1990 óta Kuba forradalmi kormánya egy olyan programot tart fent, amit az ország egyszerű állampolgárai is büszkeséggel emlegetnek. Ez projekt Ukrajna dolgozóinak mély tiszteletét is kivívta, de, köszönhetően a Washington által fenntartott információs blokád nagyfokú hírközlési szelekciójának, gyakorlatilag ismeretlen az Egyesült Államokban.

A gyerekek, akik az ukrajnai Csernobilban 1986-ban bekövetkezett nukleáris baleset (amely háromszázszor több radioaktív sugárzást bocsátott ki, mint Washington atomtámadása Hirosima ellen 1945-ben) következtében radioaktív szennyeződésnek voltak kitéve, számos olyan élettani károsodástól szenvednek, amelyek különleges kezelést igényelnek. A kubai egészségügyi hatóságok megállapodtak arról, hogy szolgáltatásokat biztosítanak a legsúlyosabb esetek nagy részének.

Az atombaleset

1986. április 26-án, hajnali 1 óra 23 perckor robbanás rázta meg az Ukrajnában található Csernobili Atomerőmű 4-es reaktorát, amely nyomán tűz ütött ki. Mielőtt a mérnökök és a tudósok vissza tudták volna szerezni az ellenőrzést, 190 tonna súlyosan radioaktív anyag szabadult fel a légkörben. A radioaktív részecskék nem-csak Csernobilra hullottak vissza, de egész Ukrajnára, csakúgy, mint a környező államokra, Fehéroroszországra és Oroszországra, és más európai országokba, például Lengyelországba is jutott belőle. A tudósok becslése szerint a kiszabadult részecskék hatása 20 tonnányi atombombáénak felelt meg. A csernobili baleset továbbra is minden idők legnagyobb, békeidőben bekövetkezett atomkatasztrófája.

Tarará, Kuba

Az akciót kubai gyerekek kezdeményezték, akik felajánlották a Habana del Este közelében lévő Tarará partszakaszon elterülő nagy kiterjedésű José Martí Úttörő Táborukat a projekt helyszínéül.

Ez a Havanna belvárosától húsz kilométerre, keletre lévő tengerparti város egykoron a gazdagok üdülőövezete volt. A kubai forradalom után kubai gyerekek nyári tábora lett. Az utóbbi húsz évben pedig Tarará etnikai képe leginkább ukrán, miután több ezer ukrán gyerek érkezett, hogy a csernobili nukleáris katasztrófa okozta betegségeikre kezelést kapjanak.

Kubai specialisták a rák különböző fajtáit, vese és pajzsmirigy elégtelenségeket, emésztőszervi és idegrendszeri rendellenességeket és bőr- és ínybetegségeket kezelnek, amelyek előfordulása sok tudós szerint még mindig nem tetőzött a fertőzött területeken. Tudjuk, hogy Kubának kiváló orvosai és egészségügyi rendszere van, de szűkében vannak a gyógyszereknek és felszereléseknek – és eszközök nélkül nagyon nehéz dolgozni…

A legtöbb páciens 45 napos tartózkodásra érkezik, de vannak olyanok is, akik súlyos betegségük miatt évek óta itt élnek vagy rendszeresen visszajárnak. Kubának mindenre szüksége van – kenyérre, tejre, kávéra, mosóporra, mindenfajta ruhára, ceruzákra, papírra, légkondicionálókra… Ők segítenek, és nem kérnek pénzt. Ennek a kis országnak hatalmas szíve van! Milyen csodálatra méltó ez az önzetlen állam, amely megfosztja magát attól a kevéstől is, amije van, csak hogy segítsen azoknak a gyerekeknek, akiknek erre kétségbeesetten szükségük van.

Azok, akik felajánlásukkal kimondottan a Tarará gyermekeinek nyújtott segítséget akarják támogatni, kérjük, hogy jelezzék, hogy ez a „Csernobil gyermekei” projektnek megy.

Tarará

Egy tararái utazás kitörölhetetlen nyomot hagy mindenkinek a lelkében, aki már járt ott. Hihetetlen történetek összefonódó sorsokról, újjáéledt remények, felszabadult életek elevenednek meg a szemünk előtt…

„Több mint tizennégy évvel a baleset után, ami a világon mindenhol Csernobilt a félelem szimbólumává tette, a térség lakói messze nincsenek túl a katasztrófán. Fehéroroszországban, Ukrajnában, és az Orosz Föderációban továbbra is romboló hatással van, nemcsak az emberek egészségére, de a társadalom egészére.”

Kofi Annan, ENSZ-főtitkár
2000. június 12.

