A piszkos háború
A „piszkos háború”, ahogyan nevezték a politikai instabilitás elnevezése lett. Anne J. Barry szerint „Argentína politikai öröksége elég vegyes és valamiféle instabilitás jellemzi”. 1976. március 24-e az instabilitásnak egy újabb csúcspontját hozta el, amikor is a hadsereg puccsot hajtott végre, amellyel eltávolították a hatalomból és száműzetésbe kényszerítették Isabel Perónt. „Ezt egy olyan hétéves időszak követte, amely során példa nélküli emberijog-sértéseket követtek el.”
Barry szerint a következő számok általánosan elfogadottak:
- Több mint 30.000 ember tűnt el, a legtöbbjüket soha nem látták többet.
- Mintegy 500 kisgyereket és csecsemőt, akik olyan anyáktól születtek, akiket addig életben hagytak, amíg megszülték a gyermeküket, elraboltak, és magas rangú katonatiszteknek és hozzátartozóiknak adták őket, megfosztva így őket az igazi identitásuktól és családjuktól.
- Megközelítőleg 350 kisebb-nagyobb börtön és koncentrációs tábor működött szerte az egész országban.
- Több mint 1.000 katonai tisztviselő vett részt az eltűntek elrablásában, fizikai és pszichológiai kínzásában és meggyilkolásában. Ezeket a tetteket a hadsereg rendelte el és hagyta jóvá.
Mindez az új kormány, a junta „Nemzeti Újjászervezés Folyamata” elnevezésű programjának volt az eredménye. Minden politikai intézmény felfüggesztése mellett, a katonai junta megkezdte az úgynevezett „felforgatás-ellenes műveleteket”. Ez a valóságban azt jelentette, hogy megkísérelték elpusztítani (bebörtönzéssel, kihallgatással és kínzással) a gyanús szervezeteknek nemcsak a tagjait, de azok családjait, barátait és szimpatizánsait is. Több ezer tehetséges és idealista felnőtt tűnt el a koncentrációs táborokban. Egész osztálynyi orvostanhallgatók, egész családok, újságírók egyszerűen csak „eltűntek”. Az elraboltakat csak úgy emlegetik, mint a „Los Desaparecidos”-okat, vagyis „Az Eltűntek”-et.
Gene Sharp Hatékony erőszakmentes küzdelem című könyvében így ír erről: „A stratégiát talán a legjobban Videla tábornok határozta meg: »Annak érdekében, hogy biztosítsuk az állam biztonságát, szükséges, hogy emberek haljanak meg.« Azzal folytatta, hogy úgy definiálta a »felforgatót«, mint »olyasvalakit, aki ellenzi Argentína életmódját«. Ahelyett, hogy egyszerűen letartóztatta volna a baloldali aktivistákat vagy merényletet követett volna el ellenük (ezzel mártírrá téve őket), a terv az volt, hogy titokban elrabolják, megkínozzák és kivégzik őket, anélkül, hogy elismernék, hogy tudnak hollétükről. Az áldozatoknak egyszerűen csak »el kellett tűnniük«.”
A junta úgynevezett „grupos de tareas”-okat (munkacsoportokat) szervezett, amelyeket a magas rangú katonai erők felügyeltek, hogy azok összegyűjtsék a másként gondolkodókat és koncentrációs táborokba vigyék őket. Becslések szerint 368 ilyen létesítmény volt. Az eltűntek közül csak keveseket találtak meg élve. Legtöbbjüket a táborokban kínozták, majd meggyilkolták. Gyakran bedrogozva repülőre rakták őket, és élve kidobták a River Plate fölött.
Az első tiltakozások
1977-ben, azután, hogy már ezrek eltűntek és a baloldali tevékenységek elleni úgynevezett piszkos háború a tetőpontján volt, nők egy kis csoportja egyre kétségbeesettebbé vált. Sharp így ír erről: „A gyerekeikről nem tudtak, de erősen valószínű volt, hogy katonaság vagy félkatonai halálosztagok rabolták el őket. Az asszonyok hónapokat töltöttek kormányhivatalokban, katonai parancsnokságokon és rendőrkapitányságokon, hogy megtudjanak valamit róluk. Mindig azt a választ kapták a kérdéseikre, hogy senki nem tud semmit a gyerekeik sorsáról.”
Az Anyák az eltűnt gyermekeik utáni kutatás során találkoztak először. Miközben órák óta várakoztak a Belügyminisztérium előtt rengetek idejük volt, hogy megbeszéljék a tapasztalataikat. Eldöntötték, hogy máshol is találkozni fognak, templomokban és egymás otthonaiban, hogy információt gyűjtsenek, és hogy stratégiát dolgozzanak ki. Mivel a junta megtiltotta a nyilvános helyen való gyülekezést, az Anyák külön-külön és nem egy időben érkeztek, hogy ne keltsenek feltűnést.
