• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Online könyvtár Elméleti írások Fidel Castro: A Sierra Maestrában
Fidel Castro: A Sierra Maestrában
2017. augusztus 13. vasárnap, 13:34

Részlet Ignacio Ramonet spanyol újságíró Fidel Castro: Életrajz két hangra (Fidel Castro: Biografía a dos voces) című kötetéből, amelyet Fidel Castróval készített mintegy száz órányi interjúiból szerkesztett meg. A szöveg magyarul eredetileg az Ezredvég folyóirat 2017. évi második számában jelent meg.

– Önök 1956. december 2-án szálltak partra Oriente tartományban, majd nem sokkal ezután Alegría del Píónál megsemmisítő vereséget szenvedtek.

– Kis motoros hajónkat üresen próbáltuk ki az átkelés előtt. Egyébként pedig semmit sem értettünk a tengerhajózáshoz, és amikor mind a nyolcvanketten beszálltunk, berakodtuk a fegyvereket, muníciót, élelmiszert és a tartalék üzemanyagot, a hajó csak cammogott, a tervezettnél lassabban haladt, öt helyett hét nap alatt érte el a kubai partokat. Addigra a benzintartályban mindössze néhány hüvelyknyi üzemanyag maradt. Két napot késtünk. És három napra rá megtámadtak bennünket.

December 5-e reggelén alig világosodott, amikor Alegría del Pío határában a távoli hegyek felé vettük az irányt. Elhaladtunk egy nagyjából hektárnyi kiterjedésű domb mellett, majd száz vagy kétszáz méterrel odébb már láttuk az erdőt, amely délen egészen a tengerpartig húzódik, északon pedig azzal a termékeny földsávval határos, ahol akkoriban cukornádtáblák és legelők zöldelltek. Szerencsésen megérkeztünk az erdő szélére, felderítettük, és több száz méteres körzetben szétszóródtunk. Megfelelő helynek látszott, beláthattuk innen a megtett út egy részét, csakhogy az amúgy is sziklás talajt durva kövek borították. Napszállta után újabb éjszakai menetelés várt ránk, de sokan már most is erejük végére értek. Ezért megálltunk, és egy homokos földdarabkán pihenőt rendeltem el. Pár méterre tőlünk friss, ehető cukornád nőtt. Embereink szakaszokba rendeződve, sötétedésig letáboroztak. Úgy száz méterre tőlünk álltak az őrszemek. Hallatlan könnyelműség volt.

Délutánra járt az idő, amikor a magasban ellenséges repülőgépek tűntek fel. Négy óra tájt már mélyrepülésben pásztázták az erdőt. Öt óra felé eldördültek az első lövések, másodpercekkel később pedig gyalogsági össztűz zúdult ránk, miközben valósággal megsüketültünk a fák koronáját súroló vadászgépek pokoli robajától. Megleptek bennünket.

Mindenki futott, amerre látott. Két bajtárssal a szomszédos nádültetvényen kötöttem ki. Mások is erre menekültek, vagy innen iparkodtak tovább jutni. Minden egyes ember, valamennyi kis csoport egyedül, saját magára és a jó szerencsére számíthatott csak ezen a napon. Mi hárman a szalma és a levágott nád alatt hasaltunk, megvártuk, amíg besötétedik, majd a közeli erdőcskébe kúsztunk… Létszám: három fő. Fegyverzet: az én puskám kilencven tölténnyel, Universo Sánchezé harminc tölténnyel. Ennyiből állt a seregem. […] Túlzás nélkül állíthatom, életem legdrámaibb pillanatait ekkor éltem át. Egyre ezt ismételgettem magamban: „Mindjárt jönnek a katonák. Látni akarják, milyen eredménnyel járt ez az aránytalanul heves támadás.”

A katonaság nem tudhatta, kik azok, akik az erdőcskében megjelentek. De bárkiknek tartották is őket, gyilkos erővel támadtak. Mindez kora délután történt. A pontos időpontra nem emlékszem, csak azt tudom, hogy mozdulatlanul feküdtünk a nád és a szalma alatt, és az egyik felderítő kisgép szüntelenül felettünk körözött. […] Amikor éreztem, hogy lebírhatatlan kábulat vesz rajtam erőt, az oldalamra fordultam, két lábam közé helyeztem a puska agyát, a cső végét pedig az állam alá szorítottam. Nem akartam, hogy az ellenséges felderítők élve kapjanak el. […] Már hűvösödött, amikor felriadtam.

