Marío Salazar soha nem hitte volna, hogy egy napon hálás lesz a börtönben töltött időért. A kolumbiai befektetőt Bogotában tartóztatták le, amikor éppen egy Cali városába tartó gépre szállt fel 2012-ben. Győzködte a hatóságokat, hogy biztos valami tévedésről van szó, de nem tévedtek.

Tizenegy évvel korábban csalás vádjával beidézték a bíróságra. Azzal a meggyőződéssel távozott az első meghallgatásról, hogy hamarosan ejtik a vádakat. Annyira nem foglalkozott a dologgal, hogy amikor hazaköltözött, nem jelentette be lakcímének megváltozását a hatóságoknak. Így az ezt követően neki küldött idézéseket nem kapta meg.

A színházzal a rabok kiszakadhatnak a börtönélet embertelenségéből - Fotó: Antonio Galante Workshop

Mivel többet nem jelent meg a bíróságon, a kolumbiai igazságügyi rendszer távollétében hat év börtönre ítélte, és elfogatóparancsot adtak ki ellene.

Hat év börtön

Csak már amikor Kolumbia egyik leghírhedtebb börtönébe, a La Picotába szállították, akkor jutott eszébe a csalási ügy, ami oda juttatta. Annyira szabadulni akart cellája rabságából már az első naptól kezdve, hogy engedélyt kért a börtönkönyvtár látogatására.

Ott megpillantott egy zongorát, amiről eszébe jutott valami. Tudott zongorázni, és talán a rabtársainak adott zongoraleckékkel csökkenthetné a büntetését? Felkereste a börtönigazgatóságot, és bár abba nem egyeztek bele, hogy zongoraleckéket adjon, ajánlottak helyette valami mást.

Éppen kerestek valakit az igazságügyi minisztérium által támogatott projekt élére, amelynek célja az volt, hogy színtársulatokat hozzanak létre a börtönökben. Salazar beleegyezett, hogy alapít egy színtársulatot a La Picotában. Szervezett egy meghallgatást a rabtársainak, és az ötven jelentkezőből kiválasztott tízet.

Elkezdtek színdarabokat olvasni, és egy francia vígjátékot, a Roberto Zuccót vitték színpadra. A darab egy fiatalember igaz történetét dolgozza fel, aki megölte az apját, börtönbe zárták, és megszökött.

Fordulópont

Salazar számára a színtársulat menekülési lehetőséget jelentett a börtönélet okozta depresszióból. Új barátokra tett szert, és arra késztette, hogy számot vessen az életével, mondja. Elkezdett a börtönbüntetésére pozitív dologként tekinteni, nem pedig olyasvalamire, ami zátonyra futtatta őt.

Azt mondja, hogy bárcsak jobb apja lett volna tizenegy éves lányának, és jobb férje az exfeleségének. „Az élet a börtönnel büntetett meg a hibáimért” – vonja le a következtetést az őszülő, de még mindig fiatalos arcú negyvennégy éves férfi.

Salazar elkötelezettségét a színházi projekt iránt a hatóságok is elismerték, és hatról három évre csökkentették a büntetését. Élete azonban alapjaiban változott meg, és már nem akart többé befektetőként dolgozni.

„Nem egyetem”

A La Picotában töltött idő összehozta egy nővel, akinek szintén szenvedélye volt a börtönoktatás. A diák Tatiana Arango irodalomkritikai tanfolyamot tartott a La Picotában, a börtönparancsnok pedig szorgalmazta, hogy Salazar színtársulatának tagjai is vegyenek részt rajta.

Salazar azt mondja, hogy egyből működött közöttük a kémia, de majdnem egy évbe telt, amíg bevallották az érzéseiket egymásnak.

Arango a szakdolgozatához egy a művészetekre koncentráló oktatási modellt dolgozott ki, és Salazar szabadulása után létrehoztak egy alapítványt, hogy gyakorlatba ültessék azt. A Salazar Arango Alapítvány ma már számos különféle workshopot tart a La Picotában.

Körülbelül száz rab vesz rész a heti két alkalommal megtartott színjátszó, zenei, irodalmi, rajz, cirkusz és rádiós foglalkozásokon. Vannak köztük tolvajok, erőszaktevők, gyilkosok, lázadók és paramilitárisok is.

„Ez nem olyan mint az egyetemi oktatás” – mondja Arango. Elmondja, hogy az oktatóknak úgy kell alakítaniuk a tananyagot, hogy kezelni tudjanak bizonyos rendkívül negatív érzelmeket, amelyek az elítéltekben munkálkodnak.

Azt mondja, hogy a személyzet azt tapasztalta, hogy különösen a színházi foglalkozások vannak jó hatással a rabok önbecsülésére. David Gonzáles ragyogó példája annak, hogy mire képes a program. Gonzálest elektronikus rablásért ítélték el, miután ő és hekkerekből álló bandája bankokat rabolt ki.

„Szörnygyár”

Hat hónappal a börtönbe kerülése után egy fotószakkörön keresztül került először kapcsolatba a Salazar Arango Alapítvánnyal. Azonban a színjátszószakkör volt az, amiben igazán kitűnt. Írt egy saját színdarabot azokról az érzelmi fázisokról, amelyeken sok rab keresztülmegy, a depressziótól a félelemig.

És ezzel az újonnan meglelt magabiztossággal meggyőzte a börtönhatóságokat, hogy engedjék, hogy elővegye a börtönkönyvtárban porosodó zongorát és néhány gitárt, és megalapítsa La Picota egyetlen rockzenekarát.

Csörgődobokból, kongákból és vödrökből készített dobfelszereléssel a Szabadulás névre keresztelt banda évente több alkalommal ad koncertet a La Picotában. Októberben az alapítványnak még azt is sikerült elérnie, hogy a Szabadulás engedélyt kapjon arra, hogy fellépjen a Bogotá belvárosában lévő Bolívar téren. Gonzálesnek elmondása szerint dagadt a melle a büszkeségtől, amikor hallotta, hogy rabtársai több ezer ember előtt éneklik a dalaikat.

A börtönnek veszélyes dehumanizáló hatása van, mondja. „Úgy tekintek erre a rendszerre, mint egy szörnygyárra, amelynek teremtményei előbb vagy utóbb rászabadulnak a társadalomra” – osztja meg a véleményét a La Picotában működő rendszerről.

Azonban az alapítvány segítségével, teszi hozzá, a rabok visszanyerhetnek némi önbecsülést. „Világossá teszik, hogy nem számít milyen szörnyű bűncselekményeket követtünk el, érdemesek vagyunk arra, hogy kiálljunk a színpadra.”

Írta: Mariana Palau

Forrás: BBC

Fordította: Latin-Amerika Társaság