• Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size
Online könyvtár Elméleti írások Juan Bosch: Az áprilisi forradalom
Juan Bosch: Az áprilisi forradalom
2016. április 24. vasárnap, 08:04

Az alábbiakban a Dominikai Köztársaság első demokratikusan megválasztott elnökének (1963. február 27. – 1963. szeptember 25.), Juan Bosch-nak a rendkívül alapos tanulmányát olvashatjátok az 1965. április 24-i dominikai forradalomról, illetve annak előzményeiről.

Juan Bosch politikus, történész, novellista, esszéíró is volt - Fotó: Archív

Azon eseményeket, melyek nagy fontosságúak egy nép életében, nem tekinthetünk elszigetelt eseménynek, így nem beszélhetünk az áprilisi forradalomról úgy, mintha 1965. április 24-én kezdődött volna. Sőt, még 1963. szeptember 25-től, az alkotmányos kormányt megdöntő katonai puccs kezdetétől sem értelmezhető. Elmondhatjuk, hogy az 1963-as puccs volt az áprilisi forradalom közvetlen előzménye, de ha helyesen akarjuk megítélni, mivel minden nagy történelmi esemény több gyökérrel rendelkezik, és sok közülük jóval korábban megszületett, mint az első látásra tűnhet, még inkább hátra kell lépnünk az időben. Az itt elmondottak azt jelentik, hogy egy történelmi esemény elemzését az előzmények együttesével kell elkezdeni. Április 24. egyik előzménye az 1916-os amerikai megszállás volt, azonban ez is más, korábbi tényezőkre vezethető vissza, melyek alapja az a gazdasági, és az ebből fakadó társadalmi fejletlenség volt, mely lehetetlenné tette egy független állam anyagi alapjainak megteremtését. A dominikai nép hosszú ideje sikertelenül próbál kapitalista rendbe szerveződve élni. Ez a magyarázat arra, hogy politikai élete az 1844. február 24-i polgári forradalommal kezdődött. Ez a polgári forradalom nem teljesedhetett ki sem a 19. században, sem a 20. század első harmadában, mivel nem létezett az a társadalmi osztály, mely elindította, fenntartotta, és kiaknázhatta volna azt. Ami bizonyos, az az, hogy a dominikai burzsoá forradalom annak a kispolgárságnak a tudatában létezett, mely 1844-ben a haitiak, 1857-ben Báez, 1863-ban a spanyolok, és 1965. április 24-én a triumvirátus ellen lázadt fel. A nemzeti kispolgárság tudatában e forradalom kísértete pótolta azt, hogy nem építhetett fel egy burzsoá államot egy olyan országban, ahol ennek hiányoztak az anyagi alapjai. Az 1916-os amerikai megszállás, 72 évvel 1844. február 24-e után volt az, ami megteremtette ezeket a nélkülözhetetlen alapokat ahhoz, hogy kialakulhasson egy igazi burzsoázia, mely képes megvalósítani azt a polgári forradalmat, mely sem Juan Pablo Duartének, sem Gregorio Luperónnak nem sikerült.

I.

Az anyagi alapok

Az anyagi alapok, melyekről szó esett, azok, melyek megteremtik a szükséges előfeltételeket egy burzsoá állam számára. Melyek ezek? Elsőként az infrastruktúra. Az ország sokáig nem képezett összefüggő egységet, így tulajdonképpen nem is egy ország volt, hanem sok apró „ország” együttese, melyek egymástól még a spanyol nyelv dialektusaiban is eltértek. Egy déli paraszt másként beszélt, mint egy Cibaoyból való, ez pedig nem értette Yamasában élő „pororókat”. Az északkeleti terület például a század eleje óta a Desiderio Arias vezette hadurak önálló területe volt. Arias és hívei ellenőrizték Monte Cristi kikötőjét, ennek vámbevételeiből szerezve fegyvereket Haitiből. Ily módon gyakorlatilag, ha nem is legálisan, Arias tábornok egy szűk földrajzi keretek között egy államfőnek tekinthető, aki egy adott népesség felett uralkodott, és fegyveres erővel is rendelkezett ahhoz, hogy betartassa parancsait, és fenntartsa miniállamának katonai és civil apparátusát. Az északkeleti terület esete kivételes, mivel a többi régió nem jutott el az autonómia ezen szintjére: viszont az ország különböző részeinek egymástól való elszigeteltsége lehetetlenné tette mind a nemzetállam hatalmának gyors kiterjesztését, mind az ehhez szükséges erő létrejöttét. Ez a tehetetlenség lappangó káoszhoz vezetett, mely gyakran olyan fegyveres lázadásokban nyilvánult meg, melyekben ugyan kevesen vettek részt, de ahhoz mégis elegen, hogy az ország vagy az adott régió rendjét felborítsák.

Például a Sánchezt La Vegával összekötő vasút megnyitása előtt nehéz volt délről Cibao szívébe jutni, leszámítva a San Juan de Maguanából Constanzába, majd onnan La Vegába vezető utat, ahonnan lóval vagy öszvérrel lehetett továbbjutni San Francisco de Macorisba vagy Mocába. A fővárosból Cibaóba szintén csak lóval vagy öszvérrel lehetett eljutni Cotuín és La Vegán, vagy ha hajóval érkezett az ember, Puerto Platán keresztül, és miután a század végén megnyitották a Puerto Plata-Santiago vasútvonalat, erről a pontról hátas állattal lehetett továbbmenni Cibao más részeire. A közlekedés és a kereskedelem az ország különböző részei között így drága és bizonytalan volt, többek közt azért, mert soha nem lehetett tudni, hogy egy szövet-, dohány- vagy kakaószállítmány mikor ütközik egy fegyveres bandába. A Ramón Cáceres alatt épült néhány kilométernyi úttól és az említett vasútvonalaktól eltekintve a közlekedés rendkívül nehézkes volt, főleg esőzések idején. Ez a helyzet akkor változott meg amikor az amerikai katonai kormányzat elkezdett utakat építeni délről, keletről és Cibaóból, melyek végül az északnyugati régióban érték el Haiti határát. Előtte az ország területének nagy része úgy élt, mint 2-300 évvel korábban, amikor a lakosság a keleti részen összpontosult és még csak nem is álmodott arról, hogy állammá szerveződjön. Az amerikai katonai kormányzat azonban nem azért építette ezeket az utakat, hogy a dominikaiaknak segítsen, hanem azért, mert kettő közülük átszelte Haitit is, mely szintén amerikai megszállás alatt állt. A Keleti út átszelte az amerikai tulajdonban lévő cukornád-feldolgozók területét, másrészt ezek az utak tették lehetővé azt is, hogy az Amerikában gyártott autók és teherautók, valamint a pennsylvaniai olajból készült benzin fogyasztóivá váljunk.

