Latin-Amerika minden évben egyre magasabb globális geopolitikai rangra emelkedik a bizonyítottan létező stratégiai erőforrás-tartalékai folyamatos növekedésének köszönhetően. Amikor a Petrobras 2006-ban bejelentette, hogy olajat talált az óceánbeli sóréteg alatt, ami talán 100 milliárd hordó nyersolajat jelent, Brazília jelentősége a világban lényegesen megnőtt: éppen azon az úton van, hogy 2020-ra ő legyen a világ negyedik legnagyobb olajtermelő országa.
A múlt héten kiderült, hogy Brazíliának hatalmas földgázkészlete is van Mato Grosso és Minas Gerais államokban. Edison Lobão, bányászati és energiaügyi miniszter elmondta, hogy öt éven belül az ország önellátó lesz, és exportáló országgá válik, noha továbbra is vesz majd földgázt Bolíviától (O Globo, 2012. április 29.). Brazília eddig csak szerény földgáz-kitermelő ország volt, a maga 340 milliárd köbméternyi készletével. Ez a mennyiség a világ földgáz-kitermelő országainak sorában csak a 36. helyre sorolta a dél-amerikai országot.
A Dilma Rousseff kormánya által nemrégiben bejelentett számok a gázkészletet 7 trillió köbméterre növelték, ami Brazíliát az öt legnagyobb gázkitermelő ország közé emeli, csak Oroszország, Irán és Katar előzi meg, Szaúd-Arábiával pedig egy szinten van. Lobão szerint ez egy látványos emelkedés, ami hasonlatos a sóréteg alatti olajvagyon felfedezése nyomán megugrott olajtartalékokhoz. Rövid időn belül a világ hatodik legnagyobb gazdasága egyszerre válik földgáz- és olajnagyhatalommá egy olyan térségben, amelynek a jelentősége az ásványkincsek és energiahordozók tekintetében egyébként is folyamatosan nő.
Alig egy évvel ezelőtt, Venezuela lett Szaúd-Arábiát megelőzve a világ legnagyobb olajtartalékával rendelkező országa. Ráadásul, Venezuelának van a világon a harmadik legnagyobb bauxit-, a negyedik legnagyobb arany-, hatodik legnagyobb földgáz- és tízedik legnagyobb vaskészlete. 2007-ben kiderült, hogy Perunak hatalmas urániumtartalékai vannak, huszonöt régiójából tizenháromban megtalálható ez az ásványkincs. A Puno régióbeli déli Carabaya tartományban már meg is kezdődött a kitermelés. És azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Chile a világ a legnagyobb vörösréztermelő, Brazília pedig a legnagyobb vastermelő országa.
A Metals Economics Group nemrégiben közzétett jelentése jelzi, hogy a részvénypiac esése kedvez a bányászati ipar befektetéseinek: a 2009-es meredek zuhanás után 2010-ben 44 százalékos, 2011-ben pedig 50 százalékos növekedést mutattak (World Exploration Trends 2012). Latin-Amerika a bányászati befektetések első számú célpontja a világon. Az összes befektetés 25 százaléka realizálódik a kontinensen, elsősorban Chilében, Peruban, Brazíliában, Kolumbiában, Mexikóban és Argentínában. Az utolsó három nagy aranykitermelő ország. 2003-ban még a világ bányászati befektetéseinek alig 10 százaléka irányult Latin-Amerikába.
Peru a térség bányászati befektetéseinek elsődleges célpontja, őt követi Mexikó, Chile és Brazília. 2010-ben a régió adta a világ ezüstjének 51 százalékát, lítiumának felét, vörösrezének 45 százalékát, molibdénének 27 százalékát, ónjának 25 százalékát, cinkjének és bauxitjának 23 százalékát, aranyának 19 százalékát és vasának 18 százalékát (Reuters, 2012. április 16.). 2020-ra 300 milliárd dollár kerül befektetésre a bányászati ágazatban.
