A Latin-amerikai Orvosi Iskola (ELAM) 2012-es évfolyamának leendő végzőse vagyok. Egy Indiana állambeli munkásosztálybeliként mélyen megrázott a haiti pusztító földrengés 2010-ben. Éppen Kubában voltam, ahol orvosi tanulmányaimat végeztem az ELAM negyedéves hallgatójaként.

Az iskola megkereste a 2010-ben végző amerikai diákok egy csoportját, hogy bevonja őket a „Brigada Medica Cubana”-ba, a híres brigádba, ami egy-egy katasztrófa után a szomszédos vagy más fejlődő országok segítségére siet. Ezek az orvosok általános orvosként dolgoznak sürgősségi ellátást biztosító létesítményekben, és ütött-kopott sátrakban kezelik a nyomorban élő lakosságot.

Ezen új orvosok egyike az ELAM 2010-es végzőse, Dr. Gregory Wilkinson is, aki háziorvosi gyakorlatát töltve azóta is hasonló körülmények között dolgozik Haitin.

Dr. Wilkinson a kaliforniai Oaklandból származik. A Merritt Community College-ban tanult, majd szociológiát hallgatott az Iona College-ban, a New York állambeli New Rochelle-ben. A jamaicai gyökerekkel rendelkező fiatal orvos elmondta, hogy büszke rá és lelkesen teljesíti az orvosi iskolai ösztöndíj az irányú követelményét, hogy egy elmaradott közösségben dolgozzon, ahogyan ezt most Haitiben teszi. A fiatal orvos következő terve, hogy jelentkezik egy szülészeti-nőgyógyászati programra Jamaicába, miután befejezte a munkáját Haitin. Az ötödik évem tavaszi félévében, Dr. Wilkinson kapott a kubai kormánytól egy kis nyaralást. Ekkor volt szerencsém interjút készíteni vele, és így tudok beszámolni a világnak egy ilyen rendkívüli emberről.

Dr. Wilkinson őszintén megosztotta velem a történetét arról, hogy hogyan alkalmazkodott az új otthonához, és tele volt más elképesztő történetekkel. Például elmondta, hogy volt olyan, amikor a konzultációs műszakja során több mint 250 akut betegségben szenvedő beteget láttak el.

A Dr. Wilkinsonnal készített interjúmat követően, még eltökéltebb lettem, hogy én is szervezzek egy hasonló brigádot miután lediplomáztam 2012-ben.

Dr. Wilkinson egyike az ELAM Brigád öt végzősének és ott marad a misszió végeztével is, hogy elvégezzen egy háziorvosi programot.

Hol élsz?

Dr. Wilkinson: Egy Lester nevű faluban, ami Haiti legnagyobb megyéjének, Artiboniténak a közepén található, és ott van az a folyó is, amelynek közelében a kolerajárvány tombol.

Mik az elsődleges feladataid?

Dr. Wilkinson: A legfontosabb a kolera kezelése. Minél magasabb az előfordulási aránya, annál nehezebb a munka. Hatnapos ciklusokban dolgozunk. Például, kezdheted konzultációkkal a hetet, amelyek során két csoportra osztod a betegeket: kolerásokra és nem kolerásokra. A kolerásokat is két csoportra osztjuk, azokra, akik intravénás kezelést igényelnek, és azokra, akiket lehet szájon át is kezelni. Aki nem kolerás az is kap kezelést a tüneteire és a panaszaira. A konzultációk után átkerülsz a CTC-be (a Kolera Kezelő Központba). Utána egy napot a gyermekgyógyászaton töltesz, aztán a felnőttekhez kerülsz. Végül egy 16 órás ügyeletet látsz el, amelyet egy szabadnap követ, mielőtt újrakezdenéd a kört újra és újra.

Mivel nagyon sok család szétszakadt, úgy is ellátsz gyermekeket, hogy a szüleik nincsenek jelen.

Dr. Wilkinson: Igen, de az ritka, hogy a gyermek kísérő nélkül érkezik. Jönnek velük felnőttek, barátok vagy távoli rokonok. A legtöbb embert mások hoznak be, különösen a súlyos eseteket. Megtanultunk gyorsan reagálni, amikor azt látjuk, hogy valakit haiti taxin, talicskán hoznak hozzánk.

„A Föld Legszörnyűbb Katasztrófája”-ként emlegetett földrengés után milyenek voltak az életkörülményeid a Haitire való első érkezésedkor?

Dr. Wilkinson: Hat hónappal a földrengés után érkeztem Haitire, úgyhogy akkora már egy-két dolgot újjáépítettek. A létesítmény, ahol most dolgozom kezdetben sátrak sorából állt és mi mindannyian 10x5-ös sátrakban laktunk és kempingágyakon aludtunk. Áram szinte nem volt. Saját zseblámpáink fényénél kötöttük be az infúziókat. Egyszer a mobiltelefonom fényével segédkeztem egy sebésznek, aki világítás nélkül műtött.