Egy burzsoázia

Az általunk végzett történelmi elemzésben nem az a fontos, hogy építették ki ezeket az összeköttetéseket, hanem az, hogy ezek nélkülözhetetlenek voltak ahhoz, hogy a Dominikai Köztársaságban egy valódi, nem fiktív állam születhessen: egy olyan állam, mely képes uralni a területét és az azon élő lakosságot. Tisztázni kell, hogy az utak önmagukban nem alkottak elégséges gazdasági alapot egy olyan állam számára, mely megközelítette volna a burzsoá állam fogalmát. Ehhez másra is szükség volt, amit szintén az amerikai katonai vezetés hozott létre, amikor felállított egy olyan fegyveres erőt, ami biztosította, hogy az államapparátus számára nélkülözhetetlen katonai erő az ország minden pontján jelen lehessen. Az országnak korábban is voltak kis hadseregei, melyek azonban nem voltak képesek több helyen párhuzamosan helytállni, és erre természetesen lehetőségük sem volt addig, amíg ki nem épültek az ország különböző részei közötti összeköttetési vonalak. A múlt században a Köztársaság leghatékonyabb fegyveres ereje az Ulises Heareaux, ebben az évszázadban a Ramón Cáceres kormánya által létrehozott volt, de ezek egyike sem volt képes olyan gyorsasággal csapatokat mozgatni az ország területén, mint az amerikai megszállók által felállított Policía Nacional Dominicana, melyet a népnyelv Guardiának hívott; talán a Cáceres elnök alatt létezett Guardia Republicana után. Nem az ideológiájáról, politikájáról vagy vezetéséről beszélünk, hanem arról a képességéről, hogy képes volt mozogni az ország egész területén, a városi központoktól legeldugottabb területeken is, az állam katonai gépezeteként. Ezen feltételek nélkül elképzelhetetlen, hogy kifejlődhetett volna egy dominikai burzsoázia, mivel ott, ahol nincs nemzetállam, burzsoá társadalom sem létezhet, és sok évnek kellett eltelnie addig, amíg az 1916-os amerikai megszállás által megteremtett anyagi bázis lehetővé nem tette egy burzsoá nemzetállam megteremtését. Európában és az Egyesült Államokban a burzsoázia hozta létre a saját államait, itt azonban a haterók (az oligarchia) teremtették meg, a spanyol megszállás után pedig a kispolgárság alkotta meg újra: innen az az eredendő gyengesége, mely bukdácsolásra kárhoztatta addig, míg 1916-ban az amerikai megszállás el nem söpörte és ebből született formáját 1930-ban Rafael Leonidas Trujillo szolgálatába nem állította. Számára arra szolgált, hogy 31 év alatt egy időben hajthassa végre az eredeti felhalmozást és a kapitalista felhalmozást, melyet Európa és az Egyesült Államok burzsoáziája 200 év alatt hajtott végre.

Sokan úgy hiszik, hogy a kereskedelmi burzsoázia létezése egyenlő a burzsoá osztállyal, de ez nem így van. Politikai értelemben a burzsoáziáról akkor beszélhetünk, ha minden gazdasági szektorban jelen van; a kereskedelmiben, a pénzügyiben, az ipariban, rendelkezik szakértelmiségi, politikai, technikai, valamint katonai szektorral, mert burzsoáként érző, gondolkodó és cselekvő katonák nélkül a burzsoá állam megszületése lehetetlen.

II.

Kilenc évvel azelőtt, hogy az amerikai tengerészgyalogosok behajóztak volna Santo Domingo kikötőjébe, megkezdve a megszállás korszakát, Spanyolországban publikáltak egy könyvet (mivel az országban nem volt nyomda) a Dominikai Köztársaságról, melynek a 127. oldalán 1905-re vonatkozóan a következő gazdasági adatokat találjuk: „Importvásárlás értéke 3 millió dollár…importjogok fizetése 2 millió dollár; nemzeti javak fogyasztása 10 centavo naponta, 600 ezer lakosra vetítve 2 millió 190 ezer dollár. Összesen 7 millió190 ezer dollár.” A szerző ezen becsléseiből a következő konklúziót vonja le: „Ezek szerint a Köztársaság lakosságának 7 millió190 ezer dollár értéket kell előállítania pusztán a kiadások fedezésére”, és hozzáteszi: „ a munkából származó belföldi forgalom értéke ezek szerint 2 millió 190 ezer dollár, a külföldre áramlott, illetve importjogokért fizetett pedig összesen 5 millió dollár, amelybe belekalkuláltuk az ezt fedező export értékét is.” Mit exportáltunk 1905-ben? 33 ezer tonna cukrot, 80 ezer spanyol mázsa dohányt, 278 ezer mázsa kakaót, 21.300 mázsa kávét, 400 ezer fürt guineót, 1433 gallon rumot, hétezer doboz cigarettát 190 mázsa szirupot, 92 mázsa kukoricát, 2.355 lábasjószágot: 666 lovat, 15 öszvért, 3 szamarat, 14 millió banánt, 822 ezer marha- és 158 ezer kecskebőrt, viaszt, mézet, cabuyát, kókuszt, pálmalevelet, cukornádat, teknőspáncélt, marhafarkat, 17 féle fát. Ezekkel az exportcikkekkel ezekben a mennyiségekben a külkereskedelmünk szegényesebb nem is lehetett volna, és a belső sem állt jobban. Az utóbbi szűkösségét jól mutatja a termőföld ára, melyről a 130-131. oldalon olvashatunk: „200 aranypesóért az amerikaiak vehetnek egy teljesen adómentes, egy caballería kiterjedésű földbirtokot, ahol trópusi növények elképesztő bőségét termelhetik meg… egy dominikai caballería 1.200 öl… és ez a legmagasabb ár, mivel olyan földterületről beszéltünk, amelyek közel esnek a szállítási útvonalakhoz illetve a kikötőkhöz. Az országban más, rendkívül termékeny földeket néha csak 40 peso/caballería áron értékesítenek.” (vagyis az első esetben 17 centavo/ár, a másodikban pedig 4 centavo/ár)

Alacsony társadalmi fejlettség

Jó földeket azonban vásárlás nélkül is meg lehetett szerezni, és az említett szerző el is magyarázza, hogyan: „a mezőgazdasági földterületek megszerzésének egyik leggyorsabb és legolcsóbb formája az úgynevezett közösségi földek néhány pesóért való megszerzése volt, melyek nagy kiterjedésű és összefüggő földterületek voltak, „tulajdonviszonyuk” pedig a megművelésükön alapult”. És hozzáteszi: „egy kétezer aranypeso értékű közösségi földterületen egy birtokos például törvényesen fel van hatalmazva arra, hogy felhasználjon bármilyen terményt bármelyik megműveletlen részről, és mint résztulajdonos saját javára értékesítsen mindent, ami e földterületen létezik, kivéve persze azon területeket, melyeket más résztulajdonosok művelnek meg.” Az ipari vállalatok adómentesek voltak, és a szerző (aki évekig a Köztársaság konzulja volt a Spanyol Köztársaságban) könyve 247. oldalán említi, hogy a cukorra nem létezett semmilyen exportvám, és „hasonló előnyöket élveztek a szappan-, foszfor-, dohány-, textil-, kalap-, cipő-, likőr-, harisnya-, tésztagyárak és üzemek, valamint az olajfinomítók”. Ez minden szempontból rendkívül túlzó lista, mivel ugyanebben a bekezdésben azt is írja, hogy a cukrot leszámítva a többi ágazat „relatív fejlettségét tekintve csak születési periódusban van”. Az olajfinomítót illetően elég megnézni a 247. oldalon levő fotót, hogy lássuk, semmi köze nincs semmilyen olajfinomítóhoz vagy ahhoz hasonlóhoz, habár a dominikaiak számára 1905-ben lenyűgöző látvány volt három, cinktetővel fedett faépület és 3 tartály, ami, mivel az említett finomító a semmi közepén volt, a fotón dús vegetációval körbevéve látható. A híres finomító bemutatását követően a könyv a dominikai fáról és arról a mesés vagyonról beszél, amit a kitermelésükkel foglalkozó külföldi kapitalisták vágtak zsebre. Az ország lakosságának 600 ezer főre becsülése 1905-ben kissé kétes, mivel a szerző semmilyen hivatalos adattal nem rendelkezett, tekintve, hogy a XVIII. században történt utoljára népszámlálás.

