A Latin-Amerika Társaság a Facebookon olvasható Dél-Amerika Blog szerzőjét, az immáron hét éve Chilében élő Ponce Ágnest kereste meg, hogy meséljen kinti életéről, tapasztalatairól, illetve magáról Chiléről és a chilei emberekről. Az interjút a Latin-Amerika Társaság honlapja számára Hafuzi Hajnalka készítette.

Mikor érkeztél meg Chilébe, és miért pont Chile volt úti cél?

2008 novemberében érkeztem ide, és azért Chile, mert a (most már csak ex-) férjem chilei volt. Chile még így is az én választásom volt, ugyanis a férjem és családja menekültként érkeztek 1973-ban Magyarországra, de ő ebben az időben már tizenhét éve Kaliforniában élt, és oda is szeretett volna költözni. Én akartam Chilébe menni mindenáron. Dél-Amerika gyerekkoromtól vonzott... a Winnetou regényeken nőttem fel, és felnőttként is dédelgetett álmom volt eljutni Dél-Amerikába.

Chilében pontosan hol laksz?

Chile legészakibb pontján, Arica városában. Tőlünk körülbelül 12 kilométerre északra van a perui határ.

Mesélj nekünk, légy szíves, hogyan képzeljük el Aricát?

Arica egy város az Atacama sivatag szívében, a Csendes-óceán partján, Chile tizenötödik megyéjének megyeszékhelye, körülbelül 180 ezer lakossal.

Talán másnak, aki nem ismeri, csak egy poros sivatagi kisváros, de annak, aki ismeri ennél sokkal több. Ez az egykoron Peruhoz tartozó város szó szerint a népek olvasztótégelye. Bolívia és Peru közelsége miatt itt összevegyül a kecsua és ajmara kultúra az európaival. Találunk itt nagy számban peruiakat, bolíviaiakat, fehéreket és ezek mindenféle elegyét. Ennek megfelelően a gasztronómia is három ország ízeit ötvözi.

Ez a kis város sok mindenről nevezetes: 1986-ban egy vízvezeték-építés közben bukkantak az úgynevezett „chinchorro múmiákra” a régészek, s kiderült, hogy ezek a föld legrégebbi múmiái, van, amelyik közel tízezer esztendős, kenterbe verve a két-háromezer éves egyiptomi múmiákat is. Valamikor réges-rég élt itt egy nép, aki a halottait olyan tisztelettel övezte, hogy minden egyes elhunytat mumifikált. Ez azért különleges, mert bár a földön több helyen is mumifikáltak elhunytakat, de ez a tisztség mindenütt az uralkodó osztály kiemelt tagjait illette csak meg. Ez a kőkorban élt nép pedig minden elhunytjával egyforma gondossággal bánt, legyen az férfi, nő, idős vagy gyermek. Sőt a gyermekeknél kimutatható, hogy még sokkal alaposabb munkát végeztek. Az egész világon kuriózumnak számító lelet-együttes, Aricától néhány kilométerre lévő Azapa oázisban, a San Miguel de Azapa múzeumban tekinthető meg.

És nem ez az egyetlen különlegesség köthető ehhez a városhoz: itt fölöttünk az Andokban találunk egy csodálatos nemzeti parkot (Lauca Nemzeti park), mely egyrészt arról nevezetes, hogy szó szerint térdig gázolunk a vikunyákban (az Andok egyik vadon élő tevefaja), akik annyira nem félnek az embertől, hogy sokszor pár méterre is hagyják magukat megközelíteni és fotózni, de rajtuk kívül némi szerencsével láthatunk kondorkeselyűket is. Hatalmas hófödte vulkánok is vannak itt, és itt található a föld egyik legmagasabban fekvő tava, a Chungara-tó is (4.500 méter).

De mindezeken túl Arica abból a szempontból is kuriózum az ide betoppanó európai turistáknak, hogy a kikötőben hemzsegnek az oroszlánfókák, a pelikánok pedig annyira szelídek, hogy szó szerint keresztülesel rajtuk, ha nem figyelsz oda. Ez egyébként nem javasolt, mert csípnek ám!

