félelmei dacára Lula da Silva nyolcéves elnöksége alatt nem államosított, hanem hagyta érvényesülni a piacgazdaság törvényeit, csak az adórendszert szigorította, hogy legyen pénz a szegénységet csökkentő programokra. Szembe kellett néznie a nagyvilág környezetvédőinek, a saját szakminiszterének lemondásához vezető tiltakozásokkal amiatt, hogy új vízi erőművek építését engedélyezte a világ tüdejének számító Amazonas vidékén.

Evo Morales, Bolívia első indián származású elnöke egy brazil befektetők által tervezett, ugyancsak az Amazonas őserdős részén a brazil határig vezető autóút miatt került vitába a bennszülött őslakosokkal, akik autonómiájukat féltve tiltakoztak. Azt az autonómiát védték, amit nem sokkal korábban éppen Morales adott nekik. A „gazdasági növekedés mindenekelőtt” jelszava meghozta az eredményét.

A mintegy ötszázmilliós Latin-Amerika két évtized pangását, a magas inflációt maga mögött tudva 2002 óta látványos, becslések szerint mintegy 25 százaléknyi GDP-bővüléssel büszkélkedhet. (A 2002 azért is tekinthető fordulópontnak, mert közvetlenül megelőzte az argentin pénzügyi csőd.) A siker mindenekelőtt a nyersanyagok és az agrártermékek világpiaci áremelkedésének volt köszönhető, márpedig ezek teszik ki – Mexikó kivételével – a térség exportjának több mint 50 százalékát. Minthogy főleg Kína és Japán szükséglete miatt jelentős a kereslet az ásványi kincsek, a kőolaj és az élelmiszerek iránt is, Latin-Amerika nem szenvedte meg az Egyesült Államokat illetve az Európai Uniót sújtó pénzügyi és gazdasági válságot. A CEPAL, a több mint harminc országot tömörítő régió gazdasági bizottságának prognózisa szerint 2012-ben az együttes gazdasági növekedés ugyan „csak” 3,2 százalék volt, ám a megelőző két évben a mutató hat, illetve öt százalékot ért el.

A tavalyi átlagot elsősorban Argentína és a világ hetedik gazdasági óriása, Brazília gyengébb teljesítménye húzta le. Az elmúlt évtized növekedéséhez hozzájárult a külföldi tőke is, nem utolsósorban a már említett ásványi kincsek, illetve az agrárlehetőségek iránti érdeklődésével. Ezt a tendenciát is csak részben befolyásolta a 2008-as pénzügyi válság. 2010-ben a külföldi közvetlen tőkebefektetések 121 milliárd dollárt, 2011-ben pedig már 153 milliárd dollárt tettek ki, ami tízszázalékos részesedést jelent a világban.

Az első számú befektető az Európai Unió átlagosan évi 30 milliárd dollárral, az USA a második 20 milliárddal, Japán követi őket mintegy 10 milliárddal, s nagyjából ugyanekkora a latin-amerikai országok egymásközti befektetéseinek nagyságrendje. Az új szereplő néhány éve Kína, vállalatainak közvetlen összbefektetése immár meghaladja az 50 milliárd dollárt. Emellett a kínai állam maga is fontos hitelezővé vált, egy olyan időszakban, amikor egyébként nemigen kínálkozik szabad pénz. Hugo Chávez Venezuelája például hosszú távra szóló kőolajszállításokért cserébe immár 20 milliárd dollár kölcsönt kapott.

Brazília, Argentína és Bolívia is részesült jelentős kínai hitelekben infrastruktúrafejlesztésére, illetve bányászati célokra. Kína szójaimportjának 60 százaléka Brazíliából és Argentínából származik, a halliszt 80 százaléka pedig Peruból és Chiléből. Egyébként Kína importja Latin-Amerikából egy évtized alatt több mint ezerszeresére, ugyanakkor oda irányuló exportja 1800 százalékra nőtt. Ez utóbbi, tehát a háztartási gépek, televíziók, légkondicionálók, telefonok és ruhaneműk exportjának értéke 2011-ben meghaladta a 25 milliárd dollárt. Kína már Brazília első számú kereskedelmi partnerévé vált, megelőzve az Egyesült Államokat.

Egyes közgazdászok, miként az Amerikaközi Fejlesztési Bank tanulmánya is, felhívja a figyelmet a nyersanyag- és élelmiszerexportra épülő növekedés gyenge pontjaira. Az Egyesült Államok új technológiák alkalmazásával akár már öt-hat éven belül fedezni tudja saját energiaszükségletét, így a kőolaj és a földgáz világpiaci árának emiatt bekövetkező csökkenése hátrányosan érintheti a térségbeli exportálókat, tehát Mexikót, Venezuelát, Ecuadort. Ugyanakkor feltételezhető, hogy egy-két évtizedig még fennmarad Kína éhsége a nyersanyagok és élelmiszerek iránt.