Kétségtelen azonban, hogy becslése nem állhat távol a valóságtól, mivel 1920-ban a megszálló amerikai hatóságok 895 ezer embert számláltak össze. 1920-ban tehát a népsűrűség 18 fő /négyzetkilométer volt, a könyv szerzőjének becslése szerint pedig tizenkettő. Akár tizenkettő, akár tizennyolc, ez túl kicsi népesség volt ahhoz, hogy olyan magasabb szintű munkamegosztás alakulhasson ki, ami egy kapitalista társadalmat jellemez. Továbbá, ha 1920-ban a főváros lakossága 31 ezer fő volt, el kell gondolni, hogy 1905-ben nem volt több 20 ezernél, és mivel mindkét esetben belefoglalták a környékbeli falvak lakosságát is, ezekben a szűkebb értelemben vett városi lakosság még ennél is alacsonyabb volt. Könnyű elképzelni milyen gazdasági tevékenység létezhet ott, ahol a fogyasztói bázis ennyire szűk. 1920-ban ráadásul a fővárosban még mindig nem volt vízvezeték, de még csak tervek sem a kiépítésére, többek közt azért, mert honnan lett volna pénz rá? Társadalmi szempontból ilyen volt tehát az ország helyzete, és ez az alacsony társadalmi szint az alacsony gazdasági fejlettség következménye volt. Ez olyan mértékű volt, mint ahogy arról korábban szó esett, hogy még ez a csekély létszámú lakosság is egymástól elszigetelve tengődött. Anyagi fejletlensége egyszersmind a társadalmi fejletlenségének következménye is volt, mivel ez utóbbi is hozzájárult az előbbihez. A 20. század első évei Dominikai Köztársaságának e rövid és felületes leírása elegendő annak megértéséhez, miért nem létezett burzsoázia, ha ezen nem egymástól elszigetelt kereskedőket, hanem azt a társadalmi osztályt értjük, amelynek több gazdasági és politikai szektora van, ahogyan azt Marx az osztályharc Franciaországban 1848-1950 című művében kifejtette.

A hadsereg és az állam

A burzsoázia hiánya vezetett az 1844-es, 1857-es, és az Ulises Heureax halálát követő 1863-as forradalom bukásához. E forradalom utolsó felvonása, melyet az amerikai hatalom taposott el, 1965 áprilisában zajlott le. De figyelembe kell vennünk, hogy az Egyesült Államok azért cselekedhetett így 1965-ben, mert a dominikai burzsoázia, noha jó úton járt, még nem illeszkedett be a politikai rendszerbe, következésképp a burzsoá állam nem volt elég erős ahhoz, hogy érdemben szembeszállhasson a jenki rohammal. Miután 1924 júliusában elhagyták az országot, az észak-amerikai csapatok hátrahagyták a szükséges alapokat egy valódi dominikai burzsoá állam számára. Ez a közlekedési hálózat volt, mely kiterjedt az ország legfontosabb területeire, a meghatározott ideig és fizetésért szolgáló szerződéses katonák és hivatásos tisztek alkotta szárazföldi hadsereg, valamint egy olyan adórendszer, mely biztosította az állam katonai és civil szerepének ellátásához szükséges jövedelem behajtását. A burzsoá állam ezen alapjait azonban egy olyan burzsoáziának kellett volna felhasználnia, amelyik még nem létezett. A cukornád-feldolgozók többnyire külföldi kézben voltak, és a többi is külföldi érdekeltségű konglomerátum részét képezve működött, noha jövedelmük egy része átszivárgott a nemzetgazdaságba a cukornádültetvény-tulajdonosok és a munkaerő-toborzók, valamint a hajcsárok, őrök, irodai alkalmazottak felé; továbbá La Romanában, San Pedro de Macorísban és Barahonában a kereskedelembe. A pénzbeli fizetések nagy része külföldiek kezébe került (haitiak, cocolók, észak-amerikaiak, Puerto Ricó-iak), akik, mire az idény végén visszatértek országukba, a lehető legtöbb pénzt fel akarták halmozni. Nem létezett tehát ipari burzsoázia, leszámítva 3 cukorgyárat Viciniben, ami azonban 1916-ra olasz kézbe került, és a haszon nagyját, ha nem az egészét, Olaszországba vitte ki. 1937-ben is csak 13 cukorgyár létezett összesen 23 ezer alkalmazottal, akik közül azonban 22 ezer külföldi volt. Létezett ugyan egyéb ipari tevékenység is, de nagyrészt kézműves műhelyek, amit jól mutat, hogy az ország 1329 ipari vállalata átlagosan hét embert foglalkoztatott; ebbe az átlagba beleértve a cukorgyárakat is, melyek átlagosan 1800 embert alkalmaztak. 1924-es távozásukkor tehát az amerikai megszállók hátrahagyták a burzsoá állam szükséges alapjait, azonban nem létezett azt használni képes társadalmi osztály. Ennek létrejöttéhez hiányzott az ipari, pénzügyi, technikai, politikai és katonai szektor burzsoáziája. Végül ez utóbbi vált a burzsoá állam alapjává, ahogyan a proletár hadsereg a szocialista állam alapja.

III.

A család, a magántulajdon és az állam eredetében Engels azt mondja, hogy „ahogy az állam az osztályharc fékezése céljából megszületett… általános szabály, hogy ez a legerősebb és gazdaságilag domináns osztály állama lett, és az állam által politikailag is dominánssá vált”, továbbá kifejti, hogy e politikai hatalommal „új eszközökre tett szert az alávetett osztály elnyomásához és kizsákmányolásához”. Ahogy az előző fejezetben elmondtuk, az amerikai megszállók 1924. júliusi kivonulásukkor hátrahagyták azon anyagi előfeltételeket, melyek szükségesek voltak ahhoz, hogy egy igazi burzsoá állam alakulhasson ki. 1924-től az 1929-es világválságig, mivel ipari burzsoázia még nem létezett, az állam mindössze a földbirtokosok és a kereskedők végrehajtó szerve volt, és ekkor lépett a színre az az ember, aki ezen nem létező ipari, illetve később a szintén nem létező pénzügyi burzsoázia helyettesítőjeként ragadta kezébe a hatalmat. Azért tehette ezt, mert a krízis alatt a fegyveres erők kezében volt a hatalom, és ahogy korábban mondtuk, a hadsereg képezi minden állam gerincét, legyen kapitalista, vagy szocialista. Ahogy olvasónk is feltételezheti, Rafael Leonidas Trujillóról beszélünk, aki az államhatalom megragadásával „új eszközökre tett szert az alávetett osztály elnyomásához és kizsákmányolásához”.