Aricához köthető továbbá a harmadik legnagyobb dél-amerikai karnevál (a riói és orurói után). Ez a karnevál nem csak önmagában érdekes, mert itt ez a hagyományőrzésről szól: ősi, tradicionális táncokat mutatnak be a táncosok, sokszor ötszáz esztendős vagy még régebbi öltözetekben és jelmezekben. Elképesztő a látvány és a hangulat, három ország (Chile, Peru, Bolívia), több mint tízezer táncosát láthatjuk három napon és éjszakán át. A százezreket vonzó esemény szó szerint egy egész életre szóló élmény, ha valakinek megadatik, hogy láthassa.

{youtube}HKVwxOVwpCA{/youtube}

A klíma pedig egyedülállónak számít még Chilén belül is. Aricát az örök tavasz városának nevezik és nem véletlenül. Egész évben 30 fok körüli a hőmérséklet nappal. Télen csökken csak le 22-24 fokig, de ez a „tél” csak körülbelül június közepétől augusztus közepéig tart.

Mennyire tudtál spanyolul, amikor megérkeztél? Azóta, hogy állsz a spanyollal?

Szó szerint egyetlen árva szót sem tudtam spanyolul és mikor a férjem lelépett akkor is csak pár szót ismertem (vele és az egész családjával magyarul beszéltem). Ennek következtében mikor egyedül maradtam itt, gyakorlatilag egyáltalán nem ismertem a nyelvet. Az eltelt hét év alatt természetesen már megtanultam, bár nem volt egyszerű menet 40 éves fejjel egy új nyelvet elsajátítani.

Megérkezésem után sokszor láttam egy szót feliratként a városban: ESTACIONAMIENTO. Kérdeztem, hogy mit jelent, és mondták, hogy parkoló. Akkor eldöntöttem, hogy én spanyolul tuti nem fogok megtanulni, ha képesek egy olyan egyszerű dolgot, mint a parkoló ilyen bonyolultan elnevezni. Az első év végére jutottam odáig, hogy a folyamatos blabla, aminek a helyiek beszéde tűnt, kezdett mondatokká és szavakká különülni, és két év volt az, amikor már bárhol elboldogultam egyedül.

Biztos, hogy a legtöbb embernek az első kérdése az, hogy miért maradtál ott miután a férjed elhagyott? Teljesen egyedül Dél-Amerikában? Nyelvtudás nélkül? Család nélkül?

Nem volt egyszerű, de sok oka volt annak, hogy végül a maradás mellett döntöttem. Már azalatt a rövid idő alatt is, hála az exem elképesztően kedves családjának, rengeteg helyre eljutottam Chilében. A sógornőmmel egy hihetetlen, egy hónapos vakáción vettem részt, mely során beutaztuk Chilét északtól-délig. Egy teljes hónapot töltöttünk az ország felfedezésével, és én akkor menthetetlenül és visszavonhatatlanul beleszerettem Chilébe... a csodálatos, érintetlen természeti tájakba, az Andokba, a hófödte vulkánokba, a türkizkék színű tavakba, a Csendes-óceán legtöbbször vad, de szépséges partjaiba. Amikor elgondolkodtam azon, hogy hazamegyek Magyarországra (ahol már leéltem 40 évet), és hagyjam mindezt a csodát itt, akkor jött a döntés, hogy nem..., nem megyek haza..., akármennyire nehéz is lesz, itt maradok.

Könnyen ment a beilleszkedés? Hogyan fogadtak a helyiek?