Az 1990-es évek elején Mikola és Nina Rudenko családját szerencsétlenség érte: az orvosok az egyetlen fiuknál, Vlagyimirnál a leukémia legsúlyosabb stádiumát állapították meg. A túlélés vagy a felépülés esélye ijesztően csekély volt. A család akkoriban Belaja Cserkov városában lakott, Ukrajna azon részén, amelyet kritikus mértékben károsított a csernobili katasztrófa során elszabadult radioaktív sugárzás. A szülők, úrrá léve a mérhetetlen szomorúságon, különböző egészségügyi létesítményekbe és orvosokhoz kezdték hordani a fiukat, de mindez nem segített. Csupán néhány hónapot jósoltak neki. A kétségbeesett szülőknek az utolsó reményt az a lehetőség jelentette, hogy Vlagyimirt Kubába vigyék. Egy különleges ukrán-kubai államközi program [„Csernobil gyermekei”] már működött egy pár éve. Kubai orvosok önzetlenül harcoltak olyan ukrán gyermekek életéért, akik a borzasztó csernobili atombaleset áldozatául estek.

Nina és fia 1992 novemberében érkezett a kubai városkába, Tararába. A következő évben a családfő, Mikola, kétségtelenül nehéz döntést hozott, amikor otthagyta Ukrajnában az állását, a lakását, a rokonait, és követte a hozzá legközelebb álló, a neki legkedvesebb két embert, a feleségét és a fiát Kubába.

Bár Vologya egészségügyi állapota még mindig ingatag volt, a család már rendelkezett a legfontosabb dologgal – reménnyel. Semmi más nem számított. Tararába érkezve, ezermester és munkához szokott Mikola, azonnal dolgozni kezdett vízvezeték- és elektromoshálózat-szerelőként. Nina szintén keményen dolgozott. A legtöbb gyerek szülők nélkül jött, és állandóan rengeteg munka volt kezdve a gyerekruhák foltozásától az anyák segítésén át a gyerekek ellátásában. Nap napot, év évet követett… Tizenhét év telt el…

Tarará ma már elképzelhetetlen e nélkül a család nélkül. Mikola már évek óta az ukrán oldal aligazgatója; Nina a Házvezetési Igazgatóság főnöke. Sok évvel ezelőtt a fiuk összebarátkozott Natasával, aki szintén kezelésre érkezett Tararába. Natasa pikkelysömörben szenvedett, de alig néhány hónappal az érkezése után, az állapota már nagyon sokat javult, úgyhogy el kellett hagynia Tararát. Az ukrajnai időjárás miatt azonban újra nagyon rosszul lett, és újabb kezelésre volt szüksége.

Ekkor már Vlagyimir és Natasa nem tudta elviselni a gondolatot, hogy elválasszák őket egymástól és összeházasodtak. A boldog család egészséges iker unokákkal ajándékozta meg Mikolát és Ninát: a fiú Alexandrral és a lány Diana Mariával.

Minden beteg gyermek a saját tragédiájával, reményével és sorsával érkezik Tararába. És minden gyermek nemcsak maximális figyelmet, kezelést és törődést kap, de egy darabot a kubai emberségből is; határtalan kedvességet és önzetlenséget.

Rendszerint a rövidebb kezelés másfél hónapig tart, de ez nincsen kőbe vésve. A kubai orvosok mindenkiről egyénileg döntenek, és a gyerekek annyi ideig maradhatnak, amennyi időre a pozitív eredmények eléréséhez szükség van. Egyes gyerekek három hónapot töltenek Tararában, mások egy fél évet is, vagy még többet. A tararái tartózkodás nem függ attól, hogy mennyi pénzük van a szülőknek a gyerekeik kezelésére.

A kezelést és minden szükséges gyógyszert, drága műtétet, élelmet és pénzügyi támogatást a kubai kormány biztosít.

Ukrajna, a megállapodás értelmében, csak a havannai utazás költségeit fizeti.

A „Tarará” orvosi egészségügyi központban a gyerekek nemcsak orvosi segítséget kapnak, de általános iskolába is járnak, ahol a saját anyanyelvükön tanulnak. Az iskolát speciálisan ezeknek a gyerekeknek építették; ukrajnai tanárok dolgoznak benne, és a kubai kormány fizeti a bérüket! „A kubaiak adtak nekünk egy buszt, amely segítségével a gyerekeket múzeumokba, kiállításokra, színházba és vidámparkokba visszük”, mondja Valentina Mihailovna.

Ez a program ténylegesen 1990. március 29. óta működik.

Meglepő, de nem függesztették fel az úgynevezett „speciális időszak” alatt sem, amely 1991-től 2005-ig tartott, amikor a Szovjetunió szétesése és az Egyesült Államok Kuba elleni blokádjának szigorítása hatására az államnak csökkentenie kellett az élelmiszerek és más javak felhasználását. Meg kellett vonnia mindezeket a saját lakosságától, a saját gyerekeitől! „Az úgynevezett »speciális időszak« alatt a kubaiak alultápláltak voltak – a helyzet kritikus volt. Ennek ellenére Tararában a gyerekeknek mindig volt kenyerük, tejük és rizsük”, mondta régi ott lakóként és Ukrajna kubai konzulátusának képviselőjeként, Mikola Basha és felesége Ludmilla.

