Chávez elnök elmondta a 2011-es évről szóló évértékelését az országgyűlésben és ismertette az idei évben megvalósítandó programot. Miután szigorúan eleget tett az ilyen fontos eseménnyel járó formaságoknak, a hivatalos államhatalom az ünnepélyes aktus alkalmából az országgyűlésbe egybegyűlt tagjaihoz, országgyűlési képviselőkhöz, összes párthoz, támogatóihoz és ellenzékiekhez intézett beszédet.

A bolivári kormányfő, mint mindig, úgy most is minden jelenlevőhöz szívélyesen és tisztelettel viszonyult. Ha valaki az előadás bármely témájához szót kért, azt rögtön meg is kapta. Amikor az ellenzék egyik női tagja, aki az elnököt, ellenzéki társaihoz hasonlóan barátságosan üdvözölte, szót kért, az elnök, megszakítva beszámolóját, megadta neki a szót, ami politikailag jelentős gesztus volt. Az a rendkívüli keménység, amivel az elnökhöz szavait intézte, azok a mondatok, amelyekkel próbára tette udvariasságát és hidegvérét, felkeltették az érdeklődésemet. Szavai egyértelműen sértések voltak, még ha a képviselő asszony nem annak szánta őket. Chávez képes volt higgadtan válaszolni a felszólaló által használt támadó „tolvaj” szóra, amellyel őt a megszavazott törvények és intézkedések alapján minősíteni szándékozta.

Miután Chávez meggyőződött afelől, hogy jól hallotta a kifejezést, a vitához fűzött egyéni hozzászólásra elegánsan és békésen, az ismert közmondással válaszolt: „A sasok nem fognak legyet”, majd több szót nem vesztegetve a közjátékra, folytatta ismertetőjét.

Az incidensre adott reagálás egy eleven lélek és nagy önuralom felülmúlhatatlan tanúbizonyságául szolgált. Egy másik, kétségkívül egyszerűbb származású asszony megindultan és szívből jövő szavakkal fejezte ki afölötti megdöbbenését, aminek szemtanúja volt, mire a jelenlevők nagy többsége hangos tetszésnyilvánítással reagált. A tapsvihar olyan hangos volt, hogy úgy tűnt, abban az elnök minden barátja és az ellenzékiek többsége is osztozott.

Chávez beszámolója kilenc órán át tartott anélkül, hogy az iránta megnyilvánult érdeklődés alábbhagyott volna, szavait – alighanem a közjáték hatására is – nagyon sokan hallgatták. Számomra, akinek gyakran kellett súlyos gondokról részletesen beszélnem, s akinek mindig nagy erőkifejtésre volt szükségem ahhoz, hogy mondandómat hallgatóimmal megértessem, érthetetlen volt, hogyan tudott ez az egyszerű származású katona élénk szellemével, páratlan tehetségével ekkora szónoki teljesítményt nyújtani anélkül, hogy a hangja vagy az ereje elhagyta volna.

Számomra a politika a gondolatok széleskörű és ádáz küzdelme. A nyilvánosság a közírók küzdőtere, akik bizonyára ismerik azokat a technikákat, amelyekkel el lehet érni, hogy a hallgatók, a nézők és az olvasók azt tegyék, amit mondanak nekik. Akik ezt a tudományt, művészetet, vagy bárhogyan nevezzük is, az emberek javára hasznosítják, azok bizonyos figyelmet kiérdemelnek, s ők azok, akiktől tanulni szoktak az emberek.

Venezuela napjainkban egy nagy harc helyszíne. Ahogy Chávez mondta, a forradalom külső és belső ellenségei a káoszt részesítik előnyben az ország kiszámítható, rendezett és békés fejlődésével szemben. Ha hozzászokunk ahhoz, hogy a több mint fél évszázad alatt elért eredményeket kielemezzük, és napjaink változó történelmét és az emberi viselkedést mindig több szempont alapján értékeljük ki, akkor megközelítő képet tudunk kialakítani jövőbeli fejlődésünkről és eredményeinkről.

Egy mélyreható forradalmat végigvinni nem kis feladat Venezuelában, amelynek történelme bővelkedik dicsőséges tettekben, amely mérhetetlenül gazdag természeti kincsekben is, amelyekre azonban a világ fejlődését meghatározni akaró imperialista hatalmaknak életbevágó szükségük van.