Mostanra, a Kubai Orvosi Brigád, az UNICEF és az ENSZ együttműködésének hatására már van egy generátorral felszerelt kórházunk. Az újjáépítés kezdeti szakaszai alatt, hála a Kolera Kezelési Központnak nagyobb és erősebb sátrakat kaptunk, és én a kórház folyosóján laktam.

Én, személy szerint, legjobban a kórház tetején szeretek pihenni. Ezért kaptam a környéken élőktől a „Chat blanc de l’hopitale” nevet, amit az jelenti, hogy „fehér macska a kórház tetején”. A körülmények változnak, és napról-napra jobbak lesznek.

Hogy kezelitek a kritikus eseteket?

Dr. Wilkinson: Először is nincs közöttünk megosztottság. Az orvos ápoló is, és egy ápoló is válhat orvossá. Vállvetve dolgozunk együtt. Megtanították nekünk, hogy hogyan ismerjük fel a kiszáradást és itt ez az első feladat.

Amikor egy szakorvos mellett vagyok, nincs közöttünk verseny. Egy a célunk: egy élet megmentése.

Amikor valaki egy talicskából mered felfelé beesett szemekkel, a pulzusa gyenge és nincs érzékelhető vérnyomása, mindenki rohan, hogy hidratálja a beteget. Jöhet bár egy beteg soványan, fásultan és sokkos állapotban, egy órán belül kövér, stabil és élettel teli lesz. Arról vagyunk híresek, hogy „életre keltjük a halottakat” dopaminnal.

Van lehetőséged kapcsolatba lépni az emberekkel?

Dr. Wilkinson: Az egyik héten „clínica móvil”-t csináltunk, terepmunkát, amely során felmentünk a hegyekbe, hogy ott olyan kellékekkel, mint klórtabletták, hidratáló sók, alapvető antibiotikumok, klinikát hozzunk létre elősegítve ezzel az egészségügyi ellátást és a kolera megelőzését.

Normál esetben, ameddig csak lehet, járművel megyünk fel, aztán amikor elfogy az út, akkor gyalog folytatjuk. Az összes felszereléssel olyan magasra mászunk fel, hogy ott vannak olyan emberek, akik még soha nem láttak orvost.

Milyen dolgokat kezeltek?

Dr. Wilkinson: Kisebb fertőzéseket és felszíni sérüléseket. Az egyik legfontosabb dolog, hogy megtanítsuk az embereket arra, hogy hogyan tisztítsák meg a vizet, minimalizálva ezzel a [kolera] járvány és későbbi szennyeződések terjedését.

Úgy hallottam, hogy haiti tartózkodásod alatt valami izgalmas dolog történt veled.

Dr. Wilkinson: Nos, igen, Fidel Castro, Kuba volt elnöke felhívott karácsonykor. Azért telefonált, hogy személyesen velem és ELAM-beli kollégámmal és amerikai honfitársammal, Dr. Narciscio Ortizzal beszéljen. Nagyon zavarban voltam. Haiti kreol nyelven (egy főleg francia alapokkal rendelkező, csak Haitin beszélt nyelv – szerk.) válaszoltam neki. Megkeresésének oka az volt, hogy hallotta, hogy a(z) [ELAM] központban volt a legalacsonyabb a halálozási arány a kolera járvány csúcspontján, annak ellenére, hogy itt látták el a legtöbb kolerás esetet. Ez nem nehéz munka, de nagyon nagyra értékelik. [Időnként, a személyzet 250-nél több beteget is ellátott egy műszak alatt.] Én, személy szerint, minden alkalommal izgatott vagyok, amikor megmentek egy életet.

Visszatekintve, tudsz mondani egy dolgot, ami segíthetett volna abban, hogy még jobban végezd a munkádat?

Dr. Wilkinson: Nehéz ilyet mondani, mert minden egy tanulási folyamat. Az emberek mindig ott vannak, ahol lenniük kell.

Végülis mondhatok ilyet, például, ha ideérkezésem előtt elkezdtem volna kreolul tanulni. De az igazat megvallva, ami a legtöbbet segített nekem az az őszinteség volt. A haitiak elég okosak ahhoz, hogy átlássanak a mellébeszélésen.

Megtanultam azt az értékes leckét, hogy fontos az emberi kapcsolat. És ez a különbség aközött, az orvos között, aki ismer egy betegséget és aközött, aki gyógyítani tud egy betegséget. Minden a kapcsolatteremtésről szól.

Chasiti Falls

2011. augusztus 31.