• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Online könyvtár Elméleti írások Ernesto Che Guevara: Hadjárat a Sierra Maestrában
Ernesto Che Guevara: Hadjárat a Sierra Maestrában
2017. július 27. csütörtök, 15:14

Alegría de Pío Oriente tartományban lévő kis helység, Cabo de Cruz közelében, ahol 1956. december 5-én megleptek minket a Batista-diktatúra csapatai.

Kimerülten érkeztünk ide, egy nem is annyira hosszú, mint inkább nehéz útról. Playa de las Coloradasnál szálltunk partra december másodikán, elvesztettük felszerelésünk nagy részét, véget nem érő órákon keresztül gyalogoltunk a mocsaras, lápos tengerparti területeken, új csizmákban, melyektől majdnem mindenkinek fekélyes lett a lába. De nemcsak ez volt az egyetlen bajunk. Kubába hétnapi utazás után érkeztünk a Mexikói-öblön és a Karib-tengeren keresztül, élelem nélkül, egy rossz állapotban lévő hajón. Majdnem mindannyian tengeri betegek voltunk. November 25-én indultunk el Tuxpán kikötőjéből, egy olyan napon, amikor tombolt az északi szél, és más hajók nem futottak ki a tengerre. Minden mély nyomot hagyott az újoncokból álló csapatunkon.

Mire Alegría de Pióhoz értünk, hadi felszerelésünkből csak a puska, a töltényöv és néhány ázott lövedék maradt meg. Orvosi felszerelésünk elveszett, hátizsákjaink egy része a mocsárban maradt. Éjjel meneteltünk, a nap legnagyobb részét az abban az időben Julio Lobo tulajdonában lévő Central Niquero cukornádültetvényeinek dűlőútjain töltöttük. Tapasztalatlanságunkban éhségünket és szomjúságunkat cukornáddal csillapítottuk, és az út mentén ott hagytuk a maradványokat. Egyébként az őrök nem is annyira a nyomaink után jöttek, mert – mint később megtudtuk – útikalauzunk áruló volt, és elvezette őket oda, ahol tartózkodtunk. Előző éjjel engedtük el őt, és ezzel olyan hibát követtünk el, melyet még néhányszor megismételtünk a harcok alatt, amíg megtanultuk, hogy a polgári lakosság ismeretlen elemeire nagyon kell vigyázni, különösen, ha veszélyes övezetben vagyunk.

Ötödikén hajnalban nagyon kevesen voltak közöttünk, akik tovább tudtak volna menni. Az erőtlen csapat rövid menetelések után hosszú pihenőket kért. Ezért tartózkodtunk egy, a hegyek közelében lévő ültetvény melletti ritkás erdőben. Legtöbben még aludtunk azon a délelőttön.

Délfelé szokatlan dolgok történtek. A hadsereg Biber- és más típusú repülőgépei és magánszemélyek gépei kezdtek körözni a közelünkben. Miközben a gépek fölöttünk köröztek, a csoport néhány tagja nyugodtan vágta a nádat, anélkül, hogy meggondolták volna, mennyire láthatók a kis sebességgel és alacsonyan szálló gépek számára. Feladatom mint a csapat orvosának ebben az időben az volt, hogy a sebes lábakat gyógyítsam. Még visszaemlékszem aznapi utolsó betegemre. Humberto Lamotténak hívták, ez volt az utolsó menetelése. Emlékezetemben van, amint fáradtan és elgyötörten viszi kezében cipőjét, miközben a gyógyszeressátortól az őrhelyére ment.

