Az 1933-ban az uruguayi Floridában született Mauricio Rosencof a Tupamaros forradalmi csoport egyik alapító tagja volt. A hadsereg 1972-ben elfogta, és tizenhárom évig tartották fogva magánzárkában túszként. Amikor Uruguayban 1985-ben helyreállt a demokrácia, és őt szabadon engedték, visszatért az íráshoz és a televíziózáshoz Montevideóban, ahol a LAB szerkesztője, Nick Caistor készített vele interjút.

Az apját „bolseviknak” nevezi – hogy került akkor Uruguayba, és mikor?

MR: Az apám lengyel zsidó volt. Harcolt az első világháborúban, és aztán 1918-1919-ben az oroszok ellen. Mindig is baloldali volt, szakszervezeti tag – azt szokta mondogatni, hogy az Egyesült Varrótű Szakszervezeté, mert szabó volt. Az 1930-as években jött Uruguayba, amikor a náci üldöztetés elkezdődött Európában.

Amikor kiengedtek a börtönből, elmentem őt meglátogatni egy idősek otthonában (kidobták a házából). Amikor meglátott olyasmit kérdezett tőlem, amit még soha korábban: „Akkor meg tudod nekem mondani, hogy mi a különbség egy kommunista és egy tupamaro között?”

Pepe Mujica és Mauricio Rosencof egy archív felvételen - Fotó: cbf.montevideo.gub.uy

Mikor kezdett el ön érdeklődni a politika iránt?

MR: Nagyon fiatal koromban, amikor a Kommunista Párt déli szekciójának voltam a tagja, és a spanyol polgárháború idején a köztársaságpártiakat támogató bizottságban. Az anyám gyapjú zoknikat kötött a nemzetközi brigádok tagjainak.

Miért gondolta úgy, hogy egy olyan országnak, mint Uruguay forradalomra van szüksége, vagy lehetséges ott?

MR: A Tupamaro mozgalom egy fegyveres politikai szervezet volt. Azért alapítottuk, mert úgy éreztük, hogy nem adnak választ a legnincstelenebbek szükségleteire. Raúl Sendic a Szocialista Párt Központi Bizottságának volt a tagja, „Pepe” Mujica pedig akkoriban a Kína-párti Kommunista Párt aktivistája volt. Én a kommunista ifjúsági csoportok alapításában segédkeztem, később pedig egy olyan csapat tagja lettem, amely az El Popular újságot adta ki. Miattuk mentem ki a rizsföldeken dolgozó munkásokkal riportot készíteni, és megszervezni őket. Napi tizennégy órát dolgoztak a sárban, 1954-ben. A többi szervezővel együtt laktam egy döngölt földpadlójú viskóban, ahol volt egy másik újságíró is a Vanguardia Socialista hetilaptól. Ő volt Raúl Sendic. Egy nap azt találtam mondani neki, hogy a rizsföldek munkásai olyanok, mint egy hadsereg. Ő ezt válaszolta: „Ez egy hadsereg.”

Akkor mikor álltak össze, hogy megalapítsák a Tupamaro mozgalmat?

MR: 1958-ra Sendic már szervezte az ország északi részén lévő cukornádmunkásokat, akik nincstelenebbek voltak. Felépített egy ütőképes szakszervezetet, ami egész Uruguayban elterjedt, és a Tupamaro mozgalom eköré a földért folytatott harc köré épült. Soha nem használtuk a „forradalom” szót. Mi politikusok voltunk, akik fegyverekkel szálltak szembe az elnyomással, a halálosztagokkal, és az akcióinkból – haditengerészeti laktanyák elfoglalásából, bankok és kaszinók kirablásából – finanszíroztuk magunkat. Ahogy Raúl Sendic szokta mondani: „Vagy lesz uruguayi szocializmus, vagy nem lesz semmi.”

Miért gondolta úgy, hogy az erőszak szükséges az uruguayi politikai rendszer megváltoztatásához?

MR: Csak propagandacélokra használtuk a fegyvereket. Például alapszabály volt nálunk, hogy a robbanószerek szigorúan tilosak. Egyetlen lövés nélkül foglaltuk el a haditengerészeti laktanyákat, a katonákat lefegyvereztük, és senki sem sérült meg. Százötven puskát, lőszert, pisztolyokat és más ilyesmit zsákmányoltunk. Pando városának elfoglalásában öt kommandó vett részt. Felhúztak egy zászlót, felolvastak egy proklamációt, de visszavonuláskor három elvtársunkat és egy helyi lakost megöltek.