A Kubába küldött gyerekek több mint fele nyomorgó családokból érkezett, sokan közülük árvák. Olyan fogyatékkal élő gyerekek, akik Ukrajna radioaktivitással szennyezett és környezetileg kedvezőtlen részein éltek vagy élnek még ma is.

Anna Vaszilenko a lányával, Annával érkezett Ukrajnából 14 hónappal ezelőtt. „Annának komoly, az idegrendszer sérüléséből fakadó bénulása van”, mondja az édesanyja. „Számos komplikált műtéten kellett keresztülmennünk, hogy kigyógyítsák a magas vérnyomásból és a görcsökből. A megérkezésünk óta sok dolog megváltozott. Anna járni kezdett, és noha egy speciális eszköz segíti mozgatni a lábait, ez már nagy győzelem a számunkra. Kaptunk egy különleges gépet, amelynek hatalmas kerekei vannak, hogy fejlesszük vele a durva motoros képességeket és erősítsük az izmait. A kubai orvosok felfedezték, hogy Anna allergiás a liszttartalmú élelmiszerekre és tejtermékekre. Ezt eddig nem tudtuk. A szigorú diétának és az intenzív terápiáknak köszönhetően Anna beszédkészsége sokat fejlődött, sőt mi több, az ukrán mellett Anna érti és már egy kicsit beszéli is a spanyol nyelvet”, mondja könnyes szemmel Anna édesanyja. Minden anya arról álmodik, hogy a gyereke meg fogja találni a helyét az életben, hogy boldog, sikeres és egészséges lesz. Mi mindenünket a gyerekeknek adjuk: az erőnket, a lelkünket, a tapasztalatainkat, a szeretetünket és a törődésünket. A valóság a „speciális szükségletű” gyerekek szüleit egy másik világba rántja – a remény és a lehetőségek világába –, egy olyan világba, amelyet korábban nem ismertek. „Mi arról álmodunk, hogy a gyerekünk meg fog tanulni egyedül enni és inni, és ki tudja fejezni a legegyszerűbb szükségleteit.

Amikor egy beteg gyermek szülője felfogja és elfogadja, hogy a gyerekének »speciális szükségletei« vannak, akkor kezdődik a túlélésért folytatott harc és a berendezkedés ebbe az életbe. Ez a küzdelem egy egész életen át tart.

Minden új képesség, minden kis javulás, minden apró lépés fáradságos mindennapos munkát igényel… És ugyanakkor nagyon fontos, hogy megtanuljunk nem gondolni a legrosszabbra, arra, hogy mi lesz ezekkel a gyermekekkel, amikor a szüleik már nem lesznek?”, folytatja Anna édesanyja…

A 15 éves Maxim Mirosnyikot szörnyű csapás érte. A bőrének 80 százaléka megégett egy tűzesetben. A bőre 60 százalékát átültették, az egyik lábát amputálták. A forró levegő összeégette a tüdejét. A gyomra, szíve és a hasnyálmirigye is súlyosan sérült. Családja minden megtakarított pénze az Ukrajnában kapott kezelésekre ment el. Azonban ez csak a kezdet volt. Maximnak hosszú távú orvosi kezelésre volt szüksége, beleértve plasztikai műtétek hosszú sorát és egy teljes kivizsgálást. Ráadásul, Maxim nagyon félénk volt a megjelenése miatt, egyáltalán nem akart emberek közé menni, és egyre idegesebbé és ingerlékenyebbé vált. A nyomor szélén álló család a kubai hatóságokhoz fordult segítségért és csoda történt: a segítségkérésüket tudomásul vették és elfogadták.

Nemcsak hogy elfogadták, de arra kérték őket, hogy utazzanak olyan gyorsan, ahogy csak tudnak, hogy elkezdhessék a kezelést. Maxim két hónappal ezelőtt érkezett Tararába. A teljes kivizsgálás vesekövet mutatott ki, és jelenleg Maxim egy intenzív orvosi kezelésen megy keresztül, hogy javítsák az általános egészségi állapotát és felkészítsék a számos, az arcán és a testén végzendő plasztikai műtétre. Ma Maxim sokkal jobban érzi magát: a nagyszerű friss levegő, a gyönyörű óceán, a többi gyerek barátságos és elfogadó hozzáállása, és, persze, a kiváló kubai orvosok – ez mind-mind harcra ösztönzi, harcra az életért, a szeretetért és a reményért. Maxim immáron annyira levetkőzte a kinézete miatti félénkségét, hogy nekünk habozás nélkül megengedte, hogy leközöljük a fényképét a weblapunkon. A boldog édesanyja megszólalni sem tudott a sírástól eme csoda láttán, a három szó, amit végül ki lehetett venni ez volt: „örökké hálásak leszünk”.

Forrás: www.helpcubanow.com