Az olyan politikai vezetőszemélyiségeknek, mint például Rómulo Betancourt és Carlos Andrés, nem voltak olyan személyi adottságaik, amelyekkel ezeket a feladatokat meg tudták volna oldani. Az előbbi ráadásul nagyon önhitt és képmutató is volt. Bőven volt lehetősége a venezuelai valóság megismerésére. Fiatal korában Costa Rica Kommunista Pártja vezető testületének a tagja volt, jól ismerte Latin-Amerika történelmét és az imperializmusnak abban játszott szerepét, a földrész szegénységi mutatóit, valamint természeti kincseinek gátlástalan kizsákmányolását is. Nem lehetett ismeretlen előtte a tény, hogy egy olyan mérhetetlenül gazdag országban, mint Venezuela, a lakosság nagyobb része nagy nyomorban él. A levéltárak őrzik azokat a filmeket, amelyek hitelesen tanúsítják azt a valóságot.

Ahogyan Chávez oly sokszor kifejtette, Venezuela több mint egy fél évszázadon keresztül a világ legnagyobb olajexportőrje volt; a huszadik század elején európai és egyesült államokbeli hadihajók közreműködésével olyan törvénytelen és zsarnoki kormányt segítettek hatalomra, amely az országot külföldi monopóliumok kezébe játszotta át. Jól ismert tény, hogy mérhetetlen tőke folyt ki az országból, amely a monopóliumok vagyonát növelte és a venezuelai oligarchiát gazdagította.

Elég arra visszaemlékeznem, hogy az olaj hordója alig 2 dollárba került, amikor a forradalom győzelme után először látogattam el Venezuelába, hogy megköszönjem az országnak azt az együttérzést és segítséget, amelyet a mi harcunkhoz nyújtott.

Amikor később újra odalátogattam, hogy részt vegyek Chávez beiktatási ünnepségén, azon a napon, amelyiken letette az esküt a Calderas kezében tartott „moribune alkotmányra”, egy hordó olaj már 7 dollárba került, annak ellenére, hogy első odalátogatásom óta 40 év telt el, meg 30 év azóta, hogy a „nagyérdemű” Richard Nixon bejelentette, hogy a dollár-arany átváltási kvótája megemelkedik, és hogy az Egyesült Államok elkezdte bankjegyeivel felvásárolni a világot. Venezuela egy évszázadon át szállította a birodalmak gazdaságai számára az olcsó olajat, és a fejlett és gazdag országok nettó tőke-exportőre volt.

Hogyan maradhatott fenn ez az ocsmány állapot több mint száz éven át?

A latin-amerikai haderő tisztjei kiképzésüket az Egyesült Államok kiváltságos iskoláiban kapták, ahol a demokrácia „olimpiai bajnokai” kapnak különleges kiképzést az imperialista és burzsoá rend fenntartásához. A puccsokat mindig örömmel fogadták, amikor azok az oligarchiával szövetségben a „demokrácia védelmét”, ennek az ocsmány rendszernek a megőrzését és biztosítását szolgálták. Az, hogy választóik tudtak-e írni-olvasni, hogy volt-e lakásuk és munkahelyük, hogy állt-e rendelkezésükre orvosi ellátás vagy iskola, annak semmi jelentősége nem volt számukra addig, amíg a magántulajdonhoz való szent jog fent volt tartva. Chávez mesteri módon világít rá minderre. Senki sem ismeri olyan pontosan, mint ő, hogy mi is történt országainkban.

És ami még rosszabb volt, a csúcstechnológiájú fegyverek, amelyek bonyolult működéséhez és használatához a szakembereket évekig képezték, és amelyeknek a földrész szegény gazdaságai számára szinte megfizethetetlen áruk volt, az alárendeltség és függőség újabb nagyon erős mechanizmusát hozzák létre. Az Egyesült Államok olyan mechanizmusokat alkalmazott, amelyek nem igényeltek előzetes egyeztetéseket más kormányokkal, s amelyek megszabják a katonai és politikai irányvonalakat. Az úgynevezett biztonsági egységeket a legkifinomultabb kínzási módszerekre képezték ki, hogy azokkal az éhség és a kizsákmányolás visszataszító rendszere ellen lázadókat hallgassák ki.

