Che követőjének lenni ma Bolíviában azt jelenti, hogy valaki támogatja az Evo vezette változásokat.

Egy hűvös, tiszta éjszakán 2008-ban, Antonio Peredo Leigue szerény lakásában fogadott minket La Paz modern külvárosában. Akkoriban a Bolíviai Köztársaság szenátora volt – a Többnemzetiségű Állam elnevezés még nem volt alkotmányosan elfogadva – a Mozgalom a Szocializmusért – Politikai Alakulat a Népek Szuverenitásáért (MAS-IPSP) színeiben, ami két évvel korábban megnyerte a választásokat, és Evo Morales Aymát juttatta hatalomra.

A találkozóra az Evo, espuma de plata című könyvhöz végzett anyaggyűjtés keretében került sor, amely a küzdelem viszontagságosságait és a chaparei kokatermesztők vezetőjének felemelkedését mutatja be, valamint azokat a nehézségeket, amelyekkel az elnöksége kezdetén a változások vezetőjeként meg kellett birkóznia. Beszélgetésünk számos témája a könyv anyagának része lett.

alt

Azonban nem tudtuk megkerülni az interjúalanyunk életének vonzerejét: Antonio Intinek (Guido) és Cocónak (Roberto), az Ernesto Guevara parancsnok által vezetett gerillamozgalom bátor tagjainak a bátyja, aki maga is nagy múltú forradalmár, napjaink Bolíviája kritikus pillanatainak szereplője és tanúja.

Antonio Peredo 2012. június 2-án halt meg La Pazban. Az emlékére közöljük az akkor nekünk adott interjújának összefoglalását. A tapasztalatai megérdemlik, hogy megosszuk őket, értékelése pedig ma is érvényes.

Mikor és hol született?

1936. január 12-én, Trinidadban, Beni körzetben. Én vagyok a legidősebb fiútestvér. Sorban jöttünk. Utánam jött Emma Olga Elvira, akit csak La Gatának (macska) hívtunk. Autóbalesetben halt meg 2004-ben. A gerillamozgalom után főleg az Egyesült Államokban élt. A Mezőgazdasági Minisztériumban dolgozott, amikor bizonyos személyek a Katonai Hírszerzéstől megkörnyékezték. „Nézze, nyomoztunk maga után, és maga nincs benne a felforgató tevékenységben, de ha tud valamit a bátyjairól, akkor az lesz a legjobb, ha elmondja.” És ő emigrált. Inti 1937-ben született, Coco 1938-ban, 1941-ben pedig Oswaldo, becenevén Chato. Coco egy ikerpár egyik tagja volt, de a testvére a születéskor oxigénhiányban meghalt. A kecsua nyelvben az ikreket tojitónak hívják. La Gata, amikor kicsi volt nem tudja helyesen kiejteni a tojito szót. Azt mondta coquito, és ebből jött a Coco. Talán azért, hogy kompenzálja a másik iker elvesztését, az apám Intit és Cocót úgy nevelte, mintha ikrek lennének. Ugyanolyan ruhákat viseltek, és egész életükben mindent együtt csináltak.

Milyen volt a kapcsolata ezekkel a testvéreivel?

Noha csupán néhány évvel voltam idősebb náluk, úgy tekintettek rám, mintha sokkal idősebb lennék. Ők kemény fizikai tevékenységeket végeztek, míg nekem inkább ülőelfoglaltságaim voltak. Azt szokták mondogatni, félig viccelve, hogy én vagyok a család értelmiségije. De úgy nőttünk fel, hogy mindannyian az igazságosság eszméjét és a szocializmus győzelmébe vetett hitet vallottuk.

alt

Mikor kezdett el forradalmi tevékenységet folytatni?

A diákéveim alatt vonzónak találtam a korszak változásainak szelét, amelyekről kiderült, hogy nem is igaziak, hiszen mint tudjátok, az 1952-es forradalmat felhígította a populizmus, az opportunizmus, és az Egyesült Államok nyomása, amely megakadályozta a baloldal győzelmét a térségben. Volt egy kommunista szimpatizánsokból álló sejt Trinidadban az 1950-es évek elején, és mi csatlakoztunk a párthoz. Mivel én voltam a legidősebb, főtitkárnak választottak. Írtunk a Központi Bizottságnak. És tudják, hogy ki hozta a választ a felvételi kérelmünkről? Nem más, mint Antonio Argüedas (aki később Bolívia belügyminisztere lett – a szerk.), aki akkor távirati őrmester volt. Megint írtunk La Pazba, hogy milyen párt az, amelynek egy tagja katona. Kis idő elteltével közvetlen, de rendszertelen kapcsolatot építettünk ki. 1953 után La Pazba jöttem. A párt vezetése nem tűnt korrektnek számomra, így aztán egy szakadár szervezet, a Forradalmi Baloldali Párt tagja lettem.