Montané bajtárs és én egy fatörzshöz támaszkodva beszélgettünk gyerekeinkről, sovány fejadagunkat eszegettük – fél kolbászt és két kétszersültet –, amikor lövést hallottunk, majd néhány másodperc múlva golyózápor zúdult ránk, és – legalábbis a mi szorongó képzeletünkben így tűnt – megrostálta 82 főből álló csapatunkat. A puskám nem a legjobbak közül volt. Én szándékosan kértem ezt a fegyvert, mivel fizikai állapotom a tengeri úton elszenvedett hosszú asztmaroham miatt igen rossz volt, és nem akartam esetleg jó fegyvert elhagyni a kezemből. Nem tudom, melyik percben, sem azt, hogy történtek a dolgok, emlékeim már elég homályosak. Arra emlékszem, hogy a lövöldözés közepette Almeida – akkor kapitány volt – jött hozzám, hogy megkérdezze, milyen parancsot kaptunk, de már nem volt ott senki, akinek az utasítást továbbadhatta volna. Ahogy később megtudtam, Fidel hiába próbálta összevonni a katonákat a közeli cukornádültetvényeken, melynek eléréséhez csak a mezsgyén kellett volna átmenni. A meglepetés túlságosan nagy volt, és túl sok a golyó. Almeida visszatért rendet teremteni a csoportjához, s ekkor az egyik társunk egy töltényesládát hagyott a lábamnál. Rámutattam, és ez az ember olyan szorongó arccal, melyet soha nem fogok elfelejteni, válaszolt valami ilyet: „Mire jók most a töltényesládák?” Nagyon gyorsan távolodott tőlünk az ültetvény mezsgyéjén. (Később Batista egyik zsoldosa megölte őt.) Talán ez volt az első alkalom, amikor gyakorlatban szembekerültem az orvos elhivatottsága és a forradalom katonája közötti választás szükségszerűségével. Előttem volt egy gyógyszerekkel teli hátizsák és egy töltényesláda, a kettő együtt túl nehéz lett volna. Magamhoz vettem hát a töltényeket, és otthagytam a hátizsákot. Át kellett jutnom azon a tisztáson, ami az ültetvénytől elválasztott. Világosan emlékszem Gaustino Pérezre, aki a mezsgyén térdelt, és géppisztolyával lövöldözött. Közelemben Arbentosa bajtárs haladt. Egy golyósorozat elért minket. Erős ütést éreztem a mellemen és egy sebet a nyakamon. Úgy éreztem, rögtön meghalok. Arbentosának orrából, szájából és egy hatalmas, negyvenötös golyó ütötte sebből ömlött a vére, kiáltott valamit: „megöltek”, és észrevettem, hogy összevissza lövöldözött, pedig azokban a percekben senkit sem lehetett látni. Faustinónak már a földön fekve mondtam: „kinyírtak” (de sokkal erősebb kifejezést használtam). Faustino rám nézett anélkül, hogy a keze megállt volna, és azt mondta: „semmi vész”, de tekintetében azt láttam, hogy sebem halálos.

Fekve maradtam, majd leadtam egy lövést a hegy irányába. És abban a pillanatban, amikor minden elveszettnek tűnt, amikor azon gondolkoztam már, mi a halál legjobb módja, Jack London egyik elbeszélése jutott eszembe, melyben a főszereplő egy fatörzsnek támaszkodva, a biztos megfagyás tudatában, méltósággal igyekszik befejezni az életét. Ez az egyetlen gondolat, melyre még emlékszem. Valaki térden állva azt ordította, hogy meg kell adnunk magunkat, és messzebbről hallottam Camilo Cienfuegos válaszát: „Itt nem adja meg magát senki…” – és aztán egy vastagot káromkodott. Pince közeledett, kapkodta a levegőt, egy golyó a tüdejébe hatolt. Mondta, hogy megsebesült, erre közömbösen kijelentettem, hogy én is. Pince továbbvonszolta magát az ültetvény felé, társaim is arra kúsztak. Egy percre egyedül maradtam, feküdtem, és vártam a halált. Almeida odaért hozzám, és biztatott, hogy kövessem, fájdalmaim ellenére is vele maradtam. Az ültetvényre értünk. Ott találtam Raúl Suárez bajtársat szétroncsolt hüvelykujjal és Faustino Pérezt, aki bekötözte. Később, a repülőgépek közeledtével megint összekavarodott minden. Alacsonyan repültek, gépfegyverekkel lőttek, nagy kavarodást okoztak, néha dantei, néha groteszk jelenetek közepette; mint mikor egy kövér harcos egyetlen szál cukornád mögé rejtőzött, vagy amikor egy másik csöndet kért a lövöldözés pokoli lármája közepette, anélkül, hogy tudta volna, miért.

Almeida vezetése alatt alakult egy csoport, melyben rajtunk kívül még a ma őrnagy Ramiro Valdés, aki akkor hadnagy volt, Chao és Benitez bajtársak voltak, Almeidával az élen áthatoltunk az utolsó mezsgyén, hogy elérjük a menedéket nyújtó erdőt. Ezekben a pillanatokban hallottuk az első „tűz” kiáltást, a nádasból sűrű füst és lángoszlop csapott fel, bár ezt nem állíthatom biztosan, mert többet gondoltam a keserű vereségre és közeli halálomra, mint a harc eseményeire. Mentünk, amíg az est le nem szállt, összebújva aludtunk, szomjúságtól és éhségtől kínlódva, a szúnyogok támadásainak kitéve. Így zajlott le a tűzkeresztségünk 1956. december 5-én, Niquero közelében. Így kezdődött annak a csapatnak az edzése, melyből később a felkelő hadsereg lett.

Vass Éva fordítása

Megjelent: Az Ifjúság Szigete, VIT, Havanna – 1978, Kozmosz Könyvek, Budapest, 1978, 69-72.

 

logo