Egy Fidel Castro és Gabriel García Márquez barátságáról szóló könyvben Angel Esteban és Stephanie Panichelli-Batalla Gabriel García Márquez-szakértők betekintést nyújtanak abba a bajtársiasságba, amely a modern világ legbefolyásosabb személyiségei közé tartozó két férfi kapcsolatát meghatározta, és abba, hogy barátságuk miként hatott az életükre és munkásságukra.
Batalla szerint Márquez, vagy Gabo, ahogy sokan szeretettel hívták Latin-Amerikában, rendszeresen teljes kéziratokat küldött Fidelnek, mielőtt átadta volna őket a kiadójának, és a kubai vezető egyfajta nem hivatalos olvasószerkesztőjévé vált a Nobel-díjas kolumbiai írónak.
Fidel Castro mindenkinél előbb olvashatta Márquez történeteit - Fotó: Archív
„Sokan mondják, hogy Fidel megszállott olvasó volt” – mondta Batalla. „Állandóan csak olvasott volna. Adtál neki egy könyvet este, és másnapra elolvasottan, kiváló észrevételek kíséretében adta vissza.”
„Ő lett Gabo könyveinek egyik első véleményezője” – tette hozzá.
Márquez saját politikai irányultsága nagy szerepet játszott az 1959-es kubai forradalom és a mögötte álló ember iránti érdeklődésében. A legendás írót lenyűgözte Fidel Kubában kidolgozott szocialista modellje, amit ideálisnak tartott arra, hogy a szomszédos országok kontinensszerte átvegyenek. Magára nem is annyira csupán „szimpatizánsként, hanem igazi aktivistaként” tekintett.
„Amikor fiatal voltam” – nyilatkozta Márquez a New Left Reviewnek egy az 1983. áprilisi számban megjelent interjújában, „[a nagyapám] szörnyű dolgokat mesélt a legutóbbi polgárháborúról, amit a szabadgondolkodók és az egyházellenesek folytattak a konzervatív kormány ellen. Arról a banánmunkások elleni mészárlásról is beszélt, ami éppen abban az évben történt Aracatacában, amelyben születettem. Láthatja, hogy a családom befolyása inkább a lázadás, mintsem a fennálló rend védelme irányába terelt.”
Márquez zipaquirai középiskolai éveiben ismerkedett meg a marxista eszmékkel, ahol a tanárok marxista elméletet tanítottak Alfonso López 1930-as évekbeli baloldali kormánya idején.
„A matematikatanár a szünetekben történelmi materializmus órákat tartott, a kémiatanár Lenin-köteteket adott kölcsön, a történelemtanár pedig az osztályharcról beszélt nekünk.”
Amire befejezte a középiskolát, mondta Márquez ugyanebben az interjúban, két világos gondolat kristályosodott ki benne: egyrészről, hogy „a jó regényeknek a valóság költői leképezésének kell lenniük, (…) másrészről az emberiség küszöbön álló jövője a szocializmusban rejlik”.
Fidel lett egyike annak a néhány embernek, akik olvashatták Márquez munkáinak, köztük fő művének, a Száz év magánynak első változatait. Bár Fidel nem szólt bele a szereplők kidolgozásába vagy a cselekménybe, a kubai vezetőnek jó szeme volt a részletekhez, és az irodalom iránti szenvedélyes rajongása ideális személlyé tette, hogy véleményt mondjon az írásról, mondta Batalla.
Kapcsolatuk azonban túlmutatott az irodalmon, de még a politikán is. Az író még akkor is kiállt Fidel mellett, noha ebben nem értett egyet vele, amikor a kubai vezető 1968-ban támogatta csehszlovákiai szovjet beavatkozást.
„Tudja rólam, hogy nem fogok elárulni olyan dolgokat, amelyeket velem bizalmasan megosztott, és talán én vagyok az az ember, akiben a legjobban megbízik” – mondta egyszer, amikor barátja, elvtársa és a kubai forradalom vezetője, Fidel Castro iránti támogatásáról beszélt.
Forrás: teleSUR
Fordította: Latin-Amerika Társaság