Az első év volt a legkeményebb. Hisz még kenyeret sem tudtam kérni a boltban. Az élet legapróbb tennivalói is (például a számlabefizetés), a lehetetlen küldetés kategóriájába tartoztak. Mindezeken a nehézségeken elsősorban az ex-családom segített át. Ők segítettek a vízumügyintézésben, lakáskeresésben. Rajtuk kívül pedig a hihetetlenül kedves helyiek. Ha valakit megkérdeztem, hogy hogyan juthatok el valahova, hamar felmérte, hogy nekem aztán hiába magyaráz, mert nem értek semmit, egyszerűen megszakította az útját, elkísért ahova menni akartam, és ha az például egy bank vagy egy számlabefizető hely volt, rábízott egy helyire, hogy segítsen nekem. Olyan elképesztő volt az emberek kedvessége és segítőkészsége, hogy ez menten levett a lábamról.

Ennek ellenére nem javaslom senkinek, hogy ezt utánam csinálja. Nekem itt volt egy egész család, aki a segítségemre volt az első időkben: egyedül és nyelvtudás nélkül senki ne jöjjön ide, mert pokoli nehéz dolga lesz. Angolul a helyiek még az alapszavakat sem ismerik. Itt vagy tudsz spanyolul, vagy nem tudsz túlélni.

Volt esetleg valami vicces vagy furcsa eset a megérkezésed alkalmával vagy esetleg az évek alatt?

Ha egy ilyen ismeretlen világba csöppensz, ennyire távol a hazádtól, és ráadásul nem beszéled a nyelvet, rengeteg vicces dolog esik meg veled. Néhány ezekből:

Az ex-sógornőm alkalmazott a diszkójában kasszásnak, még akkor, mikor egyetlen árva szót sem beszéltem spanyolul (hálás vagyok érte, mert ennek a munkának köszönhetem, hogy viszonylag gyorsan megtanultam a nyelvet). Nos, ugye a diszkóban nekem fizet az összes vendég egész éjszaka minden sörért illetve pohár italért. Természetesen az italok neveit és a számokat hamar megtanultam, ezzel nem is volt gond, de ettől még nem tudtam spanyolul. Hamar rájöttem, hogy amikor odajönnek az emberek hozzám és kérdeznek valamit, amit nem értek, akkor jobban teszem, ha szélesen mosolyogva rávágom, hogy sííí. Ugyanis ha azt mondtam, hogy igen, akkor hamarább leszálltak rólam, míg ha azt mondtam, hogy no, akkor tovább kérdezősködtek. Ez volt a bevett gyakorlatom, amíg nem tudtam a nyelvet. Egyszer azonban megjártam. Már épp végeztünk hajnalban, a sógornőm is feljött hozzánk, amikor odajött egy vendég és elkezdett nekem magyarázni. Persze egy árva kukkot nem értettem abból, amit mondott, de amikor valamit kérdezett, akkor mosolyogva rámondtam, hogy sííí. Úgy tíz perc elteltével leszállt rólam, a sógornőm pedig, aki a háttérben végigröhögte az egész szitut, odajött és megkérdezte: értetted mit beszélt a hapsi? Mondom, dehogyis! Egy árva szót sem!

Hááát, megkérdezte tied-e ez a diszkó, amire azt válaszoltad, hogy igen. Aztán megkérdezte, hogy jól megy-e az üzlet és arra is azt válaszoltad, hogy igen... Aztán randevút kért tőled holnap estére, amire szintén mosolyogva igent mondtál, úgyhogy készülj fel, hogy holnap este tízkor itt lesz a pasas, és vacsorázni akar majd vinni téged.

A pasi meg is jelent, és közölte, hogy jött a „gringáért” és vinne vacsorázni. A kollegáim meg próbálták megmagyarázni neki, hogy nem érvényes az egész meghívás, mert én semmit sem értettem abból. amit mondott. A pasi felháborodva közölte, mi az, hogy nem értettem, mikor minden kérdésére azonnal válaszoltam?! A pincér: – Uram! Magának nem tűnt fel, hogy minden kérdésére csak sí-vel válaszolt? A hölgy nem beszél spanyolul, úgyhogy a randevút felejtse el!