Rosecof szerint jó úton halad Uruguay - Fotó: lavoz.com.ar

Amikor az uruguayi hadsereg foglyul ejtette 1972-ben, tartott attól, hogy halálra ítélik?

MR: A félelem egészséges egy harcos számára. A szervezetünkben mindenki aktivista és harcos is volt. Nem arról volt szó, hogy a vezetés eldöntött valamit, a tagság pedig végrehajtotta. Mindenkivel előfordulhatott minden.

Önt is és másokat is 12 évig tartották fogva magánzárkában, mint „túszokat”. Ezt nyíltan csinálták?

MR: Attól a pillanattól fogva túszok voltunk, hogy 1973-ban minket, a Tupamaros kilenc vezetőjét egymástól elszigetelve börtönöztek be földalatti cellákba, ahol nem láthattuk a napot vagy akár egyetlen emberi arcot. A műveletért felelős ezredes egy az egyben megmondta: „Mivel az elfogásotokkor nem öltünk meg titeket, most az őrületbe kergetünk benneteket.” Kilencünk közül egy valaki meghalt, ketten megőrültek, a többiek viszont még itt vannak. Az első dolog, amit egy másik, jelenleg emberijog-sértésekért börtönben ülő ezredes mondott nekünk, ez volt: „Ha bármilyen utcai akcióra kerül sor, akkor megrendezünk egy szökési kísérletet, és nektek végetek.”

A fogságban töltött 13 év alatt 47 alkalommal szállítottak minket más laktanyába, és mindig úgy tudtuk, hogy kivégezni visznek minket. Egyszer pedig nyíltan azt mondták, hogy aközött az öt túsz között vagyok, akiket agyon fognak lőni.

Hogy sikerült túlélnie, és megváltoztatták azok az évek a politikai nézeteit?

MR: Bármiben is hisz egy ember, több belső erőtartaléka van, mint ahogy gondolná. A börtön, a halál, a kínzás mind része annak a hadi ösvénynek, amelyre valaki egy életre lép. Ezt fogom követni, amíg csak a fény ki nem huny belőlem.

Mit gondol egy 21. századi uruguayi forradalom lehetőségéről?

MR: Amikor végül az utolsókat is kiengedték a börtönből közülünk (nem amnesztiával szabadultunk, ezt egy olyan különleges törvény tette lehetővé, amely kimondta, hogy a bánásmód miatt, amelyet elszenvedtünk „minden börtönben töltött nap háromnak felelt meg”, így letöltöttük a büntetésünket), Raúl Sendic azt mondta, hogy „azért jöttünk ki, hogy csatlakozzunk az intézményes küzdelemhez, és nem akarunk ebben csalni”. Egy nagy politikai erő, a Frente Amplio tagjai lettünk, ami immáron harmadik egymást követő cikluson keresztül kormányoz, és ami csökkentette a szegénységet, a gyermekhalandóságot, és visszaszorította a munkanélküliséget. A mostani kormányban el Ñato, Fernández Huidobro már másodszor védelmi miniszter. Egy másik túsz, José Mujica elnök volt. Mi az ördögért kellene „forradalomban” gondolkoznunk?

A jelenlegi politikai rendszerünk, amelyben az állampolgárok támogatják a programunkat, a legjobb számunkra, és ápolni akarjuk ezt. Országunk alapítójának, José Artigasnak, a felszabadítónak a szavaival, aki a függetlenségi harcok közepette az amerikai kontinens első agrárreformját tervezte meg és hajtotta végre, „népeink ügye nem tűr halasztást” és „földet azért osztunk, hogy a legszerencsétlenebbek legyenek a legkiemeltebbek.”

És hogy még valamit idézzek a végére, ahogy maga Don Quijote mondta: „Azok voltak a boldog napok, amelyeket az ősök aranykornak hívtak, és nem azért mert annyira bővelkedett volna az értékes fémben, hanem mert az „tied és az enyém” szavak nem léteztek.”

Az interjút készítette: Nick Caistor

Forrás: Latin America Bureau

Fordította: Latin-Amerika Társaság