Mindezek ellenére nem kicsi azon derék tisztek száma, akik ennyi arcátlanságtól megundorodván bátran megpróbálják kiiktatni függetlenségi harcunk ezen szégyenletes árulóit.

Argentínában a katonatiszt, Juan Domingo Perón képes volt a hazájában megvalósítani egy független és munkás-központú politikát. Egy véres puccs azonban meghiúsította tervét, menekülnie kellett az országból, és 1955 és 1973 között száműzetésben élt. Évekkel később a hatalmat USA-támogatással újra megdöntötték, és argentinok ezreit ölték és kínoztak meg, több tízezren pedig eltűntek. Nem tudták megvédeni a hazájukat az Anglia által indított gyarmati háborúban, amelyben az USA és csatlósa, Augusto Pinochet segítséget nyújtottak az európai országnak, az utóbbi az Amerikák Iskolájában kiképzett fasiszta tisztjeiből álló hadsereget bocsátott Anglia rendelkezésére.

Santo Domingóban Francisco Caamaño Deño ezredes, Peruban Velazco Alvadaro tábornok, Panamában Omar Torrijos tábornok, és más országok századosai, parancsnokai és tisztjei, akik ismeretlenül életüket áldozták, voltak az ellenpéldái annak az árulásnak, amit a Somozák, Trujillók, Stroessnerek és Uruguay, El Salvador és más közép- és dél-amerikai országok kegyetlen zsarnokai testesítettek meg. A forradalom katonáinak nem voltak részletesen kidolgozott elméleteik, ezt senki nem is várta el tőlük. Nem voltak politikai tudományok akadémikusai, csak tisztességes férfiak, akik szerették hazájukat.

De meddig képesek elmenni a tisztességes férfiak – akik ellenzik az igazságtalanságot és bűnözést – a forradalom útján?

Venezuela fényes példájául szolgál annak az elméleti és gyakorlati szerepnek, amit a hadsereg játszhat népeink forradalmi és függetlenségi harcaiban, ahogyan azt már kétszáz évvel korábban, Simon Bolívar kitűnő vezetése alatt is megtették.

Chávez, ez az egyszerű származású venezuelai katonatiszt Amerika felszabadítóinak példáján fellelkesülve, váratlanul toppant be Venezuela politikai életébe. Bolívarról, a lelkesedés e kiapadhatatlan forrásáról írta Martí: „Mezítlábas, félig meztelen katonákkal fenséges győzelmeket aratott [… ] soha, sehol a világon olyan sokat és jobban nem harcoltak a szabadságért…”„… Bolívarról – mondta – hegy-alkotta tribünről […] vagy markunkban szabad népek egy csokrával lehet beszélni…”„… az, amit ő elvégezetlenül hagyott, mind a mai napig nincs elvégezve, Bolívarnak Amerikában még sok a tennivalója.”

Több mint egy fél évszázaddal később a Nobel-díjas költő, Pablo Neruda írt Bolívarról egy verset, amelyet Chávez gyakran idézett:

„Bolívarral Madridban találkoztam egy reggel,

az Ötödik Ezrednek harcra-tárt kapujában.

Apánk – kérdeztem tőle – te vagy? s ki vagy, ha volnál?

és ő, míg a Montaña-kaszárnyát nézte, így szólt:

»Minden száz évben egyszer felébredek a néppel.«”

(András László fordítása)

De a bolivári vezető nemcsak elméletet dolgozott ki. Habozás nélkül belevágott a konkrét munkába. Az angol nyelvű karibi országok, amelyeknek versenyezniük kell a legmodernebb jenki luxus tengerjáró hajókkal, azért a jogért, hogy a szállodáikban, éttermeikben és üdülőhelyeiken turistákat fogadhassanak, amelyek egy része egyébként külföldi tulajdonú, de legalább munkahelyeket teremtenek, mindig is hálásak lesznek azért a venezuelai üzemanyagért, amit a dél-amerikai ország különleges fizetési kondíciókkal szállított nekik akkor, amikor a hordónkénti árak olykor meghaladták a száz dollárt.