Egy másik eset: Tudni kell azt, hogy a chilei spanyol szleng az egyik legérthetetlenebb dél-Amerikában, és sok helyi olyan elképesztően rondán beszél, hogy évekbe telik mire megérted őket. Sokszor a szavakból kifelejtenek egy-két, akár három mássalhangzót is, így aki, mondjuk, tökéletes spanyollal jön ide, csak nézni fog a fejéből kifele, és jó fél év mire felveszi a ritmust a helyiekkel. Nos, én ekkor már két éve itt éltem és dolgoztam, és egészen jól elboldogultam a nyelvvel, remekül helytálltam a diszkóban is, nagyjából megértettem mindent. Egyik este ültünk a kolleganőmmel a diszkó bárjában, amikor odajött hozzánk egy fiú, aki frissen lett felvéve pincérnek. Elkezdett beszélni hozzám, és beszélt vagy öt percig, aztán választ várva rám nézett. Egyetlen árva szó nem sok, annyit nem értettem abból, amit mondott ezért megkérdeztem Jackie-t, a kolleganőmet, hogy a fiú melyik országból jött és milyen nyelven beszél? Jackie úgy röhögött, hogy majd lefordult a székről, és mondta, hogy hát a fiú chilei, és spanyolul beszél, csak nagyon rondán! No, vele a továbbiakban úgy dolgoztunk, hogy Jackie fordított nekem spanyolról spanyolra.

Magyarországhoz képest milyen a kinti élet? Mit tartasz a legfőbb különbségnek a két ország között?

Ez jó kérdés! Természetesen van sok közös pont: ebben az országban is emberek, családok élnek és nevelik a gyerekeiket, a gyerekek itt is iskolába járnak, a felnőttek dolgoznak. Szóval ebben nincs nagy különbség. De a hasonlóság ezzel nagyjából ki is merül.

Például, alapvető különbség, hogy ebben az országban reng a föld. Azt lehet mondani, hogy szinte fél évenként van méretesebb (6-6,5 erősségű), földrengés és 8-10 évenként pedig egy óriási 8-as feletti, úgynevezett megarengés. Így, az itteni tengerparti városokban, mint amilyen a mienk is, mindenki egy menekülőcsomaggal él. Van mindenkinek egy összekészített kis hátizsákja, amiben pár napra elegendő holmi van, arra az esetre, ha jönne egy cunami, és az utcán kellene lakni. Minden évben próba cunami-riadót tartanak, és gyakoroltatják az emberekkel (még a pici gyerekekkel is), hogy mit kell tenniük cunami-riadó esetén. Meg kell mondjam, a dolog működik, ugyanis pont tavaly volt egy irdatlan méretű, 8,2-es erősségű földrengés itt cunami-riadóval. Nos, mire a rendőrautók (körülbelül négy perccel a rengés után) kiértek a part menti szektorokba, és harsogva mondták a mikrofonokba, hogy cunami-riadó van, mindenki hagyja el a házát, és vonuljon biztonságos magasságba, addigra már nem maradt kit figyelmeztetni, mert mindenki már rég úton volt, és merőlegesen gyalogolt el az óceántól.

Szerencsére, ezúttal csak kisebb cunamit okozott a rengés. Ez nem jelenti azt, hogy mi itt rettegve élünk, hogy jaj, mikor jön a következő földrengés. Chile a föld földrengésekkel leginkább sújtotta országa, de egyben a legfelkészültebb is. Itt az épületek földrengés-biztosak. A tavalyi 8,2-es földrengésben hat ember halt meg, és mindannyian az ijedtségtől, infarktusban...

További különbség, hogy ennek ellenére hihetetlenül nyugalmas itt az élet. Chile olyan messze van mindentől, hogy itt maximum az országon belüli problémákkal foglalkoznak az emberek. Itt nincs menekültkérdés, bár bevándorlási probléma itt is létezik, hisz fél Dél-Amerika Chilébe akar bevándorolni. De sem az ország, sem a média nem zeng politikai csatározásoktól, még a választások idején sem. Választások előtt egy nappal (függetlenül attól, hogy mekkora a párt) mindenki kap három percet a programjának a bemutatására, és ennyi. Ha itt nemzeti ünnep van, akkor az tényleg az ünnepről szól, nincsenek pártrendezvények, az egész ország városonként egyetlen helyszínen ünnepel. Ez például tetszik!