– A tragikus kimenetelű partraszállás és a számtalan halálos áldozat ellenére Ön nem adta fel a harcot?

– Nem. Két puskával újraszerveztük a csapatot. Két héttel később találkoztunk Raúllal, nekik öt puskájuk volt. Ott mondtam először: „Most már biztos, hogy megnyerjük a háborút”. Carlos Manuel Céspedes * jutott az eszembe, aki annak idején hasonló helyzetben így szólt társaihoz: „Tizenketten életben maradtunk. Épp elegen, hogy kivívjuk Kuba függetlenségét”. Raúl meg én mindig is egyet akartunk: bevenni magunkat a hegyekbe és folytatni a háborút.

Tehát mindössze hét fegyverünk volt. A parasztok további tizenhét puskát gyűjtöttek össze, és ezekkel arattuk első győzelmünket.

– Melyik volt ez az első győzelem?

– Első ütközetünket egy katonákból és tengerészekből álló járőr ellen vívtuk, 1957. január 17-én, negyvenhat nappal a decemberi partraszállás után. Ez volt az első győzelem, az első csekély, de jelképes értékű győzelem. Öt nappal később csapdát állítottunk egy ejtőernyős alakulat előőrsének, miközben amögött háromszáz katona közeledett felénk. Öt ellenséges katona életét vesztette, és egy félautomata Garand típusú puskát zsákmányoltunk, az összes hozzá tartozó lövedékkel együtt. Felesleges tovább részleteznünk az ezután következő kisebb-nagyobb összecsapásokat, a lényeg, hogy csapatunk létszáma fokozatosan harminc főre emelkedett.

Nem sokkal ezután egy árulás súlyos helyzetbe sodort bennünket, egyetlen hegyi vezetőnk, egy környékbeli paraszt kis híján kiszolgáltatott bennünket az ellenségnek. A partraszállás és az Alegría del Pío-i keserű megpróbáltatás után, amikor a felkelősereg kezdett ismét magára találni, ez az árulás csaknem végzetes eredménnyel járt.

– Mi volt a legnehezebb ezekben az első hónapokban?

– Mi volt a legnehezebb? A tapasztalatszerzés. Ha nyolcvankét harcosunkkal sikerül kikötnünk a kiszemelt partszakaszon, a háború hét hónap alatt befejeződik. És miért? Mert ütőképes volt a csapatunk. Ötvenöt távcsöves puskánk volt és számos mesterlövészünk…

– Che Guevara asztmában szenvedett, ami meglehetősen nagy kockázat egy partizánháborúban. Mégis Ön, amikor kiválogatta a Granma legénységét, többeket elutasított, de Che a csapat tagja maradt. Betegsége később nem okozott gondot?

– Che-nek feltétlenül velünk kellett jönnie. Már jó előre mindent pontosan kidolgoztunk. Az expedíció valamennyi tagja készenlétben állt, az indulás pontos idejét viszont senki sem ismerte. Aznap este, 1956. november 24-én, amikor a Tuxán folyó torkolatánál, egy házban gyülekeztünk, Che is pontosan megjelent – a gyógyszereit azonban nem hozta magával. Mégis természetes volt, hogy a többiekkel együtt ő is behajózik.

– Gyógyszerei nélkül?

– Igen. Hónapokkal később a Sierrában éppen visszafelé tartottunk egy találkozóról: Herbert Matthews, a The New York Times munkatársa készült írni rólunk; ekkoriban csapatunk létszáma ismét harminc főre nőtt, már otthonosan mozogtunk a hegyi terepen és némileg megedződtünk a nehéz körülmények között – annak ellenére, hogy az ellenség, a hivatásos katonák gőgjével mélységesen lebecsülte a mi szerény katonai erőnket –, ádáz dühvel támadott és teljes megsemmisítésünkre tört; nos, ebben a bonyolult helyzetben Che asztmarohamot kapott.