Nicaragua apró államában, a „Szabad Emberek Tábornokának”, Sandinónak a földjén, a CIA a venezuelai börtönből kiszabadított Luis Posada Carriles közreműködésével fegyverek kábítószerre való cseréjét szervezte. Ez ennek a hősi ország sok ezer állampolgárának életébe került. Nicaragua is részesült Venezuela szolidaritási támogatásából. Olyan történetek ezek, amilyenekre korábban ezen a földrészen soha nem volt példa.

A káros szabadkereskedelmi megállapodás, amelyet az USA rá akar kényszeríteni Latin-Amerikára, ahogyan ezt Mexikó esetében is tette, Latin-Amerikát és a Karib-tengeri országokat nemcsak a világ olyan térségévé alakítaná át, ahol a javakat a legrosszabb módon osztják el. A kontinenst egy olyan hatalmas piaccá alakítják át, ahol még a kukoricát és más alapvető élelmiszereket, amelyek hagyományos forrásai a növényi és állati fehérjének, felváltanák az Egyesült Államok által szubvencionált termények, ahogyan az Mexikó esetében már megtörtént.

A használt autók és más termékek kiszorítják a mexikói ipar termékeit; a városokban és vidéken is egyre kevesebb a munkalehetőség, virágzik a kábítószer- és fegyverkereskedelem, alig 14-15 éves fiatalok egyre nagyobb számban válnak kétségbeesésükben bűnözőkké. Soha olyasmi korábban nem történt meg, hogy zsúfolásig megtelt autóbusz vagy más jármű utasait, akik fizettek azért, hogy a határon túlra szállítsák őket munkaszerzés reményében, letérítsenek útjukról és halomra öldössenek. Az ismert ilyen esetek száma évről évre növekszik. Minden évben tízezer ember veszíti életét így.

Az ehhez hasonló jelenségek figyelembe vétele nélkül lehetetlen elemezni a bolivári forradalmat.

A fegyveres erők ilyen körülmények között kénytelenek vég nélküli és kimerítő háborúkat vívni.

Honduras nem egy ipari, kereskedő vagy bankár-ország, még drogtermelése sem kiemelkedően nagy, néhány városa viszont rekordot döntött a kábítószerrel kapcsolatos erőszakos halálesetek számát tekintve. Ehelyett ott látható viszont az Egyesült Államok Déli Parancsnoksága alá tartozó stratégiai fegyveres erők egyik fontos támaszpontjának zászlaja. Az, ami ott történik, és ami más latin-amerikai országokban is megtörtént már, egy iszonyatos képpé áll össze, amelyből néhány országnak már sikerült kiszabadulnia. Közéjük tartozik az elsősorban említendő Venezuela, de nemcsak azért, mert jelentős természeti kincsekkel rendelkezik, hanem mert ezt a kincset megmentette a külföldi transznacionális cégek telhetetlen kapzsisága elől, és mert olyan politikai és szociális erőket szabadított fel, amelyekkel komoly eredményeket lehet elérni. A mai Venezuela egészen más, mint az, amellyel mindössze 12 évvel ezelőtt módon nyílt megismerkedni, és amely már akkor mély benyomást tett rám, amikor láttam, hogyan emelkedik fel hamvaiból életre kelő főnix madárként.

Raúl Reyes, a teljes egészében ecuadori területen és ecuadori támogatással végrehajtott rajtaütés óta, amely megölte Marulanda utódját és számos fegyvertelen amerikai fiatalt, az USA és a CIA birtokában lévő titokzatos számítógépére hivatkozva, elterjesztették azt az állítást, hogy Chávez támogatta a „FARC drog-terrorista szervezetét”. Kolumbiában az igazi terroristák és drogkereskedők mindig a félkatonai egységek voltak, amelyek az amerikai drogkereskedőknek szállították azt a kábítószert, amelyet aztán a világ legnagyobb kábítószer-piacán – az Egyesült Államokban – értékesítettek.