Az 1960-as évektől kezdve határozottan az újságírás felé fordult, nem volt ez akkoriban kockázatos foglalkozás?

Már a fiatalkorom elején, 1949-ben, tizenhárom évesen újságíró lettem. Egy nyomdában kezdtem nyomdászsegédként. A hasábokat tördeltem újságokban és magazinokban. Ez igazából már a ’60-as években volt. Egy ilyen országban, ha bármikor is vélemény újságírást művelsz, azzal kockázatot vállalsz, de végül tisztelni fognak, még ha feltűnősködsz is, mint ahogy ez történt René Barrientos 1964-es katonai puccsa után.

Ez egy különösen nehéz pillanat volt?

Nem az újságírás miatt, az élet maga volt nehéz. 1967-ben Orientében gerillatevékenységet észleltek, és a katonák tudták, hogy az öccseim benne vannak, úgyhogy én is gyanús lettem. Eközben Argüedas, aki akkoriban belügyminiszter volt, értem küldetett, és mutatott nekem néhány vázlatot. Akkorra már elfogták Régis Debrayt és az argentin Ciro Roberto Bustost, akik megerősítették, hogy Che áll a gerillamozgalom élén. Bustos készítette a vázlatokat. Az egyik egy olyan férfit ábrázolt, aki nagyon hasonlított rám. Ebből arra következtettek, hogy én segítettem ezeknek a személyeknek eljutni La Pazból a műveleti területre. Nem sokkal később meggyilkolták Che-t. Az Egyesült Államokból érkezett a parancs. A Nemzeti Felszabadító Hadsereg harcolt azért, hogy ne tűnjön el.

El kellett hagynia Bolíviát, igaz?

Ez történt, amikor észrevettem, hogy követnek. Hazatelefonáltam, hogy kiderítsem, hogy mi történik. Kora reggeltől fogva egy gépkocsi parkolt kint két civil ruhás fickóval, akiknek nagyon rövidre nyírt hajuk volt. Felhívtam Mireyát, Coco feleségét, és azt mondtam neki: „Arra kérlek, hogy add át ezt az üzenetet a mozgalom vezetésének. Megfigyelnek. Úgyhogy három lehetőség van: elhagyom az országot, illegalitásba vonulok vagy feladom magam. Mindháromra kész vagyok, bármelyiket is tartjátok a legjobbnak.” A következő napon sem jött még válasz. Így hát úgy döntöttem, hogy a szarvánál ragadom meg a bikát. Ebédidőben elmentem Argüedashoz a házába. Azt mondtam neki: „Ti kerestek engem, hát itt vagyok.” „Nem, Antonio. Én nem kereslek téged, a Haditengerészeti Hírszerzés keres téged.” Tudom, hogy mit mire gondolnak. Egy olyan országban, amelynek nincs tengerpartja megengedtük magunknak azt a luxust, hogy egy ilyen névvel legyen elnyomó szervezetünk. Argüedas ezt mondta nekem: „Amit tehetsz az az, hogy elmész.” Azt válaszoltam: „Lehetetlen.” „Miért?” „Nincs pénzem, nincs hova mennem, nincs pénzem elhagyni az otthonom.” Erre ő: „Itt a jegyed, az útleveled, az útiköltség, a pénz, amivel elhagyhatod az otthonodat. Két napon belül utazz el!” És kivitt a repülőtérre. Argüedas nagyon ellentmondásos figura volt, aki sok tekintetben rejtélyes volt számomra, noha igazából azt hittem, hogy ismerem őt. Elhagytam Bolíviát, és Chilébe mentem.

Ekkor beszélt Salvador Allendével?

Igen. A szenátus elnöke volt. Leszidott: „Maga mit keres itt? A testvérei harcolnak, maga meg itt van.” Higgyék el, szégyelltem magam. De végül megértette a körülményeket. Salvadornak kivételes erkölcsi érzéke volt. Erről tanúbizonyságot is tett 1973. szeptember 11-én.

Az igaz, hogy amikor Che Bolíviai naplója kiadásra került Argüedas önt gyanította az ügy mögött?

