1937-ben jelent meg Jorge Amado A homok kapitányai című regénye egy csapat árva gyerekről, akik az Északkelet-Brazíliában lévő Salvador város utcáin élnek. Nyolcvan évvel később nem sok minden változott – több ezer gyerek és tinédzser kóborol a városban és alszik az utcákon. David Baker meghallgatta néhányuk történetét.

Zeca (ez nem az igazi neve) nem túl büszke a múltjára. A magas, vékony, kissé félénk fekete tinédzser leszegett fejjel motyogva mesél a Salvador utcáin töltött éveiről.

17 éves, de egy az életből túl sok mindent látott idős ember fáradt, rekedt hangján szólal meg, és szomorúan beszél azokról az időkről, amelyeket a város drogbandáiban töltött. „Sokféle munkát találtam náluk” – mondja, „csempészést, csomagolást, lopást…” És aztán hosszú szünet után hozzáteszi: „emberölést”.

Nem megy bele a részletekbe, de azt mondja, hogy a bandában azt jelentette az élet, hogy vagy te ölsz, vagy téged ölnek meg.

Egy utcagyereket ábrázoló graffiti Salvadorban - Fotó: David Baker

Egy 80 évvel a brazil irodalom klasszikusává vált, itt játszódó könyv miatt jöttem Salvadorba, hogy Zecához hasonló emberekkel találkozzak. Jorge Amado A homok kapitányai című regénye egy csapatnyi árva gyerekről és tinédzserről szól, akik egy elhagyott raktárépületben éltek a salvadori kikötőben, és koldultak, loptak és csaltak a megélhetésért.

„Rongyosak, koszosak, kiéhezettek, agresszívek, káromkodnak és csikkeket szívnak, de igazából ők a város urai” – írta Amado. Meg akarta mutatni azt a szabadságot és vidámságot, amellyel ezek a gyerekek vigyáznak egymásra, és keverednek kalandokba a város utcáin.

De életük nyomorúságát is be akarta mutatni, hogy Brazília szégyenében kénytelen legyen valamit kezdeni az országban élő több ezer hajléktalan gyermekkel, akikre a gazdagabb brazilok akkoriban csak mint kártevőkre tekintettek. Ez akkor volt, de még ma is élnek a város utcáin A homok kapitányaihoz hasonló gyerekbandák.

Egy olyan állami fenntartású szállón találkoztam Zecával, ami összegyűjti a gyerekeket és tinédzsereket Salvador utcáiról, és segít nekik visszailleszkedni a normális életbe.

Hozzá hasonlóan sokan jönnek tönkrement családokból. És abban a pillanatban, hogy megjelennek az utcán, egyből felmerül annak veszélye, hogy a Brazília harmadik legnagyobb városának nagy részét uraló számos drogbanda egyikében kötnek ki.

Amikor Zeca a velük töltött időről beszél, szemei a távolba révednek, mintha valami meghalt volna benne. „Nagyon erőszakos volt” – mondja. „Ha az utcán élsz, akkor gonosznak kell lenned.”

Zeca története annyira sokkoló, hogy könnyű elfelejteni, hogy ő még mindig csak egy gyerek. „Tízévesen már kokaint és füvet szívtam” – mondja Zeca. „Sok kokaint szívtam. Egy nap aztán, amikor éppen nem volt kokain, kimentem az utcára, és elkezdtem cracket szívni.”

Salvadorban több ezer gyerek él az utcán - Fotó: Getty Images

Azonnal megtudta, hogy milyen erőszakos tud lenni az élet Brazília utcáin. „Volt egy késem, meg egy sor ilyen eszközöm, hogy megvédjem magam” – mondja. „Csak délelőtt tudtam aludni, mert éjjel fent kellett lennem. Sok veszély volt, valaki jöhetett és megölhetett volna.”

A városban dolgozó civil szervezetek 3.500 huszonöt éven alul személyről tudnak, akik még mindig a salvadori utcákon élnek. Köztük egy barátságos, intelligens és érdeklődő fiatalember, akivel egyszer a város kikötője melletti téren találkoztam – João Vitor.

João Vitor húszéves, fekete és nagyon könnyedén veszi az utcai életet. Izgatottan szeretne beszélgetni, és csinál egy kis helyet azon a matracon, amin alszik, hogy leüljek hozzá.

A nagymamája nevelte fel, mondja, és nyolcéves korától kezdve segített neki acarajét, vagyis a klasszikus salvadori street foodnak számító olajban sült gombócot készíteni és árulni. Tizennégy éves korában azonban a nagymamája megbetegedett, és vissza kellett költöznie vidékre, João Vitor pedig az utcán kötött ki.

Kemény volt, mondja, „az utcán aludni, olyan ételeket enni, amiket nem szeretek, amiatt aggódni, hogy más emberek megtámadhatnak, de idővel hozzá lehet szokni”. És, mondja, ahogyan A homok kapitányai tinédzserei is, könnyen egy bandában találod magad, amelynek tagjai vigyáznak egymásra.

„Nincs itt semmilyen értékem” – mondja, és kevéske tulajdonára mutat, amit a matraca mellett tart. „Aminek ténylegesen értéke van, azok az itteni barátaim. Ők a családom.”

João Vitor tizennégy éves kora óta az utcán él - David Baker

João Vitor távol tartja magát a drogbandáktól, és ennek örül. „A kábítószerektől megszűnsz embernek lenni” – mondja. De ettől függetlenül ő is tapasztalt erőszakot. Sebhelyek vannak a karján és a nyakán, mert egyszer valaki megtámadta machetével. Azt is nap mint nap látja, ahogyan a rendőrség bántalmazza az utcán élő embereket. Az is probléma, mondja, hogy az utcákon élő szegények is megtámadják egymást.

„Egy csomó zombivá vált embert fogsz látni” – mondja. „Amikor van pénzük, boldogok, mert mindenki a barátjuk. De amikor nincs, akkor ha hozzájuk érsz, máris kész a bunyó.”

Az ő tapasztalata azonban nagyon különbözik Zecáétól. Azt mondja, hogy jobban szereti szóban, érvekkel eldönteni a dolgokat, mintsem verekedéssel. És amikor szóba jön a salvadori utcák adta szabadság, akkor abszolúte úgy tekint magára, mint A homok kapitányai gyerekei.

„Én vagyok a homok egyik kapitánya” – mondja széles mosollyal. „Mert nézd meg az életet, amit élünk, testvér. Csak a lopásban nem vagyok benne. De abban igen, hogy kalandokat élek át, és mindig fel kell fedezni a napot, amit megélek.”

Összeszedi a cuccát, és nemsokára elindul fürödni a tengerbe, és találkozni más emberekkel, akiket az utcákról ismer. „Ott lesznek a barátaim is. Ha szükségem van valamire, akkor ők kisegítenek” – mondja. „Erről szól a barátság. Ez egy család.”

Sem João Vitor, sem pedig Zeca nem tudja biztosan, hogy mit hoz számukra a jövő – bár Zeca a szállón legalább már megtette az első lépéseket afelé, hogy kikerüljön az utcáról. Mindkét fiú azt mondja, hogy egyik napról a másikra él.

És bár az ő életük fordulatot vehet, több ezer hozzájuk hasonló fiatal él Salvador utcáin ma is, és a brazil államnak nagyon kevés forrása (illetve egyesek szerint politikai akarata) van, hogy segítse őket.

Ha ma a városba látogatna, Jorge Amado még mindig azt érezné, hogy meg kell szégyenítenie az országot, hogy cselekedjen.

Írta: David Baker

Forrás: BBC

Fordította: Latin-Amerika Társaság