Én soha sem beszéltem Marulandával, de beszéltem olyan szavahihető írókkal és értelmiségiekkel, akik jól ismerték őt. Én azonban vitatkozom az ő gondolataikkal és történetükkel. Kétségtelenül bátor és forradalmár férfi volt, ezt készséggel megerősítem. Kifejtettem azonban, hogy taktikai elképzeléseivel nem értek egyet. Véleményem szerint ahhoz, hogy Kolumbiában legyőzzenek egy hagyományos reguláris hadsereget, két vagy háromezer ember bőven elégséges. Ő abban hibázott, hogy csaknem olyan nagyságú forradalmi fegyveres hadsereggel számolt, amilyen az ellenségé volt. Ennek rendkívüli költségei voltak..

Manapság a technológia megváltoztatta a hadviselés számos elemét; a harcmodorok is megváltoztak. A hagyományos haderő fegyveres harca már lehetetlenné vált olyan államhatalmak között, amelyek atomfegyverrel rendelkeznek. Ahhoz, hogy ezt megértsük, nem szükséges Albert Einstein, Stephen Hawking vagy sok ezer más tudós tudásával rendelkeznünk. Ez egy leselkedő veszély, az eredménye pedig ismert vagy ismertnek kellene lennie. Több millió évnek kellene ahhoz eltelnie, hogy egy gondolkodó lény újra benépesítse a bolygót.

Mindazonáltal fenntartom a küzdelem jogát. Ez olyasmi, ami öröktől fogva az ember sajátja, hogy olyan megoldásokat keressen, amelyek lehetővé tesznek egy értelmesebb és méltóságteljesebb létezést.

Amióta Chávezt ismerem, most már mint Venezuela elnökét, a Pastrana-kormány végső időszakából, mindig azt láttam, mennyire érdekli őt Kolumbia békéjének ügye. Ő segítette elő a kormány és a kolumbiai forradalmárok közötti találkozó létrejöttét, amelyre Kubában került sor. Hogy tisztán lássuk a dolgot: az egy tisztességes békekötést, nem pedig kapitulációt előmozdító találkozó volt.

Nem emlékszem, hogy Chávezről mást hallottam volna, mint hogy Kolumbiában a béke előmozdításán fáradozik, vagy hogy Raúl Reyesről akár csak említést is tett volna.  Mindig más ügyekkel foglalkoztunk. Mindig nagyra becsülte a kolumbiaiakat; közülük milliónyian laknak Venezuelában, valamennyien élvezik a forradalom által elért vívmányokat, és Kolumbia lakossága csaknem úgy tiszteli őt, mint Venezueláé.

Szeretném kifejezésre juttatni Henry Rangel Silva tábornoknak szolidaritásomat és nagyrabecsülésemet, aki a Fegyveres Erők Operatív Stratégiai Kommandójának főnöke és a Bolivári Köztársaság újonnan kinevezett védelmi minisztere. Megtiszteltetésnek érzem, hogy találkozhattunk, amikor az elmúlt hónapokban Kubában meglátogatta Chávezt. Személyében egy értelmes és becsületes, tehetséges és ugyanakkor szerény férfit volt módom megismerni. Hallgattam nyugodt, bátor és tisztán érthető beszédét, amely bizalommal töltött el.

Ő vezette a latin-amerikai katonai erők az általam valaha látott egyik legtökéletesebb parádéjának szervezését. Reméljük, hogy ez bátorításul és példaként szolgál más testvértestületek számára.

A jenkiknek semmi közük sincsen ehhez a parádéhoz, és ők sem tudnák jobban csinálni.

Nagyon igazságtalan lenne Chávezt bírálattal illetni az ott bemutatott kitűnő fegyverek beszerzésével járó kiadásokért. Biztos vagyok abban, hogy azokat soha sem fogják szomszédos ország megtámadásához használni. A fegyvereknek, a természeti kincseknek és a tudásnak az egység ösvényén kell járniuk, hogy Amerikáról az a kép alakuljon ki, amilyent A Felszabadító megálmodott: „… a világ legnagyobb nemzete, nem is annyira nagysága és gazdagsága, mint inkább szabadsága és dicsősége alapján.”

Minden jobban összeköt minket, mint magát Európát vagy az Egyesült Államokat, a függetlenség hiányát kivéve, amely 200 évig osztályrészünk volt.

Fidel Castro

2012. január 25.

20 óra 32 perckor