A történet a következő. Argüedasnak és nekem volt egy közös barátunk, egy argentin sportújságíró, Lorenzo Carrí, aki évek óta Bolíviában élt. Lorenzo elmondta nekem, hogy egy napon, Argüedas, aki még mindig miniszter volt, reggel kilenc órakor a lakása ajtaján kopogtatott, és arra kérte őt, hogy vigyázzon egy hordozhatóírógép-tokra. Ő pedig belenézett, hogy mi van benne, és néhány fotókópiát látott, amiket olvasni kezdett. Ekkor jött rá, hogy a kormány el akarja adni Che naplóját. Másnap reggel megjelent Argüedas: „Egy szívességet szeretnék kérni tőled. Arra kérlek, hogy menj Chilébe, de természetesen nem utazhatsz közvetlenül oda. Hova tudnál először menni?” „Hát, mondjuk Argentínába.” „Rendben, menjél Argentínába, és onnan pedig Chilébe. Ott add oda ezt Antoniónak, és mondd meg neki, hogy készen vagyok átadni Che naplóját.” Lorenzo nemet mondott, de az embereknek tudniuk kell, hogy mit tett Argüedas, ami az életébe is kerülhetett volna. A Napló másolata végül más úton jutott el Kubába, ahogyan ezt a chilei Punto Final magazinnál dolgozó elvtársak megírták. Hernán Uribe mondta el a történetet egy könyvben.

Létrehozta az Ernesto Che Guevara Alapítványt. Mi ösztönözte erre?

A múlt század utolsó évtizedeit Bolíviában a neoliberalizmus és a korrupció megerősödése jellemezte. Ebben a helyzetben azok, akik meggyilkolták Che-t, hősnek képzelték magukat, nem pedig gazembereknek. Talán még a baloldalon is akadtak olyanok elkezdték elárulni Che örökségét. Megértettem, hogy Che gondolkodásmódja szükséges azokhoz a csatákhoz, amelyeket meg kell vívnunk. Ezt akarta volna Inti és Coco is. Nem tettem mást, csak hű maradtam hozzájuk. Egy alapítvány lényege az volt, hogy névtelenül tudtunk működni, és, idővel, politizálni. Nem pártpolitikát, hanem olyat, amivel fent tartjuk a politikai aktivitást, amíg nem jön valaki. Addig folytattuk ezt, amíg Evo Morales fel nem tűnt a színen.

Miért pont Evo Morales?

Ő egy másfajta vezető volt. Ez nyilvánvaló volt. Körülbelül harminc aktivistánk volt az alapítványnál, ami végtelenül kis szám. 2001 környékén találkoztunk Evóval. Elmondtuk neki, hogy készen vagyunk ezt és ezt csinálni, ezt és ezt tudjuk csinálni és abszolút nem kérünk semmit. Nem akarunk jelöltek lenni, nem akarunk semmit. „Nos, akkor miért nem segítetek nekem, hogy egy, a 2002-es választásokra alelnökjelöltet állító bizottságot alakítani?” Akart valakit, aki a középosztályt képviseli. Úgyhogy azt mondta nekem: „Antonio, legyél te az alelnököm!” Kezdetben tiltakoztam, de aztán meggyőzött. Biztos vagyok benne, hogy ha megnyerjük azokat a választásokat, kikaptak volna tőlünk. De, ahogyan ön is mondta, a dolgoknak megvan a maguk módja, ahogyan jól működnek. Ha Evo megnyerte volna velem a választásokat 2002-ben, lelőttek volna bennünket egy hét alatt. Akkor még nem voltunk teljesen készen a kormányzásra.

És utána?

A neoliberalizmus tehetetlensége és összeomlása közismert történet. A népi küzdelmek és az elnyomásra adott válasz meghozta a gyümölcsét. A 2005-ös év végén tartott választásokon aratott győzelem várható volt. Ennek ellenére óvintézkedéseket kellett tennünk, mert a reakciós erők mindig megpróbálnak megtenni mindent annak érdekében, hogy el ne veszítsék a pozícióikat. Álvaro García Linera jól illeszkedett a MAS elnöki rendszerébe. Én pedig szenátor lettem.

Hogy látja a jövőt?

Nem szeretem a spekulációkat, annál is inkább mert már túl vagyok a hetvenen. Számomra a jövő a jelenben kezdődik, abban, amit most csinálunk, egy olyan országgal, amely visszaszerezte a legfontosabb természeti erőforrásait, és ahol az emberi méltóság egy olyan fogalom, ami kezd valósággá válni. Hiszek abban, hogy Che-nek tetszene, ha ezt látná. Meggyőződésem, hogy guevaristának (Che Guevara követőjének) lenni itt és most azt jelenti, hogy valaki az Evo vezette változások mellett kötelezi el magát. Örülök, hogy jelen voltam ezeknek a választásoknak a kezdeténél. Ez egy nagyon nehéz út, olyan út, amelynek akár vérontás is lehet a vége. De érzem, hogy innen már nem lehet visszafordulni, amennyiben nem teszünk engedményeket, és éberek maradunk.

Pedro de la Hoz és Luis Báez