1977. április 30-án az Anyák úgy döntöttek, hogy itt az ideje, hogy felhívják magukra a figyelmet. Sharp így írja le az első „felvonulásukat”: „14 nő vett rajta részt, akiknek a fiaik vagy lányaik »eltűntek«. Az anyák nem állhattak egyszerűen egymás mellett, mivel az illegális tüntetésnek minősült volna. Így hát ők lassan az óramutató járásával ellentétes irányú köröket kezdtek tenni a téren. Először csak kis feltűnést keltettek, néhány ember állt csak meg, hogy megnézze a tiltakozást. Ennek ellenére az akciójuk még jobban felbátorította őket. Úgy döntöttek, hogy beszélnek további anyákkal és elhatározták, hogy heti rendszerességgel fognak körözni a téren minden csütörtök délután, amikor a tér általában elég zsúfolt.”
Azonban a tiltakozásukat nem jelezték (kezdetben nem is jelezhették) semmilyen eszközzel. Ehelyett fehér gyereksálakat vagy kendőket viseltek a fejükön, amelyekre az eltűnt gyermekeik nevét hímezték. Ez a vizuális kiáltvány kérdéseket vetett fel másokban, akik felfigyeltek rájuk, terjesztette az ellenállásra buzdító üzenetüket és új követőket szerzett nekik. Nemsokára szimbólum és márkavédjegy lett, a fehér kendő az anyák szeretetének békességét és tisztaságát jelképezte.
A számuk végül tizennégyről több százra emelkedett, a Los Desaparecidos-ok anyái, apái, testvérei, gyerekei és barátai valamint az ügy támogatói vonultak fel minden csütörtökön. „Maguk az anyák különféle vallási és politikai környezetből jöttek, sokukban csak az volt a közös, hogy a gyerekeiket a katonai rezsim elrabolta és valószínűleg meg is gyilkolta. Sokuk nem vett részt korábban semmilyen politikai mozgalomban, most mégis arra kényszerültek, hogy ne engedjék, hogy a kormány büntetlenül elhurcolja a gyermekeiket.” (Sharp)
Ellenállás és reakció
Az Anyák egyikének lenni azt jelentette, hogy félelemben kell élni. Az Anyák kezdettől fogva az erőszaknak és fenyegetésnek voltak kitéve. Hogy megvédjék magukat számos erőszakmentes taktikát dolgoztak ki: megváltoztatták a felvonulások időpontjait, hagyományos vallási események közé vegyültek el és ott beszéltek az embereknek az ügyükről, ülősztrájkokat tartottak rendőrkapitányságoknál, amikor valamelyiküket letartóztatták. Bouvard így beszél erről: „Mikor a rendőrség egy felvonulás alkalmával letartóztatta az egyik tagjukat, hatvan anya rontott be a rendőrkapitányságra, és azt kiabálták, hogy „ha egyikünket elviszitek, vigyetek mindannyiunkat.”
Mégis, a merészségük nem tudta megóvni a szenvedésektől őket. 1977 végén rajtuk ütöttek. Egy találkozó után egy félkatonai osztag letartóztatott kilenc asszonyt. Három másikat két nappal később vittek el, és senki nem hallott többet róluk. Köztük volt Azucena Villaflor, az Anyák első vezetője, és másik kettő alapító tag, Esther Careaga és María Eugenia Bianco. Mindazonáltal a tiltakozások folytatódtak, de kisebb létszámmal.
Korai küzdelmek
„1978 végére, a Plaza de Mayo Anyái, ahogyan később ismertté váltak, a legnehezebb időszakukkal találták szemben magukat. A teret a katonai rendőrség osztagai és fém akadályok teljesen lezárták. Nem lehetett többet a téren menetelni. Az Anyák ekkor más, „enyhébb” akciókhoz folyamodtak. A tér egyik oldalán gyülekeztek, majd átrohantak a másik oldalra, mielőtt a rendőrség elfogta volna őket. Az ilyesfajta akciók az egész 1979-es év során folytatódtak, annak ellenére, hogy a résztvevők száma csökkent az állandó zaklatásnak hatására.” (Sharp)
„1979 végén az Anyák megegyeztek abban, hogy egy újabb támadást kell indítani. Elhatározták, hogy 1980 első csütörtökén visszatérnek a Plaza de Mayóra, és minden csütörtökön ott lesznek egészen addig, amíg meg nem ölik őket, vagy ki nem derül az igazság az összes „eltűnttel” kapcsolatban, és a kínzóikat és a gyilkosaikat meg nem büntetik.” (Sharp)
Susan Da Guidano, az Anyák egyike így beszélt a fia sorsáról: „A lakásán törtek rá és a felesége és a gyermekei szeme láttára verték össze, aztán pedig elhurcolták. Soha nem tért vissza.” Ismert atomfizikus volt, de nemzetközi levéláradatnak semmilyen hatása nem volt.
A gyerekeik utáni kutatás során találkoztak másokkal, akik szintén a gyerekeiket keresték, és jött létre nem hivatalosan a Plaza de Mayo Anyái. Még mindig keresik őket.