Különbség még, hogy itt nálunk északon szieszta van. Kettőkor megáll az élet. Ehhez eleinte nehéz volt hozzászokni, és sokszor indultam el hiába például délután négykor ügyeket intézni. Ennek a következménye, hogy az emberek itt később fekszenek. Este tízkor még simán gyerekzsivajtól hangos a játszótér.

Szintén különbség, hogy itt Aricában elképesztően jó közbiztonság. Olyan érzés mintha visszarepültem volna az időben, mert a szülők, simán elküldik boltba a 6-7 éves gyerekeiket vásárolni egyedül. Én a munkahelyemről hajnali öt körül, vaksötétben járok haza egyedül. A külvárosban lakom, és eszemben sincs félni, mert egyszerűen nincs mitől. Azért hozzáteszem, hogy Chile egészében nem ennyire rózsás a helyzet, mint itt, a fővárosra meg aztán ez pláne nem igaz. De én szerencsére itt élek, és húsz centis ölebemmel, ha nem tudok aludni, egyszerűen lemegyek éjjel kettőkor egy nagyot sétálni a környékre, hallgatom az óceán moraját és a fókák tülkölését.

Milyenek az emberek, hogyan viszonyulnak egymáshoz és külföldiekhez?

A külföldieket nagyon szeretik, és megkülönböztetett udvariassággal kezelik. Bárkihez fordulsz, azonnal elkezdi kérdezni, hogy jaj, honnan jöttél? Mikor érkeztél? Miért épp Chilébe? Hisz ez annyira messze van? Tetszik az ország? stb. Elhalmoznak kérdésekkel, és nagyon örülnek neked.

Alapvető különbség egy magyar és egy chilei ember között, hogy a chileiek mindig mindenhonnan elkésnek. Talán a második évben történt, hogy kihívtam egy mosógépszerelőt, aki hétfő délelőtt 10 óra helyett péntek délután 4-kor jelent meg, és nem értette mi a problémám ezzel.

Vannak itt szokások, amiket nem szeretek. Mindenki (vadidegnek is) puszit ad mindenkinek. Vagyis ha összetalálkozol a városban egy ismerősöddel, és az történetesen a népes famíliájával vagy barátaival korzózik, akkor az egész családot végig kell csókolnod. Az én esetemben az egész helyzet még nehezebb volt, mert a diszkóban például az összes hapsi úgy gondolta, hogy a kasszás hölgyet csókkal illik köszönteni, hát nem örültem neki, amikor százhúsz hapsi végignyalt egyetlen este alatt. Úgyhogy erről szépen leszoktattam őket! Szóval ez nekem nem jön be.

Hogyan fogják fel a chileiek az életet?

Azt kell mondjam, hogy engem lenyűgöznek. Ebbe az országba menetrend szerint megérkezik az aktuális megakatasztrófa gigászi földrengés, cunami vagy tűzvész formájában. Itt nem egy vörösiszap-katasztrófa vagy méretesebb áradás van húsz évben egyszer, hanem szinte minden évben újabb és újabb. A múltkor az Atacama sivatagban volt egy akkora áradás az Andokban hirtelen lezúduló esők miatt, hogy cunami erősségű folyók söpörtek végig városokon, falvakon, és törölték el őket szó szerint a föld színéről, vagy harminc ember halálát okozva. 2010-ben egy hatalmas földrengés után lesújtó cunamiban ötszáz ember halt meg, a part menti városok, falvak pedig megsemmisültek. Ezek az emberek nem állnak neki siránkozni és a hajukat tépni, hanem megsiratják a halottaikat, felállnak, leporolják magukat, és akár 60 évesen is mindenüket elvesztve, újra kezdik a nulláról az életüket.