Trujillo esetében, noha eltérő módon, de megint az a jelenség alakult ki, ami az öröklődéssel hatalomra került abszolút uralkodók esetében, akik olyan erős politikai gépezetté változtatták a kezükbe került államot, hogy Engels szavaival élve az egymással harcoló osztályoktól szabadon cselekvő tényezőkké válhattak. Ezek az abszolutisztikus uralkodók adott történelmi kontextusban cselekedhettek így; Trujillo szintén, mivel volt egy adott történelmi pillanat, amikor egybeestek az ország anyagi, társadalmi, kulturális és politikai elmaradottságának következményei, valamint az Egyesült Államok imperialista beavatkozásának hatása. Ez utóbbihoz hozzá kell tenni, hogy a megszállást követő évben, 1917-ben, a megszálló hatalom az 1917. április 7-i 47-es rendelettel létrehozta a Guardia Nacional Dominicanát, és ez a fegyveres erő volt az a mag, melyből a Trujillo diktatúra kicsírázhatott.

Az első világháború

1914. december 9-én az akkor 27 éves Rafael L. Trujillo levelet küldött a gárda parancsnokának, C. F. Williamsnek, kérvényezve tiszti kinevezését, és kilenc nappal később havi 75 peso fizetéssel alhadnagyi rangot kapott, ami 1920-ban 100 pesóra nőtt. 1921 júniusában a Nemzeti Gárda felvette a Policia Nacional de Dominica nevet, és Trujillo alhadnagy a frissen alapított Haina Katonai iskola hallgatója lett 1921 decemberéig, innen először San Pedro De Macorisban, kicsivel később Santiagóban kapott beosztást, és itt kapta meg 1922 októberében Juan Bautista Vicini Burgos ideiglenes köztársasági elnök aláírásával kapitányi kinevezését. Hogyan magyarázható, hogy egy ideiglenes köztársasági elnöknek elegendő hatalma lehetett ehhez az amerikai megszállás kellős közepén? Azzal, hogy Dominika megszállása nem katonai vagy politikai, hanem gazdasági okok miatt történt. Azért, mert az 1914-ben kirobbant harcok a cukorrépa-termesztő európai országok területén zajlottak, ami a cukor árának emelkedéséhez vezetett, nem csak Európában, hanem az Egyesült Államokban is. Az emelkedés oka, hogy a háborúban nem a termelés, hanem a harc vált a legfontosabbá, kivéve, ha fegyverről, munícióról, vagy olyasmiről volt szó, ami a katona számára nélkülözhetetlen. Így a cukor mellett más trópusi gyümölcsök (kávé, kakaó, dohány) ára szintén nőtt. Ezt mutatja, hogy a dominikai export, ami 1914-ben 10 millió 589 ezer dollár volt, 1915-ben 15 millió 209 ezer dollárra nőtt, vagyis gyakorlatilag a másfélszeresére; azonban az igazi csúcs négy évvel később jött, 1919-ben és 1920-ban, amit országunkban, Kubában és Puerto Ricóban a Milliók Táncának neveztek.

1919-ben az import értéke 22 millió 19 ezer dollár volt, az exporté 39 millió 609 ezer, és 1920-ban az export 58 millió 731 ezer dollárra nőtt (az 1905-ös export közel kilencszeresére), az import pedig 46 millió 526 ezerre, vagyis a kereskedelmi többlet 12 millió 205 ezer dollár volt; az előző évivel összeadva 29 millió 789 ezer, 1 millió 707 ezerrel több, mint az megelőző években együttvéve. A kávéval, kakaóval, cukorral, dohánnyal üzletelő amerikai vállalatok előre látták ezt a boomot, és mivel – főleg a cukor révén – a dominikai termékekből milliós haszon kecsegtetett, elérték, hogy a gazdasági, társadalmi és politikai elmaradottságnak köszönhető belső felfordulásra, és a Panama-csatorna feltételezett fenyegetettségére hivatkozva az amerikai állam tengerészgyalogosokat küldjön Dominikába. A Danza de los Millones virágkora 1921-ben hirtelen véget ért: az export 1920-hoz képest több mint 30 millióval zuhant, és első alkalommal alakult ki külkereskedelmi deficit; nem is kevés, 3 millió 971 ezer dollár. A következő évben az export 15 millió 231 ezer dollárra esett vissza, ami az 1915-ös adatnál csak 22 ezerrel volt magasabb. A számok magukért beszéltek: az 1921 elejétől kezdődő zuhanás után azon amerikai kapitalisták számára, akik korábban javasolták a kormány számára, Dominika megszállása rossz üzletté vált. Másrészt a dominikai gazdasági krízis a washingtoni politikusok számára is kínossá vált, mivel a dominikai nép utcai tüntetéseken követelte a megszállók távozását. Ezzel párhuzamosan szerte Latin-Amerikában tiltakoztak kormányok, újságírók, így az ország megszállása már ártott a jenki érdekeknek.

Trujillo felemelkedése

1922 elején az amerikai tengerészgyalogosok dominikai jelenléte már egyre több fejfájást okozott az amerikai kormányzatnak. Az ekkor harmincéves Rafael L. Trujillo alhadnagy nem tudhatta, hová fognak torkollni a politikai események, melyek az országot romba döntő gazdasági válságból, és a megszállás elleni nemzetközi tiltakozásból származtak, mely utóbbit olyan személyiségek vezettek, mint Fabio Fiallo, Max Henriquez Ureña, és a munkásság olyan vezetői, mint José Eugenio Kunhardt. 1922 májusában az ország képviseletében egy jogász utazott Washingtonba. Francisco José Peynado, aki ismert volt ügyességéről, diszkréciójáról, és az amerikai üzleti szférával való jó összeköttetéseiről, felvette a kapcsolatot Charles Evans Hughes államtitkárral. Így született meg nem sokkal később a Hughes-Peynado egyezmény, mely a dominikai államiság helyreállítását, és a megszálló erők ezt követő kivonását tartalmazta. A terv röviden egy olyan döntéshozó testület felállításáról szólt, melyben a dominikai politikai pártok képviseltetik magukat, és amelynek fő funkciója az ideiglenes köztársasági elnök megválasztása lett. Az ő feladata pedig az volt, hogy a megválasztását követő két éven belül általános választásokat írjon ki, és miután a megválasztott képviselők és szenátorok összeülnek, a megszálló csapatok is elhagyják az országot. 1922. szeptember 15-én a 800. rendeletben a dominikai katonai kormányzó bejelentette, hogy „a közrend fenntartására, a dominikai kormány intézményeinek biztosítására, rendőri feladatok elvégzésére, valamint a köztársaság törvényeinek betartatására hivatott egyetlen fegyveres erő” a Policia Nacional de Dominica. Ezáltal a felsőbb utasításoknak engedelmeskedő megszálló hatóságok révén a Policia Nacional megkapta azt a jogkört, ami a világ minden pontján a hadseregé, vagyis az erő és a társadalmi erőszak alkalmazásának monopóliumát. Öt héttel később (október 21-én) az ideiglenes köztársasági elnök elfoglalta posztját. Ugyanezen a napon Vicini Burgos kinevezte a Policia Nacional vezetőit, kapitányait, hadnagyait és alhadnagyait. A kapitányok között volt Rafael L. Trujillo, aki alhadnagyként a hadnagyi rangot is átugrotta. Alig két évvel később, 1924 szeptemberében őrnagy lett, december 6-án vezérőrnagy, a Policia Nacional vezetőjének helyettese, hét és fél hónappal később vezérezredes; 1927. augusztus 13-án tábornok, majd 1928. május 17-én a 928-as törvény a rendőrséget hadsereggé alakította át. Ily módon az államhatalom gyakorlatilag Trujillo kezébe került, és az adott helyzetben a tényleges hatalmát legalizáló hivatalos formai kritériumok megszerzése előtt is nyitva állt számára az út.