Az Anyák elemi ereje
Kezdetben „hadsereg elővigyázatlan volt az ellenállás eme szokatlan formájával szemben. A junta morális tekintélyét az argentin család és a keresztény értékek kimondott védelme adta. Most, hogy az ellenzéki politikai csoportokat és potenciális „felforgató” elemek ezreit fizikailag megsemmisítette, a katonai rezsim nyilvánosan szemben találta magát az argentin háziasszonyok és anyák kicsi, de egyre növekvő csoportjával.” (Sharp)
A Rosenstrasse feleségekhez hasonlóan, a Plaza de Mayo Anyáinak egyedülálló erejét az anyaság adta, ami erőszakmentes akciókkal párosult. A Plaza de Mayo Anyáiról beszélve, a „ntodd” nevű blogger így jellemezte az erejüket a paxamericana.net internetes oldalon:
„Anyák és feleségek nagyon nagy erővel bírtak az ilyen akciókban, mivel úgy tűnik, hogy a legtöbb rezsim legitimációja azon alapszik, hogy azt vallják, hogy az emberek családjait védelmezik, és a gyerekeik jövőjét biztosítják. Amikor ezt az önigazolást megcáfolják azzal, hogy letartóztatják, megkínozzák és/vagy megölik ezeket a gyerekeket, akkor csupán néhány nő szükséges ahhoz, hogy úgy felforgassa a rendszer alapját, ahogyan esetleg az apák és férjek nem tudnák megtenni. E tekintetben a női mivoltuk egyedülálló erő.”
Érdekes, hogy miközben az Anyák tiltakoztak, ellenálltak és harcoltak az eltűnt szeretteikért, egyúttal általánosságban a latin-amerikai anyák politikai helyzetéért és elnyomása ellen is küzdöttek. Egy a Plaza de Mayo Anyáiról szóló újságcikkben Gilda Rodríguez nemcsak arról beszélt, hogy az Anyák hol és hogyan tiltakoztak, de arról is, hogy milyen háttérrel tették ezt:
„Latin-Amerikában az anyaság hagyományosan a magánéletre korlátozódik. Diana Taylor fejtette ki, hogy a »közszereplő« nőre […] prostituáltként vagy őrültként tekintenek – vagyis ők nem anyák, sőt »antianyák«, miközben a »jó anyák láthatatlanok«, mert ők otthon vannak a gyerekeikkel. Az Anyák azonban kiküzdöttek maguknak egy harmadik pozíciót, ami megtörte ezt a kettősséget. Az ő identitásuk az anyaságukon alapult, de többé már nem tudták ezt a magánszférára korlátozni, hiszen eltűntek a gyerekeik, akiért otthon maradtak. Az Anyákat igazából sokan »loca«-nak, azaz őrültnek hívták, és úgy vélték, hogy a nyilvános bánatuk helytelen. De mindezek ellenére, senki nem tagadhatta az anyai mivoltukat.
Az Anyák, akiknek mozgalmát Mario Suárez-Orozco »a terrorról való leglátványosabb diskurzusnak« nevezte »Latin-Amerika közelmúltbeli történelmében«, sikere függött attól, hogy gyászoló anyákról volt szó, még ha azáltal, hogy kimentek az utcára látszólag ellentmondásba kerültek a »jó« anyaság fogalmával. Taylor úgy tekint rájuk, mint akik »meglátták és szó szerint eljátszották az anyaság, mint egyéni és az anyaság, mint kollektív, politikai szerep közötti a különbséget«. A Mater Dolorosa képe adott nekik legitimitást és láthatóságot egy olyan kultúrában, ami jellemzője, hogy az anyaságot piedesztálra emeli. Így az általában a politikán kívülről jövő Anyák létrehozták a személyes politikát azáltal, hogy nyilvánosan siratták az eltűnt gyermekeiket és azáltal, hogy a személyes szerepüket (ti. hogy »anyák)« átültették egy nyilvános/politikai fegyverbe (hogy ők lettek »Az Anyák«).” A gyermekeik eltűnésével a (legalábbis Latin-Amerikában) hagyományos anyaszerep összeütközésbe került az anyasággal járó érzésekkel. Az eredmény nemcsak egy politikai hang lett, de, ahogy erre María del Rosario de Cerruti felhívta a figyelmet, eme hang használatának feltétlen szükségessége.
Az évek során az Anyák anyai mivolta még fontosabbá vált és az identitásuk kulcsa lett. Nem sorakoztak fel egyetlen politikai párt mögé sem, de mint Bouvard mondja, kinyilvánítottak egyfajta „kollektív anyaságot, ami azt jelenti, hogy bármelyikük eltűnt gyermeke az összes Anya eltűnt gyermeke.”
Úgyhogy miközben az Anyák folytatták a felvonulásaikat a téren, ahogyan ezt 1977 óta tették, a védjegyük számító fehér kendők szimbolikus változásokon mentek keresztül. Üresek lettek, lekerültek róluk az eltűnt gyermekek nevei.
Kapcsolódó cikkeink:
Cikkajánló: Ötven év csecsemőlopásért az argentin exdiktátornak
Elliott Abrams sötét története Latin-Amerikában és harc az igazságért