Szintén lenyűgöző a szolidaritás ebben az országban. Bárhova is sújt le a föld haragja, azonnal megmozdul az egész ország, és mindenki gyűjtésbe kezd: minden utcasarkon kis standokon gyűjtik a tartós élelmiszereket. Élelmesen: mindig egy élelmiszer bolt előtt. Nagyon ritkán lép ki valaki úgy a boltból, hogy ne adományozzon egy-két kiló rizst, olajat, lisztet vagy cukrot az ország túlfelén bajbajutott családoknak. Minden munkahelyen ilyenkor pénzgyűjtést szerveznek, és nincs olyan ember, aki ne adakozna legalább egy kevéssel a rászorulóknak. Amikor tavaly nálunk volt a 8,2-es földrengés, a legnagyobb bajt itt a sivatag közepén a vízhiány okozta, ugyanis a földrengés megrongálta a vízvezeték-hálózatot, és sok helyen hetekig nem volt víz. Ilyenkor lajtos kocsikban hoznak ugyan, de az ivásra, maximum főzésre elég. Ezért országszerte minden város főterén gyűjtötték a ballonos vizeket, és konvojokban hozták fel az észak-chilei városokba, ahol nem volt víz.

Iskolások járják körbe ilyenkor a lakásokat, és gyűjtik a televízióban közzétett tartós élelmiszereket. Bekopognak, és az ember gondolkodás nélkül előveszi a tartós tejet a hűtőből vagy a tésztát a szekrényből. Ez itt teljesen természetes. Ma nekem, holnap neked.

Mivel foglalkozol kint? Nehéz volt az elhelyezkedés, és megtalálni a számításaidat?

Mivel csak magyarul és oroszul beszéltem mikor ideérkeztem, esélyem sem volt munkát találni. Itt nincs az, mint például Angliában, hogy majd mosogatok, amíg megtanulom a nyelvet, mivel Chile tömve van szegényebb országokból érkező bevándorlókkal (peruiakkal, bolíviaiakkal, paraguayiakkal), akik fillérekért elvállalnak bármilyen munkát, és velem ellentétben: perfekt spanyolok. Az ex-sógornőm adott munkát a diszkójában, mint kasszás, és ennek is örülnöm kellett, mert perfekt nyelvtudás nélkül senki más nem alkalmazott volna.

Honnan jött az ötlet, hogy blogot írj?

Amikor ideérkeztem, a barátaimnak kör-e-mailekben küldtem el az élménybeszámolóimat, és sokan visszajeleztek, hogy ez annyira érdekes és egzotikus, annyira szépek a fotók, hogy blogot kéne írnom, mert ez nagyon sokaknak érdekes lehet, e-mailekben pedig csak a családom és a barátaim olvashatják. Sokáig idegenkedtem a dologtól, míg egy jó barátomnak egy napon elege nem lett, és készített egy blogcímet nekem. Ez volt a The Beautiful Chile. Az eltelt évek alatt aztán egyre többen olvasták, így készítettem a Facebookon is egy blogot, ez a Dél-Amerika Blog.

Ha jól tudom idegenvezetéssel is foglalkozol, ez hogyan jött?

Ezt a helyzet szülte. Ahogy egyre többen olvasták a blogomat, sokan írtak, hogy nem vállalnám-e el, hogy őket is elvigyem ezekre a helyekre és országokba, ahol én jártam, és amelyekről írtam a blogomban. Elvállaltam, először csak egy-két vállalkozó kedvű párnak, aztán természetesen rájöttem, hogy ebből bár természetesen nem fogok tudni megélni, de egy kis kereset-kiegészítésnek jó lehet. Lássuk be: sajnos nem sokan tudnak kifizetni ma Magyarországon egy repülőjegyet ide, és az érdeklődők köre is elég specifikus. Én gyönyörű természeti tájakra és ősi történelmi emlékhelyekre viszem az embereket: van, aki szórakozásra és tengerpartra vágyik, ezek az utak pedig bár fantasztikusak, de mégsem a pihenésről és heverészésről szólnak, hanem az élménygyűjtésről, valamint arról, hogy megyünk-megyünk, egyik helyről a másikra, buszozunk sokat, és minden nap máshol alszunk. Ide szerintem nem érdemes lábat lógatni jönni, annyi a csoda ezekben az országokban, hogy aki velem utazik, annak ittlétébe annyi látnivalót igyekszem belesűríteni amennyit csak lehet. Ne repülje már át a fél világot feleslegesen.