IV.

A kapitalizmus legnagyobb válsága az 1929 októberének „Fekete Szerdája” volt. Ezt a válságot említi a szakirodalom „világválság” néven, ami nagy politikai megrázkódtatásokhoz vezetett szerte a világon, Dominikában e szempontból történelmi fontosságúvá vált, mivel első hatásai egybeestek egy ettől független politikai válsággal, ennek kapcsán azonban vegyük figyelembe a történelmi véletlen marxi kategóriáját. Mik voltak ezek? Az első az 1924-ben 1928. augusztus 16-áig megválasztott Horacio Vázquez elnök azon döntése volt, hogy két évvel meghosszabbítja a mandátumát, amit az 1927-es alkotmányban rögzített is. De mielőtt ez a hosszabbítás véget ért volna, igyekezett az újraválaszthatóságát szintén törvénybe iktatni, ami 1930-tól 1934. augusztus 16-ig terjedt volna. Mind a hosszabbítás, mind az újraválasztás jelensége tipikus azon fejletlen kapitalista országokban, mint a Dominikai Köztársaság, ahol az államot vezető ember a kezében lévő hatalommal egy még nem létező uralkodó osztály funkcióját tölti be. Az újraválasztás melletti propagandagépezet felkavarta a politikai életet, ami 1929 októberében jutott forrpontra, amikor pontosan a világválság kitörésének pillanatában az akkor már 70 éves Horacio Vázqueznek az USA-ba kellett utaznia gyógykezelésre. Amikor 1930. január 5-én visszatért, a krízis már erősen éreztette hatásait a gyenge dominikai politikai intézményrendszerben. A másik fontos történés az lett, hogy Trujillo, aki a Nemzeti Rendőrség 1928. május 17-ei Nemzeti Hadsereggé válása óta kezében tartotta a valódi hatalmat, megszerezte a hivatalosat is.

A katonai hatalomtól a politikai hatalomig

Mi volt az, ami Trujillo kezébe adta azt a formális jogkört, ami legalizálta a már meglevő tényleges hatalmát? A Movimiento Cívico nevű szervezet: legalábbis e néven vált ismertté az 1930. február 23-ai felkelés után, amikor egy csoport, 1916 óta nem használt fegyverekkel elfoglalta a santiagói erődöt, anélkül, hogy a helyőrség egy lövést is leadott volna. A felkelés látszólagos vezetője Rafael Estrella Ureña ügyvéd volt, katonai vezetője pedig nagybátyja, José Estrella, aki 1916 előtt több fegyveres csoportnak is tagja volt; azonban volt egy valódi politikai-katonai vezető, aki a dominikaiak többsége számára háttérből irányította az eseményeket, Rafael L. Trujillo: a santiagói helyőrséget ő utasította az erőd átadására. Hasonló passzivitásra felhívó parancsot adott a főváros és az akkori Sabana de los Muertos, a mai Villa Altagracia között állomásozó egységeknek. Mivel a hadsereg nem használt fegyvert, így a Movimiento Cívico sem kényszerült rá, így a fővárosba autókkal és teherautókkal vonultak be. És miután az USA nagykövetségén teljesen elszigetelődött Vázquez elnök Rafael Estrella Ureñát nevezte ki belügyi államtitkárrá - aki az alkotmány szerint az elnököt követi posztján annak lemondása, halála vagy cselekvésképtelensége esetén - egyetlen „le az elnökkel” kiáltás elegendő volt a megdöntéséhez. Ureña öt és fél hónapot töltött elnöki poszton, augusztus 16-ig, kitöltve a szükséges időt Trujillo számára ahhoz, hogy a hadsereg parancsnokaként élvezett tényleges hatalmát az elnöki cím megszerzésével legalizálhassa. Ezt egy február 23-i látszatfelkeléssel párhuzamba állítható május 23-ai látszatválasztás biztosította. Ennek igazolásához meg kell említeni, hogy a választások előtt kilenc nappal a hadsereg Trujillo és Ureña melletti kampány-beavatkozása miatt a teljes Központi Választási Bizottság lemondott. A választások előtt egy nappal a fő ellenzéki erőt képviselő Alianza Nacional Progresista visszahívta jelöltjeit, és amikor május 16-a után a Legfelsőbb Bíróságnál kérte a választási eredmények megsemmisítését, a bíróság jelenlétében fegyveresek vették el a kérelmet alátámasztó bizonyítékok dokumentációját. De formális szempontból Rafael L. Trujillo törvényesen lett a Dominikai Köztársaság elnöke, és így szerzett hatalmával az országban addig ismeretlen ipari és pénzügyi kapitalizmus megalapozójává, elsődleges gyakorlójává és nyertesévé vált. Ezt a feladatot Trujillo végezte el a dominikai nép 31 éves szenvedésén, elnyomásán, éhezésén alapulva, ami természetes, ha figyelembe vesszük azt, amit Marx mondott a Tőke XXIV. fejezetében: „a tőke feje tetejétől a talpáig, minden pórusában vért izzadva jön a világra.” Akaratunk ellenére lettünk tehát abba a kapitalizmusba vonszolva, ami akkor formálódott, amikor Kolumbusz felfedezte szigetünket, ahol San Domingo megszületett, viszont ahol a kapitalizmus addig csak a kereskedelmi szférában létezett, és annyira gyenge volt, hogy a kereskedő burzsoáziáé 1930 előtt nem haladta meg a kispolgárság életszínvonalát. Három kisebb cukornád-feldolgozót leszámítva minden idegen kézben volt, beleértve a kereskedelem döntő hányadát is; nem létezett olyan, belföldi fogyasztásra termelő ipari üzem, ahol az alkalmazottak száma meghaladta volna az ötven főt, szintén nem létezett bank, sem pedig akként működő intézmény.

