Rea Dol A Gondviselés Egyesült Társasága Petion-Ville Gazdasági Fejlődéséért (SOPUDEP) igazgatója és társalapítója. A SOPUDEP egy alulról szerveződött szervezet Haitin, ami oktatást kínál gyerekeknek és felnőtteknek, és nők számára mikrohitel-programot is működtet. A január 12-i földrengés utáni segítő erőfeszítéseiről a New York Times is beszámolt. Júliusban Haitin a montreali független újságíró, Darren Ell kérdezte őt a földrengés hatásairól.    

 

 

 

Monre Lazarre közösségét elpusztította a földrengés. Én az iskolában voltam, amikor történt, el sem tudom mondani a borzalmat, ami körülöttem volt. Az iskola üres volt és nem dőlt össze, de a környék összeomlott. Csak néhány méterre tőlem nyomtak halálra öt embert a romok, amikor az iskolaudvar egyik külső fala ledőlt. A családomért kezdtem egyből aggódni, haza kellett jutnom, de az utcákon káosz volt. Az emberek pánikba esve sikoltoztak. Ezeken az utcákon kellett tíz kilométert futnom, hogy hazaérjek és megtaláljam a családomat. A telefonok nem működtek. Szörnyű volt.

 

Morne Lazarre-ban, ahogyan a város sok körzetében nehéz megmondani, hogy ki halt meg és hányan, mert sok esetben csak a házakban lakó emberek maguk tudták volna elmondani, hogy ki volt az épületben, de ők meghaltak. Sokan még mindig a törmelék alatt vannak. A kiszabadított testeket gyorsan eltemették, az emberek pedig városszerte különböző helyeken vannak elhelyezve, úgyhogy lehetetlen pontos számokat mondani. Azonban Morne Lazarre-t alaposan ismerjük. A földrengés előtt háromezer ember lakott itt, és úgy becsüljük, hogy a 65%-uk meghalt, a házaik 95%-a pedig megsemmisült.

 

 

Ami engem illet, a földrengés idején nem értettem, hogy miért nem haltam meg. Ott, ahol én voltam, körülöttem sok ember halt meg. Ez nagyon megrendített, de tudtam, hogy felül kell kerekednem az érzéseimen. Csatlakoznom kellett a küzdelemhez. Gyorsan megértettem, hogy küldetésem van. Először képtelennek éreztem magamat arra, hogy segítséget ajánljak fel, de tennem kellett valamit, úgyhogy szereztem egy gallon Betadine fertőtlenítőszert, egy kis gézt, és kimentem az utcára. Sebeket tisztítottam bárhol, ahol tudtam. Három hónappal később, végre volt egy kis megállás. Ez alatt a három hónap alatt azonban határtalan energiám volt. Annyi minden tennivaló volt! A munkatársaimmal és a diákjaimmal nagyon sok időt töltöttünk a táborokban. Ott az embereknek tényleg nagy szükségük volt a szolidaritásunkra. Semmilyen másik iskola nem csinálta ezt, hogy kiment a városba, hogy megkeresse az embereit és újra kapcsolatba lépjen velük.

 

Nem tudtam volna senkinek segíteni a Sawatzky Családi Alapítvány (SFF), a Haiti Sürgősségi Segélyalap (HERF), a Haiti Akció Bizottság, a SOPUDEP különleges barátai és magánszemélyek támogatása nélkül. Ez utóbbiak a SOPUDEP honlapján keresztül tették a felajánlásukat. Ezek az emberek mindig ott voltak nekünk. A munka, amit a válság alatt végeztem, megalapozta a szavahihetőségemet a városban és így az emberek hozzám jöttek, hogy szervezetek megbízhatóságáról kérjenek felvilágosítást tőlem. De ez több volt ennél. Az emberek velem voltak az otthonomban! Folyamatosan jöttek, mi pedig törődtünk velük, és még mindig ezt tesszük.

 

 

Az iskolák 25%-a elpusztult, 50%-uk súlyosan megrongálódott és további 25% áll ugyan, de a személyzet és a diákok nem dolgoznak az épületben, úgyhogy az oktatás ponyvák alatt kezdődött újra, de a diákok legalább fele nem tért vissza. Sokan meghaltak, mások pedig szét lettek szórva a városban lévő a sátortáborokban, gyakran messze az iskoláiktól. Nagyon nehéz idők ezek az oktatás szempontjából is.

 

 

Egy értékelést készítettünk a diákokról a földrengés után. Néhány gyerek, akiknek a katasztrófa előtt 80%-os volt az átlaga, 40%-ot ért el. Ez súlyos visszaesés. Ennek számos oka van. Egyrészről ott vannak az életkörülmények, amik között hirtelen találták magukat. Amikor volt otthonuk, volt helyük tanulni, a táborokban viszont a sátrak zsúfoltak és hőség van. Ráadásul egész nap gyerekek rohangálnak a táborban, ez pedig elvonja a diákok figyelmét, és nem tudják elvégezni a feladataikat.