Egy erős hadoszlop nyílt terepen tüzet nyitott ránk. Mi azonban, éppen Che rohama miatt veszélyesen lelassultunk. Már alig vonszolta magát. Meredek emelkedőt kellett megmásznunk, hogy a fönti erdőbe jussunk, de eközben a mintegy háromszáz katonából álló hadoszlop egyik szárnya elénk vágott, és balról, egy kis füves térségről ágyúval és puskatűzzel támadott. Mi ennek ellenére tovább kapaszkodtunk felfelé, gyakorlatilag a földön vonszoltuk magunkkal a beteget, csak reméltük, hogy mi jutunk fel elsőnek az erdőbe, és nem az ellenség. Késő délutánra járt, alkonyodott. Éppen felérkeztünk, amikor heves zivatar tört ki, mindkét tábort bőrig áztatva; ekkor már alig hat-hétszáz méterre voltunk egymástól. A vihar ellenére csapatunk tovább menetelt, majd a csúcs túloldalán – mialatt sötét este szakadt ránk – két parasztportát fedeztünk fel néhány száz méterre egymástól. Mindannyian kegyetlenül átfáztunk, ruhánkból csöpögött a víz. Che mozdulni sem tudott. […]

A két parasztnak úgy mutatkoztam be, mint a Batista hadsereg ezredese. Ebben semmi rendkívüli nem volt, elhitték, hiszen még az imént is ágyúzást és puskaropogást hallottak. Néhanapján kénytelen voltam ilyesféle cselhez folyamodni, mert a parasztok, a megtorlástól való félelmükben eleinte óvakodtak a partizánoktól. Csakhogy valami nem volt tökéletes az alakításomban: túl udvariasan viselkedtem. Ám így okoskodtam magamban: „Ha törik, ha szakad, ki kell ismernem ezt a két embert, mert valakinek le kell mennie a városba gyógyszerért”. Egyikük történetesen a diktatúra pártján állt. Ilyeneket mondott: „Aztán ezt meg azt tessék megmondani a tábornoknak, üdvözölje a nevemben!” Mialatt Isaac, a másik, mélyen hallgatott. Amikor végre kettesben maradtunk, megkérdeztem tőle: „Őszintén, mit gondol, barátom, arról az emberről?” – azaz a diktátorról. – „Nézze, én mindig is az Ortodox Párthoz húztam” – felelte. (Az ortodoxok pedig élesen szemben álltak Batistával.) – „Csak látni kell, mit tett eddig is” – fűzte hozzá. – Úgy van, gondoltam, hány házat gyújtott fel csak itt, a környéken. Meg a többi: a kegyetlenkedések, a gyilkosságok. Ráébredtem, hogy Isaac az én emberem: „Isaac, figyelj ide, soha nem voltam én ezredes, Fidel Castro vagyok”.

Elmagyaráztam neki, egyik társunk súlyos beteg, Manzanillóba kell menni gyógyszerért, őt pedig biztonságos helyen elbújtatni. Pénzt adtunk Isaacnak, másnap hajnalban elindult Manzanillóba. […]

– És megszerezte a gyógyszert?

– Megszerezte. Amikor valamivel később elváltunk, Che Guevarának új feladatot adtam. Neki kellett fogadnia a Santiago de Cubából érkező erősítést és fegyverszállítmányt. Én ezalatt egy kis csapattal alaposan felderítettem a Sierra Maestra keleti vidékét. Az újoncok – hónapokkal később tapasztaltuk – csekélyebb harci tapasztalattal rendelkeztek ugyan mint mi, és ezért a rajtaütésekben eleinte alig vettük hasznukat, de mérhetetlen elszántság dolgozott bennük, és egy-két hónap alatt akarták megtanulni mindazt, ami nekünk egy évbe tellett.

– És Camilo Cienfuegos? **

– Camilo kevésbé intellektuális típus volt, de legalább olyan bátor és legalább olyan kiemelkedő vezető, mint Che. Hallatlan merészség és spontán emberség jellemezte. Camilo mindenben kitűnt. A kezdeti, legnehezebb hónapokban az I. Hadoszlop előőrsének volt a parancsnoka. Később Che Guevara hadoszlopához osztottuk be, amely a Turquinŏ-csúcstól keletre tevékenykedett. Camilo végül lovasportyákat szervezett, itt is, ott is lecsapott a síkságon, majd pedig újabb frontot hozott létre a sziget középső részén. Ez kockázatos vállalkozás volt, mert azt a vidéket egyáltalán nem ismertük. Igen, Camilo mindenben kitűnt.