A kettős ellentmondás

Európa fejlett országaiban a burzsoázia a tőkéből született, és így halmozta fel azt, amit Engels „társadalmi gazdagságnak és társadalmi hatalomnak” nevez, és sokkal később az „adott fejlődési szakaszba érkezve” meghódította a politikai hatalmat, mely által „egyszerre vált uralkodó osztállyá a munkások és a parasztság számára”. Engels szerint a folyamat akkor válik érthetővé, „ha teljesen ismert a társadalom adott korban jellemző gazdasági helyzete (megjegyzi, hogy ezekről „hivatásos történészeinknek fogalma sincs”) „a gazdasági előfeltételekből magyarázható meg kielégítően minden történelmi jelenség, ugyanígy minden történelmi szakasz eszmevilága, az élet, a társadalmi és politikai viszonyok egyaránt”. A Dominikai Köztársaság, és a Trujillo-diktatúra benne játszott szerepét illetően azonban meg kell említeni egy ellentmondást, ami 1930-ban a kapitalista rendszer részét képező ország és a kapitalista rendszer között fennállt. Ez az ellentmondás abban áll, hogy miközben a kapitalista világ, melyben helyet foglaltunk, ipari és társadalmi szinten annyira előrehaladott állapotban volt, hogy 13 évvel korábban Oroszországban már a szocializmusba való átmenet is kezdetét vette, mi 1930-ban még az ipari kapitalizmus korszakába sem léptünk be; ily módon logikai ellentmondás lett volna azt várni, hogy a „társadalmi gazdagságot és társadalmi hatalmat” felhalmozó burzsoázia kezébe vegye a politikai hatalmat. Ebben az országban ez csak fordítva mehetett végbe vagy sehogy, ami azt jelentette, hogy először kell megszerezni az államhatalmat, majd ennek segítségével létrehozni egy életképes burzsoáziát, még ha ettől tetőtől talpig, minden pórusunkból vért is kell izzadnunk. Csak így lehetett ezt az ellentmondást feloldani az országunk és a kapitalista világrendszer között, mivel nem mentünk át a centruméhoz hasonló kapitalista fejlődésen – olyanon sem, mint azon relatíve fejletlenebb országok, akik lépesek voltak bizonyos gazdasági előnyöket élvezve betagozódni a kapitalista világrendszerbe – így más eszközhöz kellett nyúlni. Ezt az alkalmazott eszközök közötti ellentmondást hogyan sikerült feloldani? A kapitalizmust elkezdeni kiépíteni azon a szinten, ahová világszinten eljutott, vagyis az alapvető gazdasági tevékenységeket monopolizálni. Ezt tette Trujillo az államhatalom segítségével és ebből a monopolizálásból az következett, hogy a trujillista burzsoázia, az első burzsoázia, amely gyakorolta a hatalmat, magára Trujillóra, a családjára, és közvetlen munkatársaira korlátozódott, amely kis létszáma ellenére elég erős és hatékony volt ahhoz, hogy alapvető céljait megvalósíthassa.

V.

Amikor Trujillo megkezdte monopóliumai kiépítését, fogalma sem volt, hogy egy dupla ellentmondást old meg, melynek a puszta létéről sem hallott; nem azért tette, mert hitt abban, hogy az államfőként kezében levő hatalommal egy történelmi szerepet kell beteljesítenie. Semmi ilyesmi. Sem ekkor, a dolgok kezdetén, sem élete utolsó napjaiban nem jutott el addig a felismerésig, hogy burzsoává vált: méghozzá a legteljesebbé, mivel szigorúan minőségi szempontból ő volt az országban az egyetlen; előtte nem létezett olyan kapitalista, aki a rendszer minden területén (föld, kereskedelem, ipar, pénzügy) egyaránt jelen lett volna. Egyszerűen azon elv szerint cselekedett, hogy mit akar, és hogyan érheti el, anélkül, hogy a legkisebb erkölcsi megfontolástól zavartatta volna magát. Ezen túl Trujillo egy személyben egyesítette magában a teljes történelmi burzsoáziát, mivel anélkül, hogy erről valaha is hallott volna, egyrészt az eredeti tőkefelhalmozás azon metódusait alkalmazta a Dominikai Köztársaságban, amelyeket India angol hódítói kétszáz évvel korábban, továbbá szintén tudtán kívül a tőkefelhalmozás azon metódusait is, melyeket a 19. században az Egyesült Államok és Franciaország burzsoáziája alkalmazott. Tudjuk, hogy amit most elmondtunk, néhány itteni önjelölt marxista számára Trujillo dicsőítésének tűnik, mivel ezen marxistáknak fogalma sincs arról, hogy bármelyik társadalmi-gazdasági rendszer folyamatosan olyan embermilliók cselekvése és elvei mentén termelődik újjá, akik nem tudják, miért úgy gondolkodnak és cselekednek; hasonlót láthatunk különböző találmányok különböző helyeken való egymástól független elterjedésében, mint a mozifilm példája, amit Franciaországban a Lumière-testvérek, az Egyesült Államokban pedig Edison honosított meg. A monopólium megszerzésének gondolata bármelyik meggazdagodni vágyó emberben felmerül, akinek államhatalom van a kezében - természetesen a fegyveres erővel együtt -, és közszükségleti javakban – például sóban – bővelkedő terület áll ellenőrzése alatt. Így nem szabad meglepődnünk azon, hogy a fegyveres erővel rendelkező angolok erőszakkal szerezték meg Indiában a sómonopóliumot, sem pedig azon, hogy Trujillo közel 200 évvel később ugyanígy tett a Dominikai Köztársaságban, ahol a tengeri són kívül ásványi is volt, és ő volt mind az államfő, mind a fegyveres erők parancsnoka.

Trujillo monopóliumai

Trujillo monopóliumai több okból kifolyólag születtek meg. Az egyik a dominikaiak általános tudatlansága volt a gazdasági tevékenységek terén, a másik az ország általános szegénysége, ami lehetetlenné tette a beruházást. A verseny a kereskedelem területén általános volt, de amikor az iparban is megjelent, akkor – a legalapvetőbb területeket leszámítva, mint a kenyér, szappan, tésztagyártás, ami kevés tőkét és munkaerőt igényelt – a Dominikai Köztársaságban nem volt szinte senki, aki ismerte volna egy vállalat elindításának és működtetésének „know-how-ját.” Hogy az ország 1930-as helyzetét ezt illetően megértsük, tudnunk kell, hogy Trujillo halála után 1963-ban, amikor az első kereskedelmi bankot létrehozták, a részvények 20 százalékát Puerto Rico kapta cserébe azért, hogy szakembereket küldjön, akik betaníthatják a bank jövendő alkalmazottait. És ehhez tegyük még hozzá, hogy a célból, hogy a helyiek letéteket bízzanak az újonnan alapítandó bankra, a Banco Popular Dominicano nevet kapta azt a benyomást keltve, mintha a Banco Popular de Puerto Rico fiókbankja lenne, ami azért sem volt nehéz, mivel – mint említettük – sok Puerto Ricó-i állt benne munkába kiképzőként. Vagyis az ország nem egyszerűen nem rendelkezett szakemberekkel, hanem a dominikai kereskedők is elutasították, hogy ne egy külföldi bankra bízzák a pénzüket. A gazdaság különböző területein Trujillo nem csak azért lett monopolista, mert az akart lenni, hanem azért, mert a társadalmi-gazdasági közeg ezt követelte, és mert az államhatalom kezébe adta a szükséges eszközöket ahhoz, hogy a monopóliumait elfogadtassa. Melyek voltak ezek az eszközök? Elsősorban a törvényhozás, mely a Képviselőházból és a Szenátusból állt; velük tetszése szerint hozathatott monopóliumait legalizáló törvényeket. Másrészt a fegyveres erők, főleg a hadsereg, melynek feladata a törvények betartatása volt, a Trujillo érdekében állóké pedig kiemelt fontossággal, mint például az a törvény, amelyik megtiltotta a tengeri sólepárlást: e törvény nélkül Trujillo monopóliuma a szárazföldi sóbányászatban nem érvényesülhetett volna. Harmadrészt a bírói hatalom, ami az államhatalom szerveként a törvényeket alkalmazta. Mint korábban említettük, a dominikaiak általános szegénysége lehetetlenné tette, hogy valaki iparvállalatot alapíthasson, de az eredeti felhalmozás útján Trujillónak sikerült ezt megoldania, azokkal az eszközökkel, melyeket az államhatalom birtoklása jelentett a számára. Fel kell hívnunk az olvasó figyelmét arra is, hogy ahogyan e módszerek segítségével nőtt gazdagsági hatalma, párhuzamosan nőtt a politikai hatalma is, mivel főleg a diktatúra első éveiben Trujillo hatalma erősen függött attól, hogy mennyire képes megoldani a kisburzsoázia anyagi problémáit; ez a réteg ugyanis – családtagjain és kapcsolatain keresztül – adott politikai helyzetekben alkalmilag nagy súllyal bírt. A diktatúra során a monopóliumok egy részét ő alapította, másokat megkaparintott magának, mint például a só és a dohány esetében. Egyesek viszonylag fejlettek voltak a „Big Bussiness” részeként, mint például a cukornád-feldolgozók; ezekben Trujillo is szerepet vállalt. Az országban található 14 cukornád-feldolgozóból tíz az övé lett, és alapított még két újat, ami azt jelenti, hogy halálakor már nagyon közel volt a cukormonopólium megszerzéséhez is.