Ez igazi katasztrófa, hogy a régió még jobban függ a természeti erőforrásainak kizsákmányolásától és eladásától. Raúl Wiener, perui újságíró azt állítja, hogy országa adóbevételeinek 30 százaléka a bányászatból származik, és „a bányászatba való még több befektetés az egyetlen útja annak, hogy rövid időn belül többé-kevésbé gyorsan növeljük ezeket a pénzügyi forrásokat, és előmozdítsuk azokat a szociális programokat, amelyeket mindegyik jelöltnek meg kell ígérnie, ha meg akarja nyerni a választásokat, mert ezzel az ágazattal való ujjat húzás egyenlő lenne az »öngyilkossággal«” (La Primera, 2012. április 12.).
A térség előkelő helyet foglal el nemcsak a földgáz-, pala gáz-, olaj- és vaskészlete nyomán, de számos más fémtartaléka okán is. A multinacionális vállalatok számára itt az idő, hogy üzleteket kössenek. Hogyan kerülhetjük el, hogy a befektetések lavinája feleméssze a környezetet és bebetonozza a függőségünket? Vagy, ahogy Alberto Acosta, Ecuador alkotmányozó nemzetgyűlésének egykori elnöke tette fel a kérdést: Mit tehetünk azért, hogy a föld gazdagsága ne váljon átokká?
Először is a kormányok nincsenek teljesen tudatában annak, hogy a térség egy új Közel-Keletté válik. Az adóbevételek növelésének rövid távú céljához ragaszkodva fogalmuk sincs, hogy mit tegyenek az értékeik védelmében. A másik probléma a [szociális] mozgalmak ellenállása, ami noha erőteljes és bátor, nem rendelkezik a szükséges erővel, hogy lassítsa ezt a folyamatot. Minden olyan lelassított és elhalasztott kezdeményezés helyett, mint amilyen a Conga aranybányászati projekt Peruban, tucatnyi másik jön.
Harmadsorban, az egyetlen ország a régióban, amely rendelkezik a technológiai és pénzügyi képességgel, hogy belevágjon ilyesfajta forráskitermelő és iparosítási projektekbe, az Brazília, az olyan vállalatokon, mint a Vale (a világ második legnagyobb bányászati vállalata), a Petrobras (a negyedik legnagyobb olajcég), a Braskem (az ötödik legnagyobb petrokémiai vállalat), és az olyan nagy építőipari cégein keresztül, mint amilyen az Odebrecht, az OAS, az Andrade Gutierrez, a Camargo Correa és a Queiroz Galvão. És számíthat a Brazil Fejlesztési Bankra (BNDES) – a világ legnagyobb fejlesztési bankjára –, hogy finanszíroz bármilyen projektet.
Az ecuadori állami vállalatok, a Petroecuador és a PDVSA által Manabíban megépítendő, és egy binacionális vállalat által működtetendő olajfinomító projekt kudarca megmutatja a térségi kezdeményezések korlátait. A tervet az ecuadori elnök, Rafael Correa jelentette be 2008-ban, de az soha nem valósult meg. Április közepén, Correa bejelentette, hogy Kína kész lenne finanszírozni a 13 milliárd dolláros Refinería del Pacífico projektet, ami már 2016-ra elkészülne (La Hora, 2012. április 21.). Ecuadornak a válság és a brazil vállalatokkal való 2008-as szakítás után kellett Kínához fordulnia.
Nemcsak azt érezni, hogy a térség kormányai növelni akarják a kitermelő modell alkalmazását nagyobb állami részvétellel, de azt is, hogy nincsenek meg azok a körülmények, amelyek lehetővé tennék a multinacionális vállalatok elkerülését. A jó hír – ha csak relatíve is – az, hogy választék növekszik: a hagyományos észak-amerikai megavállalatokhoz kínaiak és brazilok társultak. Akik azt hiszik, hogy ez utóbbiak jobbak, megkérdezheti azokat az embereket – és kormányokat –, akiknek el kell viselniük őket.
Raúl Zibechi