– Valamivel később Ön megszervezte a gerillasereg különböző frontjait Che, Camilo valamint fivére, Raúl vezetésével.

– […] Az eredeti partizán-hadoszlop az idő tájt a mozgó háború taktikáját alkalmazta: támadtunk és visszavonultunk; nem volt állandó táborhelyünk. Mindenesetre, én továbbra is megtartottam magamnak az I. Hadoszlop parancsnokságát. Innen vált ki a többi: Guevaráé volt az első, utána alakítottuk meg Raúlét. Ő átvonult az egész hegységen és új hadműveleti területet hódított meg. Ötven harcossal hajtotta végre ezt az akciót, ő volt az első, aki átszelte a két régió közti síkságot. Tökéletesen végrehajtotta a feladatot, így jött létre a II. Keleti Front. Ott, azon a hatalmas és távoli területen Raúl teljhatalmat kapott, jogában állt újabb parancsnokokat kinevezni és új hadoszlopokat létrehozni. Hamarosan a III. Front is harcolni kezdett Juan Almeida parancsnoksága alatt. […]

– Ön ekkor már felismert Che Guevara kimagasló vezetői képességeit?

– Che követendő példa volt a többiek előtt, bátor, önfeláldozó, az emberei tűzbe mentek érte. Igazi forradalmár.

– Azt mondják, a személyiségéből fakadóan mindig túl sokat kockáztatott.

– Vakmerő volt. És olykor temérdek kézigránátot, aknát és egyéb harci felszerelést vitt magával. Camilo épp ellenkezőleg, a könnyebb csapatot kedvelte. Che hajlamos volt „túlfegyverkezni”. És előfordult, hogy egy-egy ütközetet elkerülhetett volna, de szándékosan nem tért ki az ellenség elől. Che rettenthetetlen harcos volt, de túl sok kockázatot vállalt; ezért mondogattam neki: „Te felelős vagy a csapatodért, azokért, akik veled tartanak”.

– Vagyis időnként túlságosan merész volt?

– Che nem került volna ki élve ebből a háborúból, ha nem fékezzük merészségét és vakmerőségre való hajlamát. Gondolja csak el, abban a pillanatban, amikor elkezdődött a Batista hadsereg utolsó, nagyszabású offenzívája, sem Che, sem Camilo, sem pedig a többi katonai vezető nincs az első vonalban. Che Guevarát az újonc kiképző iskola élére helyeztem, ahol több mint ezer fiatallal kellett foglalkoznia.

– Ön azért döntött így, hogy parancsnokai ne vállaljanak felesleges kockázatot?

– Igen. Pontosan azért, mert vezetők voltak. És azért is, hogy a későbbi, stratégiai hadműveletekben felhasználhassam őket. Meghatározott célt szolgált Raúl hadoszlopa Oriente tartomány keleti részén, Juan Almeida a Santiago közeli fronton, Che Las Villas tartományban (a sziget középső részén) és Camilo, akit eredetileg nyugatra, Pinar del Río tartományba akartam küldeni.

Az ellenséges offenzíva idején értékes, harcedzett parancsnokokat vesztettünk, én például az I. Hadoszlopban gyakorlatilag vezetők nélkül maradtam. Az itt felsorolt bajtársak a legfontosabb embereim voltak, bárhová kerültek, a mi, közösen kialakított elveinket képviselték, ugyanazt a politikát alkalmazták mind a lakossággal, mind az ellenséggel szemben, birtokában voltak az első hónapok tapasztalatainak, átvészelték a háború kritikus helyzeteit, ugyanakkor sikerrel feleltek meg az újabb és újabb kihívásoknak.