A másik előnyöm, hogy én olyan helyekre viszem az embereket, ahova szinte senki. Chile például alig egy-két magyar utazási iroda kínálatában szerepel, és azokban is csak egy dél-amerikai körút egyik állomása pár nap Santiago. Bolíviába meg aztán tényleg szinte senki nem utaztat. Én pedig egyetlen út alatt elviszem az érdeklődőket Peruba a Machu Picchuhoz, de Chilébe és Bolíviába is.

Hogy tetszik a turistáknak Chile, mi az, amit leginkább kiemelnél?

Egy régi chilei mondás szerint, Isten, mikor a világot teremtette, maradt még egy csomó dolog, amikkel meg akarta örvendeztetni az embereket. Ilyenek voltak a forróság és a hó, az óriási tavak, az óceán, türkiz-színű hegyi folyók, végtelen sivatagok, méltóságteljes tűzhányók, gigászi hegyvonulatok, fjordok és gleccserek, valamint sok-sok olyan növény és állat, amelyeket még sehol másutt nem helyezett el a földön. És Isten mindezeket kézbe vette, majd a világ legeldugottabb helyén szétszórta. Így keletkezett Chile, a hosszú, keskeny és hihetetlenül sokszínű ország, a dél-amerikai kontinens legtávolabbi felén.

Van olyan ember, akinek mindez a szépség ne tetszene?! Ennek megfelelően kiemelni sincs mit: egyaránt lenyűgöző a déli patagóniai rész a csodálatos nemzeti parkjaival és gleccsereivel, a szintén délen elhelyezkedő fantasztikus „Tavak” régió, az Atacama sivatag a maga lenyűgöző világával, vagy az Andok a rengeteg színes lagúnájával, és a temérdek, szinte nevetségesen szelíd vadállatával.

Ebben az országban megteheted, hogy felmész síelni az Andokba, és még aznap fürdesz az óceánban is, ha úgy tartja kedved.

Milyen, amikor hazalátogatsz? Melyik országot tekinted otthonodnak?

Magyarország a hazám és mindig is az marad. Chile a második otthonom.

Hat évig sajnos nem volt módom hazalátogatni (nem olcsó mulatság sajnos). Amikor tavaly év végén végre sikerült egy hónapra hazamennem, akkor vegyes élmény volt. Először is meg akartam lepni a családomat, és úgy időzítettem, hogy a karácsonyt otthon töltsem. Miután hat évet éltem egy olyan helyen, ahol egész évben nyár van, kicsit durva volt hozzáedződni a mínusz húszhoz! Jól meg is fáztam.

Ráadásul, amíg távol voltam mindennek megváltozott a neve Pesten, és egész egyszerűen elindultam valahova, amiről azt gondoltam tudom, hogy hol van, de mivel megváltoztak a metrómegállók nevei is, sejtelmem nem volt hol kell leszállnom és egyáltalán hol vagyok. Amikor megnéztem egy adott troli megállóit tudtam, hogy a megálló nevét felismerem majd a tábláról, de hiába, mert már nem úgy hívták. Folyton segítséget kellett kérnem az emberektől, mindent meg kellett kérdeznem, kicsit idegennek éreztem magam a saját hazámban.

De természetesen ettől függetlenül csodálatos volt, hogy a családommal és a barátaimmal lehettem, rettenetesen hiányoztak.

