A dél-mexikói San Cristóbal de las Casasban lévő Tierradentro kávézóban többféle omlett közül lehet választani. A „Szabadságban” van a legtöbb hozzávaló, a „Demokrácia” néz ki a legjobban, de az „Igazságosság” kerül a legtöbbe – talán mert abban sajt is van.

Az étterem az egyik bevételi forrása a zapatistáknak, a koldusszegény Chiapas állam őslakos parasztjogi mozgalmának, ami fegyvert fogott, és 1994. január 1-én, azon a napon, amikor Mexikó aláírta az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt (NAFTA), elfoglalta San Cristóbalt.

A zapatisták saját intézményeket dolgoztak ki maguknak - Fotó: Eduardo Verdugo/AP

A szedett-vedett lázadó Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (EZLN) – amely tagjainak egyharmadát nők alkották, néhányan mezítláb, mások fa fegyverekkel – szabadon engedték a rabokat, felgyújtották a katonai ellenőrzőpontokat, és lefoglalták a földbirtokokat, hogy így tiltakozzanak a nagy földbirtokosok és a kormány szerintük évszázadok óta folytatott elnyomása ellen. Azonnal a baloldal hőseivé váltak, és ösztönző erőt jelentettek az őslakos csoportoknak és a politikai romantikának szerte a világon.

A lázadás után huszonnégy évvel a San Cristóbal-i éttermek a hírnevükből élnek, azóta is maszkot viselnek, forradalmi zenét játszanak és pólókat árulnak. Che Guevara képmásai keverednek Marcos alparancsnokéval, a költői, pipázó politikai filozófuséval, aki a tzotzil, tzeltal, ch’ol és tojabal népek fegyveres lázadását vezette, és aki azzal vált híressé, hogy kijelentette, hogy elkezdődött „a negyedik világháború a neoliberalizmus és a feledés ellen”.

„A zapaturizmus nagy” – mondja Manuel Heredia, egy fiatal chamula indián, aki arról beszél, hogy hogyan néz ki most egy zapatista közösség. „Sok amerikai, brit, olasz és más nemzetiségű ember jön ide. Minden nap érkeznek szimpatizánsok San Cristóbalba. 1994-ről szeretnének többet megtudni, és arról, hogy mi zajlik most.”

Ma a zapatisták, akik soha nem tették le a fegyvert, ellenőrzik Chiapas állam nagy részét. „Ötvenezer család, vagyis körülbelül háromszázezer ember tartozik közéjük, ötvenöt településen. Az általuk követett „jó kormányzat” szabályai megkövetelik, hogy hetente több napot a közösségre fordítsanak, megosszák az ételt, segítsenek a fiatalok oktatásában és a szerveződésben” – mondja Heredia.

„Autonómok” – teszi hozzá. „A legtöbb falu a hegyekben és a hatalmas Lacandón dzsungelben van. Nekik megvan a saját oktatási, egészségügyi és igazságszolgáltatási rendszerük, kormányzatuk és biztonsági szolgálatuk. Még mindig szegények, de ők képzik a saját tanáraikat és orvosaikat, és némelyeknek saját pénzük is van. A mexikói kormány többnyire békén hagyja őket.”

Nincsenek turistabuszok a zapatista falvakba, de a látogatók kérhetik a Tierradentro kávézóban, hogy ellátogassanak a szervezet öt caracoljának, vagyis közigazgatási központjának egyikébe. A legközelebbi Oventic, ami San Cristóbaltól két órára, magasan a hegyek között fekszik. Ott a következő kiírás fogadja a látogatókat: „Itt a nép parancsol, és a kormányzat engedelmeskedik.” Mellette egy figyelmeztetés áll: „A magát Geremiának nevező Enrique zapatistának állítja be magát, de valójában egy csaló.”

Egy nagy kapun lehet belépni. Egy kettes számmal ellátott símaszkot viselő fiatal férfi feljegyzi a neveket, nemzetiségeket és foglalkozásokat, és továbbküldi az adatokat egy a háttérben működő fogadóbizottságnak, ami eldönti, hogy az illetők beléphetnek-e. Ez ugyanis nem biztos. Hosszú várakozás után egy másik maszkos kísérő érkezik, hogy körbevezesse a Megfigyelőket, egy mexikói orvost és egy olasz tanárt a településen. A kísérő alig beszél spanyolul. „Tilos a fényképezés. Csak az épületeket” – mondja.

A látogatás rövid, mert iskolaszünet van, és nincs sok látnivaló. Néhány hektár földön termesztenek kávét és gyümölcsöt. Egy százötven gyerek befogadására alkalmas középiskola és egy egészségügyi központ működik a településen, egy boltban zapatista zenét és hímzéseket árulnak, és van egy új terem egy színpaddal és egy kétszáz fős nézőtérrel. Mindegyik épületet forradalmi műalkotások borítják, sok esetben a zapatisták szimbólumának számító csigák, és olyan jelmondatok, hogy „Lassan, de biztonságosan” és „Éljen a kukorica kollektív munkája”.

A látogatóktól nem kérnek semmit, és nem is kérdezhetnek. Azonban a Megfigyelőknek azt javasolták korábban, hogy küldjenek el hat kérdést a zapatista vezetésnek előző este, és az idegenvezetés vége felé közeledve behívják őket egy kis faházba, amit Che és az 1994-es felkelés fényképei díszítenek.