Igaz, miközben Bolívia, Argentína és Chile a lítiumot nyersanyagként adja el, Japán, Dél-Korea, Kína és az Egyesült Államok elemeket gyárt belőle. Latin-Amerika további kitörési lehetősége, hogy ásványi kincseit maga hasznosítsa feldolgozott termék formájában, növelje gazdasága versenyképességét. Sokat mondó, hogy a régió országainak egymás közti kereskedelme az összforgalomnak csak 18 százalékát teszi ki, a fő partnerek földrajzilag jóval távolabbi államok. Csak Mexikó helyzete kedvezőbb, hiszen az Egyesült Államok közelében gyorsan fejlődő, részben bedolgozó, de önálló iparral rendelkezik.

Az elmúlt évtized talán leginkább figyelemre méltó eredménye a szegénység érdemi csökkenése volt a régióban. A különféle felmérések szerint több mint 70 millióan emelkedtek ki a szegénysorból, s bővítették a latin-amerikai középosztály alsó, még sebezhető rétegét. Ugyanakkor a hagyományos értelemben vett középosztály, amely az ezredforduló idején az összlakosságnak még csak 20 százalékát tette ki, napjainkra 38 százalékra bővült. (Igaz, a régió átlagában a lakosság egyharmada, tehát még mindig 150 millió fő az igen szegények közé sorolható).

Az előrelépésben a kedvező gazdasági konjunktúra mellett nyilvánvalóan annak is volt szerepe, hogy a térség meghatározó országaiban, így Argentínában, Brazíliában, Chilében 2010-ig és Venezuelában is balközép vagy baloldali rendszerek voltak és vannak hatalmon. Brazíliában Lula da Silva, majd utóda Dilma Rousseff, Argentínában a Kirchner házaspár immár majd tízévi elnöksége, csakúgy, mint Hugo Chávez rendszere Venezuelában tudatos, és a kiadásokkal sem fukarkodó programokat honosított meg a szegénység visszaszorítására.

Rousseff az újévi Kávé az elnök asszonnyal elnevezésű televíziós műsorban azzal büszkélkedett, hogy 2012-ben Brazíliában 1,8 millió új munkahely létesült, s a Brasil Carinoso programmal 16,4 millió embert sikerült kiemelni a mélyszegénységből. Venezuelában is igen látványos a változás, Chávez 14 éve alatt a kőolajban gazdag országban 44-ről 23 százalékra csökkent a szegények aránya. A munkanélküliség a régióban hivatalosan hét százalék alá esett. Mindennek ellenére Latin-Amerika szociális szempontból a világ egyik legigazságtalanabb térsége, különösen, ha a földbirtokviszonyokat is vizsgáljuk.

Az igazán gazdagok, országoktól függően, a lakosság két-öt százalékát teszik ki. 2011-ben Chilére diáktüntetések miatt irányult nemzetközi figyelem. Középiskolások és egyetemisták valójában egy hagyománnyal próbáltak szembeszállni, amikor „egyenlő oktatást” követeltek. Állami iskolák, egyetemek gyakorlatilag mindenütt vannak Latin-Amerikában, ám színvonaluk alacsony, költségvetésük elégtelen. A középosztály ezért kész akár súlyos terhet is vállalni, hogy gyerekei bejussanak valamelyik jó hírű, fizetős intézménybe. Az, hogy az államnak nincs elég pénze a közoktatásra (és a közegészségügyre sem) egyenesen következik az adózási rendszerekből. A fejlett országokat tömörítő OECD tagállamaiban a GDP átlagosan 34 százalékát adják az adóbevételek.

A latin-amerikai átlag ennek nagyjából fele, 19 százalék, kivétel Argentína és Brazília, ahol immár a GDP 32-33 százalékát teszik ki az adóbevételek. Ám az igazi probléma az, hogy az igazságosabb újraelosztás irányába mutató jövedelmi típusú adó épp, hogy csak létezik, az adóbevételeknek kevesebb mint tíz százalékát teszik ki, miközben az OECD átlagában ez 27 százalék. Az ásványi kincsekben gazdag Chilében viszonylag jelentős adóteher sújtja a bányászatot, ám a központi költségvetés szinte kivétel nélkül minden országban bevételeit fogyasztási típusú adók, az áfa révén növeli: ez adja az adóbevételek 56 százalékát. Ez az adórendszer a szegény rétegeket sújtja.

A régióra jellemző a korrupció elterjedtsége is, ami nyilván összefügg az adózási morál hiányával is. Kivételnek számít a karibi Barbados, valamint Chile és Uruguay, ez utóbbi kettő a Transparency International „tisztasági” rangsorában a 20. helyen szerepel. (Talán nem véletlen, a régióban éppen ebben a két országban a legmagasabb az egy főre jutó GDP.) A gazdasági óriás, Brazília csak a lista 69. helyén áll, ám Dilma Rousseff következetes harcra szánta el magát, így még elődje, Lula da Silva emberei is bíróság elé kerültek.

A többiek, kezdve Argentínával és Mexikóval, már százasnál is hátrébb levő helyekre szorultak, jelezve, hogy messze vannak még jó néhány területen az úgynevezett fejlett világtól. Negyedszázada Kádár Béla professzor, aki az Antall-kormányban külgazdasági miniszter is volt, megannyi írásában Magyarország „latin-amerikanizálódásának” veszélyével riogatott. Mostanság viszont akár irigykedhetünk is...

Írta: Ortutay L. Gyula

Forrás: nol.hu

 

logo