Virágok, koponyák, színpompás ruhákba öltöztetett csontvázak és fények mindenütt… A mexikói halottak napja eltér a megszokottól, a színkavalkádba bújtatott gyász rémisztő jelképei egy különleges, távoli világba kalauzolnak bennünket, ahol az ősi, pogány hagyományok és a keresztény kultúra elegyeként egy egészen furcsa, európai szemmel talán érthetetlen hagyomány született: a Día de los Muertos ünnepe…
Kijelenthető, hogy a Día de Muertos a legpogányabb keresztény ünnepek egyike, tele pogány, azték eredetű szimbólumokkal, legendákkal, amelyek mindmáig különös, prekolumbián köntösbe öltöztetik a mára már részben kereszténynek mondható ceremóniát. Mindez nem meglepő, hiszen az ünnep eredete, ahogy a mexikói kultúra gerince, a Kolumbusz előtti azték időkre nyúlik vissza. Az aztékok, ahogy a pogány népeknél megszokhattuk, számtalan legendát, babonát ismertek, és a halál utáni élet kérdése, ahogy talán az összes nép hiedelemvilágában, úgy náluk is kiemelt jelentőségű volt. Az azték hagyomány szerint a halott emberek, miután eltávoztak az élők sorából, a túlvilágra, annak különböző szintjeire jutottak el, attól függően, hogy miben hunytak el. Úgy gondolták, az elhunyt gyermekek, a szülésben meghalt asszonyok, a gyilkosság áldozatai, sőt a tolvajok és a házasságkötők számára is külön-külön hely van fenntartva a holtak birodalmában. Ezért a holttestek mellé személyes eszközöket helyeztek el, remélve, hogy halott társuk túlvilágon még felhasználja azokat. Bármilyen furcsán is hangzik, ez a pogány rítus a keresztény hódítás után is megmaradt. Napjainkban is személyes tárgyakat és ételt-italt helyeznek a halotti oltárokra.
A Día de los Muertos sajátos keveréke a keresztény és a prekolumbián kultúrának - Fotó: Archív
A spanyol hódítást követően a pogány, indián eredetű vallások helyét a kereszténység vette át. A mezoamerikai kultúra szívósnak bizonyult, az európaiak a leigázott aztékok tömegeit térítették át katolikus hitre, az ősi népszokásokat azonban nem tudták végleg eltörölni Mexikó földjéről. A Kolumbusz előtti időkből származó ősi halottak napja is fennmaradt, igaz, az évszázadok során a keresztény és az indián hagyományok tökéletes ötvözetévé vált. Talán éppen ezért olyan bizarr manapság ez a színpompás ünnep. A sírokon, oltárokon éppúgy megtalálható a koponya és a csontváz, mint a kereszt, a krizantém és egyéb keresztény szimbólumok.
Az ünnep színpompás kellékeivel a visszatérő halottaknak akarnak kellemes környezetet teremteni Fotó: Archív
A napjainkban ünnepelt Día de los Muertos egy háromnapos fieszta, amely október 31-től november másodikáig tart. A családok összegyűlnek, hogy együtt várják halottaik ilyenkor visszatérő szellemét, céljuk, hogy a visszajáró lélek köztük ismét otthonosan érezze magát. Ezért az Európában megszokott sötét gyászszínek helyett vidám narancssárgába borulnak a házak, mindenütt színes díszeket és cukorból, csokoládéból készült színes koponyafigurákat helyeznek el. A gyermekek beöltöznek, papírmasé figurákat készítenek. Az ünnep utolsó napján, ami éppen az európai halottak napjára esik, a családok együtt látogatnak ki a temetőbe elhunyt családtagjaik sírjához, hogy színpompás díszeikkel a sírokat is vidámabbá, otthonosabbá varázsolják. Úgy gondolják, halottaik a másvilágban most örömmel tekintenek rájuk, akik pedig hiszik, hogy a lelkek ilyenkor közöttük járnak, biztosak lehetnek abban, hogy egy vidám, életteli világba térhetnek vissza elhunyt szeretteik. Talán az élők halálfélelmét is elűzi ez a háromnapos ünnepsorozat. A vég rettegett órája elől senki sem menekülhet, azonban ha kigúnyolják, nevetségessé teszik a halált, talán kevésbé tűnik ijesztőnek a vég és a másvilág.
La Catrina állandó szereplője lett az ünnepnek - Fotó: Archív
A halál gúnyos ábrázolásának egyik legjellegzetesebb alakja a Día de los muertos legfőbb szimbóluma az elegáns női csontváz, La Catrina. A mexikói népviseletbe öltöztetett figurát eredetileg José Guadalupe Posada mexikói karikatúra művész alkotta meg. Posada La Catrinája még a gazdag, felső társadalmi körből származó mexikói asszony karikatúrája volt. Mára a halál szimbólumává vált, aki elegáns csontváz alakjában jár és akkor ragadja el az embereket, amikor a legkevésbé számítanak rá. Ennek ellenére La Catrina különös szeretetnek örvend, talán azért, mert összeforrt a mexikói nép közelmúltjával, népviseletével megtestesíti a mexikói, kevert, indián és spanyol identitást, és „mexikóibb” a legtöbb mexikóinál. Nem véletlen, hogy a kommunista érzelmű Diego Rivera, akit legtöbben Frida Kahlo férjeként ismernek, is megörökítette La Catrina alakját. Festményein gyakran jelenik meg a kalapos, díszes csontváz, általában saját maga és felesége, Frida társaságában.
Diego Rivera is gyakran használta La Catrina alakját
Az állítással, miszerint La Catrina elragad és egy másik, távoli világba kalauzol bennünket, aligha lehetne vitatkozni. Egy olyan világba, ahol az ősi indián és a keresztény kultúra kézen fogva létrehozta a világ egyik legfurcsább, legegyedibb ünnepét, amelynek jelentőségét bizonyítja, hogy az UNESCO 2008-ban a Világörökség részévé nyilvánította a különös ceremóniát. Talán európai szemmel érthetetlennek, és első látásra talán elfogadhatatlannak tűnhet a színpompás halottak napja és a kigúnyolt halál, de végképp nem lenézendő és semmi okunk a felháborodásra, inkább megéri elgondolkodni azon, vajon mi eredményezte ezt a két eltérő megközelítést és látásmódot és milyen különleges dolgok születhetnek az ősi, pogány és az európai, keresztény kultúra több évszázados együtt élésének eredményeként…
Írta: Fülöp Botond Máté (Don Matteo)