Batista utolsó rohama után Che Guevarát egy száznegyven fős hadoszlop élén, a legjobb fegyverekkel ellátva, Las Villas tartományba irányítottuk. Az egyik zsákmányolt aknavetőt is megkapta; kiváló fegyverekkel és kiváló harcosokkal indult útnak. Hasonlóképpen Camilo is. Che ekkor is többet vállalt, még bizonyos mennyiségű tankelhárító lövedéket is igényelt. Az út egyes szakaszait teherautókon akarta megtenni, és ezt meg is szavaztuk számára; ámde amikor már úton voltak, trópusi hurrikán érte el Kubát, az eső elmosta az utakat, megduzzasztotta a folyókat. Mindkét hadoszlop Camagüey síkságain nyomult előre a főváros felé, s ezen a vidéken a Július 26-a Mozgalom gyengébb volt, mint másutt. Négyszáz kilométernyi utat kellett megtenniük, mialatt a Batista hadsereg harci repülőgépekkel támadott. Éheztek és szörnyű nélkülözéseknek voltak kitéve.

Rendkívüli teljesítmény volt harcosaink részéről gyalogosan átszelni azokat a tüskés bozótosokat és mocsarakat, miközben az ellenség motorizált egységekkel és légierővel rendelkezett. És ilyen körülmények között képesek voltak ütközeteket nyerni.

– 1958 áprilisában általános sztrájkot hirdettek a Batista kormány ellen, de Ön a Sierrából nem támogatta a kezdeményezést. Miért?

– 1958. április 9-ére általános sztrájkot terveztek, ám a sztrájk kudarcba fulladt. Mi akkor nem értettünk egyet a sztrájk ötletével. A Július 26-a Mozgalom országos vezetősége azonban ezt nem fogadta el. Azt mondták, mi nem ismertük fel a kialakult forradalmi helyzetet. Jobb belátásom ellenére aláírtam a sztrájkfelhívást, mivel a mozgalom városi szárnya olyannyira biztos volt a dolgában. És nemcsak szavakban támogattuk a sztrájkot: hadműveleti területünkön több ponton is támadást kezdeményeztünk.

Akkoriban volt némi széthúzás, és tapasztalhattunk kirekesztő szándékokat is. Például, annak ellenére, hogy a szakszervezetekben erős volt a kommunisták befolyása, irányukban felbukkantak előítéletek is – ez a hegyekben egyáltalán nem volt tapasztalható. A Július 26-a Mozgalomban is voltak, akik úgy gondolták, hogy az illegális mozgalom a partizán erők segítségével végül is államcsínyt hajt majd végre, így szerzi meg a hatalmat. Nekünk más volt a véleményünk; úgy tartottuk, a mi tapasztalt és merész csapatunk annak a majdani hadseregnek a magja, amely az egész nép támogatásával – és ebbe beletartozik az általános, forradalmi sztrájk is – mér végső csapást az ellenséges hadseregre.

– Végül ez történt.

– Igen. De az áprilisi sztrájk kudarca kemény csapás volt, mert sokakat demoralizált, és felbátorította az ellenséget. Batista éppen ezt követően vágott bele az utolsó, átfogó hadműveletébe.

Megostromolta az I. Hadoszlop táborát, a főhadiszállást, és a Felkelők Hangja rádióállomást. Tízezer kormánykatona, tizennégy zászlóalj, valamint számos független, kifejezetten ehhez az offenzívához mozgósított gyalogsági, tüzérségi és harckocsizó egység vett részt a harcokban, a légierő és egyes tengeri alakulatok támogatásával. Azt hitték, ilyen hatalmas össztűznek lehetetlen ellenállni. Először kellett lépésről-lépésre csatáznunk, körömszakadtáig védenünk minden talpalatnyi helyet, ráadásul a támadás kezdetén nekünk kevesebb, mint kétszáz emberünk volt. Úgy határoztam, hogy távolabbi területekről egyes erőket ide csoportosítok át. Meghagytam Camilónak, aki ekkor a síkságon kalandozott, haladéktalanul csatlakozzon hozzánk; ugyanezt a parancsot kapta Almeida, aki csak nemrég nyitott új frontot a Sierra Maestra keleti nyúlványain, Santiago de Cuba közelében: utasítottam, hogy csapatának egy részét küldje a megsegítésünkre. Az egyetlen hadoszlop, amelyiktől nem kértem erősítést, Raúlé volt, mivel hadműveleti területe túl messze esett tőlünk. Hetven napig megállás nélkül harcoltunk.