És kihasználtam az egy hónapot egy kis hazai kulturális feltöltődésre: színházba, kiállításokra, komoly és könnyűzenei koncertekre jártunk, és természetesen sok étterembe, hogy feltöltekezhessek a hazai ízekkel.

Ezek Chiléből nagyon hiányoztak, hisz ez egy kisváros. Itt nincs pezsgő kulturális élet, így bőven volt mit bepótolnom. A legjobb barátnőm már a reptéren színházjegyekkel várt, úgyhogy nem unatkoztam, amíg otthon voltam, minden percét élveztem.

Az anyukám és a testvérem pedig elhalmoztak a kedvenc ételeimmel. Mikor megérkeztem az anyukám felvásárolta a teljes hazai kolbász és szalámi kínálatot, és több kiló paprikás szalámi várt otthon, valamint vödörszám a vecsési savanyúság. Ezek hiányoznak a legjobban, Chilében nekem és nem a Túró Rudi. Itt egyetlen fajta kolbász van, a chorizo, ami még az otthoni lecsókolbásznál is sokkal rosszabb, savanyúságból csak egy-két olyan ecetes uborka meg vegyes savanyú van, hogy az a számomra ehetetlen. Az egyetlen dolog, ami valamennyire kárpótol az a fergeteges olajbogyó-kínálat. Vagy húszfélét árulnak hordókból és a hazai ár töredékéért, úgyhogy én savanyúság helyett leginkább ezt eszem.

Hazaköltöznél valaha?

Igen. Chile csodálatos ország, és én nagyon jól érzem itt magamat, de megvannak ennek az országnak a hátrányai is: az egészségbiztosítási rendszer szörnyű. Az USA-belihez hasonlít a leginkább, bár már ott is próbáltak újítani. Úgy néz ki, hogy ha csak a minimumot fizeted (ami megfizethető), akkor az ellátás 10-15 százalékát térítik. Ha drágább variációt vállalsz, akkor annyi pénzt nem fogsz tudni megkeresni havonta, mint amennyibe az kerül. Itt egy családtag igazán súlyos betegsége elviszi a család minden megtakarítását, rosszabb esetben az autóját, de a lakását is...

Talán sokat elmond, hogy hét éve itt élek, de a mai napig otthon fizetem az egészségbiztosítást, és nem itt. Egyetlen pozitívum, hogy a szűrővizsgálatok és a sürgősségi ellátás ingyenes, és azt kell mondjam, NAGYON nívós. A hét év alatt egyetlen egyszer szorultam rá. Valami szörnyű vírust kaptam el, és négy napon át hánytam és ment a hasam. Tudtam, hogy baj van, lévén, hogy négy évig tanultam belgyógyászatot egészségügyi szakközépiskolában. Elmentünk a két utcányira levő ügyeletre. Megmondom őszintén, semmi jóra nem számítottam: szombat éjszaka volt. Voltam már otthon is sürgősségin ugyanilyen fertőzéssel, és hazaküldtek szépen egy recepttel, hogy majd másnap váltsam ki. Így a párom beszélt rá, hogy de mégis menjünk el. A doki tetőtől talpig végigvizsgált, EKG-t készített, azonnal belém nyomott három palack infúziót gyógyszerekkel (amitől szinte tíz percen belül sokkal jobban lettem), és hazaküldött négy napra elegendő gyógyszerrel, amit ingyen kaptam.

Nemhogy négy napra, de már pár órára rá sokkal jobban lettem, és két nap múlva kutya bajom sem volt. Szóval NEM az ellátás színvonalával van a baj, az európai. Az árával.

Úgyhogy tetszik, nem tetszik, nem vagyok már én sem húszéves, idővel haza kell majd mennem. Addig pedig járom ezt a varázslatos kontinenst, és annyit utazom, amennyit csak lehet.

Köszönöm szépen az interjút és a sok érdekes információt.

Ponce Ágnes blogjai itt érhetőek el: The Beautiful Chile, Dél-Amerika Blog

Az interjúhoz Ponce Ágnes képeit használtuk fel.