Három maszkos zapatista ül egy asztalnál, mint egy interjúbizottság, és négy másik sorakozik egy padon mögöttük. Neveket és személyazonosságokat kérdeznek.

„Egyben fogok válaszolni mindegyik kérdésére” – mondja fiatal szóvivőjük, egy maszkos tzotzil nő, aki nem mondja meg a nevét vagy azt, hogy honnan származik. „Túl fiatal vagyok, hogy ismerjem 1994-et, de a különbség akkor és most között az az, hogy az idősebb generáció akkor nem tudta, hogy mi egyáltalán létezhetünk [mint nép]. Ma van identitásunk.”

„Elfeledettek voltunk. Most mindenki ismer minket. 1994-ben nem voltak kórházaink vagy iskoláink. Most vannak. A munkánk nehéz. Mostanra azonban sokkal jobb.”

Azt mondja, hogy a zapatisták legyőzhetetlenek és boldogabbak, a mexikói kormány folyamatos ellenségessége ellenére is. „Nincs szükségünk a kormányra. Nem használjuk őket. Van saját őslakos kormányunk. Más problémáink vannak most, de magunk találjuk meg a megoldásokat. Ez sokkal jobb. Sokkal többen is vagyunk. A szervezetünk erősebb. A dolgok megváltoztak, mert megszerveztük magunkat. Nem tudtunk úgy élni tovább, ahogy korábban.”

De miközben elutasítják a globalizációt, a haszonélvezői is, mivel segítséget kapnak brit, amerikai és számos európai támogató csoporttól. „A kapitalizmus kizsákmányol és uralkodik. Mi a kormányzás egy új formáját dolgoztuk ki. A döntéseket [arról, hogy hogyan éljünk] immáron a közösségek hozzák, nem a kormány” – mondja a fiatal nő.

Elutasítja azokat a nézeteket, melyek szerint a zapatisták egy politikai szektává váltak, ami hátat fordított a külvilágnak. „Nem. Mi már önmagunkra támaszkodunk Van e-mailünk és internetünk. A globális őslakos mozgalom részei vagyunk. De a gyerekeink nem mennek egyetemre. Magunkat tanítjuk. A tagjaink mindenfelé dolgoznak tanárként, gazdálkodóként, bemondóként. Együtt dolgozunk más zapatistákkal és őslakos csoportokkal. Társadalmunk alapjai az emberek, nem a politikai rendszer.”

„Miért viselünk maszkot? Meg kell értenie, hogy mi voltunk a legszegényebb emberek. Peremre szorultunk. Még mindig nem bízunk a hatóságokban. Még ha ma már autonómiával is rendelkezünk, még mindig jelen van a félelem. Csak akkor viselünk maszkot, amikor kívülállókkal vagyunk.”

„A leleplezéstől való félelmük érezhető” – mondja María, egy tzotzil nő, aki San Cristóbal Március 5. kerületében él, ahol számos városi zapatista család telepedett le az 1994-es felkelés után.

„A mexikói hadsereg keresi a konfrontáció lehetőségét. Még mindig történnek önkényes letartóztatások, gyilkosságok, zaklatások és erőszak. Még mindig szegények vagyunk. A nagy különbség az akkor és a most között, az, ahogyan a nőkkel bánnak. A nők kulcsszerepet játszottak a felkelésben, és most vezetők. Most már egyenlőek vagyunk. Átalakult a társadalom.”

Vannak jelei annak, hogy a zapatisták készek nagyobb szerepet játszani a mexikói országos politikában. Bár korábban kijelentették, hogy nem kívánnak részt venni az állami választásokon, most mégis van egy választott vezetőjük, María de Jesús Patricio Martínez, más néven „Marichuy”, aki reményei szerint a májusi elnökválasztások első őslakos női jelöltje lesz. Ő maga nem zapatista, de huszonöt millió őslakos él Mexikóban, és sokan támogatják a fellépését az országot pusztító erdőirtások, a bányászat és az óriásberuházások ellen.

A zapatistákat azzal vádolják, hogy megosztják a hagyományos baloldali szavazókat, de az egyik vezetőjük, Comandanta Hortensia erre erélyes választ ad. „A világ nagyon nagy, és mindannyiunknak jut benne hely, mindannyiunknak. Az egyetlen dolog, amelynek nincs helye benne, az a kapitalista rendszer, mert az mindent az uralma alá hajt, és még levegőt sem hagy nekünk. Az egészben az a legrosszabb, hogy a kapitalizmusnak nincs vége – semennyi halál, pusztítás, nyomorúság vagy sivárság sem elég neki. Nem, mindig többet akar: több háborút, több halált, több pusztítást.”

Visszatérve Oventicre, a zapatista szóvivő ironikusnak találja, hogy ők és egy olyan megvetett figura, mint Trump elnök, közös állásponton vannak abban a kérdésben, hogy véget akarnak vetni a NAFTA szabadkereskedelmi megállapodásnak: „Mi tudtuk, hogy a NAFTA problémákat fog okozni. De azt nem tudtuk, hogy ő lesz a következménye.”

Írta: John Vidal

Forrás: The Guardian

Fordította: Latin-Amerika Társaság