Egy ellentmondás

Trujillo alatt a Dominikai Köztársaság egy olyan tapasztalatra tett szert, amit komolyan meg kell vizsgálni ahhoz, hogy a mondanivalója világossá váljon. Ez a tapasztalat így összegezhető: a diktátor vezette be az országba az ipari és a pénzügyi kapitalizmust, és ebből a szempontból az államhatalom volt az a tényező, amely országunk kapitalista fejlődésének ezen legfontosabb szakaszát végrehajtotta. Az ország cukornádiparának hanyatlása után ő lett a termelőerők fejlődésének legfontosabb motorja. De ennek a szerepnek az eljátszásához egy monopóliumhálózatra kellett gazdaságát alapoznia, vagyis olyan módszerrel serkentette a termelőerők fejlődését, ami ugyanakkor ellentmondott egy másiknak. Ezt az ellentmondást most fejtjük ki. A kapitalizmus rendszerében a fejlődés motorja a meggazdagodni vágyó egyének erre való törekvése. Ez a törekvés a rendszernek egyszerre a szubjektív oka és következménye, mivel tulajdonosok kellenek egy kapitalista vállalat megszületéséhez. A marxizmus alapvető megállapítása, hogy a munkaerő a termelés alapvető forrása, és hogy a kapitalizmus úgy létezhet, hogy a munkás eladja a munkaerejét a tőkésnek, viszont tőkés nélkül sem létezne kapitalizmus, mivel ő szervezi a termelést abból a pénzből, amit különböző áruk előállítására alkalmas termelőeszközökbe fektet, és ettől válik osztállyá. Ahhoz, hogy egy Dominikához hasonló ország burzsoává váljon – különösen a tárgyalt korszakban – az adott társadalomban viszont az államnak kellett lépnie, mivel néhány gazdag kereskedőt leszámítva hiányzott az ipari tevékenységhez szükséges beruházható tőke.  Ezt a kereskedő csoportot illetően pedig két tanulmány bemutatja, hogy 1906 után ez a réteg 1920-ra gyakorlatilag eltűnt. A diktatúra első éveiben a Dominikai Köztársaság gyenge termelőerőkkel rendelkezett, így Trujillo az ipar kialakításával kezdte ennek megerősítését, a cement- és lisztgyártástól kezdve a légiközlekedésig, monopolizálva minden területet, ahová betette a lábát. Csakhogy ez idővel akadállyá vált az önálló nemzeti burzsoázia megszületése, következésképp a termelőerők további fejlődése előtt.

VI.

Az igazi, autentikus forradalmak akkor törnek ki, amikor a társadalomban koncentrált erőszak akadállyá válik a termelőerők fejlődése előtt. Ha ez a kitörés abban a történelmi pillanatban történik, amikor el kell törölni az önmagát túlélt társadalmi-politikai rendszert, vagyis amikor ez tovább élt annál, mint ami a létezési alapját képező termelőerőknek megfelel, a forradalom a régi rend ellenállhatatlan elsöprőjeként és az új társadalom alkotójaként jelenik meg, ami az ellenségei által alkalmazott erőszak mértékétől függetlenül legyőzhetetlenné teszi. Ez magyarázza, hogy az Engels által „nagynak” nevezett francia forradalom képes volt ellenállni az európai hatalmak nagykoalíciójának, beleértve azt az Angliát, mely nem volt már feudális ország, hanem a 18. század végének politikailag és gazdaságilag legfejlettebb kapitalista hatalmaként a forradalmi Franciaország szövetségese kellett volna hogy legyen, nem pedig legádázabb ellenfele. A nagy forradalom Franciaországa ellenfeleinek fegyverrel válaszolt, tiszteletet harcolva ki magának. A francia egy burzsoá forradalom volt, azon kapitalista termelőerőké, melyek nem tudtak fejlődni, mivel a politikai hatalom az abszolút uralkodókon keresztül továbbra is a feudális nemesség kezében volt, és mint burzsoá forradalom, az összes későbbi ilyennek történelmi modelljévé vált. De csak minőségi értelemben tekinthető ilyen modellnek, mert ha pusztító és alkotó erejét vesszük, akkor csak az orosz forradalommal vethető össze, mely azonban nem burzsoá, hanem proletárforradalom volt. A burzsoá forradalomnak sok megnyilvánulási formája létezik. Az Egyesült Államokban két szakaszban ment végbe, az első szakasz a Függetlenségi Háború formájában, a második szakasza később, az északi ipari és a déli mezőgazdasági rész között vívott amerikai polgárháború során. A spanyol ennél több szakaszból tevődött össze a 19. és a 20. század folyamán, de kulminációs pontját az 1936-os fasiszta felkelés által érte el, elhúzódva Franco 1975 novemberében bekövetkezett haláláig. Olyan területeken, mint Latin-Amerika országai, ahol feudalizmus híján európai értelemben vett burzsoázia sem fejlődött ki, a burzsoá forradalom teljesen eltérő formákat öltött, és sok helyen még mindig nem fejeződött be, mint például Guatemala, San Salvador, Haiti és több más ország esetében.

