Egy olyan országban, amelyben a világon a legnagyobb problémát okozzák a bandák, és amelyben a legnagyobb a gyilkosságok aránya, nem könnyű szociális munkát végezni. Több tízezer gyermeket hagynak el, bántalmaznak, adnak el, vagy esnek szervkereskedelem áldozatául, és nem jutnak egészségügyi ellátáshoz vagy oktatáshoz.

A társadalmi kontextus a huszonöt évvel ezelőtt véget ért polgárháborúig nyúlik vissza, amelynek során rengeteg ember hagyta el az otthonát és menekült el az erőszak és a szegénység elől. A háború idején sok gyereket kényszerítettek katonaságra, ami egy olyan örökség, amely még mindig érződik az országban.

Az El Salvador-i szociális munkások különösen nehéz terepen dolgoznak - Fotó: José Cabezas/Reuters

Az óriási veszély ellenére az El Salvador-i szociális munkások küzdenek a problémák ellen. Olyan közösségekben dolgoznak, ahová a rendőrség sem mer belépni. Minden nap kockára teszik az életüket, bandavezérekkel tárgyalnak, hogy eljussanak a bántalmazott és kétségbeesett gyerekekhez. „Nincs más választásunk” – mondta nekem az egyik szociális munkás. „Vagy csinálunk valamit, vagy hagyjuk, hogy a gyerekek a kizsákmányolás szörnyű életét éljék, amíg meg nem ölik őket.”

Májusban lehetőséget kaptam, hogy meglátogassak egy szociális munkás szervezetet a fővárosban, San Salvadorban: a Gyermekek és Serdülők Szerves Fejlődésének Salvadori Intézetét. Az elmúlt négy évben a szociális munkások átformálták ezt az intézményt, ami korábban csak segélyt és támogatást nyújtott, de nem foglalkozott a társadalmi problémák gyökereivel. Most számos programot működtet, amelyek révén a gyerekek felvehetik a kapcsolatot a vér szerinti családjaikkal, és iránymutatást adnak a családoknak a társadalmi és gazdasági fejlődéshez és a jobb élethez. „Gyakran előfordul, hogy átmenetileg a gyermekek kiterjedt családjaival kell foglalkoznunk, miközben támogatjuk a szülőket abban, hogy szerezzék meg az ellenőrzést az életük felett” – magyarázta az egyik szociális munkás.

Az intézmény közösségi terápiát is folytat, ami azt jelenti, hogy biztonságos teret biztosít az embereknek, hogy beszéljenek magukról és a közösségben jelentkező problémákról, és azok megoldási lehetőségeiről. A szociális munkások segítik a folyamatot, és biztosítják, hogy ne sérüljön egyetlen résztvevő méltósága sem, mindenki tiszteletre méltó, tanulni és segíteni szeretne.

Programokat kínálnak traumatizált tinédzsereknek is, de elismerik a fiatalok önrendelkezéshez való jogát, és csak olyanok vehetnek részt benne, akik ezt önként vállalják. Mindezeken túl oktatást, szakképzést és különleges programokat is kínálnak, hogy segítsenek az embereknek kezükbe venni a sorsukat.

„Ezekben a programokban az embereket szóra bírjuk” – magyarázta az egyik szociális munkás. „Van egy mondásunk itt: »Amikor a száj már nem beszél, akkor a test megbetegszik.«”

„A változásra, az átalakulásra koncentrálunk, és nemcsak a gyerekek, de az egész közösségeik érdekében.”

Az intézményben dolgozó szociális munkások többnyire a negyvenes, ötvenes vagy hatvanas éveikben járó nők. Mélyen elkötelezettek, és gazdag emberi tapasztalatokkal rendelkeznek. Régóta végzett munkájuk során találkoztak már mindenféle társadalmi sérüléssel – és szakmai pályafutást építettek arra, hogy megfigyeljenek és erőt öntsenek másokba. Módszerük a nyugalom és magabiztosság, ami egyaránt árulkodik szaktudásról és alázatról.

Normál esetben egy élet szükségeltetik az ilyen fokú bölcsesség elsajátításához; ám ez felgyorsul a szociális munkásoknál, akik megtanulnak előrehaladott traumákat kezelni, megbirkózni saját felelősségérzésükkel, és szakmájuk mesterévé válni. A háború és a szegénység borzalmaiból szépség sarjadzik.

Írta: Rory Truell, a Szociális Munkások Nemzetközi Szövetségének főtitkára

Forrás: The Guardian

Fordította: Latin-Amerika Társaság