A régészetről talán rettenthetetlen felfedezők és fáradságos ásatások juthatnak az ember eszébe, de a kutatók szerint egy csúcstechnológiás lézerradar-technika az, ami alapjaiban átírhatja a történelemkönyveket.

A lézerradar (lidar – a lézer és a radar szavak összevonásával – a szerk.) gyors egymásutánban lézerimpulzusokat bocsát ki a földre egy repülőgépről.

A lézerradaros kutatások átírhatják a tankönyveket - Kép: Chris Fisher

A felszínről visszaverődő impulzusok időtartama és hullámhossza GPS-szel és más adatokkal összevetve egy pontos háromdimenziós térképet alkot a területről. Nagy jelentőséggel bír, hogy a technika a lombkorona alá hatol, ami hasznos a sűrű növényzettel borított területeken.

A kutatók a hónap elején erről maguk is megbizonyosodhattak, amikor ennek a technika segítségével találtak rá egy ősi maja városra Guatemala sűrű dzsungeleiben, de a régészeknek ahhoz is jól jött, hogy megrajzolják Caracol városának – egy másik maja metropolisznak – a térképét.

Most a kutatók szintén ezt a technikát vetik be, hogy feltárják egy az aztékok riválisai által épített ősi város tényleges méretét, ami Morelia városától körülbelül félóra autóútra fekszik Nyugat-Mexikóban.

„Elképesztő belegondolni abba, hogy ez a város mindvégig itt volt Mexikó szívében, és senki sem tudott róla” – mondta Chris Fisher, a Coloradói Állami Egyetem régésze, aki a múlt héten egy texasi konferencián számolt be a legújabb felfedezésekről.

Bár kevésbé ismertek, mint az aztékok, a purépechák is jelentős civilizációval rendelkeztek Közép-Mexikóban a 16. század elején az európaiak érkezése előtt, és háborúk és járványok okozták a pusztulásukat. A purépecha városoknak volt egy birodalmi fővárosuk, Tzintzuntzan, ami a nyugat-mexikói Pátzcuaro-tó partján fekszik, ott, ahol a mai purépecha közösségek még most is élnek.

A lidar segítségével a kutatók arra jöttek rá, hogy a nemrég felfedezett város, Angamuco kétszer akkora volt, mint Tzintzuntzan, bár valószínűleg nem lakták olyan sűrűn. Több mint huszonhat négyzetkilométer lehetett, és olyan földre épült, amit évezredekkel korábban láva öntött el.

„Ez egy hatalmas terület, sok emberrel és sok építmény alapjaival” – mondta Fisher. „Ha utánaszámolunk, akkor gyorsan kiderül, hogy negyvenezer épület alapjáról beszélünk, ugyanannyiról, mint amennyi Manhattan szigetén van”.

A csapat azt is tapasztalta, hogy Angamucónak szokatlan az elrendezése. Az emlékművek, például a piramisok és a nyílt terek, többnyire nyolc körzetre koncentrálódnak a város szélénél, nem pedig egy nagy városközpontban helyezkednek el.

Fisher szerint úgy tartják, hogy fénykorában, időszámításunk után 1000 és 1350 között több mint százezer ember élt Angamucóban. Mérete alapján ez a legnagyobb város, amit ebből az időszakból Nyugat-Mexikóban jelenleg ismerünk” – mondta Fisher.

A kutatók által először 2007-ben felfedezett Angamucót a régészek kezdetben a hagyományos „földhözragadt” megközelítéssel akarták feltérképezni, amely során minden egyes feltárt négyzetkilométeren körülbelül ezerötszáz építészeti lelet került elő. A csapat azonban hamarosan rájött, hogy a dimbes-dombos terep miatt ezzel a módszerrel legalább egy évtizedbe telne feltérképezni az egész területet.

Ehelyett 2011 óta a lidar technikát használják egy harmincöt négyzetkilométeres terület átvizsgálására, amelynek eredményeképpen már egy sor lenyűgöző leletről kaptak nagy felbontású képet. Piramisokról, templomokról, úthálózatokról, konyhakertekről, de még labdajátékhoz használatos pályákról is.

A lézerradar megmutat mindent, ami a föld alatt rejtőzik - Kép: Chris Fisher

Eddig egy több mint négy négyzetkilométeres területen jóval több mint hétezer, a lidarral megtalált építészeti leletet erősítettek meg a terepen végzett ásatások, amelyek hét helyszínen folytatnak, hogy még pontosabb képet kapjanak a lelőhelyről.

A legkorábbi bizonyítékok a városról, kerámiadarabok és áldozati maradványok radiokarbonos kormeghatározása alapján, körülbelül időszámításunk után 900-ig nyúlnak vissza, amely után úgy vélik, hogy két fejlődési hullámon és egy összeomláson is végigment még a spanyolok érkezése előtt.

Fisher hozzáteszi, hogy a lidar valószínűleg további fejleményekkel is szolgálhat. „Bármely ponton, amelyre a lidart ráirányítod, új és új dolgok tárulnak fel, és ez azért van, mert jelenleg nagyon keveset tudunk az amerikai kontinens régészeti univerzumáról” – mondta. „Most minden tankönyvet újra kell írni, két év múlva pedig megint.”

Fisher arra is használja a lidart, hogy feltárja az eldugott északkelet-hondurasi Mosquitia-régiót, hogy jobban megismerje azt, amit ma Jaguárvárosként ismerünk. Ez a település, állapította meg a csapat, teraszokból állt, csatornákhoz hasonló vízelvezetői voltak, és körülbelül tíz térkomplexummal büszkélkedett. A város maga három négyzetkilométeren terült el.

„Az amerikai kontinensen számos olyan terület van, amelyekről ma azt hisszük, hogy trópusi őserdők, pedig valójában elhagyott kertek” – mondja Fisher.

Azonban a munkáról szóló korábbi beszámolók vitákat robbantottak ki, mert voltak olyanok, akik szerint „elveszett városról” beszélni kolonialista szóhasználat.

A Londoni Egyetem mezoamerikai régészeti professzora, Elizabeth Graham, aki nem vett részt a projektekben, lenyűgözőnek nevezte a csapat munkáját, és arról is beszélt, hogy a lidar megerősítette azt, amit régen gyanítottak a települések nagyságáról.

„Mivel a földfelszínen hagyott minden nyomot megmutat, értelmezni tudjuk azokat, mert azt meg lehet mondani, hogy mi természetes képződmény, és mi nem az” – tette hozzá. „Megmutatja a teraszokat, azt, hogy hol vannak a házak – legalábbis valamiféle szerkezeti egységük –, a mezőgazdasági jellegzetességeket, a megmozgatott földet, mindent.”

De, mondta, bár a lidar segíthet irányítani az ásatásokat, még mindig szükség van a hagyományos technikákra a részletek feltárásához. „Végül még mindig ki kell menni a terepre, és ásatást végezni” – mondta.

Írta: Nicola Davis

Forrás: The Guardian

Fordította: Latin-Amerika Társaság