Amikor visszavertük a diktatúra utolsó rohamát, a zsákmányolt fegyverekkel felszerelt hadseregünk kilencszáz főre duzzadt; végső soron velük hódítottuk meg az egész szigetet. És sikeres ellentámadásunk végeztével újra alaposan átszerveztük csapatunkat. Először a két legerősebb hadoszlopot láttuk el megbízható fegyverekkel: Che Guevaráét, ahol száznegyvenen harcoltak és Camilóét, akinek kilencven embere volt. Mind a kettővel a sziget középső részéig törtünk előre. Létszámukat tekintve mindkettő kis alakult volt, de annál félelmetesebb csapásokat osztogattak. […]

Fegyveres erőink az utolsó hetekben elképesztő gyorsasággal növekedtek. Számításaim szerint 1958 decemberében csupán háromezer katonánk volt. Amikor 1959 elején begyűjtöttük az összes fegyvert, kiderült, hogy seregünk néhány hét alatt negyvenezer főre dagadt. A háborút kevesebb, mint két év alatt legfeljebb háromezer partizán nyerte meg. Ezt a tényt nem szabad elfelejteni.

[…]

– Hogyan vélekedik, a háborút katonai taktikájukkal vagy politikai stratégiájukkal nyerték meg?

– Ezzel is, azzal is. Már a börtön előtt gondolatban kidolgoztam a háború tervét. Az egész terv a fejemben volt. Mint említettem, irreguláris, mozgó hadviselést folytattunk: támadni és visszavonulni, ez volt a taktikánk. Meglepni őket. Támadni és támadni. Valamint folyamatos pszichológiai hadviselés. Szünet nélkül lecsapni rájuk, arra kényszeríteni őket, hogy kitörjenek az erődökből, hogy szétforgácsolják erőiket; lehetőleg megfosztani őket a nagybirtokosok támogatásától, megrongálni az utakat és a közlekedési eszközöket. A mi értelmezésünk szerint a partizánháborúnak az a célja, hogy mintegy kirobbantsa a hatalomnak forradalmi úton történő meghódítását. Csúcspontja az általános forradalmi sztrájk és az egész nép felkelése.

– Ön a nem hagyományos hadviselés mellett döntött. Miért?

– Én mindig is bíztam a nem reguláris hadviselés lehetőségeiben. A történelem során, valamennyi háborúban, Nagy Sándor és Hannibál kora óta a győzelem mindig azoké lett, akik értettek a rejtett csapatmozdulatok fortélyaihoz, akik élni tudtak az emberek vagy a terep és a harcmodor okozta meglepetés erejével. Hányszor használták ezek a nagy hadvezérek ellenségeik ellen a nap vagy a szél hatását! Aki ügyesebben kiaknázta saját erőforrásait, sőt, egyes esetekben még a természeti erőket is, az lett a győztes.

Mi munkára fogtuk a képzeletünket, mert olyan módszert kellett kidolgoznunk, amellyel egyszer s mindenkorra megdönthetjük a nyolcvanezer fős, jól felfegyverzett hadseregre támaszkodó kormányt. Nekünk alig volt felszerelésünk, csekélyek voltak az erőforrásaink, ezért mind az embereket, mind pedig a fegyverzetet a lehető legoptimálisabban kellett felhasználnunk. Ez volt az alapvető kérdés.

Hamar megtanultuk, hogyan lehet megtéveszteni az ellenséget, majd rákényszeríteni, hogy a mi szándékaink szerint cselekedjék. Kifejlesztettük annak művészetét, hogyan mozdíthatjuk ki megerősített állásaiból, azért, hogy menet közben a leggyengébb pontján támadassuk meg. […]

Erdőben például egy négyszáz fős csapat libasorban halad. Az egymás mögött lépkedő katonák alkotta oszlop harcképessége minimális, nem képesek felfejlődni. Mi ilyenkor tüzet nyitottunk az előőrsre, majd megtámadtuk a derékhadat, végül, ha visszavonultak, bevártuk, és megsemmisítettük a hátvédet – de mindig a meglepetés erejével, és csakis akkor és azon a helyen, amelyet mi választottunk.

[…]

– Alkalmazták önök a terrorizmus módszerét a Batista erők ellen? Követtek el merényleteket?