A Trinitariától a Restaurációig

A Dominikai Köztársaság esetében a kispolgárság szerveződött meg a burzsoá állam létrehozása céljából, ez viszont elengedhetetlen feltételként megkövetelte az ország függetlenségét, ami a megszálló Haiti katonai és civil hatóságai elleni fegyveres felkeléshez vezetett. Vagyis a burzsoá állam szükségszerűen egy függetlenségi háború eredménye kellett hogy legyen, valahogy úgy, ahogyan az észak-amerikai angol gyarmatok esetében, noha kisebb méretben. A harc eredményeként valóban megszületett a Dominikai Köztársaság, de a társadalom képtelen volt magát politikailag burzsoáként megszervezni. Miért? Mert nem rendelkezett burzsoá osztállyal. A francia forradalmat egy, a feudalizmus méhében már közel négy évszázada megalakult és fejlődő burzsoázia hajtotta végre; az észak-amerikai angol gyarmatok függetlenségi háborúját a burzsoák és rabszolgatartó oligarchák, akiknek ősei azért vándoroltak ki Angliából, hogy az Újvilágban burzsoá társadalmat hozhassanak létre; a kubai burzsoá forradalom 1868-ban a rabszolgák felszabadításának deklarálásával kezdődött, igazolva burzsoá jellegét. De a Dominikai Köztársaságban nem létezett burzsoázia, hanem csak olyan kispolgárság, melyben legalább három társadalmi réteg keveredett: a felsőt Juan Pablo Duarte, a középsőt Pedro Alejandro Pina, a legalsót Francisco del Rosario Sánchez képviselte; és a kispolgárság nem hajthat végre burzsoá forradalmat, ahogyan egy tízéves gyerek sem tudja egy felnőtt szerepét pótolni. A dominikai burzsoá forradalom második felvonása a santiagói felkelés volt 1857 július 7-én, melynek politikai igazolása egy világosan burzsoá manifesztum volt, amely leszögezte, hogy Báez második kormánya volt a létező legrosszabb az ország történetében, mivel azon felül, hogy mindazt a rosszat elkövette, amit a többi megelőző kormány, „elvette a néptől munkája gyümölcsét, mert a teljes köznyugalomban, miközben a nép növekvő munkájának eredményeként csordulásig teltek a kincsesládák arannyal és ezüsttel, miközben, nem a kormány, hanem előre nem látott körülmények jóvoltából csökkentek a közkiadások is (…) még több papírpénzt kezdett kibocsátani, nem elégedve meg azzal, hogy így közvetve kisajátította a nép gazdagságának egy részét, annak maradékát is elvéve.”(Valahányszor a nép szót használják, a forradalmi mozgalom vezetői mindig kereskedőre gondolnak, vagyis tulajdonképpen saját magukra, a kereskedelmi szféra burzsoáira.) Az 1857-es burzsoá forradalmi kísérlet kudarcot vallott, amikor képtelenek lévén legyőzni az ellenük a kispolgárság legalsóbb rétegeit mozgósító Báezt, kénytelenek voltak szövetkezni a trinitariókkal és a haterókkal, ahogyan Duarte tette 1843-ban. E szövetség eredményeként a Saint Thomas-i száműzetéséből hazatérő Pedro Santana átvette a forradalmi erők vezetését, elfoglalta a fővárost, és megszerezte a hatalmat. Ahogyan azt minden történelmet ismerő dominikai tudja, Santana államhatalomba való visszatérésének eredménye az Anexiónnak nevezett fájdalmas történelmi esemény, a hatalom Spanyolországnak való átadása volt. Az 1857-es mozgalom azért bukott el, mert egy korai burzsoá forradalom volt a cibaói kereskedők vezetésével, így bizonyos értelemben a trinitariók kudarcának megismétlődése, ugyanazon okoknál fogva.  A burzsoá forradalom harmadik kísérlete a Restaurációs háború formájában történt. A háború elnevezése arra utal, hogy célja a Dominikai Köztársaságnak nevezett burzsoá állam helyreállítása volt, de ezen felül a spanyolok elleni ezen háború összes politikai vezetőjének írásaiban látható a szerzők kispolgári gondolkodásmódja, talán az egy Juan Pablo Duartét leszámítva; a Trinitariához hasonlóan olyan kispolgároké, akik burzsoáként gondolkodtak, de nem tudtak akképpen cselekedni.

A negyedik és az ötödik

A dominikai burzsoá forradalom negyedik kísérlete Ulises Heureux halálával kezdődött és Ramón Cáceres halálával végződött. Ha felületesen nézzük a történelmet, annak, amit mondtunk, nincs értelme, mivel hogyan magyarázható, hogy egy ilyen jelenség annyi időn keresztül, 1899 közepétől 1911 végéig húzódjon? Oly módon, hogy noha személyorientáltak voltak, caudillók nevét viselve (horacisták és jiménezisták), a hatalomért ez idő alatt fegyverrel küzdő két párt ideológiailag burzsoá volt. A jimenisták vagy „boo-k” esetében a vezető, Juan Isidro Jiménez egy tipikus kereskedő volt, az egyetlen ilyenünk a 19. században és a 20. század elején. Ha megnézzük a Ramón Cáceres kormánya által alkalmazott eszközöket, láthatjuk, hogy azok korábban nem látott mértékben irányultak egy burzsoá állam létrehozására. Cáceresnek természetesen kudarcot kellett vallania, és ezért a kudarcért az életével fizetett, mert úgy kísérelte azt megteremteni, hogy nem rendelkezett egy burzsoá állam számára nélkülözhetetlen anyagi bázissal, mely feladatot az 1916-os amerikai megszállás hajtotta végre. Az utolsó kísérlet az Áprilisi Forradalom volt, és ez állt mind közül a legközelebb egy igazi burzsoá forradalomhoz: egyrészt, mert már léteztek egy burzsoá állam anyagi alapjai, az 1916-1924 közötti amerikai megszállás által hátrahagyottaknál is szilárdabban, mivel azokat Trujillo mind mennyiségileg, mind minőségileg jelentősen bővítette: és másrészt, mivel ez alkalommal robbanásszerű fejlődésnek indult a zsarnokság által addig elfojtott termelőerők fejlődése, azé a zsarnokságé, ami korábban nem tolerálta egy olyan burzsoázia kialakulását, amely veszélybe sodorhatta volna a Trujillo-féle monopolkapitalizmust. Trujillo egyszerre volt az ország katonai, politikai és gazdasági ura: ezek közül mindegyik a másik kettőt erősítette, de ugyanakkor az egyik meggyengülése is gyengítette a többit. Ezt Trujillo is értette, és ezért a vaskéz, amit egyrészt a fegyveres erők, másrészt a monopóliumok és az állami intézmények által az ország gazdasága felett, és végül a döntéshozás hatalma által az ország életének minden területén fenntartott. Azon burzsoák, akik nem tudták igényeiket kielégíteni a Trujillo-rezsim alatt, a képviseleti demokráciát választották, mert még ha nem is tudták, napjainkhoz hasonlóan ez a forma volt a kapitalista rendszer politikai kifejeződése: de illúzióikat az 1963-as puccs romba döntötte. Így ez a puccs szubjektívan a termelőerők fejlődésének gátjává vált: ezért robbant ki az utolsó és minden addiginál erőteljesebb burzsoá forradalom Dominikában. A következő forradalmi kísérlet már a proletárforradalomé lesz.

Írta: Juan Bosch

Fordította: Zolcsák Attila

 

logo