Fiatal argentin orvostanhallgatóként lenyűgözött Fidel Castro és lázadó harcosai, és érdeklődéssel követtem előrenyomulásukat a hegyekből a síkságokra a főváros, Havanna felé. Szerettem volna ellátogatni a szigetországba, de az Egyesült Államok blokádja rendkívüli módon megnehezítette a Kubába utazást. Aztán 1981-ben a Pánamerikai Egészségügyi Szervezet meghívott egy orvosi konferenciára Havannába.

Óriási várakozásokkal mentem Kubába. Kíváncsi voltam Havannára, és nagyon érdekeltek a Castro-kormány közegészségügyi eredményei. Már akkor is Kubának voltak az egyik legjobb egészségügyi és oktatási mutatói Latin-Amerikában és a Karib-térségben, még az Egyesült Államokéival összehasonlítva is. És azóta csak tovább javultak.

A szerző jobboldalt látható itallal a kezében - Fotó: César Chelala

Arra is kíváncsi voltam, hogy az emberek hogyan éreznek a forradalommal kapcsolatban. A legtöbb ember, akivel beszéltem lelkes Fidel Castro támogató volt. Azonban egy napon, amikor egy barátommal elmentem a Bodeguita del Medio étterembe, amely a világ minden tájáról érkező illusztris vendégeiről híres. Olyanokról, mint Pablo Neruda, Gabriel García Márquez, Marlene Dietrich és Ernest Hemigway.

Miközben beszélgettünk, egy fiatal kubai ordítozni kezdett. „Nem engednek be, mert kubai vagyok! Nem jöhetek ide, még ha van is pénzem, hogy kifizessem az italaimat; jobban kellenek nekik a turisták dollárjai!” Aztán hozzánk fordult: „Látják azt a fickót a sarkon?” Amikor bólintottunk, így folytatta: „Nos, ő nem egy ember, hanem egy hatalmas fül, aki hallgatja mindazt, amit önöknek mondok, de nem érdekel. Elegem van a kormányból!” Az incidens új megvilágításba helyezte számunkra az eseményeket.

A kongresszus utolsó napján fogadást tartottak egy nagy havannai konferenciaközpontban. Néhány kollégámmal beszélgettem egy hatalmas terem egyik végében, amikor a helyiség másik feléből kiáltozás hallatszott: „Fidel, Fidel, Fidel!” Nyilvánvaló volt, hogy Fidel Castro jött köszönteni a kongresszuson résztvevő embereket.

Nagyon szerettem volna beszélni Castróval, úgyhogy elég közel mentem hozzá, és elmondtam neki, hogy orvos és író vagyok, és szeretnék kérni egy interjút tőle. Ezt válaszolta: „Szeretne a kubai egészségügyi helyzetről beszélgetni?” Amikor bólintottam, ezt mondta: „Mondja meg a titkáromnak, hogy hol van a szállása, és ha elutazása előtt lesz időm, akkor beszélhetünk.”

Három nappal később utaztam el Kubából, úgyhogy úgy döntöttem, hogy végig a szállodában maradok, és várom a hívást. Az indulás előtti utolsó este úgy döntöttem, hogy elmegyek egy régi barátommal, akivel több időt töltöttem, mint amennyivel előzetesen számoltam. Amikor későn visszatértem a szállodába, a fiatal recepciós hölgy egyből odakiáltott: „Dr. Chelala, hol volt? El Comandante kereste önt telefonon, és mi sehol sem találtuk!” Még aznap elutaztam Havannából, forrongva a csalódottságtól.

Néhány évvel később azonban egy orvosi ENSZ-delegációt vezettem Kubába, hogy tanulmányozzuk a szigetország egy vírusölő anyaggal, az interferonnal kapcsolatos kutatásainak eredményeit. Fidel Castro, akit nagyon érdekelt a projekt, eljött minket meglátogatni a szállodába, úgyhogy akkor bepótoltuk azt a beszélgetést, amit az előző alkalommal kihagytam.

Castro orvosi ismeretei lenyűgöztek. Az interferon-projekttel kapcsolatos kérdései pontosak és lényeglátóak voltak, és elárulták, hogy szorosan figyelemmel követi a projektet. Beszélgettünk az általános kubai egészségügyi helyzetről is, és ő pontos adatokkal szolgált nekünk róla.

Egy barátom, aki ismerte őt, ezt mondta nekem: „Mindig is úgy véltem, hogy Fidel egy elvetélt orvos.” Talán ez volt az egyik oka annak, hogy olyan erősen támogatta az állami egészségügyet Kubában. Beszélgetve vele és hallva az orvosi kérdésekkel kapcsolatos széleskörű ismereteit, jobban megértettem, hogy miért fektet a forradalom akkora hangsúlyt az egészségügyi dolgokra. És felfedeztem a kubai vezető összetett személyiségének újabb oldalát.

Írta: Dr. César Chelala, aki „Argentína eltűntjei vagy eltüntetettjei: Kétségbeesett kutatás a több ezer elhurcolt áldozat után” című cikkéért társszerzőként 1979-ben megkapta az Amerikai Tengerentúli Sajtó Klub díját

Forrás: Counterpunch

Fordította: Latin-Amerika Társaság