 

A földrengés megrázkódtatása csökkentette a tanulási és az információ megtartó képességüket. Áprilisban, amikor újranyitottuk az iskolát egyáltalán nem a rendes tanmenetet követtük. Kulturális dolgokat szerveztünk, dalokat énekeltünk és táncoltunk, és májusig semmi mást nem csináltunk. Arra kértük a diákokat, hogy írjanak a földrengésről. Mindannyian azt mondták, hogy ez volt életük legrosszabb pillanata. Azt is mondták, hogy soha nem fogják kiheverni. Hozzátették azonban azt is, hogy az iskola olyan volt számukra, mint a gyógyszer. Visszatérni az iskolába olyan volt, mintha újrakezdődött volna az életük.

 

Amikor újranyitottunk, a tanárok nem voltak alkalmasak. Ki voltak borulva, és pszichoszociális segítséget kértek, mert nem érezték magukat lelkileg stabilnak. Képzelheted, hogy a diákok milyen szörnyen érezhették magukat, ha a felnőtteknek is segítségre volt szükségük. Találtunk a városban egy specialistát, aki segített a tanároknak újra munkába állni. A segítség ugyan sikeres volt, de még mindig, amikor egyszer egy teherautó haladt el, és az iskola rázkódni kezdett és totális pánik tört ki, a tanárok voltak az elsők, akik kimenekültek. Mondtuk nekik, hogy azt vártuk tőlük, hogy ők lesznek az utolsók, akik elhagyják az osztálytermet! Ők így feleltek: "Mi is szeretünk élni!" Én megértettem. Futniuk kellett. Túl zaklatottak voltak. Mindenki az volt.

 

A rengés után sok tanár nagyon rossz körülmények között élt. Voltak, akik autókban vagy köztereken aludtak, mert még nem voltak sátraik. Úgyhogy szereztünk mindannyiuknak sátrat, hogy legyen valami stabilitás az életükben, és tudjanak dolgozni és előkészíteni az osztályaikat. Ma, hat hónappal a földrengés után, a helyzetük valamicskét javult, de még mindig nehéz. 

 

 

Haitin az NGO-ok száma felduzzadt. Meg fogják alapvetően változtatni a dolgokat? Nem nagyon hisszük. Anélkül, hogy általánosítanánk, vagy azt mondanánk, hogy nem segítettek, úgy hisszük, hogy többet tudnának tenni. Ami a szervezeteket illeti, segíthették volna a SUPODEP-et. Például ott van a Mentsük Meg A Gyerekeket, ami egy sor szervezetet támogatott. Helyileg közvetlenül mellettünk vannak, és soha nem segítettek nekünk semmiben. Van pénzük a romeltakarítási programra, nekem mégis egy csomót kellett fizetnem, hogy elszállíttassam a törmeléket. Mikor végre megérkeztek a földrengés után hat hónappal, azt kérdezték, hogy hogyan segíthetnek nekünk. Majd azt mondták, hogy meg tudnák javítani a tetőt és kitisztítanák a vécét. Mi azonban ezeket nem láttuk problémának. Sokkal sürgősebb szükségleteink voltak az osztálytermeket illetően, de ebben nem kaptunk segítséget.

 

Amire igazán szükségünk volt - pénzügyi segítségre gondolok - azt a rendszeres adományozóinktól és a honlapunkon keresztül kaptuk meg. A nagy szervezetek csak kis mennyiségű anyagi segítséget adtak: a Vöröskereszttől 100 ponyvát kaptunk, ezenkívül a Mentsük Meg A Gyerekeket végülis hozott néhány táblát és más iskolai kelléket. Az a közvetlen segély, amit a családoknak adtunk, városszerte 32 körzetben több mint 2957 családnak, az a SFF-től származott. Ez a SOPUDEP motorja. Az SFF-el együtt stabil költségvetésünk van, és tudunk tervezni. A tanárok is meg tudják tervezni az életüket, most, hogy biztosak lehetnek benne, hogy érkezik a fizetés.

 

Egy általánosabb szinten, országszerte a segélyezés katasztrofális volt, már ami a családok megsegítését illeti. Az NGO-k úgy döntöttek, hogy csak nőknek nyújtanak segítséget. Ez nők elleni visszaélésekhez vezetett. Órákon keresztül vártak tűző napon a forróságban, az őrök ütötték őket. Ez sokkolt bennünket. Haitiakat kellett volna kiválasztaniuk, hogy ezt megoldják. A segélyutalvány-rendszerrel visszaéltek. Az utalványokat felhalmozták és barátoknak osztották szét, miközben másoknak semmilyük sem volt. A táborokban rendetlenség volt. Az utalványosztó emberek szexet követeltek az utalványokért. A nők kétségbeesését használták ki, hogy rávegyék őket a szexre. A nőszervezetek nagyon dühösek voltak. Sőt, ahhoz hogy segítséget kapjál, bizonyítanod kellett, hogy abszolút nyomorúságos helyzetben vagy. Milyen szegénynek kell lenned ahhoz, hogy segítséget kapjál? Például, hogy ponyvához jussál, igazolnod kellett, hogy a szakadt lepedőd használhatatlan.