– Sem a terrorizmus, sem a merénylet nem tartozott a módszereink közé. Ön tudja, hogy Batista megsemmisítése volt a célunk, de soha nem próbáltunk merényletet elkövetni ellene, noha megtehettük volna. Batista sebezhető volt. Sokkal nehezebb volt a hadserege ellen a hegyekben fölvenni a harcot vagy megostromolni egy laktanyát, amelyet esetleg egész ezred védett.

Merényletben megölni Batistát tízszer, húszszor is könnyebb lett volna, de soha meg sem kíséreltük. Volt a történelemben olyan eset, amikor a zsarnok ellen elkövetett merénylettel győzött a forradalom? Az objektív tényezőkön, amelyek a zsarnokságot lehetővé tették, a merénylet nem változtat semmit. […]

A mi filozófiánk, a mi alapelvünk az volt, hogy ártatlan embereket nem lehet feláldozni. Ez alapvető volt, mondhatni dogma. Előfordult, hogy a mozgalom városi, illegális tagjai néha egy-egy bombát felrobbantottak, ami egyébként a kubai forradalmi harcok hagyományában is benne foglaltatott, de mi nem alkalmaztuk, és nem értettünk egyet ezzel a módszerrel. […]

Ne feledje, mi ekkor már tanulmányoztuk a marxizmus-leninizmust. Ez a tudás pedig befolyással volt a stratégiánkra. A merénylet felesleges, ha megértjük, hogy voltaképpen értelmetlen vérengzés… Sem a kubai függetlenségi háborúk, sem a marxizmus-leninizmus gondolkodói nem védelmezték a merényleteket vagy azokat az akciókat, ahol ártatlan emberek halhatnak meg; ezek a módszerek nem tartoznak a forradalmi elmélet fegyverei közé. […]

Előfordult, hogy egész zászlóaljak megadták magukat. A foglyokkal a következőképpen jártunk el: a kiskatonákat lefegyvereztük, majd szabadon engedtük. A tiszteknek meghagytuk kézifegyverüket. Ha megölöd a foglyokat, az ellenfél még elkeseredettebben harcol, több harcosunk, több muníció vész el, vagyis röviden: így nem nyerheted meg a háborút. Az ellenfélnek egyre több fegyvere, erőforrása és kiképzett katonája lesz.

Voltak sorkatonák, akik háromszor is megadták magukat. És mi mindannyiszor megkaptuk a fegyvereiket. Az ellenséges katonák tehát elláttak bennünket fegyverrel, a parasztok pedig élelemmel. Batista emberei raboltak, felgyújtották a házakat, meggyilkolták a parasztokat. Ők pedig felismerték, hogy mi tiszteletben tartjuk javaikat, megkíméljük őket és fizetünk azért, amit elfogyasztunk, sőt többet kapnak érte, mint a kereskedőktől. Egyetlen kis vegyesboltban sem volt tartozásunk. Ez volt a politikánk a lakossággal szemben. Ha nem így járunk el, soha nem nyerünk meg ügyünknek senkit. Ne gondolja, hogy a parasztok valaha is forradalmi oktatásban részesültek. Amikor a kubai partokra értünk, egyikünk sem volt ismerős a hegyekben. Másképpen, mint a helyi lakosság szövetségével, hogyan is nyerhettük volna meg a háborút?

Patkós Judit fordítása

Ignacio Ramonet Párizsban élő, spanyol származású újságíró, egyetemi tanár, a Le Monde Diplamatique főszerkesztője, az Attac egyik alapítója, számos könyv szerzője. 2003 és 2005 között mintegy száz órát töltött Fidel Castróval, beszélgetéseikből szerkesztette Fidel Castro: Életrajz két hangra (Fidel Castro: Biografía a dos voces) című, közel hatszáz oldalas interjúkötetét. Ebből a műből közlünk rövid részletet.


* Carlos Manuel de Céspedes (1819-1874) kubai ügyvéd, politikus, hazafi, a függetlenségi harc kezdeményezője, az első szabad kubai kormány (1869-1873) elnöke.

** Camilo Cienfuegos 1961-ben repülőgép szerencsétlenség áldozata lett.

 

logo