 

 

A jelenlegi iskolaépületünkkel problémák vannak. Évekig kaptunk fenyegetéseket, néha fegyveres fenyegetéseket egy korrupt polgármestertől. Emiatt már a földrengés előtt tettünk lépéseket, hogy új helyet találjunk az iskolának. Ez a költözés a földrengés miatt okvetlenül szükségessé vált. Senki ne higgye, hogy az öreg épület és a közösség romokban hever. El fogunk költözni Morne Lazarre-ból a Delmas 83-ba, elég messzire, és ez sok tanulónknak problémát fog okozni. Mindazonáltal, minden segítséget fel szeretnénk ajánlani, amit csak tudunk, hogy mindenkit a programunkban tartsunk.

 

Szeretnénk a körzet többi iskoláját is segíteni. Bármikor, amikor támogatást kapunk, a többi iskolának is felajánlunk dolgokat. A SOPUDEP magában foglalja a mi fő K-12 iskolánkat, felnőttképzést, és egy utcai gyerek oktatási programunkat. Rávilágítunk az egyetemi képzéshez való hozzáférés problémájára, ami hatalmas probléma Haitin. Kaptunk ezügyben egy javaslatot, és talán ez lehet egy terület, ami fejlődni fog a jövőben. Egy nagyobb víziónk van az egészséggel kapcsolatban is. Mi arra fordítjuk az energiánkat, ami nagyobb akadályt jelent a népesség számára. Egy másik probléma a munkanélküliség, úgyhogy megalkottunk egy nőknek szóló mikrohitel-programot. Az, hogy nem vagy képes segíteni a gyerekeidnek saját magad, szörnyű, ezért eszközt ajánlunk a nőknek, hogy jövedelmet szerezzenek és ellássák a családjaikat.

 

Amikor elindultunk, egy kis csoport felnőttünk volt. Egy közösségi szervezet volt, ami azért jött létre, hogy a tagjai megvitassák az ország gondjait. Miközben ezt tettük, még fontosabb problémákat láttunk. Gyerekeknek szóló tevékenységgel kezdtünk minden szombaton. Az előző elnök, Aristide végül bevont minket az írás-olvasás oktatás területére. Ma 58 emberünk van, akik a különböző programjainkat vezetik. Tervezzük egy új iskola létrehozását, de a tanárainknak szükségük van további támogatásra a fizetéseiket illetően. Szükségünk van továbbá segítségre, hogy integráljuk a többi programunkat, a mikrohitel-progamot és az általános iskolát a Bouncan La Pluie szomszédságban, a SOPUDEP programba. Sokat fejlődtünk, de mindig egyszerre csak egy lépést tettünk. Nagyon nehéz Haitin szervezeteket építeni. Kevés az eszközünk és nem tudjuk, hogy sikerrel járunk-e majd. A dolgok állandóan mozgásban vannak, változnak, és most a lehető legalacsonyabb szintre vannak degredálva. Azt mondják, hogy ez a legszegényebb ország a nyugati féltekén. Ennek nem kell így lennie. Ha egyesülünk, sok dolog történhet. Az, ha csak a saját magunk jólétéért dolgozunk, nem visz minket sehova. 

 

A szörnyű dolgok miatt, amik múltunkban történtek, a bizalom egy fontos kérdés. Maximálisan szükséged van a körülötted lévők bizalmára azért, hogy elintézz bármit.

 

Ráadásul, ennek az országnak a rendszerei mélyen problematikusak, és segítségre és szolidaritásra van szükségünk, hogy megváltoztassuk őket. 

 

 

Haiti kormányának felelősséget kellett volna vállalnia számos érintett körzet újjáépítéséért. Ehelyett az építkezés kaotikus és anarchikus volt, mindenfajta elővigyázatosság nélkül. Ennek következményeképpen az emberek jelenleg komoly fizikai veszélyekkel élnek együtt, amelyeknek már sokan áldozatul is estek.

 

A nagy kérdés az, hogy: "Ki a felelős az újjáépítési tervért és lehetővé teszik-e az átlagembereknek, hogy részt vegyenek benne? Eleddig ezt egyáltalán nem látjuk.

 

Hat hónappal a földrengés után semmi komoly nem történt. Az első fázisnak vége: mindenkinek van menedéke. Látnunk kellene a második fázist, több állandó szállást, de ez nem történt meg. A harmadik fázisnak az ország újjáépítésének kellene lennie, de nem látjuk, hogy ez hogyan történhet meg a jelenlegi kormánnyal. 

 

Nem látunk eredményt, én pedig nagyon nyugtalan vagyok. Haitinek változásra van szüksége. Más különben miért dolgoznánk? Minden haitinek nagyon tudatosnak kell lennie most, különben nem jutunk sehova sem.